Amikor a fák meghalnak/A fenyő
|
Amikor a fák meghalnak59. Amikor a fák meghalnak/A fenyőA fenyő már nagyon öreg volt. Az élet folyamán Anna nem feledkezett meg az ápolásáról, de már nem sokat lehetett segíteni rajta. Már nem volt képes kellőképpen felszívni a földből az életet adó nedveket, sem a levegőből felvenni az áramló energiát. A tűzről nem is beszélve, mert az életet során épp eleget magába szívott a nap tűzének energiájából. Talán még többletben is volt része, amely a belső – a lelki – tartása rovására ment. Anna már nagyon régről ismerte a fát, és már az ismerkedésük első percétől fogva, nagyon jó barátságban élt vele. De azóta sok idő eltelt. Az alatt a hatvan év leforgása alatt sok fát megismert és sok fát kifejezetten szeretteinek tartott. A szomorúfűz, a juhar, a gyertyán, a tölgy…, ezek mind valamiként egy fajta lelki összeköttetésben álltak ezzel a kiöregedett erdeifenyővel. Ezek a fák mind az Anna lényéhez mindig is nagyon közel álltak. {…} És ezek a fák már mind meghaltak {…} Ha nem látott volna a jövőbe, még akkor is tudta volna, hogy egyszer majd el fog jönni annak is az ideje, hogy a jó öreg erdeifenyő barátjától is végérvényesen búcsút vegyen. Hiszen, ami egyszer meg van írva, az be is teljesül. Bármennyire is fájó, a Dolgok Rendjén, sajnos lehetetlen változtatni. {…}
Tóni nagyon szerény körülmények közt élt, legtöbbet az erdőt járta a kutyáival és már nem üzleti célból tartotta őket. Csupán négy maradt belőlük. A jó öreg Talpas egyik leszármazottja, egy nagytestű kaukázusi juhász, két labrador kölyök és egy kifejezetten jó vérben lévő fiatal német-juhász és farkas keverék, amely közvetlenül az Artúr halála után született. Hűséges társai – barátai – mindenhová elkísérték. Kivéve, amikor időnként Argóba utazott a Lia sírjához. Kerek negyven év telt el mióta hazakerült és annyi minden történt azóta, de Lia emlékét – bűntudattal telve – mindig a szíve mélyén őrizte. Még a Lola éltében is rendszeresen megemlékezett a hűtlenül hagyott néhai asszonyáról és időnként saját kezűleg készített erdei virágokból és fenyőlombokból csokrokat, koszorúkat a sírjára. Azonban, amint teltek az évek, Tóni nemcsak a szomorúfűz lombjai alatti sírhalomhoz hordott virágokat, hanem a Szala-Váti temetőbe is, amelyben Lola már több-mint kilenc éve nyugszik. Tizenhat évet éltek együtt elégedettségben, viszont azt senki sem tudta volna megállapítani, hogy tulajdonképpen milyen kapcsolatban? Azaz, hogy ők milyen formában szerették egymást? Mint egymást tökéletesen megértő barátok? - Mint anya és fia? - Vagy talán élettársi viszony? - Ezzel Lola és Tóni nem sokat törődtek, de azonban meglehet, hogy még ők sem tudták volna eldönteni pontosan. Tóni már hetvenöt éves volt és egy nagyon visszavonult emberré vált. Azonban az elhunyt szeretteire való emlékezéseken és az erdőjárásokon kívül, még volt neki egy fajta foglalatossága. Csaknem minden áldott nap lejárt a volt Szívkórház helyén berendezett turisztikai központba, ahol legtöbbet a Jázmin vendéglő környékén hallgatózott. És leskelődött. Mert ugyanis már régebbről tudomást szerzet arról, hogy az állami erdészet szerződést kötött a Tujafarmmal, ahol újabban magról ültetett fenyőcsemetéket is termesztenek és ezeknek a további ápolását, nevelését is vállalják. És Tóni még azt is pontosan tudta, hogy fia, Antika az üzleti dolgok lebonyolítása érdekében melyik napokon szokott arra járni. Nem volt ugyan szokása, hogy bárkivel is különösebben elcsevegjen, de mindezen információkhoz való jutásért bizony fenn kellett tartania egy fajta kapcsolódási formát az emberekkel. Azonban a szó-szoros értelembe vett emberi kapcsolatot már csak Annával tartott fenn. Időnként feljárogatott a Szénégető pusztájára. De nem csupán el-el beszélgetni az élet dolgairól és a régi időkről! Tóni az évek hosszú során már valóságosan megszokta, hogy Annát hallgassa és egyszerűen szeretett a közelében lenni. Szerettei közül már csak ő maradt számára, mert azok a kevesek, akik őt szerették, már mind meghaltak. Norbert unokáját pedig nemcsak a megélhetőséggel, karrierépítéssel kapcsolatos problémák kötötték le annyira az utóbbi időben, hanem a nősülés, családalapítás és egyéb jövőbeli tervezgetések gondjai távolították el nagyapjától. Az erre a célra kitűzött hivatalos eljárások ugyan Argóban voltak beprogramozva, viszont az ezt követő ünnepségre már a sokak által annyira felkapott, Jázmin vendéglőt foglalták le Szala-Váton. Tóninak a kíváncsiskodásai folytán mindezekről sikerült informálódnia. Egész pontosan tudta, hogy mikor és hol lesz megrendezve az esküvő. A valaha oly délceg, kemény embert az idő múlása nemcsak fizikailag sorvasztotta meg, hanem a szívét és az egész belső világát is nagyon megtörte. Hosszú évek reménytelen fáradozása ellenére sem sikerült fiával kellőképpen kapcsolatba lépnie. Pedig mennyire szerette volna! - Már számtalanszor kért bocsánatot, de folyton csak azzal a reménnyel maradt, hogy egyszer, majd hátha csak meglágyul a szíve annak a gyereknek (?). Viszont, mindhiába, hogy az idő elégé eljárt annak a "gyereknek" a feje fölött is, – mert Antika ugyanis már ötvenkét éves volt – az ő szívét mégsem enyhítették meg az évek múlásai. Amikor még gyermekkorában fogadalmat tett a Csontok völgyében annál az elárvult szomorúfűznél, azt bizonyára nagyon, de nagyon komolyan vehette, mert azóta még csak hallani sem akart az apjáról. Tóni a bánatát magában hordozva nemegyszer ment fel Annához a Szénégetőre. Tudta jól, hogy ebben Anna konkrétan nem nyújthat segítséget, de valahányszor kipanaszolhatta magát, mindig egy kis könnyebbülést érzett. Viszont akkor, amikor már egy kifejezetten biztos forrásból értesült arról, hogy Norbert esküvője a vendéglőben lesz megtartva, hát az Anna közreműködését illetően felvillant benne némi reménysugár. Hátha a fákkal, a patakokkal a csillagokkal valamiként sikerül összehoznia egy olyan kapcsolatot, amely folytán úgy alakulnának a dolgok, hogy majd ő is együtt örvendhet mindazokkal, akiket mindig is szeretteinek tartott (?). Hiszen nagy ünnep ez! Egy egész életre szóló esemény! – Csak… az ő esetében – annak idején – valahogy másképp alakultak a dolgok … De, ha mindent újból kezdhetne!!! – Bizony egész másképp lenne minden! {–} ― Ha a mostani eszemmel és érzéseimmel asszonyt vinnék be a házba, bizony másként alakulnának az élet dolgai! ― erősítette meg Tóni belső fejtegetéseinek eredményeit, miközben egy este Annával a tűz mellett beszélgettek. ― A múltra csak emlékeznünk szabad Tóni! ― mondta Anna ― Nem pedig visszasiratni és a benne éléssel próbálkozni! Akkor, amit tettél és ahogyan tetted, bizonyára meg volt a maga értelme és fontossága! ― Annak, hogy a hülyeségeim folytán egy szerencsétlen asszonyt tönkretettem? ― nézett Annára Tóni elcsodálkozva. ― És, hogy ebből kifolyólag meggyűlölt a saját gyermekem? ― Tudod Tóni, mi emberekül nagyon kevesek vagyunk ahhoz, hogy a Dolgok Rendjét megértsük. A mi gondolkozásunk nagyon beszűkült és korlátozott. Bármennyire okosaknak és fejletteknek érezzük magunkat, mi nem vagyunk képesek, hogy átfogóan vizsgáljuk cselekedeteink és dolgaink lényegét. Konkrét válasz nincs afelől, hogy pontosan miért szenvedünk, de hidd el, hogy mindazt ami velünk történt és történik és amit megélünk, azt a Létet megalkotó és összefogó intelligencia rendelte így! ― Hát igen. ― intett a fejével Tóni szomorúan ― A Jóisten útjai kiszámíthatatlanok. Csak épp azt nem tudtam felfogni sohasem, hogy akkor miért teremtett a szenvedésre? – Ha már annyira "jó"??? – Mert ha jól megvizsgáljuk, az élet nem egyéb, mint szenvedés!!! Mert előbb-utóbb minden teremtett lény szenved! Ember, állat, növény, minden, Szenved, gürcöl az ember életén keresztül. És amikor néha történetesen úgy adódik, hogy épp nem szenved (annyira), akkor rögtön hálát ad a Jóistennek! Mert ilyen hülye az ember! ― fejezte be Tóni az érvelését még a fiatalkorában magában hordozott temperamentummal. ― Ha a lázadást még nem sikerült kellőképpen feloldanod magadban, akkor vesd el azt az ember által teremtett istenképet és próbáld másképp felfogni az élet rendjét. ― De nem tudom másképp felfogni Anna! Pedig éppen eleget próbálkozom! Nem megy! ― Azért nem megy, mert azt az "Istent" amelyet nem sikerült megértened és azt mondod, hogy csalódtál benne, azt mégsem tudod elengedi magadtól. Nem vagy képes teljesen újrakezdeni! És azt tulajdonképpen te csak gondolod, hogy ha újból ifjú lennél és asszonyod lenne, akkor mindent másképpen csinálnál. Mert hidd el nekem, hogy – nagyon kevés különbséggel – ugyanúgy tennél mindent! És csupán azért, mert nem vagy képes a változásra. Még nem tanultad meg azt, hogy előre le kell rombolni mindent, ami régi – ami elavult – és csak azután fogni hozzá az új építéséhez. ― Én már nagyon rég eldobtam magamtól ezt a "régi istent" Anna! ― legyintett Tóni magabiztosan ― Én már ha akarnék sem tudnék hinni benne! ― Tóni! ― nézett szembe Anna vigasztaló szelídséggel Tónival ― Ha az élet értelmét kutatod és nem megy, akkor az azt jelenti, hogy még nem voltál képes, hogy elengedd! Valamiképpen nem tudod elengedni! Pontosabban: Azért nem tudod elengedni, mert még mindig foglalkoztat. ― Hidd el Anna, hogy annyira elegem lett belőle, hogy engem már tényleg nem foglalkoztat egyáltalán! ― De foglalkoztat Tóni! Mégpedig az ellene való lázadásaidban! Azok által van még benned. Mert nem vagy képes másként látni a dolgokat, minthogy az "Isten" a hibás mindazokért a szenvedésekért! Tóninak végre sikerült belátnia, hogy Anna mennyire rátapintott az igazságra és amint mélyebben elgondolkozott a dolgokon, egy meglehetősen fontos megállapításra jutott. ― Tudod Anna, már kiskoromtól fogva nagyon hamar megtapasztaltam, hogy szenvedni rossz, és amint teltek az évek, aztán még arra is rájöttem, hogy szenvedést okozni is rossz. Nagyon rossz! Talán még a szenvedésnél is rosszabb!? ― Igen ― mosolygott Anna ― Végeredményben még attól is szenvedsz, ha másoknak szenvedést okoztál. És tulajdonképpen ez a fajta szenvedés elkerülhető! ― Igen. Én elkerülhettem volna, ha másként láttam volna a dolgokat. ― sóhajtott Tóni ― Csakhogy nem láttam másként! ― És a jelen pillanatban Antika sem látja másként! ― fűzte hozzá Anna ― Mert ő is szenvedést okoz neked. És aztán majd egykor mindez neki is vissza fog rúgni. Mert az élet eseményei mintegy körforgásként működnek. Minden tett, cselekedet szerepcserét váltva újraismétlődik. Erről szól az életünk Tóni! Nincs más mit tenni, minthogy a szenvedésekben, keserűségben, bánkódásban is meg kell keresnünk a szépet, a jót, a hasznosat. Anna elhallgatott. Tóni sem szólt. Csak nézték egymást ott a tűz mellett kissé szomorúan. Mivel mindketten magányosan az erdőben éltek és jól esett néha találkozniuk, nagyjából azt is lehetne mondani, hogy már csak egymásnak maradtak, mert annak ellenére, hogy Tóninak éltek a "családtagjai", neki sem volt már senkije, akárcsak Annának. Mert az idők során sok minden megváltozott, még az emberek mentalitása is. Már az Anna számára is csupán csak emlékekként maradtak fenn azok a népes csoporttalálkozások, amikor még tanítványok vették körül. ― Anna. ― szólalt meg csendesen Tóni kutatóan az asszony szemébe nézve. ― Tudod, mivel már nagyon régről ismerjük egymást. Hát valahogy sikerült megismerjelek annyira, hogy... Elhallgatott az öregember, mert mindig is tisztelte Annában azt a másságot és valahogy nem kapta a megfelelő szavakat. ― Annyira, hogy? ― kérdezett rá az asszony biztatóan, de türelmetlenségnek még csak parányi jele sem érződött a hangjából. ― Hát, tudod ― bátorodott bele kissé Tóni ― Én észrevettem, hogy valami nagyon fontos dologról nem akarsz nekem beszélni. Anna egyáltalán nem lepődött meg. Továbbra is mélyen a Tóni szemeibe nézett, de nem szolt semmit. Csupán csak, mintha az arca, szomorúbbá változott volna. ― Pedig ― folytatta Tóni ― Pedig, tudom jól, hogy az velem kapcsolatos! Valamiként sikerült megéreznem, hogy te tudod, hogy mi fog velem történni hamarosan, csak hát mégsem akarsz róla beszélni. Jól ismerlek és tudom, hogy nem szoktál a mások sorsába beavatkozni, de kérlek Anna! Hogy még, mielőtt meghalnék, Tégy valamit! Hogy az a gyerek valamiként bocsásson meg nekem! Anna arca nagyon elszomorodott. Nem szólt, csak részvétteljesen belenézett az öregember könnyes szemébe. Bármennyire is együtt érzett öreg barátjával, ígérni azért mégsem ígért semmit. Hiszen mit is ígérhetett volna abban az esetben? Csupán csak annyival vigasztalta meg Tónit, hogy azt mondta neki, hogy "Egy dolgot még megteszek, ami tőlem még telhető."
Tóni azon a napon már reggel korán összejárta az oldalt és úgy dél lehetett, amikor sikerült beszereznie minden kelléket. Aztán a fás-szintbe vonult, amely esős időben olykor műhelyként is szolgált neki és hozzálátott a kifejezetten nagy ünnepre szánt csokor elkészítéséhez. Beleadott apait, anyait. Nem evett, nem ivott, még az ázott ruhát sem vetette le magáról úgy működött. Amire elkészült már délután lett és nagyrészt már a felhők is kezdtek felszakadozni. Akkor szépen, rendszerezettséggel, rendet csinált a műhelyében, mindent helyrerakott, lemosdott és felvette az ünneplő ruháját, amelyben a temetőbe szokott eljárni. A fehér inget és egy nagyon régről maradt kissé elnyűtt fekete öltönyt. Mivel hozzá illő félcipője nem volt, gondosan megtisztította a bakancsát és azt húzta fel.
A Jázmin vendéglőben már megkezdődött a mulatság. Már túl voltak az első pohárkoccintásokon és a társaságban nagyrészt már oldódni kezdett a feszültség. Mindenki próbálta átadni magát az ünneplésnek, ami a hangulatos berendezésnek, a jó ételeknek, italoknak és nem utolsó sorban a zenészeknek köszönhetően nagyrészt sikerült is. Antika a fia esküvőjére kitett magáért és többek közt a környék egyik legelőkelőbb együttesét fogadta fel, akiknek szórakoztatását csak kimondottan a tehetős, jól szituált emberek engedhették meg maguknak. Az élet során igyekezett is mindenben megadni azt annak a – szegény árván maradt – gyereknek, amit ő annak idején gyerekkorában nem kaphatott meg. És ennek eredményeként egyáltalán nem csoda, hogy Norbert semmiképpen sem tudott elképzelni egy anyagi nélkülözések sorozatában megélt gyermekkort. Habár anya nélkül nőtt fel, a neveltetését illetően mégis mindent megkapott. Az apja szerint. Aki valamiképp nem tudta – vagy nem akarta – felmérni azt, hogy mit jelent önállóságra nevelni egy fiúgyermeket. Azaz, néha alább hagyni abból a merev atyai szigorból és egy kis szabadságot adni néki az ötletei, meglátásai szabadon való kibontakoztatásában. Azonban az Antika keménykedéseinek ellenére Norbert mégsem maradt hátrányban az egyénisége fejlődését illetően és még csak nem is élte azt a nekiszánt szánalomra-méltóan visszafogott gyerekkort. Ő direkt módon sosem szállt szembe az apjával, de – még ha nem is annyira agresszíven, mint Tóni nagyapja annak idején – fondorlatos észjárásával és leleményességeivel mindig kellőképpen sikerült kijátszania az atyai szigort. Azonban Norbert bármennyire is egy rátermett gyerek volt, akkor, ott a Jázminban, az esküvője ünneplésének napján mégsem sikerült kellő eredményt elérnie az apja tiltásával szemben. Pedig, amikor a felszolgálólány a nagyapja üzenetével átadta azt a filegrám kis csokrocskát, komoly lelki önmarcangolások közt fogadkozott, hogy a továbbiakban soha többé nem fog megfeledkezni arról a végtelenül kitaszított magányosságban tengődő öregről és személyesen invitálta be a nagyapját az ünneplő társaságba. ― Nem jobb lett volna apuddal beszélni előre? ― tette fel Tóni az óvatossági kérdést, miközben némi feszélyezettséggel helyet foglalt az asztal mellett. ― Elvégre az én esküvőmön vagyunk! ― jelentette ki kissé fölényesen Norbert. ― Itt én vagyok a gazda! Azonban ami mindazok után történt, kiderült, hogy bizony csak az első kijelentése fedte igazán a valóságot. A második viszont már nem annyira, mert ugyanis Norbert a saját esküvőjén csak egy kevés ideig volt a gazda. És az öreg Tóni is szintén csak egy kevés ideig reménykedhetett "az Anna varázslatának beteljesülésében." – Abban, hogy majd Antika fia megenyhült szívvel, a megbocsátás jeléül feléje nyújtja a jobbját. ― Antika ― állt fel a székről Tóni amint a fia megjelent és bátortalanul eléje lépett ― Ne haragudjatok Nem akarom elrontani az ünnepséget, de szeretném, ha meghallgatnál ― Ha tényleg nem akarod elrontani, akkor minél hamarabb kotródj el innen! ― Tudod, én már olyan sokszor elgondolkoztam ― próbálkozott Tóni, de Antika fölényét éreztetvén a szavába vágott. ― Hívatlan vendégnek itt nincs keresnivalója!!! ― hangsúlyozta ki szigorúan és e végtelenül kemény kijelentés nemcsak az előtte alázatosan álldogáló apjának, hanem a nagyapja pártfogásához készülődő új-ember fiának is szólt. ― A fiad esküvőjén az apád hívatlan vendég?! ― vetette oda epésen Norbert az apjának, és felszökött ültéből. Azonban Antika nemcsak az apjával szemben érezte nyeregben magát. Egyetlen fiát sikerült úgy nevelnie, hogy még csak az eszébe se juthasson ellenkezni vele, vagy visszaszólni neki és ez a szokatlan hangnem nagyon felbőszítette. Viszont sikerült türköztetnie magát és felmérte azt is, hogy az adott pillanat egyáltalán nem alkalmas vitatkozásra. Így miközben öreg apja újabb a bocsánatkérésekkel próbálkozott, hát mintegy főnöki mozdulattal intett a biztonsági őröknek és utána feltűnésmentesen fordult a fiához. ― Ezt a témát egyelőre most lefagyasztjuk! ― jelentette ki halk határozottsággal ― Ünnepelni jöttünk! ― tette hozzá szavai érvényességének mintegy jobb kihangsúlyozásaként. Közben Tónit már közre is vette a két fekete ruhás fiatalember és kezdték a kijárat felé vonszolni, mert valamiként nem akart magától menni. Hiszen még lett volna pár szava úgy a fiához, mint unokájához! És nemhiába élte le élete javát bunyózásokkal! Annyit még megtehet, hogy pár pillanatig még késlelteti a kivezetést! Azonban az az idő már rég eltelt, amikor még ő is formában volt! Már csak egy öregembert fogott közre két jól-megtermett rendfenntartásra alkalmazott fiatalember. Már nem ment a figura, amellyel Tóni érvényesíteni szerette volna magát. Miután mindhárman kiértek az udvarra, ott – mivel már sötét is volt és nem is látta senki őket – a két biztonsági őr mintegy néma közmegegyezéssel úgy határozott, hogy móresre tanítják az öreget. Így aztán, már egy keményebb fajta elvezetési módszert alkalmazva a kapun kiérve enyhén megröpítették az okvetetlenkedő öreget és miután elengedték, az szabályszerűen egy pocsolya közepében kötött ki. Mégpedig úgy, hogy az arcát is összesározta. Antika, nagy felindultságában az apja iránti gyűlöletét még azzal pecsételte meg, hogy szó nélkül elkapta az új pár asztalára helyezett kis műalkotásként készített csokrocskát, kiviharzott vele egészen a vendéglő kapuig és ott a pocsolya közepében hasaló öreghez lódította. Visszafelé menet az udvaron, akaratlanul is megállásra kényszerült, amint fia, az ünnepelt elébe lépett. ― Lefagyasztjuk apu! ― mondta halk megtört hangon Norbert ― Úgy, ahogyan mondtad. Ünnepelünk. De azt jól jegyezd meg, hogy az apádhoz való viszonyulásodat vissza fogod kapni! ― emelte kissé fennebb a hangját a fiú és mutatóujját mintegy figyelmeztetőleg az apja orra elé emelve még hozzátette: ― Mégpedig tőlem! A saját fiadtól! Annak ellenére, hogy Norbert már függetlené vált huszonöt éves férfi volt, Antika mégsem nem volt nagyon szokva ahhoz, hogy fia felemelje vele szemben a hangját. Azonban az igazat megvallva az a kijelentés kissé megijesztette és pillanatnyilag valóban jobbnak látta a téma úgynevezett lefagyasztását, nehogy a dolgok tovább való feszegetése tényleg az ünneplés rovására menjen. Nem szolt vissza a fiának, hanem egyszerűen továbbállt és a "misem történtet" színlelvén feltűnőség-mentesen elvegyült az ünneplő társaságban. Mivel az a kis incidens alig tartott pár percig, hát nem is keltett olyan nagy feltűnést. Tovább folytatódott az evés-ivás, a tánc, a mulatság. És az előkelő vendégek az előkelő, de ugyanakkor kifejezetten romantikus környezetben épült vendéglőben egész virradatig szórakoztak. Akkor aztán, amikor már nagyrészt mindenkinek kezdett elege lenni a sok jóból, a zenészek is jóval alábbhagytak már és a társaság kisebb-nagyobb csoportokba verődve lassan-lassan szállingózni kezdett kifelé a teremből. Voltak akik külön autót rendeltek maguk után, de voltak olyanok is, akik az átdorbézolt éjszaka után megreszkírozták a hazamenetelt és volán mellé ültek. A vendégsereg nagy része Argóból volt, de nem mindenki kellett ám egészen hazáig vezessen, mert voltak, akiknek villájuk volt a környéken, de java-részének a Köves dombon. A parkírozóban összesereglett hazamenni készülődő divatos cuccokba öltözött előkelő emberek közül kifejezetten kirívóan hatott egy egyszerű vászonruhás alak, aki némán és csaknem teljesen mozdulatlanul állt az egyik oszlop mellett. A Jázmin úgynevezett törzsvendégei közül sokan összesúgtak, mert rövidesen felismerték azt az álldogáló személyt. Azaz, leginkább csak hallásból következtettek a kilétére, mert mindenki azért nem ismerte személyesen a Szénégető pusztáján élő javasasszonyt. Mert az idők folyamán ugyanis Annát ezzel az egyszerű megnevezéssel illették és sokan még a nevét sem tudták. Viszont a javasasszonyról azonban mindenki hallott. Anna egyáltalán nem törődött a körülötte jövő-menő emberekkel, pedig az előkelő társaságból sokan kíváncsisággal vegyült tisztelettel sandítgattak feléje. Csak állt ott némán, fegyelmezetten és úgy tűnt, mintha egész lényét valamilyen misztikus titokzatosság lebegné körül a hajnali világosságban. És sokan csak akkor csodálkoztak el igazán, amikor maga Norbert, az új-ember, lépett egész közel hozzá és megszólította. ― Anna! Te hogy kerülsz ide!? ― kérdezte nagy megrökönyödött arccal, hiszen ebbe a helyzetbe, a társaságba, ebbe az egész életképbe egyszerűen bele sem tudta képzelni Annát. (!) Anna valahogy nem tartotta érdemesnek, hogy azonnal válaszoljon a Norbert kérdésére. Csak rávetítette azokat a smaragdzöld színű szemeit és azokkal adott némi feleletet. Amit a fiú, azaz az új-ember, valamiként értett is, meg nem is és éppen ezért, mivel többet akart megtudni, hát további kérdéseket intézett hozzá, de már egész bizalmasan, hogy a körülöttük állók ne sokat értsenek beszélgetésükből. ― A Lét-ben nemcsak azok a dolgok a fontosak, amelyek kifejezetten az emberek világában történnek! ― összegezte Anna a feleletet a Norbert tucatnyi kérdésére. ― De hiszen épp annak a fontosságát akarom tudni, amiért te ide jöttél! ― szúrta közbe Norbert enyhén elnevetve magát, viszont Anna egyáltalán nem adott fontosságot e kérdésnek, mert megkezdett mondanivalóját zavartalanul folytatta tovább. ― A jólétért való harcok, nyerészkedések, a karrierépítés, a pompás ünnepségek! ― Jól tudom, hogy mindezeknél sokkal több van, ami tényleg sokat ér, de most mondd már meg végre, hogy miről van szó!? ― türelmetlenkedett Norbert. ― Majd mindent meg fogtok tudni a maga idejében! ― mondta Anna és ahogyan a fiúra villantotta zöld szemeit, az valamiképp megértette, hogy hiába is faggatja tovább, mert úgysem fog okosabb lenni.
Azonban az örömapa még csak akkor csodálkozott el igazán, amikor valamilyen titokzatos furcsa-módon megérezte, hogy Anna ottlétéhez igenis, épp neki van köze! Mert azok a mindig is furcsa állású szemek valamiként mintha megbabonázták volna (?) A Boldi halála után nem találkozott Annával és kissé furcsállotta, hogy mégis úgy néz rá, mint akivel épp pár perce beszélgetett. Csaknem meghipnotizáltan közeledett feléje és valahogy még csak kíváncsiság sem fúrta az oldalát. ― Egy nagyon fontos dolgot kell megbeszéljünk! ― szólt Anna röviden és velősen, amint a férfi eléje ért és hanglejtésében egyben benne volt úgy információ, mint felszólítás. És tovább nem fecsérelte sem a szavakat, sem az időt, hanem megfordult és lassú léptekkel elindult az egyik erdő felé vezető ösvényen. Az éjszakázás fáradalmaitól elnyűtt arcú Antikának fogalma sem volt, hogy mi lehet az a fontos dolog, és hogy miért kell olyan sürgősen azt megbeszélniük, de annak ellenére, hogy egyetlen porcikája sem kívánta az erdei gyaloglást, mégis tétovázás nélkül az előtte haladó asszony nyomába eredt.
Antikát e kijelentés nem lepte meg, és az sem, hogy Anna tud a dologról. Viszont az már igen, hogy miért feszegeti, hiszen az apjával való viszonyuk oka felől tökéletesen tájékozott??? És egyáltalán semmi lelkifurdalást nem érezvén a legtermészetesebb módon vágott vissza. ― Nem hibát követtem el, hanem csupán ez-alkalommal is eleget tettem a fogadalmamnak! ― Most hagyjuk ki a fogadalmat! ― mondta Anna teljes nyugalommal ― Mert ez-alkalommal sokkal fontosabb van annál! ― Miért mondod ezt? ― kérdezte Antika kissé gyanakodva, mert hirtelen az eszébe villant a Norbert "fenyegetése." ― A megbocsátás mindig fontosabb bármilyen fajta fogadalomnál! ― jelentette ki szilárdan Anna és Antika már valamiképp nem reagált annyira hevesen. ― Csak a megbocsátás valahol egy lelki dolog. ― mondta kissé szomorúan maga elé nézve Antika. ― Így igaz! ― helyeselt Anna ― Ahogy mondod: Egy mély lelki dolog. Racionálisan, pusztán csak szavakban kifejezve hiába bocsátasz meg, mert az nem sokat ér. ― Tudod Anna a fogadalmamnak csupán csak azért tudok e mai napig is oly hűen eleget tenni, mert ha még akarnék sem tudnék igazából megbocsátani neki. Érted? De az a helyzet, hogy ott, rögtön a bonyodalmak után Norbert egy olyan kijelentést tett nekem, amelyen aztán egy kissé. Azaz, őszintén szólva elégé nagy gondot okozott. Anna, miután a részleteket meghallgatta, a Norbert kijelentésén egyáltalán nem csodálkozott és nyomban a cselekedetek visszahatására kezdte emlékeztetni Antikát. ― Bizonyára valamiként informálódtál afelől, hogy még annak idején apád és az ő apja – a te nagyapád – semmiképpen sem tudtak kijönni egymással. Azaz: Apád az apját nem szerette. – Függetlenül, hogy mi okból. Ő gyűlölte az apját, te gyűlölöd apádat, tovább folytassam-e? Antika csak nyelt egy nagyot és mintegy mentegetőzésnek szánt érvet vetett fel sértődötten. ― Én a fiamnak mindig igyekeztem megadni minden tőlem telhetőt! Biztonságot nyújtottam neki, odafigyeltem a nevelésére, taníttattam, embert neveltem belőle Viszont az én apám mindezek közül nekem mit adott? Mit kaptam én tőle az életben? Semmit! ― Ez így van, de azért mégsem mondhatod, hogy semmit sem kaptál a te apádtól! ― emelte fel a kezét figyelmeztetően Anna. ― Nem-e? ― kérdezte kissé gúnyosan csodálkozva Antika. ― Bármilyen ember volt, mégis egy olyasvalamit kaptál tőle, amit te nem adtál meg Norbert fiadnak! "Nafene! " ― gondolta Antika és fogalma sem volt arról, hogy Anna hová akar kilyukadni. ― Amit te kaptál az apádtól ― folytatta Anna ― és amit te nem adtál meg Norbertnek, az nem más mint a szabadság. Amit megadni szintén egy nagyon fontos dolog! Mert minden lény számára a szabadság a legfontosabb dolog! Ha elveszik a szabadságot, abba még bele is lehet pusztulni. De te adj hálát a Fentieknek, hogy Norbert a maga leleményességével megszerezte a szabadságát. Ez az ő érdeme. Nem te adtad meg neki. Antika lehorgasztott fejjel ült a fatörzsön és sok addig jelentéktelennek tűnő dolgokon gondolkozott. Visszaemlékezett gyerekkorára, a nehézségekre, nélkülözésekre. Aztán a Norbert gyerekkorára, nevelésére, azokra a sok elvárásokra, amelyek folytán végül is megbecsült emberré fejlődött. Aztán még azokra a sok tiltásokra is vissza kellett emlékeznie, amelyek folytán tényleg el-el vett valamennyit annak a gyermeknek a szabadságából. Amit ő nem adott meg neki – de az a leleményes kölyök mégis megszerezte! – És az ő kalandor apja, habár neki nem adta, de ő mégis kapta azt a szabadságot! Amelyre bizonyára szüksége volt (?). Igaz, hogy elégé szegényes – talán a legszegényesebb – erény egy apa részéről, de ő mégis megkapta. (Tőle). ― Apádnak az ideje hamarosan lejár és nagyon sokat jelentene neki, ha meg tudnál bocsátani! ― tért direkt módon a tárgyra Anna egy kis hallgatás után. ― Gondolj az édesanyádra, akit nagyon szerettél! Aki a te helyedben már rég megbocsátott volna neki. Legalább az ő emlékére próbálj magadba szállni és gondolkozz el a dolgokon! Ismét hallgatás következett és csak üldögéltek ott ketten a reggeli csendben. Antika fontolóra vette a hallottakat és tényleg gondolkozott. Anna pedig szemeit lehunyva hangolódott rá a fák vibrálásaira és miután kellőképpen értelmezte is a kapott üzeneteket, egyszer csak felállott, halkan elköszönt Antikától és elindult az erdő felé. Antika pedig csak ült ott szomorúan a fa törzsén és addig nézett utána, míg el nem tűnt a fák között.
Tóni az élete során kapott pofonokat általában mindig kikereste magának. És amennyit kapott belőlük, abba egy normális ember bizonyára bele is pusztult volna. De ő nem sokat törődött velük. Mindig arra próbálta rászoktatni magát, hogy a lehető legtökéletesebben elviselje a fájdalmakat. Ez nagyrészt sikerült is neki, de csak a fizikai fájdalmakat illetően. Azonban akkor, amikor a végső nagy bocsánatkérésre felkészülten egy pocsolya közepében találta magát, bizony a legkeményebb fizikai fájdalmakkal felcserélte volna azt az állapotot. Nemcsak őt, hanem még azt az oly nagy szeretettel megmunkált ajándéknak szánt csokrocskát is meggyalázták és kifejezhetetlen szívtelenséggel utána hajították a sárba. Ez a fájdalom már könnyeket csalt a szemébe. Öregesen, nehézkesen tápászkodott fel a földről és kászálódott ki a sárból, a hóna alá vette a szétroncsolódott csokrot, majd lassan elindult a sötétben az erdő felé. Éjfél már jóval el volt múlva amikor otthonához ért. Fáradtan leült az ajtó előtti kispadra. Az ég tiszta volt, a hold gyenge fénye bevilágított a kis pusztára és Tóni teljesen reményvesztetten bámult bele a semmibe. Sokáig üldögélt ott az ajtója előtt és annyira tele volt fájó érzésekkel, hogy valahogy nem jött, hogy megmozduljon onnan. Aztán nagy nehezen felszedelőzködött és bement a házba. Még villanyt sem gyújtott, csak maszkatolt egy keveset a sötétben, majd lefeküdt. Azonban az érzelmek és a gondolatok nem hagyták aludni. Végül is aztán amint az ágyában hánykolódott, az a mély elhatározás született meg benne, hogy kijavítja azt a meggyalázott csokrot és egy olyan helyre fogja majd vinni ahol biztosan nem fogják elutasítani. Felkelt, villanyt gyújtott, megvizsgálta a megcsonkított csokrocskát, aztán lassan kiment a fásszínbe és ott több-mint egy órát foglalatoskodott a kijavításával, majd nekiállt és kitisztította az összesározott ruháját. A kutyáknak enni adott és megnyugtatta őket, hogy a fogságuk már nem tart soká. Mert ugyanis amikor a privát dolgait intézte, a különféle bonyodalmak elkerülése végett mindig ketrecbe zárta őket. Aztán a rekonstruált csokrot gondosan egy hátitáskába helyezte, némi pénzt vett magához és elindult az ösvényen lefelé. Már hajnalodott, úgyhogy aránylag jól tudott tájékozódni és egy kis rövidítőn ki is ért a nagy útra. Ott aztán Argó felé vette az irányt és ment, ment jó nagyokat lépve és amint hovatovább egyre jobban felvette a ritmust, távolról megítélve talán nem is úgy tűnt, mintha egy öregember gyalogolna az út mentén. Tóni már több mint két órát gyalogolt és már ki is világosodott, amikor egy Argó felé haladó furgon felvette. A sofőr, amint Tóni útitervét leérdeklődte, nem győzte csodálni az öregember kitartásán és képességén. ― Azért vallja be őszintén, hogy ma szerencsés napra ébredt bátya! ― jegyezte meg viccesen ― Hiszen az útjának java része még hátra van! ― Hát én kimondottan egy szerencsés napra ébredtem! ― sóhajtott Tóni bánatosan és reménytelenül aprókat bólogatott a fejével. Azonban amikor a sofőrnek feltűnt e lehangoltsága és kérdezősködni kezdett, Tóninak nem volt hangulata részletezni a bánatát. Argóba érve a furgon aránylag eléggé megközelítette a temetőt, amelyben a Lia sírja volt. A nap alig magasodott fel az égre és Tóni már az öreg szomorúfűz lombjai alatt beszélgetett a harminckét éve eltemetett hitvesével. "Nemsokára én is utánad fogok menni drága szép virágom! Tudom, érzem, hogy TE megbocsátottál énnékem, de majd ott majd újból, igazából bocsánatot fogok kérni tőled! Mert TE voltál a leghűségesebb, a legdrágább, legszebb asszony az egész világon!!!" Aztán nagy gonddal elhelyezte a csokrot a sírhanton, megemlékezett Boldi sógoráról, sőt, még Imoláról is és őket is megnyugtatta, hogy hamarosan majd velük is találkozni fog és aztán majd tőlük is bocsánatot fog kérni. A nap már eléggé magasan járt, amikor aztán oda telt az idő is, hogy búcsút vegyen szeretteitől. Amint ott szedelőzködött, valamiképp megérezte, hogy immár nem fog többé járogatni oda. És szétnézve ott a sírok között még az a kérdés is megvillant az eszébe, hogy vajon hová fogják majd őt eltemetni? Ki temetteti majd el..? Ha egyáltalán eltemettetik majd (?)
Anna már nagyon messze járhatott az erdőben, amikor Antika végre felállott a korhadt fa törzséről. Amíg ott üldögélt egymagában tényleg magába szállt és nagyon sok mindenen elgondolkozott. És amint elindult az erdei ösvényen, még akkor is csak gondolkozott. Azaz, emlékezett. Annyi idő után bizony ráfért egy kis emlékezés. Mindazokra a helyekre, amelyek az édesanyjával kapcsolatosak. Amelyeket nagyon sok évvel azelőtt valamiként az édesanyja mélyen a szívébe zárt. … De ő már csak amolyan foszlányokban emlékezett vissza, hiszen csupán hat éves volt amikor a városba költöztek. És azóta nem sokat járt arra. Azaz, konkréten azokra a helyekre, amelyeken gyerekkorában is megfordult. Amint visszaért a parkírozóba, autóba szállt és felhajtott a szállodához. Az idő folyamán több alkalommal is fordulta meg magát azon a kifejezetten luxuskörülmények közt magasló üdülőhelyen, de az élet dolgaival mindig annyira elvolt foglalva, hogy a gyerekkori emlékek nagyon háttérbe szorultak. A jólét fenntartása, a szórakozás vagy a különféle üzlet-problémák megoldásai mindig fontosabbak voltak, így nem sokat foglalkozott azzal, hogy annak idején ott született, valahol azon a helyen. Azonban akkor, a fia esküvői ünnepét követő napon Antika az édesanyja emlékének vonzásaként kereste fel azt a helyet. Akkor már valamiként volt ideje az elmúlt időkön nosztalgiázni. Kiszállt az autóból és lassan felballagott a szálló háta mögötti területekre, a nagy fák alá. Ott elült egy fa tövébe és amint lefelé nézett, próbálta elképzelni, hogy mi, hol is volt annak idején. Hol, melyik részen is voltak a szolgálati lakások… Hol volt a mosoda… az étkezde… az iskola… az a kis ház, amelyben ők laktak… Mindezek vajon itt voltak valamikor? Ezen a kifejezetten modernül átrendezett területen? Emlékezni próbált, de nagyon gyatrán ment. Hiszen úgy hat éves lehetett akkor, amikor elköltöztek onnan. Viszont ara még visszaemlékezett, hogy mennyit járogattak, az erdőben… Az édesanyjával… Boldi bátyával… Imolával… Anna! Hol is volt az a kis kunyhó, amelyben lakott? Ki tudja. … És az apja? … Őrá is emlékszik. Ő is ott volt. Néha. ... De milyen régen is volt mindez? És a fájó érzések közepette egyre kezdtek felelevenedni a gyerekkori nehézségek is. A sok nélkülözés, betegségek, kitaszítottságok… Ekkor a gondolatok szárnyán már Argóban volt és már egyre pontosabban vissza tudott emlékezni az édesanyja képére. Arra a drága arcra, amelyet az életben feledni soha nem lehet. Aki annyi éven keresztül csak szenvedett és ennek ellenére mégis milyen áldott finom lélek volt! … Aki megbocsátott annak a tahó parasztnak! – Tóninak! – Mert Ő volt Tóni! Az a nagy harcos! Aki folyton csak verekedett, de a családjáért nem harcolt soha!!! … És… ahogy teltek az évek, mi lett belőle? … Hiszen ő, a fiaként is már majdnem öregember lett! … És Norbert? Ha egyszer majd ő is hozzá hasonlóan így emlékezik? … Vajon mit fog gondolni az apjáról? "…Az apádhoz való viszonyulásodat vissza fogod kapni! … Mégpedig tőlem! A saját fiadtól! – E szavak visszacsengése egy nagyon-nagyon rossz-érzést keltett Antikában. Mert az élet folyamán ő bizony megtanulta, hogy mi a gyűlölet. Mit jelent gyűlölni! Milyen érzés az. És még csak elképzelni sem merte, hogy Norbert valaha is azt az abszolút megvetést érezze iránta, mint amelyet ő hosszú éveken keresztül magába táplált az apja iránt. – Nem! Nem jó ez így! De tényleg nem jó. Annának bizony, hogy igaza van. Felkeresi az öreget a Tündérek kútjánál! Annak ellenére, hogy a kutyák éktelen nagy lármát csaptak, Antika nem ijedt meg és nem mondott le az apja meglátogatásáról. Azaz félelemre oka nem is volt, mert a négy kutya külön ketrecekbe volt zárva és onnan vicsorogtak feléje, amint a házhoz közeledett. Már csak a kutyák viselkedéséből ítélve még a legelején megállapította, hogy az öreg nem tartózkodik odahaza. Sőt, még azt is felmérte, hogy nem is a közelbe mehetett, mert különben magával vitte volna a kutyáit. Mindezeket azonban nem azért tudta olyan jól, mert ismerte volna az apja szokásait, hiszen még soha sem járt azon a helyen. Szégyenszemre csaknem eltévedt, amíg odaért. De amint odaért és megállapítása felől teljesen megbizonyosodott, hát arra gondolt, hogy vár egy keveset. Azaz, egyet pihen, míg az öreg előkerül. Mert az éjjeli dorbézolás után bizony ráfért egy kevés szunyókálás. A ház előtti kispadon sikerült is elhelyezkednie úgy, hogy tényleg alhasson egyet, de bármennyire is fáradt és álmos volt, a kutyák kitartó lármájától mégsem tudott aludni. Felkelt, egyet sétált az erdőben, majd úgy félóra-óra múlva visszament. Az öreg még nem érkezett meg és a kutyák újból ismételték a programot. Ugattak veszettül. Aztán amint a nap is kezdett egyre magasabbra hágni, a kutyák is kezdtek alábbhagyni az ugatásból és Antikának végül is sikerült egyet szunnyadnia a kispadon. Viszont az időérzék olyankor messzire elkerüli az embert, így teljesen tájékozatlanul ébredt fel amikor a kutyák egy újabb ugatás sorozatba törtek ki. Hirtelen azt sem tudta, hogy hol van és miért ugatnak a kutyák körülötte, de aztán amikor ugyanis rá jött, kissé bosszankodva állapította meg, hogy csupán néhány kiránduló tévedt arra és az öregnek még híre-helye sincs. Hová tűnhetett el? Aztán amint megnézte, hány óra, hát nem győzött csodálkozni, hogy mennyire eltelt az idő. Már fél három volt és csak akkor jutott az eszébe, hogy három órakor egy nagyon fontos megbeszélése van. … Ennyire eltölteni az időt!!? … Hiszen az öreget megkapom holnap is! Azzal gyorsan felszedelőzködött és már rohant is lefelé a lejtőn, hogy minél hamarabb kocsiba ülhessen.
Ott, aztán amikor kiszállt az autóból, nem a Bérc oldala felé vette az útját, hanem épp ellenkező irányba, a szemközti hegy irányába, ahol a város temetője volt. Lola volt eltemetve oda és vele is el akart beszélgetni. Azaz, amikor a sírhoz ért, azzal kezdte, hogy megígérte neki is, hogy hamarosan találkozni fognak és amikor aztán a búcsúzkodásra került a sor, megköszönte néki azt a jóságát, hogy azok közé a ritka személyek közé tartozott, akik életben képesek voltak őt igazából szeretni. … És aztán amikor tényleg búcsút vett hajdani barátnőjétől és kifelé indult a temetőből, a kapuban még visszafordult és egy röpke gondolatban – vagy mint az Égiekhez címzett utolsó földi kívánságként – megjegyezte magának, hogy mivel a fia Lia mellé semmiképpen sem temettetné el, hát akkor bizony az lenne a legjobb, ha majd oda kerülne a lombos fák alá, ahol a Lola sírhantja van. A halálgondolatok nyomása alatt indult neki a hegynek. Lassan ment, időnként meg-megpihent, mert elégé el volt fáradva és ahogy egyre jobban közeledett otthonához, annál többet kezdett gondolkodni az életen. Az ő leélt életén. Amely tulajdonképpen milyen hamar lepergett! Akárcsak egy film. Egy rémfilm. Amelyben a mindig oly megfélemlítést keltő főhős végül megbűnhődik. … És aztán … szembenéz a halállal. Ezek a gondolatok nem szűntek meg még akkor sem, amikor hazaérkezett és a kutyákat kiengedte a ketrecükből. Sőt! Amint leült a ház előtti kispadra, egyre csak fokozódtak és csakugyan mintegy filmként peregtek le a különböző epizódok az életéből. És csodák csodájára, egy idő után már nem uralták azok a kimondottan a bűntudatkeltő érzések! Lassan-lassan egy olyan állapotba hajszolta bele magát amelyben már egyáltalán nem bánta azt a sok harcot, amelyet az élete során sikerült véghezvinnie. És úgy érezte magát, hogy volt értelme harcolni és ha újra kellene élje az életet, bizony nem adná fel akkor sem! Újból végigharcolná! … Csak… azért mégsem épp úgy! Mert azért volna amit másképpen csinálna. Egészen másként. Mert már tudta, – mert ott üldögélve a késő délutáni napfényben megtanulta, hogy csak azért érdemes harcolni, aminek értelme van. … Egy olyan asszonyért például amilyen Lia volt …! A jólétéért, hogy boldog lehessen, hogy ő is érezhesse, hogy igazából él!! … Hogy ne csak egy álomvilágban kelljen megélnie azt, amiről egykor egy ígéretet tettek neki. … Hogy a Tündérek kútját ne csak a halála előtti pillanataiban élje meg mintegy látomásként! És, amint ott üldögélt, a meghajlott nap fénye beragyogta a háza elejét és ettől egyszeriben olyan jól érezte magát. Végignézett az egész terepen, amely az évek során annyira a szívéhez nőtt. Nagyon boldog volt és egyben nagyon büszke is, hogy gyerekkori álmát tényleg sikerült véghezvinnie. Ott lakni a Tündérek kútjánál! Micsoda érzés!!! … És ezt eddig hogy nem érezte??? … Az alatt a – csaknem harminc év ottlét alatt? A halálgondolatok teljesen szétfoszlottak, hiszen az életre koncentrált. És amint szétnézett azon a csodálatos helyen, az ő otthonának táján, hát elégedettséggel szemlélhette, amint szeretett asszonya épp a tűzhelynél tevékenykedik… bizonyára a vacsorát készíti, mert már ott az idő. Milyen kecsesen, fiatalosan mozog, amint tesz-vesz, néha a kutyákkal is beszélget… beszalad a házba, aztán kijön, újból a tűz mellett van… Kavarja az ételt és amint felemeli a fejét kedvesen rámosolyog… Aztán újból beszalad a házba… és kijön… De akkor már valahogy nem Liát látja! … Hiszen… ez nem is Lia! Hanem Lola! … De hát…(?) Lola már rég meghalt! … És Lia is!? … És aztán… még ami a legelképzelhetetlenebb: Saját magát is látja, amint fiatalon vágja a fát, éleszti a tűzet, kiabál a kutyáknak… Azok pedig vonyítanak. Egyre erőteljesebben vonyítanak. Nem tudja csitítani őket… Aztán már nem látja sem Lolát sem Liát. Sem önmagát. Azaz, amint fiatalon jön-megy, fát vág, tűzet éleszt. … Hanem látja öregen. … Ülve ott a kispadon, hátát a ház oldalának vetve és a kutyák körbeveszik… És vonyítanak veszettül! … És ő már képtelen fegyelmezni őket…
A Bérc mögött lebukó nap sugarai még javában beragyogták a Villámlások hegyét, amikor a Tündérek kútja felől meghallotta a kutyák vonyítását. Már akkor tudta, hogy utolsó rokonának bekövetkezett a vég. – Mert a második generációban lévő szerettei már egy teljesen más világban éltek, másképp gondolkoztak, másképp viszonyultak az élethez és… valamiként már nem érezte bennük azt kitartó ragaszkodást, amit azokban, akiket lelki szinten már kislánykorában kiválasztott. Akik lényével néha pótolni tudta azt a magányt, amelyre életsorsát illetően ítéltetett. Számára a Tóni halálával lezárult valami az életében. Tóni volt az utolsó, akit még teljes szertartásossággal el kellett búcsúztatnia. Már az Esthajnalcsillag megjelent az égen, amikor magához vette a viharkabátját és elindult a Villámlások hegye felé vezető ösvényen. Annak ellenére, hogy már sötétedett, nem vitt semmiféle világítószert magával. Az utat már annyira jól ismerte, hogy tényleg bevált az a mondás, hogy akár bekötött szemmel is képes tájékozódni. Anna mivel életét ott élte le az erdőben, sokkalta otthonosabban mozgott mindenfelé, mint egy otthonában sötétségben maradt városlakó, amikor nemvárt módon elveszik a villanyt. A hold fénye nem sokat segített, de ösztöneire bízva magát, tökéletesen kiigazodott és jóval éjfél előtt már kiért a hegyre. Ott aztán különösebb ceremónia nélkül meggyújtotta a magával vitt vastag gyertyát és a Szent Helynek nevezett kerek kőlapra helyezte. Ott ugyanis egy katlanszerűség volt, védve a széltől és némiképp még az esőtől is. A kőlap alatt egy vájat volt, a vájatban egy gondosan elhelyezett urna, az urnában pedig – a Boglárka és Antika jóvoltából – az Artúr hamvai. Annának az évek hosszú során már sikerült egy fajta szertartásosságot kidolgoznia, amelyet mindig a Teremtés mantrájával kezdett és … azzal is fejezett be. Amely sokszor eltartott akár egy egész napig is. Bármilyen problémával – azaz, szava járása szerint: feladatmegoldással – kényszerült a Szent Helynek felkeresésére, mindig ezt a kifejezetten jól bevált módszert alkalmazta. Testi-lelki szenvedésekre egyaránt. Az elmúlás gyászos megélésének pillanataiban az OM mantra végtelennek tűnően hosszan tartó rezgése már többször is annyira betöltötte a Szenvedések hegyét, hogy a Hegy Szellemének vibráló jelenléte megadta a kellő segítséget a lelki kötődések feloldásához és utat nyitott az elengedés megtapasztalásában. És az évek hosszú során Anna végigcsinált minden egyes búcsúztatót. A magára hagyott szomorúfűz halálakor… Az évek múltán őt követő kecses juhar halálakor… Aztán a hűséges gyertyán halálakor… Majd aztán a tölgy… az az oly szorosan a lelkéhez kötődő tölgy… Majd végül az az egykor oly délceg erdeifenyő… Mind-mind megkövetelték azt az egyéniségében kialakított szertartásosság lebonyolítását ott azon a Szent Helyen, a Szenvedések hegyén.
A Rusznák család életében pedig visszamenőlegesen az apa-fiú viszonyt illetően a kör nem zárult le, mert Norbert ugyanis amint már egy külön családban érezte magát, határozottan fel is lépett az apja érvei ellen. A nagypapa temetkezésével kapcsolatos segítségnyújtását pedig egy az egyben visszautasította. Azt vetette az apja szemére, hogy: Ha éltében nem voltál képes tisztelni, holta után már teljesen fölösleges! Antika pedig csupán annyi vigasztalást kapott Annától, hogy azért a megvalósítatlan belső indíttatása végett ne aggodalmaskodjon, mert az apja úgy is tudja, hogy megbocsátott neki.
|