Amikor a fák meghalnak/Hétköznapok és ünnepek/Egy szeretetvágyból fakadó látogatás


Amikor a fák meghalnak

54/2. Egy szeretetvágyból fakadó látogatás


Imola és Boldi a sikeresnek és boldognak vallható éveikben bizony kissé megfeledkeztek arról, a titokzatos láthatatlan segítségről, amely által olyan csodálatos módon sikerült egymásra találniuk. A Szénégető pusztájához – és Annához – való hűtlenkedéseiket mindketten a legtermészetesebb módon a napi tevékenységeikbe való kényszeredett belemerülésnek tulajdonították. A Lia időnkénti kezeltetései is könnyebben megoldódtak a városi klinikákra való eljárogatásokkal, mint járatlan erdei utakon zötykölődni, vagy esetlegesen gyalogolni és azonkívül még ott volt Boglárka, akit mindennél jobban féltettek. – Pedig Antikánál jobb és odaadóbb dajkát nem kaptak volna a föld kerekségén, mert meglett suhanc gyerek létére még a testvéri szeretet is túlszárnyalva ápolgatta és gondozgatta a kis unokahúgát.

Azon a karácsony előtt való napon is ő vigyázott rá, amikor – bizonyára a szeretet ünnep közelségének hatására – a Boldi és Imola lelkében feltört a az Anna iránt való együttérzőség és szeretetvágy. Egyúttal Liának is kedve telt, mert ő tulajdonképpen nagyon sokszor elemlegette, hogy mennyire vágyódik Anna után, de folyton csak amolyan ígéretekbe foglalt vigasztalásokat kapott, amelyek tulajdonképpen csak a reményt éltették benne. És ahhoz már életén keresztül épp elégé hozzá volt szokva, hogy mindig valamiben reménykedjen.

― Nagyon boldog az a két egymást ölelő fa a Bérc oldalában! ― ezzel a kijelentéssel fogadta Anna a látogatóit.

Imola és Boldi, az Annának járó hálaérzetük kifejezésére nem keresvén szavakat, ajkaik némaságát a szeretetteljes öleléseikkel pótolták. Lelkük legmélyén mindketten érezték, hogy a csodálatos egymásra-találásukat tulajdonképpen Annának és az általa testvéreiként szerető fáknak köszönhetik és lassan-lassan azon vették észre magukat, hogy immár ők is hisznek a csodában. Azonban Imola kissé elszomorodva tapasztalta meg, amint épp az ők életfolyamatukban is beteljesült az evangéliumbeli hitetlen Tamás példája. Mert ők is hozzá hasonlóan, csak a látottak – azaz a már megélt események által hittek. Úgy az Anna jövőbelátásában, mint a fák által közvetített információkban. És miután mindezeket őszintén meg is vitatták egymás közt, mély bűntudat érzés tört fel a lelkükből mindazon a mulasztásaik végett is, amelyek révén annyira háttérbe szorították az Annához való látogatásaikat. És mindezek után, már egyáltalán nem is csodálkoztak volna még azon sem, ha Anna a "Nagyon boldog az a két egymást ölelő fa a Bérc oldalában", szavak helyett azzal fogadta volna őket, hogy "Boldogok, akik látnak és hisznek, de boldogabbak azok akik nem látnak, de mégis hisznek!" – Csak hát, azt is nagyon jól tudták, hogy Anna kevésszer szokott az evangéliumokból idézni, mert ő inkább a természet folyamatát működtető erők megtapasztalása által szerzett minőségi információkat közvetítette, nem pedig írott szövegekből, különféle dogmákon alapuló elavult tantételeket. És még azt is jól tudták, hogy sok lelki vezetőkhöz hasonlatosan, Anna nem csak különféle tanácsokkal és útmutatásokkal képes ellátni szeretteit, hanem köztük élve gyakorlatilag éli is mindazokat az erényeket, amelyek néha a különböző – önjelölt – mesterek ajkairól hangzanak és annyira lenyűgözően hatnak. Azonban még azt is be kellett látniuk, hogy mindez nem csupán annyiban állt, hogy hűtlenségükért Anna egyáltalán nem neheztelt rájuk és éppen olyan őszinte szeretettel és ragaszkodással fogadta őket, mintha mindennapos látogatókként érkeztek volna, hanem ezeknél sokkalta mélyebb dolgokra éreztek rá már régebb. De főként Imola. Mert úgy tizenkét évre visszaemlékezve, amikor még olyan meseszerűen csengett a fülébe a lelkek egymásnak való teremtése, akkor még nem is gondolta, hogy annak valósságát egy az egyben majd meg is fogja tapasztalni. És, miután ezt immár igazságként is megélte, a lehető legkomolyabban mérte fel, hogy az ő esetében egyáltalán nemcsak egy hétköznapinak számító párkapcsolatról van szó. Mindezek után azonban azt is be kellett látnia, hogy az Artúrral való kapcsolódásuk, bizony még egy amolyan hétköznapinak nem volt nevezhető! Viszont, amint csak utólagosan derült ki az, hogy Artúrnak igazi lélektársként tulajdonképpen Annával kellett volna kapcsolódnia, az végtelenül egy önmagára való neheztelő érzésként hatott rá. … Hiszen ők is lélekben egy-ek! … És... Anna mindezekről tudott! … És szeretetével mutatta ki, hogy mennyire nem neheztel rá!! … És ők – Boldival – mégis mennyire hűtlenek voltak hozzá!!!?

― Mi is igazán boldogok vagyunk Anna, hogy legalább a Szeretet ünnepére elértünk hozzád! ― jutott végre szóhoz Boldi és teljes őszinteséggel csengettek a szavai.

― Itt, ezen a csodás helyen mindig Szeretet ünnep van! ― hangsúlyozta teljes komolysággal Anna.

― Bármikor jöhettek. Ha szeretetre van szükségetek, nálam azt megkapjátok!

― Ezt nagyon jól tudjuk Anna. De bocsáss meg nekünk, hogy ennyire hűtlenekké váltunk hozzád! ― mondta Imola csaknem sírva.

― A lényeg, hogy már nem hinnetek kell, mert tudjátok, hogy igazat beszélnek a fák! ― mondta Anna.

― Így igaz Anna! ― mondta Imola ― Most már veled együtt a fákat is nagyon szeretjük!

― Én is nagyon szeretem a fákat! ― kapcsolódott bele Lia is beszélgetésbe ― És amikor rájuk gondolok, mindig te jutsz az eszembe, mert téged még a fáknál is jobban szeretlek!

Anna egészen Lia felé fordult és az állát finoman a két tenyere közé fogta.

― És a madarakat is szereted úgy-e? ― kérdezte a szemében fürkészve.

― Igen! Természetesen, őket is nagyon szeretem, hisz' minden nap etetem őket, mert tudod ilyenkor nagyon nehezen szerzik be a táplálékukat! ― magyarázkodott komolyan Lia és eszébe sem jutott, hogy Anna honnan tudta azt, hogy ő a madarakat szokta etetgetni. Elemben Imola és Boldi kissé elgondolkoztak, hiszen már nagyon régen találkoztak és Lia a madarakat csak az ősz óta pártolta fel annyira hűségesen!

― Anna, te ezt honnan tudod? ― tette szóvá meglepetését Boldi.

― Hát mégis mit gondolsz Boldi, hogy honnan tudhatom? ― kérdezett vissza Anna úgy, mintha kissé zavarná a Boldi tájékozatlansága. ― Hiszen egyszer már beszélgettünk erről! Csupán egy keveset kell gondolkozz és rájössz, hogy bármilyen felőletek, vagy mások felől való információt honnan tudhatok meg! … Vagy kérdezzem úgy, hogy kitől… kiktől…

Boldi csodálkozva nézett Annára, viszont Imola egy pillantást vetve feléje elmosolyodott, majd Annához fordult, mintha valamiként simítani szeretné Boldi tájékozatlanságát.

― Ha tényleg nem jönnénk rá, akkor hazudtam volna az előbb, amikor azt mondtam, hogy a fákat is nagyon szeretjük! ― És szemével egy különös jelzést téve újból Boldira pillantott, aki nyomban rájött, hogy Anna kiktől tudhat meg mindent olyan csodálatos módon.

E kis érdekesé vált eszmefuttatás csattanója végül is az lett, hogy amint Boldi is megfejtette, hogy Anna kikkel is szokott oly bizalmasan kommunikálni már gyerekkora óta, mindannyian szeretetteljesen összenevettek.

― Az emberektől távol vagyok, viszont a fákhoz közel! ― mondta Anna ― Nagyon közel! Legyen az öröm, vagy bánat, ők mindenről informálnak engem.


Aztán a nap további részének örvendezvén megülték az ünnepi ebédet is és azután előkerültek az ajándékok is. Anna bármikor bármit is kapott, azt mindig nagyon megköszönte, viszont mindig ki is fejtette, hogy nem feltétlenül a kézzel fogható ajándékozáson van a hangsúly.

― Hiszen Jézus is megemlítette, hogy a földi kincsek értéktelenek! … Hogy előbb-utóbb a rozsda, vagy a moly végez velük…

― Ezek szükségleti cikkek Anna! ― mondta Imola határozottan. ― Ezeket nem a rozsda, és nem a moly emészti meg, hanem te!

― Nem szeretném, ha arra gondolnátok, hogy leértékelem a jóságotokat. Hiszen jól tudom, hogy tiszta szívből adakoztok! Csupán azt akarom megértetni veletek, hogy ha nem hoztok materiális ajándékokat, akkor is ugyanúgy szeretlek titeket! Mert azt tartom a legmagasztosabbnak, és azért adok hálát nektek, amit belülről adtok nekem.

― Mert ― folytatta Anna ― a szívből-lélekből való ajándékozással kapcsolatosan a közmondás is azt mondja, hogy jótett helyébe jót várj! Azaz, pozitív karmát csinálsz magadnak és tulajdonképpen önmagaddal szemben tettél jó!

Aztán, hogy egy konkrét példát említsen, a mellette ülő Liához fordult és csak neki mondta:

― Az, hogy szeretettel gondolsz a madarakra, és táplálod őket télnek idején, már azzal is egy pozitív karmát csinálsz magadnak.

Lia kész megtiszteltetésként érezte a direkt hozzá intézett szavakat, csak sajnos nem sokat értett belőlük. Viszont Anna épp elégé tisztában volt a Lia szellemi szintjével és nyomban érthetőbben is fogalmazott.

― A madaraknak enni adni annyit jelent, hogy felpártolod számukra a Gondviselést. Vagyis: besegítesz a Jóistennek szeretni őket! Érted Lia?

Lia telve volt Anna szavaival és csodálkozása ellenére bólogatott.

― Tiszta szívből csinálod és így te is részt veszel a Nagy Egység működésében. És az, hogy neked is megadatik a pozitív karma, az azt jelenti, hogy jó tetteidért jutalmul te is szeretetet, törődést kapsz majd.

Anna elhallgatott, nagyon komolyan és részvétteljesen nézett a Lia könnyes szemeibe, majd megsimogatta a megtört arcát.

― Azért mert ebben az életedben nem kaptál elég boldogságot, az még nem jelenti azt, hogy a lelki utadon nem haladsz előre. Kifinomult lelkivilágod által oda jutsz, hogy jótetteid gyümölcsözni fognak és majd megtapasztalhatod a felemelőt, a szépet, a jót, a kellemeset… De ebben az életedben valamiként még nem kapod meg, amire életeden keresztül vágyódtál! Ezt nem lehet tudni, hogy miért. Csupán annyit, hogy azt a jót, amit te hoztál létre magadban, az nem vész el soha!


A Liáról való beszélgetés kissé megtörte az ünnepi hangulatot, de aztán végül is az Anna biztatására mindannyiuknak sikerült áthangolódniuk a Kisjézus születésének közeledésére, amelyet a fák és az egész erdő szeretetteljes rezgések formájában hirdettek.

Csendesen szitálni kezdett a hó, fehér és érintetlen volt minden. A traktornyomok sem látszottak már, de az Anna hazafelé készülődő vendégei nyomjelzők nélkül is magabiztosan vágtak neki a Galócás pataka mentén levezető útnak, amely a Bérc északi oldalát megkerülve a szállodához vezet. Mivel mindhárman szerették a szép téli időben való erdei gyaloglást, még a reggeli érkezésükkor a szálloda parkírozójában eldöntötték, hogy a kerülő úton sétálnak fel Annához. Már csak azért is, mert az ők autójuk nem az Artúréhoz hasonló terepjáró volt. Boldi ugyanis egyáltalán nem riadt volna vissza a Csontok völgye felőli ösvényt használni, de a feleségére és nővérére való tekintettel a nagy hó miatt lemondott a rövidítésről.

Mivel mindhárman jól tudták, hogy az út nagyjából a patakmedret követi, a tájékozódás egyáltalán nem okozott gondot. Azaz, nem is hárman gyalogoltak lefelé, mert Anna is elkísérte őket egy darabig. Mégpedig egészen az autóútig, ahonnan a kis rövidítő ösvény kanyarog a szállodához. Amint elértek odáig, Imola nagyon kezdett aggódni miatta, mert már kezdett sötétedni.

― De hiszen nem vagyok egyedül Imola! ― próbálta felvilágosítani barátnőjét Anna. ― És akár éjjel van, akár nappal, én mindig itthon vagyok! Hiszen ez az én otthonom! ― mutatott boldogan maga körül Anna.

― Tudom édesem! Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy te mennyire egyé váltál a fákkal, az erdővel…de hát … Valahogy mégis annyira furcsa! … Én meghalnék a félelemtől, ha most egyedül vissza kellene menjek oda a kunyhódhoz!...



◄--- Előző lap:A Mester utódja                      ---► Következő lap:Szenteste