Így éltük át a háborút/Térjünk vissza a velünk történtekre

Térjünk vissza a velünk történtekre


Időközben újabb veszteség érte az iskolapince lakóit. Láng Lőrinc bácsi holtteste valamelyik brikettgyár közelében lévő házban feküdt. Felesége az óvóhelyen volt. Nagyon bántotta - nem lehet ezt megfelelő szóval kifejezni - ez a helyzet, s egy idő után valósággal könyörgött a férfiaknak, hozzák el, legalább az iskola folyosóján feküdjön. (Bomlástól nem kellett tartani a fagyos hideg miatt.) Sok-sok kérés után - érthető, hogy nagyon nehezen - Pötös Sándor és Környei (Géza? Béla?) bácsi egy napsütéses és egészen csendes délelőttön hordággyal elindultak. Az út - becslésem szerint - oda-vissza sem lehet több 300 méternél. De milyen 300 méter volt ez! Rendben átértek a kérdéses házhoz, a holttestet a hordágyra helyezték és indultak vissza. Semmi baj nem volt egészen az iskola lépcsőjéig. De amikor ezen lépkedtek felfelé, s már elérték az ajtó előtti vízszintes bejárót, a szénoltár felől, az orosz első vonalból géppuskasorozatot lőttek rájuk. Környei bácsinak a kalapját súrolta egy golyó (jól látszott a nyoma), de Pötös bácsit egyik vállától a másik csípője felé irányulva érte a sorozat. Környei bácsi mindent odahagyva leszaladt a pincébe, többen felmentek és Pötös bácsit lehozták, de ott már csak a papnak volt teendője. Perceken belül meghalt.
A papok egyébként az óvóhelyen miséztek, gyóntattak, áldoztattak, úgy emlékszem, minden este volt közös imádkozás.
Néhányszor előfordult, hogy oroszok rohantak le, s hangos nyemecki, nyemecki kiabálással végigkutattak minden zugot, és persze szatyrokba, cipők orrába és sok más hasonló helyre benéztek, bedugták ujjukat.......németet keresvén. Soha nem sikerült gyűrűt, órát, ékszert lelniük. Mi is jó előre elrejtettük ilyen tárgyainkat.
Az asszonyok és lányok úgy készültek fel, hogy a ruszkik mindig vénasszonyokat láthassanak. Nem állítom, hogy feltétlenül ez volt az oka, de nálunk nem történt erőszakoskodás. Sokkal inkább maga a helyzet, a senkiföldje-állapot lehetett gátló tényező.
A férfiakat próbálták malenkij robotra összeszedni. Volt, akinek sikerült elbújnia, de nem mindenkinek. Ma már nem emlékszem, hogy kiket vittek onnan el, de arra igen, hogy apánkat bizony begyűjtötték. Őt Sátorkő-pusztára vitték. Ott jócskán összegyűltek a különböző helyekről összeterelt emberek. Istállóban szállásolták el a robotnyikokat. Sötétedés után aztán indultak fel a hegyoldalba árkot ásni. Apám történetét, illetve a vele együtt ásó Budai Balázsét (remélem, jól emlékszem a névre) írom le. Éjszaka volt. Munka közben apám véletlenül felemelte a fejét, így éppen a Strázsa- vagy Tábla-hegy irányába nézett. Abban a pillanatban 2-3 villanást látott: torkolattűz volt. Önkéntelenül társa hátára ugrott és a földre teperte. Fejük felett már süvítettek is a géppuska lövedékei. Ennyin múlott akkor az élet.
Már két éjszaka dolgoztak. Mikor reggel visszatértek az istállóba, Api elkezdett alkudozni az őrökkel. A beszélgetés valahogy így zajlott le:
- Éhes vagyok, fáradt vagyok, engedjetek haza, délután visszajövök.
- Nem engedünk, mert nem jössz vissza.
- Én mindig betartom az adott szavamat.
- Nem lehet. - Így folyt ez, míg végre elengedték, mondván:
- Gyere vissza!
Útközben találkozott egy ismerőssel, akinek kérdésére elmondta a történteket.
- És visszamegy?
- Szavamat adtam.
- Ezeknek az adott szó? Ne menjen vissza! - Nem tudta meggyőzni apámat. Hazajött, mosdott, evett, aludt, evett, majd indult vissza. Mikor az istállóban megjelent, az oroszok a hasukat fogva röhögtek. Ilyent még nem láttak.
Apám úgy megdühödött, hogy egy óra múlva ismét otthon volt, megszökött tőlük. Később még kétszer fogták el, mindannyiszor megszökött, de ezek már nem a senki-földjén történtek.
Meg kell emlékeznem azokról a férfiakról is, akik a malenkij robot áldozataivá váltak. Igaz, nem laktak velünk az óvóhelyen, de lakásuk a senki-földjén volt. Az utóbbi években tudtam meg, hogy őket a szénlepárlóhoz vitték árkot ásni, s munka közben ott érte őket a halál, valószínűleg akna robbant mellettük. Név szerint a következők voltak: Prohászka József, Pénzes Vince és Csenki István, nálam néhány évvel idősebb diáktársunk édesapja volt. Ők mindnyájan szüleink korosztályához tartoztak. A mellékelt térképvázlaton előbbiek lakását pontosan, utóbbiét csak megközelítőleg tudtam megjelölni. Velük együtt volt még egy negyedik személy is, kinek nevét nem tudom. (A térképvázlaton többi halottunk lakását is megjelöltem.)
Az előbbi éjszakai esemény leírása kivált belőlem egy másik emléket. Nem tudom elfelejteni azt az éjszakai hangulatot, mely minket körülvett csendjével, apró zajaival. Nincs ember, aki az éjszaka hangulatát ne ismerné, ám ezek a két frontvonal között eltöltött éjszakák mások voltak. Lehet, hogy csak én éreztem így, de belül ma is hallom ezeket a zajokat. Ha felébredtem, gyakran hallottam, ahogy a teljes csendet egy bizonyos időnként rendszeresen elhangzó éles, magas hangú csattanás töri meg (géppisztoly okozhatta), majd más irányból egy mély, kongó válasz érkezett egy másodperc elteltével. Édesapámmal úgy gondoltuk, hogy a lövedék a lepárló üzem henger alakú tartályaiba csapódott be. Néha órákig ismétlődött. Úgy hallgattam, mint egy titokzatosan, félelmetesen fenyegető ostinatot, mely hallásomat, képzeletemet, lelkemet fogva tartja. Miért tették? Mi célt szolgált? Talán jelzés lehetett? (Az objektivitást megint felváltotta a személyes érzés.)
Történt nálunk még valami, ami számunkra megtörténtekor semmitmondónak látszott, de végül oda vezetett, hogy március 1-jén kikergettek minket a pincéből és oda már nem is tértünk vissza. Emlékezetem szerint háromszor fordult elő, tűzszünetek idején, hogy egy-egy számunkra teljesen ismeretlen férfi jött le az óvóhelyre. Mindegyik a férfiakat kérdezgette, mit tudnak a frontvonalak elhelyezkedéséről, szerintük melyik az az útvonal, amelyen keresztül esély van a németekhez való átjutásra. Ezeket a beszélgetéseket mi, gyerekek soha nem hallottuk, szüleink mesélték el később. A beszélgetések után ezek a férfiak eltűntek. Valószínűleg át is jutottak. Távozásuk után soha nem hallatszott lövés. Március 1-jén délelőtt történt a harmadik ilyen eset. Ez után aztán megkaptuk az 'ukázt'.
Éppen megettük az ebédet, amikor lejött néhány orosz katona egy sztarse lityenant vezetésével. Ez annyira ordította a davajt, és annyiszor, hogy teljesen megrémültünk. Az ordítozás lényege az volt, hogy takarodjunk ki a pincéből. Vihettünk mindent, amit bírtunk. Batyukba pakoltuk holminkat, és fél óra alatt kiürült a pince.
Később a végkövetkeztetés az volt, hogy észrevehették a dezertálókat, s persze azt is, hogy tőlünk indultak el. Ezért lehettek mérgesek.
Érthetően!!
Ezzel véget is ért 3 nap híján kéthónapos senki-földi kalandunk. Március 1-jén 13 óra tájban széthullott a háború által összeterelt társaság. Mi elvittük batyuba kötött holmiinkat az Öregiskola (ma Petőfi Sándor Általános Iskola) melletti tanítói lakások egyikébe, ahol szállást kaptunk, de csak egy éjszaka aludtunk ott, mert szüleink elhatározták, hogy másnap reggel elindulunk Szegedre, anyai nagyszüleinkhez.
Ennek az utazásnak a leírása fogja képezni a következő fejezetet.

◄--- Előző lap:Egy kis kitérés                             ---► Következő lap:Utazás Dorogról Szegedre