Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A gyertyán/Boldi első


Amikor a fák meghalnak

59/2/1.Boldi első eltűnése


Egy gyönyörű szép szeptemberi reggelen, amikor a felkelő nap sugarai már beragyogták a láthatárt, Boldi már a Szala-Vát pataka mentén sétálgatott és közben elnézett a homályban fürdő hegyek felé. Ez a tevékenység az utóbbi időben ugyanis már a napi programjába beletartozott. Azaz, úgy is lehet mondani, hogy a temetőbe járogatásokon kívül már csak ez az időtöltés maradt számára.

Az aranyló sugarak a párás levegő miatt ugyanis még nem köszöntötték a hegyeket, de Boldi emlékképekbe tömörült gondolatvilágában teljes napfényben fürdött minden, ami egyszer Szala-Váthoz és környékéhez fűződött. Minden hegy, minden ösvény, patak, fa… mind-mind a határtalan szeretet tűzének melegsége után való vágyódást szította a lelkében. Hisz' ott született, ott nőtt fel, ott kezdte meg az életet… és azzal a drága lénnyel is ott ismerkedett meg, akit közel egy éve oly hirtelen elveszített és még azóta sem tudott megvigasztalódni. Az oly sok kedves emléket őrző helyek utáni vágyódásai már a lelki fájdalmak szintjén kínozták, de ennek ellenére mégis csak gondolatokban látogatott el a hívogató lombok közé. A gyakorlatilag való megközelítésüket illetően viszont egyre csak tervezgetett és halasztgatott. Folyton csak tologatta, elnapolta az indulások időpontjait és a végén amikor már akaratlanul is tudatosult saját gyengeségével, akkor még jobban feltört benne az elkeseredettség.

Azonban akkor, azon a szép kora őszi reggelen valamiként fellángolt benne a tettvágy és egyik pillanatról a másikra döntött, hogy bizony meg fogja látogatni mindazokat a helyeket, amelyek után már több mint egy éve csak sóvárog. És méghozzá nem is akárhogyan! Hiszen kimehetett volna autóval kényelmesen egészen a Szénégető pusztájára, de ő lelki kötődése folytán egy fajta zarándoklatnak minősítette magában azt a túrát és úgy határozott, hogy gyalog teszi meg azt az össze-vissza több-mint húsz-huszonöt kilométeres utat. A hirtelen született gondolatot rögtön cselekedet is követte. Gyors határozott léptekkel hazament, pulóvert, esőkabátot és némi élelmet pakolt be a hátizsákba és alig fél óra leforgása alatt már maga elé vette az utat a mezőn keresztül. A járást nagyon jól ismerte, hisz' még annak idején szekérrel is sokat járogatott Annához a Szelek pusztájára, de ez alkalommal nem volt szándékába odáig felkerülni. Úgy tervezte, hogy a Csontok Völgyéig a patak mentét követi, majd ott aztán a Bérc pataka folyásán felfelé vezető úton vág neki a Szénégető pusztájának.

Már jócskán kint járt a városból, amikor csakúgy visszafordította a fejét a felkelő nap irányába, majd megállt és visszanézett a maga mögött hagyott terepre. A vörös fény, már kezdett kissé vakítóan hatni, de ennek ellenére mégis pontosan tájékozódott. Lelke kissé furcsa módon szorult össze és úgy tűnt neki, mintha valahogyan a múltba tekintene vissza. Az otthona felé nézett, a napsugarak fényében fürdő kis fatornácra, amelyet valamikor még Antikával ketten ácsoltak össze. Aztán a ház… amelyet szintén kezük munkájának tekinthettek… és elébb, az a sok minden, ami a biztonságos megélhetésüket biztosítva egyre csak fejlődött… Szintén az ők kezük munkája… Imola! Imola! Drága szép Imola! Aki szintén kivette a részét a munkálatokban, attól eltekintve, hogy azok a sikeres befektetések és nyereségek mindig az ő meglátásaiból és ötleteiből származtak… És, mivel Imola már nincs, valahogyan ezek már a múlté váltak?! A ház melletti fenyőfák is az eltelt harminc év alatt mekkorára nőttek? … Valamikor még Imolával ültették azokat!

Amint ott álldogált a reggeli fényben, egyszeriben nagyon szomorú lett és úgy érezte, mintha fájna a múlt! És hirtelen tudatosult benne, hogy az emlékek sokaságába temetkezett vágyódásai azonban nemcsak a távol eső hegyek felé irányultak, mert amint otthonának és környékének látványa tárult elébe, újabb lélekmarcangoló állapotokkal találta szembe magát. Hiszen amikor még állatgondozóként kezdte, ő már akkor meghonosodott azon a területen! … És a hosszú évek során bizony sok minden történt! Forgatni kezdte a fejét hol kelet, hogy nyugat irányba és nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is történik vele. Már két felé vágyódott és érezte azokat a nosztalgikus emlékeket felelevenítő lelki fájdalmakat. És, miután útja fojtatására szánta rá magát, valamiként úgy érezte, mintha búcsúzna otthonától. … És könnyekkel küszködött, mert Boglárka jutott az eszébe, aztán Antika… Norbert… – De vajon miért akar elbúcsúzni tőlük???... Miért akarja folyton maga mögé tenni a jelen pillanatot? Amelynek fontosságát Anna oly sokszor kiemelte!? … Fogalma sem volt, hogy mi történik belsejében. És éppen ez volt ami kissé felvillanyozta és erőt, ambíciót adott abban, hogy határozott léptekkel folytassa tovább az útját, hogy aztán majd az Annához fordulhasson segítségért. És ment, fáradtságot áthidalva gyalogolt a mezőn keresztül az öreg ember.

Alig egy órai gyaloglás után egy cigány szekér érte utol és rajta ülők unszolására Boldi immár szekéren folytathatta az útját. A szemfüles cigányok kellő időben értesültek afelől, hogy az erdésznek meghalt az anyja és bizony a jó falopásra való alkalmat nem akarták elszalasztani. Így Boldi szerencsésnek vallhatta magát, mert egészen a Csontok Völgyéig vitték.

Ott aztán miután elváltak útjaik, Boldi elidőzött egy keveset annál a helynél, ahol a Bérc pataka beleömlik a Szala-Vát patakába. Azon a helyen, amelytől nem messze valamikor egy szomorúfűz állott. De bizonyára már semmi sem maradt abból a fából, amelyet annak idején még hárman kerestek meg. – A Lia fáját. – Igen. Az ő szeretett nővérének a fáját! … Szegény drága jó nővére, aki egyben az édesanyát is helyettesítette számára! Már huszonöt éve annak, hogy meghalt! … Istenem! Hogy telik az idő! … És mennyire elváltozott minden? Már nem is az a hely, ahol ők egykor álltak hárman! Már egyszerűen lehetetlen megtalálni a helyet, ahol volt az a fa! … Hiszen már fa fát ért és bozót nőtt fel mindent!

Azonban, amint mégis tovább nézelődött és következtetni próbált, információk elevenedtek fel emlékezetében. … A patak elpártolt mellőle! Tehát nem a víz mellett … (?) … De ott, azt az ormótlan nagy követ, mintha nem látta volna akkor azon a részen… (?!) És Boldi amint közelebb lépet a kőhöz és jobban szemügyre vette, hát egyből leeset az álla a csodálkozástól.

― Hisz' ez egyszerűen hihetetlen! ― kiáltott fel hangosan és a könnyeit törölgetve olvasta a kőbe rögzített márványlapba vésett gyöngybetűs feliratot.

…Az, hol én elmegyek, még a fák is sírnak.
Gyönge ágaikról levelek lehullnak.
Hulljatok levelek, rejtsetek el engem,
Mert az én kedvesem sírva keres engem…

Arról, hogy a kő és a beleragasztott márványlap honnan és hogyan került oda, még csak fogalma sem volt, viszont, hogy kitől származik az a találó idézet, az már nem okozott különösebb fejtörést neki. És már azt is tudta, hogy pontosan hol, milyen helyen állt valamikor a nővére fája.

Boldi számára attól a pillanattól fogva újból elkezdődtek a környék varázslatossága által felelevenedő emlékképek, amelyek a völgyben kifelé haladva egyre fájóbb lelki traumákkal sújtották. Azokra a pillanatokra emlékezett vissza, amikor utoljára járt azon a helyen. … Akkor még ott szomorkodott az az elhagyott fa. Még volt élet benne. De azóta… annyi idő elteltével… Annak már több mint harminc éve. … Lia még élt akkor. … Még neki magyarázta, hogy mit jelent, ha a víz elpártol a fától… És csak nagy későre értette meg szegény, hogy mellőle is mennyire elpártolt az aki után ő annyi éven keresztül csak vágyódott és akit ő mindenkinél a legjobban szeretett. És lám-lám valahol még annak a duhaj szívtelen sógorának a lelkében is képes volt valamiként feltörni a bűntudat! Hisz tanúja volt, amikor értesült felesége haláláról. Már akkor látszott rajta, hogy tényleg szánta, bánta a hűtlenségét. Csak akkor már nagyon késő volt. És… abból a sírfelirathoz hasonlatos kőtömbből következtetve bizony egyhamar nem rendeződtek a lelkiismereti problémái. – Csak jóval azután, amikor már összeállt azzal a vén lotyóval! …És képes volt odavinni arra a helyre, amelyet otthonként ígért feleségének!

Öregesen kapaszkodott kifelé a járatlan úton és jól meg kellett nézze a völgy minden apró görbületét, amely szerint tájékozódhatott, mert úgy a lombok, mint a patak medre harminckét év alatt annyi változáson mentek végig, hogy azok szerint lehetetlen lett volna kiigazodnia. Mivel szíve-lelke szerint előre azokat a helyeket szerette volna viszontlátni, ahol lakott annak idején és gyermekeskedett, nem kapaszkodott ki egészen a tetőre, hanem kissé balra térve a volt Szanatórium – azaz, a Bérc-hotel – felé vette az útját. Lassan, kissé nehézkesen mozgott, de ösztönszerűen kiismerte magát az erdőben. Hisz' valamikor még fiatal korában úgy ismerte a helyet, mint a tenyerét.

Talán már az ebédidő is el volt múlva, amikor a fák sárguló lombjai közül kibontakozni látta a nagy kőalapokon fekvő hófehér épület, amely még mindig egy hatalmas hajóhoz hasonlított. Egy lugas szerű szép rendezett sétány vezetett végig a szálló háta mögötti részén, amely később aztán egy keskenyebb sávban elé kanyarodott a bejárati rész előtt elterülő parkhoz.

Boldi az évek során már több rendben is fordulta meg magát a híres szállodánál és akaratlanul is tudatosult benne mindig, hogy ott, azon a helyen élte boldog gyermekkorát, viszont a nosztalgikus érzések még soha nem csaptak oly magasra, mint akkor. Fájó lelki érzéseit valamiként szerette volna másokkal megosztani, vagy legalább elbeszélni valakinek, hogy ő valamikor tényleg boldog volt azon a helyen! … És, hogy akkor mennyire csodás volt az a hely! … De nem volt ott senki, akinek mindezekről említést tehetett volna. Az ott járó-kelő emberek egyik a mást levegőnek nézve kimondottan a saját érdekeik és céljaik felé orientálódtak. Kit érdekelt volna ugyan bizony, hogy miként nézett ki az a hely negyven évvel azelőtt?!

Boldi mindezt mégsem meglepetéssel vette tudomásul, mert nagyon jól ismerte a kor emberének lelki beállítottságát. Hiszen annak ellenére, hogy valamikor egyszerű emberként kezdte az életet, az évek folyamán ő is belerázódott az üzleti élet bonyodalmaiba, ahol a fennmaradás érdekében neki is követnie kellett változásokat. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy az utóbbi évtizedekben miből kifolyólag változott meg annyira az emberi értékrend. Viszont, akkor, abban a pillanatban, olyan elhagyatottnak és olyan szerencsétlennek érezte magát, hogy bizony jól esett volna lelki nyomottságát megosztani valakivel.

Amint végigment a dísznövényekkel ízlésesen berendezett parkon felfelé kémlelt, az erdő alja felé, de semmit, nem talált, ami azokból a régi szép időkből megmaradt volna. Minden, de abszolút minden teljesen megváltozott. Csupán csak az emlékek maradtak meg. … És emlékezett az öreg ember. Azokra az időkre, amikor még gyerek volt és ott játszadozott a nagy fák között és a drága jó nővére óvta, féltette, aggódott érte és édes anyja helyett édesanyaként szerette… És aztán később ahogyan családba formálódtak… és mennyire felnézett a nála jóval idősebb sógorára! Milyen boldogok is voltak? … És aztán … hiába, hogy a nagy cserefa már nincs meg, de a többi fa mind tanúi annak, az első csodálatos találkozásnak… és annak, hogy ők Imolával ketten miként esküdtek örök hűséget egymásnak!

… És hol van most Imola? Istenem! Miért is kellett így történnie? Miért ilyen kegyetlen az élet?

… Ennyi fájdalom, ennyi keserűség! …

Aztán a felesége elvesztésének fájdalmait újraélve egy olyan gondolat villant át az agyán, amely fontolóra vétele után megváltoztatta útitervét és nem a Szénégető pusztája felé vezető rövidítőn indult el, hanem a Köves domb felé vezető sétányon, ereszkedett lefelé, amely egy darabon csaknem párhuzamosan haladt az autóúttal, amely volt Szívkórházhoz, majd egészen Szala-Vátra vezetett le.

Azonban Boldi egyáltalán nem a Köves dombra épült luxusvillákra volt kíváncsi. Jól kiigazodott az újonnan kiépített helyen is, és tudta, hogy nem messze onnan a jómódú lakosztályoktól, egészen bent az erdőben egy irigylésre méltó vadregényes helyen egy magányos öregember él a kutyáival, aki valaha az ő sógora volt. Akit szeretett nővéréhez való hűtlensége miatt mélyen elítélt és évek óta nem tartott fenn semmiféle kapcsolatot véle. Viszont halvány foszlányokból mégis informálódott afelől, hogy azt a kutyás öreget a helybéliek egyszerűen csak Tóni bá' néven emlegetnek és a múltjáról nem sokat tudnak és éppen ebből kifolyólag egy kimondottan különös embernek tartják. Amin Boldi egyáltalán nem is csodálkozott, mivel ő tudta a legjobban, hogy Tóninak tényleg mennyire egy különös élete volt. És az Imolától való elszakadás fájdalmát újraélve, már megenyhült szívvel emlékezett vissza azokra az időkre, amikor bizony az a kalandor sógora is mennyire egy hasonló helyzetet élt át a Lia elvesztésekor! … És az a kőlapba vésett írás… ott a hajdani szomorúfűz helyén… A Lia fájának helyén… Hiszen bármilyen ember is volt, ő is, hozzá hasonlóan a párját vesztette el!!!


Tóni amint a fára kifeszített kecske bőrének lefejtésével foglalatoskodott, kutyák ugatásából már egyből megítélte, hogy tanyája felé ember közeledik. Az évek során már teljesen összeszokott a négylábú barátaival és úgy a hangadásukból, mint bármilyen szándékmozdulatukból százszázalékosan kihámozott bármilyen információt. Azaz, ahogyan azt mondani szokták: megtanult kutyául. Így, csodálatos módon még azzal is tisztában volt, hogy nem egy tolvajról vagy eltévedt emberről van szó, hanem valaki szándékosan őt keresi. Annak ellenére, hogy már több mint húsz éve egyféleképpen ő is az Anna tanítványának vallhatta magát, ezt a képességet mégsem tőle tanulta.

A több mint húsz különféle korosztály és fajta béli ketrecekbe zárt kutyákon kívül legalább még tízen voltak szabadon is. És ezekből volt néhány ijesztően nagy veszedelmes fogú ragadozó is. Azonban az öreg gazdi egyáltalán nem esett pánikba, mert amint vette a jelzésüket, nyomban egy meglehetősen rutinos hanglejtéssel az ugató kutyák felé vakkantott, mire azok egyből elhallgattak. Mintha a hang hatására egyből tovaszállt volna minden agresszivitásuk és csupán csak az egyre felfokozódó kíváncsiság árulkodott némi türelmetlenségről. De amint Boldi a kis tisztásra lépett, Tóni egy újabb vakkantással ezt is elűzte belőlük és mind a négy nagy kutya nyüszítve feküdt le a földre. A többi neveletlen kutyakölyök pedig kíváncsi szökdécseléssel és farkcsóválással ugrándozták körbe a jövevényt.

Tóni, élete során bármennyire is megtanult a kutyák nyelvén, azonban olyan tökéletes információhoz mégsem juthatott amely megelőzte volna azt a nagy meglepetését, amikor Boldi sógorát felismerte. Csak állt megmerevedve egy darabig a félig nyúzott állat mellett és aztán amint egy tétova lépésre szánta el magát, még a kés is kicsúszott a kezéből és leesett a földre.

Volt annak legalább tizenöt éve, de talán még annál is több, amikor utoljára látták egymást. Mindketten megöregedtek. Ez volt az első kölcsönös benyomásuk. Aztán továbbá, hogy melyikük mit és hogyan mért fel a másikban, vagy önmagában, azt nem lehet tudni pontosan, de tény, hogy a tíz év korkülönbség ellenére Tóni, feladva a városi emberek kényelemhez szokott életformáját, egy egészséges életet élve ott a friss levegőn, sokkal jobban és erőteljesebben nézett ki Boldinál. Boldi, amint ezt megállapította, hirtelen az jutott az eszébe, hogy Tóninak nemcsak az emlékekben adatott meg a régi szép idők helyhez kapcsolódó élmények megélése. És valahogyan ezt még értékelte is sógora egyéniségében mert tulajdonképpen ő az álmait valósította meg. Hisz' folyton a Tündérek kútját emlegette, hogy egyszer majd ott fog élni… Azaz… ott fognak élni… Liával…

― Hát… Ez a Tündérek kútja!?… ― tette fel a kérdést mintegy kijelentésképpen és kissé hunyorítva a magas fák sárguló koronái felé nézett, majd körbe, körös körül. Mindent végignézett. A kis házat, előtte a kis asztalt, kispadot. A farakást, a tűzhelyet, a ketreceket, a kutyákat …

― Igen… ― sóhajtott Tóni és bánatosan bólogatott a fejével. ― Ez az az otthon a Tündérek kútjánál Boldi. Látod? … Így alakultak a dolgok... Sajnos így alakultak…

Alig váltottak néhány szót, csak bámultak szomorúan egymásra. Aztán Tóni, mint akinek hirtelen jut az eszébe valami egy hirtelen mozdulattal közelebb lépett Boldihoz és elkapta a kezét.

― Őszintén sajnálom Boldi! És vigasztalódást kívánok! ― rázta meg melegen a kezét Boldinak és meg is ölelte. ― Hidd el, tudom, hogy mit jelent! ― próbálta vigasztalni könnyes szemekkel sógorát. ― Én már két alkalommal is átéltem.

Aztán a közös témára hangolódás lassan meghozta a köztük lévő feszültségoldást és rövid időn belül mindketten érezhették, hogy annyi sok év után azért mégis jó úgy őszintén elbeszélgetni. Emlékekről, fájdalmakról, bűnbánatról és megbocsátásról egyaránt. És aztán amikor Boldi a magával hozott harapnivaló után kezdett kotorászni a hátizsákjában, Tóni még csak hallani sem akart róla, hogy elővegye azt.

― Hát te hogy is gondolod?! ― tárta szét a karjait csodálkozva ― Itt, a friss hús mellett az áruházakból összeszedett műdolgokból akarsz ebédelni? Hisz' mindjárt repesztünk egy jó tokányt, amelyben sokkal több az életerő, mint azokban a városban kapható csodaszerekben! De ezt bizonyára te is jól tudod!

És Boldi tényleg nagyon jól tudta, hogy miben is áll a természetes módon való táplálkozás, hiszen valamikor módjában is állott, hogy aszerint éljen! De az már nagyon rég volt, amikor még ő maga is állatokkal foglalkozott és gazdálkodott. Azóta sok minden megváltozott, de nemcsak a Dallaszban és a tujafarmon, hanem még az ő életvitelében is. Talán észre sem vette, hogy az évek során az ő életformája is az úgynevezett tömegemberéhez lett hasonlatos.

― Igaz, hogy amire elkészül, már estebéd lesz belőle. ― magyarázkodott Tóni, miközben tűzet gyújtott.

― Tudod, ez már régóta így van nálam. Én már csak kétszer eszek egy nap. Mint a jó karban tartott kutyakölykök. Elég is ennyi, hisz' már megöregedtem.

Boldi azonban kissé szabadkozni kezdett, hogy bizony ő nem időzhet olyan sokat, mert még Annát és Artúrt is meg akarja látogatni a Szénégető pusztáján. Mire Tóni azzal nyugtatta meg, hogy a nap folyamán neki is feltétlenül el kell jutnia oda, mert Annának megígérte, hogy visz kecskehúst.

― Tudod, ő soha nem szokta kihangsúlyozni, hogy igazából mit szeret, de én már rég rájöttem, hogy a kecskehús egyik kedvenc étele. ― magyarázta Tóni vacsora készítés közben.

― Te a kutyákon kívül tartasz más állatokat is? ― próbálta jobban szemügyre venni kérdezte a ketrecek környékét Boldi.

― Nem én! ― vágta rá Tóni nem kevés büszkeséggel ― Csak, hát a kutyákon keresztül szoktam még üzletelni is ám! Aztán nem csak az ők fogaik aprítanak húst, hanem még az én megmaradt fogaim is. ― nevette el magát és nagy elégtétellel nézett végig a kutyáin, amelyek a vacsora készítés ideje alatt egytől-egyig jól nevelten viselkedtek. Eltekintve attól a néhány képzetlen kölyöktől, amelyeket Tóni olykor egy-egy finomabb rúgással tessékelt visszább, amikor nem kívánt helyekre tolakodtak.

― És hússal tartod őket? ― kérdezte Boldi, miközben ő is végignézett az egészséges, jól táplált állatokon.


― Általában vegyesen kapják a táppal. ― magyarázta Tóni nagy szakértelemmel ― Nyári időben több tápot, kevesebb húst. Télen pedig fordítva.

Aztán időközben elkészült az estebéd is, amely inkább vacsorának volt nevezhető, de előbb Tóni a kutyáknak adott enniük és csak azután láttak neki Boldival a tokánynak. És ott, békésen – öregesen – vacsorázva azon a környéken, amely számukra visszamenőlegesen oly sok szép emléket rejtegetett, mindketten egy nagy elégtétellel adtak hálát annak a napnak, amelyiken sikerült feloldaniuk az annyi éven keresztül tartó kölcsönös ellenszenvet. És az ünnepnek nyilvánított nap tiszteletére a vacsora után Tóni bort vett elő és megbékélésük örömét azzal pecsételték meg.

A Tujafarm udvaráról nézve a nap már a hegyek mögé bukott, és Boglárka hovatovább idegesebben nyomkodta a telefonján a gombokat. Már ép ésszel nem volt képes felmérni, hogy barátai, ismerősei közül kiktől érdeklődhet édesapja holléte felől. Hiszen az utóbbi időben annyira zárkózottá vált, hogy csupán a temetőbe és a patak mellé járogatott el! … És azonnal este van, és még nem került elő!? … És a reggel óta egyáltalán senki nem látta! …És a telefonhívásra sem reagál, pedig már annyiszor csengették! …Hol lehet? Antika a patak mentén már összejárt minden apró eldugott helyet és teljesen eredménytelenül. Norbert pedig úgyszintén az egész külvárost. Estére jutva mindannyian egyre jobban kezdtek aggódni, mert fogalmuk sem volt, hogy mi történhetett Boldival.

A fejlődés orientált kor ritmusát egyre jobban felvéve a Szénégető pusztáján élő barátaikkal már nem úgy tartották a kapcsolatot, mint régebb. A szabad idő hovatovább nagyobb értéknek számított és a hegyekben való kirándulásokat egyre ritkábban tudták megengedni maguknak. És, ha netalán üzleti ügyben arrafelé jártak, akkor egyszerűen elképzelhetetlen volt a baráti látogatás. Így, mivel a kapcsolat kissé elhalványult, az Artúr és az Anna neve kissé feledésbe merült, amint a barátok ismerősök listáját tanulmányozták. És ebből kifolyólag, amikor már eléggé benne jártak az éjszakában, némi bűntudatérzéssel küszködve hálálkodtak Artúrnak, aki azzal nyugtatta meg őket, hogy Boldi náluk van épen, egészségben a Szénégető puszta béli otthonukban.



◄--- Előző lap:A gyertyán                      ---► Következő lap:Élettapasztalatokról való beszélgetés