Amikor a fák meghalnak/A változások


Amikor a fák meghalnak

49. A változások


Azon a télen amikor Anna visszaköltözött a Szénégető pusztájára, a télre való ráhangolódás egész másként történt mint az előző években. De nemcsak abból kifolyólag, hogy a poklok poklát áthidalva testileg-lelkileg újjászületett és erősebbé vált, hanem Gondviselés által küldött jótevőinek időnkénti látogatásai kibillentették a múltbeli megszokott monoton egyhangúságból. A lehavazás sem jelentett akkora gondot mint máskor, mert Dódi láncozott kerekű terepjárója, ha még kis vesződések árán is, de a Csonka bércet megkerülve a Galócás pataka melletti úton felkapaszkodott a kis kunyhóhoz. Nem épp mindennaposak voltak a látogatások, de még csak minden hetiek sem, viszont Annának teljes lelki elégtétellel szolgált minden egyes alkalommal tett szeretteivel való találkozás. Hiszen kapcsolódhatott, tartozott ő is valakikhez! Egy teljes lelki és kreativitási felélénkülést élt át és szeretteiért szívesen vállalta fel a néha feléje áramló vibrációk szenvedéseket keltő hatásait is. Eleinte csak amolyan lényéből fakadó jóindulattal és észrevétlenül gyógyította őket, amire aztán csak majd később figyeltek fel. Főként Helén és Hunor tájékoztatásának köszönhetően. Aztán főképp Dódi és Bea, akik tájékozatlanok voltak Anna képességei felől, hát kész csodaként élték meg minden állapotváltozásukat. Bea leginkább különféle szervi panaszok enyhülését, Dódi pedig az időnként fellépő mozgásszervi rendellenességek javulását köszönhette Annának. … Aztán még hátravoltak a különféle lelki eredetű, vagy pszichés problémák, amelyeknek szintén konkrét javulását tapasztalhatták meg. Így Anna a barátai jótéteményeiért adós nem maradt. Örvendett, hogy az Égek újból biztosították számára, hogy jót cselekedhessen és mindamellett, hogy a sok fájdalmat átvéve a magányos pillanataiban néha még a Szenvedések hegyét is meg kellett járnia, hogy kellőképpen regenerálhassa magát, aki csak arra tévedt és panasza volt azon mindig segített. Mert ugyanis lassan-lassan újból híre ment a gyógyításainak és mivel beteg ember mindig mindenhol kerül, hát az embereket a kényszer rávezette, hogy a hegyi-boszorkányt egy másik szemszögből elemezzék. És akkor, amint Anna arra a télre ráhangolódott, számára egy olyan új életperiódus kezdődött el, amely hasonlatos volt arra, mint amikor egy gyengécskén bukdácsoló ― vagy esetlegesen csőd előtt álló ― üzlet épp fellendülésnek indul.

A hó már a Szénégető pusztájáról is olvadozni kezdett, amikor Artúr külföldi tanulmányútjáról hazatért. Az ottléte ideje alatt a szakmai önfejlesztés érdekében tett lépések során sikerült helyreállítani lelki egyensúlyát és különösebb honvágyérzet nélkül töltötte el azt a csaknem félévnyi időt. A továbbképzést illetően őszintén beleadott minden energiát és a racionalitás szigorú érveire kényszerülten a különféle megoldatlan lelki problémák elnyomódtak benne. Az élethez való lelki hozzáállását egyszerűen nem volt ideje elemezgetni, mint otthon. Egy csaknem teljesen más világba került bele hirtelen és az ottani újdonságok annyira lenyűgözték, hogy már azt hitte, hogy teljesen harmóniába tette magát és végképp megszűntek azok a sokszor zavaró érzelmi gondjai. Azonban ezt csak addig hitte míg ott volt, abban a környezetben, amelyben tulajdonképpen csak egy bizonyos felelősségtudat hatására változott meg, mert amint a tanulmányi idő lejárt és a Pici-tanyáról újból a hegyek felé nézett, egyből belehasított az a régi fájdalomérzet amely annak idején olykor-olykor vágyódásként kínozta. Vágyódások. – Amelyekre tulajdonképpen még gyerekkorában felfigyelt. Ezt nem is próbálta letagadni önmaga előtt, csak épp azt nem tudta kibogozni, hogy tulajdonképpen mi után vágyódik annyira?! … És amint egyre csak el-el nézett a Villámlások hegye felé, olyan érzések környékezték, mintha valaki után sóvárogna! Aki valahol ott abban a messzi távoli hegyben lakna… (?) … És az érzéssel kapcsolatosan nagyon is tisztában volt, hogy mekkora butaságból fakad, hiszen a megadatott körülményeinek köszönhetően azt a távolságot játszva tudná legyőzni! … Viszont lelkileg mégis olyan nagyon távolinak ítélte meg (?) Aztán e belső önelemzés során nem kellett sokat gondolkoznia azon, hogy ha már a bizonyos vágyódás ilyen csodálatos módon immár meg is személyesítődött, hát ki is lehet az a valaki.(?) Igaz, hogy előre még csak nem is akart rágondolni, de végül is belátta, hogy érzelmekről van szó, amelyeknek az ész nem parancsolhat. És akkor bele nyilallott az a gondolat, hogy "Vajon még van-e valaki?" Még ott van-e? Még él-e? … Hisz' odafent egy kemény tél sanyargatta meg az egész környéket, amelyet a fák a patakok, az erdő áthidaltak, mert még ott vannak, élnek… De az a valaki??? És ekkor jelentkezett újra az a már annyira jól ismert bűntudatérzés. Érezte, hogy valamilyen formában tennie kell valamit és mivel nem lakott messze Boldi barátjától, hát arra gondolt hogy felkeresi és majd tőle fog érdeklődni a változások felől.

Aztán amint terepjárójával beért a farmra, hát a változásokat már nyomban észlelni is kezdte. De előre nem az tűnt fel neki, hogy nem látott annyi napszámost jönni-menni és, hogy minden sokkalta rendezettebben, sőt, egy egész más formában nézett ki, hanem egy az egyben mintegy fejbekólintás hatásaként tudatosult benne, hogy távolléte ideje alatt tényleg óriási változások mentek végbe. Legalábbis ott a farmon. Ugyanis az történt, hogy a Boldiék lakásnak avatott kis téglaépületéből épp Imolát látta kijönni. … És nyomban az villant be neki, amikor még Boldi részegen az Imolával való spirituális összetartozásukat fejtegette neki. Hogy miként elemezte Anna a fák jóslatát és miként vezette rá őt is arra, hogy azt meg is értse…

Csaknem két éve, hogy már nem felesége, de mindez mégis olyan furcsán hatott rá. Lelki problémának ugyan nem nevezhette de valamiként mégis mintha vesztesnek érezte volna magát és mégis annyira lehangolódott, hogy már bánta is, hogy arra járt. És még az volt a rossz, hogy teljesen váratlanul érte, hiszen egyáltalán még csak nem is gondolta volna, hogy ilyen könnyedén, csakúgy megtörténhet ilyesmi. Aztán hirtelen amolyan önértékelési problémák is felmerültek, hiszen valahol egy másik férfi képes volt olyasmit véghezvinni amiben ő szabályszerűen elakadt. Épp egy olyan ember akit az élet sodrása csak ide-oda hány-vet, épp azt a nőt boldoggá tenni, akit neki nem sikerült.

Imola egyből észrevette Artúrt és a legtermészetesebb módon viselkedett. Ő valahogy nem érzett semmi bűntudatot, semmi kötelességérzetet Artúrral kapcsolatosan, hisz' épp azért hagyta el, mert nem akart azzal félrevezetni egy olyan végtelen rendes és becsületes embert, hogy nap, mint nap azt játssza előtte, hogy őt tényleg boldoggá teszi.

― Tudtam, hogy el fogsz jönni. ― fogadta Imola barátságosan ― És gondolom, nem ez lesz az utolsó látogatásod! Hiszen nem kerülgethetjük egymást egy életen keresztül!

― Hát, így van. ― játszotta meg a természeteset Artúr.

― Hiszen a Boldival való baráti kapcsolatotokat továbbra is ápolnotok kell! ― egészítette ki Imola az előbbi megjegyzését, amellyel Artúr természetesen egyet is értett és alig pár perc elteltével már javában beszélgettek is Boldival, aki aztán egyre részletesebben világosította fel az alig fél év alatt történt változások felől.

― Hát tudod Artúr én őszintén mondom, hogy amikor ezt neked először említettem, akkor még én sem tudtam hinni benne, hogy egyszer majd tényleg valóra válhat. Egyszerűen arra gondoltam akkor, hogy Anna bizonyára tévedett. … De hát mégsem! És most már megtapasztalásból mondhatom, hogy tényleg nagyon nagy bölcsességgel rendelkezik. Csak mi eléggé nehézkesen tudunk ráhangolódni arra, hogy megértsük!

Nem azért, mert Artúrt nem érdekelte volna, hogy milyen közös cél nyújtott a megélhetéssel kapcsolatosan elégedettségérzetet az új pár számára, de amint Annára terelődött a beszélgetés fonala, hát egyből túltette magát mindenféle neheztelésen. Hisz' a változásokkal kapcsolatosan épp ez volt a leglényegesebb számára.

― És… még mindig ott él azon az istenhátamögötti helyen? ― kockáztatott meg egy fontos kérdést.

― Nem. ― magyarázta Boldi ― Még a tavaly decemberben, visszaköltözött a régi helyére a Szénégetőre. Még mielőtt lehavazott volna.

Aztán amint Artúr finoman faggatásba lendült, Boldi eléggé részletesen elmesélte a meglehetősen hosszú történetet, hogy tulajdonképpen minek – azaz kiknek – köszönhető, hogy tulajdonképpen a télen Anna nem fagyott meg ott azon a zord helyen, a Szelek pusztáján. És Artúr csaknem felnyögött kínjában, mert az már nagyon régről ismert bűntudatérzés újból nagyon a hatalmába kerítette. Főképp, amikor még azt is megtudta, hogy Anna újból a régi! Hogy szerencsésen áthidalta azt a kritikus állapotot, amelybe a vétkezése folytán keveredett és a sok szenvedés és bűnhődés által mintegy újabb misztériumokba való beavatást nyerve egy egészen újult erővel gyógyítja az embereket a Szénégető pusztáján. És Artúrt már nem is érdekelte a múltja, hogy miket művelt el annak idején azzal az úgynevezett Mesterével ― Azaz, mit művelt el vele az hülye szex-örült, aki a spirituális utakat járva bizonyára szintén elvétett valamit, vagy visszaélt a kapott hatalommal (?) … Akárcsak Anna.

Aztán mindezek után természetesen épp eléggé együtt-érzően hallgatta végig Boldinak azt az örömteljes beszámolóját is, a sorsa – azaz Imolával való közös sorsuk – továbbalakulását illetően és még örvendeni is tudott, hogy ez az élet nehézségeitől annyira meggyötört fiú végre emberi körülmények közt élhet.

― Mindamellett, hogy mindezekért őszintén hálát adok az Istennek, ― mondta Boldi komolyan ― azért a sorsom formálódását mégsem nevezném gondviselésnek! Mégpedig azért, mert ami nekem kizárólagosan jót hozott, az mások számára épp, hogy rosszat, fájdalmat, keserűséget hozott. Azaz, előbb másnak szenvednie kellett ahhoz, hogy aztán végül is én jól járjak.

Artúr amint csakúgy futtából saját sorsa alakulását felmérte, teljes mértékben megállapíthatta, hogy Boldinak valahol tényleg igaza van, de Boldi tovább folytatta.

― Áldásnak mondhatom azt, ami neked például keserűség.

― Hát, tudod barátom… ― szólt közbe Artúr már teljesen megnyugodva és őszintén ― Ennek bizonyára így kellett történnie! Hidd el, én ezen már túltettem magamat.

― De ott van a Sanyó bácsi esete! ― folytatta Boldi ― Maholnap le kell vágják a lábát szegénynek. És ha nem lenne beteg, akkor még mindig dolgozna és rendezne itt mindent. És, az a drogos fia… ha nem lenne drogos és nem ment volna el az esze, akkor az öreg bizonyára nem adta volna el ezt a részt. És továbbá, ha már mindez így alakult, nekem hiába lett volna szerencsém ehhez a lehetőséghez, ha nem jött volna Imola! … És, ha nem jött volna neki az az ötlete a virágházzal kapcsolatosan!!!

― Az állatokat nem vettétek meg? ― kérdezte Artúr.

― Azokat nem. ― mondta Boldi ― Azokat hamarosan elviszik. Valaki más vette meg őket.

― És csak kimondottan a virágházzal foglalkoztok ezután?

― Hát azért még jut egy kevés az állatokból is, tudod csak a házszükségletre. Hisz' már amúgy is annyira megszoktam a velük való törődést!

― És ehhez a lakáshoz mit szól Imola? ― nézett végig azon a meglehetősen egyszerű kis szobán Artúr.

― Hát ezt az utóbbi időben elég jól kipofoztam, de azért már tervbe van véve egy Imola igényeinek megfelelő lakás építése is. Hiszen anyag az kerül, csak épp dolgos kezekre van szükség. De én ettől nem félek, mert ami a dolgot illeti, Antikával nagyon jól összeszoktunk az utóbbi időben.

― Tudd meg, hogy te tényleg egy szerencsés ember vagy Boldi! ― mondta Artúr őszinte meggyőződéssel.

― De nemcsak azért mert azt kaptad meg, akit a legjobban szerettél, hanem a megélhetés szemszögéből is. Hiszen itt, ezen a helyen – annak ellenére, hogy Dallasz a neve – meglátod egyre jobban kiszorítódik majd a gazdálkodás. A pénz beszél és egy jó összegért Sanyó bácsihoz hasonlóan sok más gazda fogja eladni a birtokát és lassan-lassan ipari zónává alakul át itt minden.

― Tényleg? ― csodálkozott Boldi és kissé aggódva kérdezte ― És a virágházzal, a tuja neveldével mi lesz?

― Az már az ipari tevékenységekhez tartozik! Termelés – eladás.

Boldi, mivel titokban mindig csodálta Artúr szellemi képességeit, meglátásait, hát már csaknem készpénznek vette, hogy egy újonnan kiiparosított városnegyed meglehetősen zajos környezetében kell majd élnie és kissé aggodalmaskodni kezdett. Hiszen ő már annyira hozzászokott az állatokkal való foglalatoskodásokhoz, hogy nem nagyon szeretné azt teljesen abbahagyni. Aztán amint erről kezdtek beszélgetni Artúr megnyugtatta, hogy nem kimondottan gyárakra vagy üzemekre gondolt, hanem a különféle kisebb termelő egységek elszaporodására, amelyek mellett számos raktár, lerakat, vagy más eladással, közvetlen-értékesítéssel kapcsolatos központ létesül, amelyek semmiképpen nem alkotnak majd egy akkora nagy ipari zónát, hogy Boldi ne tudna békében néhány állatot tartani az otthonában.

Annak ellenére, hogy a tavasz utolsó hónapja volt, az idő meglehetősen lehűlt és Artúr az otthonának ablakából fehérnek látta a hegyeket. Ismeretlen hegyeket látott. A párás levegő miatt nem látszott sem a Villámlások hegye, sem a Nurmó, sem a Galócás, de mégis tudta, hogy ott vannak. Ott kell legyenek azok a szeretett hegyek is, bármilyen cudar időben. … És… aki ott lakik, aki ott él köztük? És szintén küzd az időjárás viszontagságaival? ― A hegyekre gondolt előre, ez a gondolat csak később fordult meg a fejében. És aztán feltette magának a kérdést: "…A Villámlások hegye után vágyódok? Vagy a Csonka bérc után… Nurmó után…?... Vagy mi után…ki után???" És feltette egyszer… kétszer… többször, de semmiképp nem tudott zöld-ágra vergődni. Aztán, amint ott üldögélt a jó melegben és kifelé nézett az ablakon, egyszer csak egy nagyon régi emlék villant az eszébe. Azaz pontosabban az a suhanc korában megélt lelkiállapot elevenedett fel amelyet még a Funtineli boszorkány olvasása közben érzett. … Az a keserű sors, egyedüllét, az a végtelen kitaszítottság, amely jutott annak lánynak…! Hogy milyen valós alapokra épült az a regény azzal ő nem sokat foglalkozott. Csupán elképzelte, megjelenítette a képet maga előtt… és csaknem sírva fakadt!? … De vajon mi okból? ― Erre soha nem tudott választ adni magának. De ez a múltban volt, sok idő eltelt azóta. És most újból jelentkezett az az állapot!? … A hegyek, a helyek, a vágyódások… Sőt! Az a korcs érzés, az a honvágyérzet…!? Mi, mivel és hogyan van összeköttetésben? És újból kérdezett önmagától : Ki, kivel és miért van összeköttetésben??? A boszorkány? … Boszorkányok!... Hisz' mindketten boszorkányok!!! És a kettőjük párhuzamán gondolkodva kissé megborzongott. Hiszen az egyik reális! Anna él! Ő valóságos! Aztán egy olyan kérdés is feltevődött, hogy ez tényleg valóság lenne, vagy csak álom? És csak álmodjuk az egész életünket! … De mi történik, amikor felébredünk? … Ezt Anna biztosan tudja! ― Feltétlen hozzá kell mennie!!! ...


Mivel ez a szilárd lélek mélyéről fakadó elhatározás a késődélutáni órákban született meg, gyakorlati kivitelezésére azonban csak másnap került sor. Ugyanis Artúr bármennyire elkalandozott a keretek közt való gondolkodástól, azért mégis sikerült neki belátnia, hogy mennyire oktalanság lenne csakúgy fejetlenül Annához rohanni. Hiszen ha tényleg segíteni akar azon a lányon, akkor üres kézzel semmiképp nem indulhat el és amíg bevásárol és amíg odaér, fel egészen a kis házhoz … Aztán abban a sáros-lusztos időben az is meglehet – azaz biztos – hogy az autójával nem fog tudni boldogulni a csúszós erdei úton.

Így a következő napot a fontossági sorrend betartásával kezdte és bevásárolt, majd egy kis erdei gyaloglásra is számítva felszedelőzködött és elindult Annához. Annyiból szerencséje volt, hogy amikor a szálloda parkírozójából nekiindult a Szénégető pusztájához vezető meredek ösvénynek, akkorra már elállt az eső. Viszont abban a sárban a lomboktól bokroktól épp annyi vizet kapott, hogy pillanatok leforgása alatt csaknem teljesen átázott. Azonban, mivel komoly kelkiindíttatás vezérelte, nem érzett sem hideget, sem fáradtságot. Folyton csak a Funtineli boszorkány – azaz Anna-boszorkány járt az eszében és még csak nem is vett tudomást róla, hogy mennyire belekeverte magát a sárba, lusztba. Szilárd elhatározással volt, hogy lelki problémáját majd feltárja a lány előtt és egyszer, s mindenkorra tisztázni fogja érzelmeit. De mindezek előtt teljes bűntudattal kér bocsánatot tőle, hogy ennyire elhanyagolta az utóbbi időben… hiszen ha jól számítja csaknem hét kerek éve, hogy lemondott a húgáról!!! … És amint visszaszámolt kissé csodálkozva állapította meg, hogy azelőtt Anna csak két évet volt a húga!? … Csak ennyire volt képes? Csupán csak két évig viselni gondját annak a szegény kislánynak? … Azaz, akkor volt kislány csak! És az érzéseit elemezve a szerelembe esés lehetőségét éppen azért zárta ki egyértelműen, mert Anna akkor még kislány volt (!). … Megnősült… Más nőt kapott… És ezért hanyagolta volna el azt a lányt??? … De hát ha már elhagyta is, tulajdonképpen csak egy kislány hagyott el! Nem egy nőt! … És máskülönben ami a nőt illeti, amikor Annát utoljára látta – immár nőként – akkor az őszinteséget megvallva egyáltalán nem talált benne sem testi, sem lelki vonzóságot. Sőt, olykor-olykor még úgy is tűnt, mintha öregnek, visszataszítónak találta volna (!?). … Akkor. És most!? Most nem számít, hogy miként néz ki az a boszorkány! Mégis teljesen megbolondult utána! És következtetésképpen a szerelmet akkor amikor kislány volt, és most is teljes mértékben ki lehet zárni!!!

Artúr sokat küszködve a csúszós meredek ösvénnyel és a gyötrő gondolataival, végül is nagy sárosan, vizesen – és meglehetősen kimerülve – kiért a Szénégető pusztájára. Amint megállt, hogy kissé kifújja magát, jóleső érzés fogta el amikor a kis ház kéményéből füstöt látott eregélni. De nem azért, mert fázott volna, hisz' állapota még csak az eszébe sem jutott, hanem az a tudat nyugtatta meg, hogy Anna otthon – vagy legalábbis valahol a közelben tartózkodik. …

Amint a kunyhó felé közeledett, hirtelen kis izgatottságérzet fogta el, mert arra gondolt, hogy mi van, ha Anna már várja!? Ha már tud a jöveteléről? … És… jövetelének céljáról? … Vagyis… De hiszen úgy tervezte, hogy elmond mindent neki! … Hiszen csakis úgy tud valamiképpen a segítségére lenni az a lány? És alig, hogy mindezeket kigondolta, máris nyílt a kunyhó ajtaja. Artúr erre valamelyest már fel volt készülve, úgyhogy meg sem lepődött. Azon, hogy azzal a szokása szerinti kijelentéssel fogadta, hogy "Már vártalak." Viszont volt ott egy másik dolog, amelyre egyáltalán nem volt felkészülve és amit még csak nem is álmodott. Földbegyökerezett lábakkal állt a lány előtt és teljesen megfeledkezett a köszöntéséről, jövetele céljáról… mindenről. Az igaz, hogy sötétben, a tűz gyenge fényénél látta utoljára azt a lányt, de meg mert volna esküdni rá, hogy egy teljesen más, egy teljesen újjászületett lény állt ott az ajtó között és nézett rá oly kedvesen, hogy teljesen megbabonázódott. Vonásai, egész tartása, kétségen kívül csakis azt az Annát tükrözték vissza akit ő jól ismert, de egyben a nőt is tükrözték benne, a tagadhatatlanul vonzó nőt. … És az őszinteséget megvallva Artúr a férfiemberek egy olyan nagyon hátrányos – és lehetne azt is mondani, hogy kiszolgáltatott – helyzetébe került, hogy automatikusan visszavonta azt az elhatározását, hogy pontosan ismerteti jövetele célját. Legalábbis szavakban, mert valószínű, hogy ez a boszorkány mindent tud!?

― Gyere! ― nyújtotta feléje a karját a lány ― Nyugodj meg! Bizonyára elfáradtál.

Artúr gépiesen lehámozta magáról az élelemmel megrakott hátizsákot, majd Anna irányítását követve lassan be lépkedett a házikóba. Ott aztán a meleget érezve tudatosult benne, hogy megázott és, hogy milyen sáros lábbal tapodott be az Anna otthonába és a bocsánatkérések közepette megjött a hangja is.

― De hát igazából nem is ez lenne a fő ok a bocsánatkérésekre Anna! ― mondta teljes bűntudattal.

― Nincs ok amiért tőlem bocsánatot kellene kérj Artúr! ― világosította fel a lány szelíden.

― De igen Anna! ― mondta őszintén Artúr ― Oly hosszú időn keresztül még csak nem is próbáltam tartani veled a kapcsolatot és hidd el, hogy ezt nagyon nagy kihagyásnak érzem!

― Megkérlek, ne terheld ezzel magadat! Jó? ― szólította fel a lány ― Az életben egyszerűen lehetetlenség mindent jól csinálni! Ha folyton a múltban elkövetett hibáidon rágódsz, képtelenné válsz a jelen helyzetedre koncentrálni és egyszerűen képtelenné válsz észrevenni az adódó lehetőségeket. És bármilyen dolognak fogsz neki, úgy fogod érezni, mintha mindig egy lépéssel hátrább volnál…

Anna egyáltalán nem használt kemény szavakat, sőt, nagyon szeretetteljesen beszélt, de Artúr valamiként egész tartásából, lényéből mégis kiérzett egy enyhe tiszteletparancsolóságot, felsőbbrendűséget és egyszerűen nem kapott szavakat, hiszen a bocsánatkérésről elég egyszavúan le volt szólítva, a bűnbánat fejtegetésének értelmetlenségére is megkapta a kellő magyarázatot és az érzelmei feltárásáról pedig lemondott. Úgy érezte magát, mint amikor egy sakkjátszmában már annyira szorongatva van, hogy már nem tudja, hogy hová lépjen. … Ez a lány, akit annak idején még ő tanítgatott és féltett, hogy végtelen elszigeteltségében nehogy elbutuljon teljesen… (?) Vajon miként szedte magára ezt a csodás egyéniséget? Kitől kaphatta? A "mesterétől"? … Vagy a fáktól…? Vagy talán így született? … Aztán mintha gondolatai csak egy fajta körforgásban járnának, újból a boszorkány jutott az eszébe és ezzel a logikával már el is volt intézve az a titokzatosnak tűnő kérdés.

― Mindig a jelen a legfontosabb! ― folytatta a lány ― És ebben a jelen helyzetben én neked nagyon megköszönöm, hogy most az eszedbe jutottam. De tudd meg, ha történetesen üres kézzel jöttél volna, akkor is nagyon örvendenék neked mert most is épp úgy szeretlek, mint amikor még sokat járogattál hozzám. Hidd el!

Artúrt nagyon meghatották ezek a szavak és ha képes lett volna Annát még mindig kislányként – húgaként – látni maga előtt, akkor bizonyára ölébe kapta volna és úgy szorította volna magához. Azonban mindezek mellett a felturbózott érzelmek mellett, egy kis zavartságot érzett magában. Hisz' az a gyönyörű boszorkány, akihez ő olyan titokzatos módon ragaszkodik, épp az mondja neki, hogy még mindig szereti őt (?) … És felmerült benne a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is jelent szeretni? Mi a szeretet? Érezni nagyon is érezte, a szívével jól tudta, hogy mit jelent. Hogy mit jelen Annát szeretni mert azt már évekkel azelőtt csakúgy egyből megtapasztalta. … És… valamiként azok a bizonyos lelki vágyódások is kezdtek tisztázódni. Viszont azt még önmagának sem merte megvallani, hogy Annát a szeretetnek milyen formájában szereti. Inkább azokat az emlékeket kezdte felidézni, amikor Annát kishúgának érezve mindent megtett, hogy a lehető legtöbbet vele lehessen.

― Sokkal boldogabbnak éreztem magamat amikor még ide feljárogattam hozzád! ― foglalta aztán szavakba az emlékezéseiből fakadó érzéseit Artúr.

― Igen. ― mondta komolyan a lány ― Mindig is kiéreztem azt az indíttatást, azt a vágyat ami arra késztetett téged, hogy hozzám gyere.

― Tényleg? ― hökkent meg Artúr.

― Igen. Hiszen egy őszinte ember lelkébe nagyon könnyű belelátni. Nincsenek rejtett zúgok, ahová a különféle kiszámíthatatlan titokzatos és gonosz elemek befészkelhetnének.

― Anna, Anna, te ilyen embernek látsz engem? … Hisz ez nem így van! ― fakadt ki az őszinte bűntudat Artúrból.

― A belső zavartság még nem jelent semmit. Attól a lélek még tiszta.

― Hát… tudod… ― jött kissé zavarba Artúr ― Már nagyon rég felfigyeltem, hogy folytonos vágyódást érzek e helyek után. Ha a városból csak megpillantom a Villámlások hegyét, vagy bármelyik ismerős hegyet, akkor mindig egy fajta honvágyérzet fog el utánuk és ez sokszor annyira lélekmarcangoló… És természetesen képtelen vagyok választ adni erre, hisz' józan ésszel elgondolva kissé nevetségesnek tűnik... Honvágyérzet, amikor tulajdonképpen nem is vagyok távol…

― Olyasmi, hogy honvágy, nem létezik. ― mondta eltűnődve Anna ― Csupán a múlt utáni vágyódás… az emlékek, amelyek a helyhez kötnek, ahol születtünk – vagy olyasmiket éltünk át, ami lényeges. De tudod, a múltat semmiképpen nem lehet újraélni.

Artúr kissé eltűnődött e magyarázaton, de rövidesen megfogant az agyában egy válasz a múlt újraélésével kapcsolatosan, de azt nem közölte Annával. Tudta jól, hogy miként érezhetné ugyanolyan boldognak magát, mint amikor a kishúgát intenzíven látogatta, de nemhogy Annával, hanem még önmagával sem akart tárgyalni erről.

Abban az évben Boldi és Imola egymásnak örvendve, de ugyanakkor közös jövőjüket tudatosan tovább egyengetve, a szerencsés egymásra-találásuk féléves évfordulóját ünnepelhették. Még akkor, pár nappal a karácsony előtt a csodálatos egymásra találásuknál nagyobb ajándékot még csak el sem tudtak volna képzelni és az első közös lépéseiket megelőző áldásként kapott "hallgass a szívedre" varázsszó csodatévő hatásáért őszinte hálaadással adóztak. Hiszen a kettőjük közös életét racionálisan egyikük sem tudta volna elképzelni. Aztán nagy hatásuk volt az Anna bizalmat árasztó szavainak… és a Bérc oldalából távolba tekintő juhar és gyertyán szeretethatványozó energiájának, amely a továbbiakban teljesen érezhető módon adta meg az irányítást a közös megélhetésük döntő lépései felé. Amelyeket a tudatlanság hiányában általába véve mindig a szerencsével kapcsolnak egybe.

― Még a legjelentéktelenebbnek tűnő apró lépésnek is oka van! ― hívta fel a figyelmüket Anna.

― Bármi történik, akár kellemes, akár kellemetlen, minden jön valahonnan! Minden lépésünk valaminek az eredménye. Valamilyen régebbi cselekedetünknek, vagy valamihez való viszonyulásunknak az eredménye, amit élhetünk áldásként, vagy – ahogy szokás azt mondani – büntetésként megélni.

― Csupán az történt, ― folytatta tovább Anna ― hogy ti ugyanis közösen rászolgáltatok arra, hogy ezt az üzletet áldásként kapjátok… Sanyó bácsi pedig esetleg csak amolyan megoldásként… Aztán az a lehetőség, hogy te épp jártas vagy a bank dolgában azzal a kölcsönnel kapcsolatosan… ― fordult Imola felé ― Az sem a véletlen műve!

Aztán a szerencse – lelkes hozzáállásuknak köszönhetően – további lépéseikben is kedvezett nekik, mert ugyanis a virágházat is megvették és indulásként az egyik szárnyát sikerült annyira kijavítaniuk, hogy a virágtermesztés mellett nekikezdhettek a különféle tujafák plántálásának is. Kis céget nyitva alkalmazottakat vettek fel és az állomás negyedben nyitottak egy kis virágüzletet is. Lia természetesen továbra is nagy örömmel a virágokkal foglalatoskodott, viszont Antikát Imola az iskola felé irányította és már csak szabad idejében tevékenykedett Boldi mellett, aki szívvel lélekkel mintegy ezermesterként dolgozott, újított és a végtelenségig szeretve és tisztelve Imolát, mindent elkövetett, hogy a kedvébe járjon.

De mindamellett, hogy elég nagy fába vágták a fejszéjüket és sok volt a tennivalójuk, azért nem feledkeztek meg Annáról sem. Tudták mindketten, hogy tulajdonképpen kinek is köszönhették az egymás iránt való hosszan tartó érzéseik tűzének ápolgatását. Okosan szervezve, havonta egyszer-kétszer el látogattak a Szénégető pusztájára is. Ott aztán néha még barátaikkal is találkozhattak, mert ugyanis Helén és Hunor végül párként kapcsolódtak egymáshoz, újból intenzíven jógázni kezdtek és Annát lelki vezetőként elfogadva ők is rendszeresen látogatták. Sőt, még Dódi is gyakran feljárogatott terepjárójával és őszinte csodálatát egyáltalán nem leplezve, egyre-másra hajtogatta, hogy talán nem is Anna volt az a lány volt, akit a múlt évben ott fetrengeni látott a Szelek pusztáján!

Imola továbbra is követte az ezoterika szellemét, viszont a napi elfoglaltságokból neki is bőven kijutott és így csak amolyan alkalmi gyakorlatozásokra futotta az idejéből, amelyeket legtöbbször Annánál sikerült lebonyolítani. És mindenki számára különösen az olyan alkalmak szolgáltak nagy élményül, amikor néha úgy adódott, hogy az annak idején az Anna felkutatására összeverődött kis csapat tagjai mind találkozhattak a Szénégető pusztáján. Az olyan alkalmakkor mindegyikük kapott valamit, ami belső megítélésük szerint a közélet forgatagában nem található meg, még akkor sem, ha egy maximálisan fejlődés-orientált társadalmi rendben abszolút minden elérhetőnek tűnik. Valahol mindannyian ráéreztek arra, hogy annak az erdők magányában élő, társadalom által kitaszított fákkal rokonléleknek a közvetlen közelsége felülmúlja a kor szelleme által oly divatosakká vált ezoterikus iskolák busás fizetség ellenében szerzett tanításait és egy idő után az Anna lénye, egyénisége egyre jelentőségesebb szerepet kapott mindannyiuk életében.



◄--- Előző lap:48. Keresések                             ---► Következő lap:50. A lelki dolgok tisztázása