Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A juhar


Amikor a fák meghalnak

59/1. A juhar


Anna a Bérc bozóttal borított sziklás oldalából az Argó felől lassan emelkedő vörös korongba mélyesztette misztikus szemeit. Egyenesen a napba nézett. Szemrebbenés nélkül, szilárd tartással állt ott és a kora reggeli szél hosszú a haját időnként nekicsapkodta a háta mögött lévő juharfa törzsének. Amely kissé előredőlve mintha szintén a már enyhén vakító vörösségbe kémlelne bele, egészen annyira, hogy a közvetlen mellette álló egyenes tartású gyertyán az ágaival körülölelve mintegy testőrként óvná a napból kiáramló esetleges káros kisugárzásoktól.

Az idő lassú előrehaladtát jelezve a nagy vörös korong kezdett egyre kifehéredni és az emberi szem számára egyenesen vakítóvá válni, de az Anna szemei még akkor is rendületlenül rászegeződtek. Az Imola és a Boldi fájának mindennapi rutinos naptalálkozását másként nem lett volna képes teljesen átélni. Csakis azzal a megtapasztalással, amelyet ők naponként átélnek. Csak ekképp tudott lényeikkel valamiként egyé válni. Azaz, a tűz elemet segítségül hívván már csak ezzel a (végső) megoldással próbálkozott a lehetetlennel szembeszállni. Akárcsak egy klinikán egybegyűlt orvos csoport a halálos beteg ágya mellett, a föld, a víz, a levegő elemei is már mind lemondtak a juharfa földi síkon való továbbtámogatásáról.

Anna rendíthetetlen kitartásával az emberi mikrovilág tűzét akarta feléleszteni a makrovilág leghatalmasabb tűzével. Már csak ez a halvány remény maradt hátra Imola számára. A tűz elem segítő ereje. Mert ugyanis az Imola mikrovilágában az érzelmeket hordozó víz elem pontosan harminckilenc éve egy hatalmas nagy sérülést szenvedett, amely a tudattalanjába rögzült. Aztán a szilárdsággal kapcsolatos föld elem eredményesen bedolgozott a lelke megkeményítésében, ami folytán meggátlódott az úgynevezett kapcsolódás, amelyet a Lét törvényeként a levegő elem hordoz magában. Így Imola a hosszú évek során e három létalaptörvényt működtető elem támogató erejétől egyre kevesebbet kapott… és végül odajutott, hogy már csak a szív melegségét elősegítő tűz elemben maradt még némi remény.

Anna mindezekkel nagyon is tisztában volt és már több alkalommal említette Imolának, hogy valamiként próbálkoznia kellene az édesanyjával való kapcsolat kiegyenlítésével. Azaz, fel kellene oldja magában azt a megbántottságból fakadó negatív energiatorlaszt és végképp meg kellene bocsátania édesanyjának. Azt is tudta, hogy ez egyszer majd bekövetkezik, viszont nagyon tartott attól, hogy nehogy már túl későn történjen meg.

Anna szerint – a szakorvosok véleményeivel ellentétben – Imola állapota már elégé előrehaladott állapotban volt és nem sok remény volt hátra a teljes gyógyuláshoz, de ennek ellenére az iránta való szeretet vezérlése folytán minden tőle telhetőt megpróbált, hogy megmentse.
...

Amint az a rémhírként robbanó fenyegető veszély a családban felszínre került, a legjobban az pánikolt be, akit Imola az évek hosszú során a legtávolabb tartott magától. Boldi, Antika és Boglárka, ők Anna csodatévő erejében bízva néztek a jövő elé és arra próbálták rávenni Imolát, hogy tényleg költözzön fel egy időre a Szénégető pusztájára.

Azonban Telczer Júlia – annak ellenére, hogy az idők folyamán neki is sikerült végképp meggyőződnie a hajdan csodabogárként emlegetett kislány gyógyító képességeiben – mégis az orvosi pályafutása során szerzett kapcsolatait vette igénybe és a volt kollégák direkt és indirekt segítsége után kutatott. Egyetlen lánya életéről volt szó! – Függetlenül attól, hogy hosszú éveken keresztül miként viszonyult hozzá, sürgősen intézkednie kell! Nem szabad elveszítse! … Hiszen el kell nyernie a bocsánatát!? ― De ebben már csak úgy reménykedett, ha az Imola melléből egy sikeres műtét folytán kioperálják azt a daganatot. Már csak kritériumot szabva bízott az Anna jóslatában és nem támogatta a Boldi, az Antika és a Boglárka ötletét.

Annak ellenére, hogy a vélemény kinyilvánításokkor általában mindig a háttérbe sodródott, ez alkalommal a Norbert intenzív támogatása révén mégiscsak sikerült végképp meggyőznie a család tagjait a műtétre vonatkozóan. Az Imola nézeteivel viszont már egyáltalán nem kellett szembeszállnia, mert a hosszú időn keresztül őrzött titka felfedése után egy olyan pszichés változáson ment keresztül, amely folytán csaknem teljesen alajament. Mintha teljesen kiszállt volna belőle az életkedv. Számára már nem létezett olyan, hogy bízott volna valamiben. Nem ragaszkodott sem a műtéshez, sem az Anna általi kezelésekhez.

Boldi, ugyan nem feledkezett meg az Anna javaslatáról és nagyon tisztában volt a gyógyító képességeit illetően is, viszont, mivel a hosszú évek során teljesen elvárosiasodott, hát fontosnak látta meghallgatni hogy egy szakorvos véleményét is.

Az idős professzor, az orvosi pályafutása során szerzett rutinosságával, végtelenül megnyugtató hatást keltve részletezte a fennálló probléma megoldási lehetőségeit. Minden, amit mondott, nagyon is logikusnak hangzott. És tulajdonképpen az is volt, mert annak ellenére, hogy a szövettani vizsgálatok során egy kifejezetten rosszindulatú daganatról volt szó, a professzor szerint Imola élete mégsem volt veszélyben. Az a kis méretű csomó egy burokban volt és elburjánzásoknak még csak nyomuk sem volt.

― Az ilyesmi egyáltalán nem újdonság. ― magyarázta Boldinak a professzor. ― Még a hetven éven felüli nők is alávetik magukat az ilyen műtétre és a statisztikák szerint nagyon kevés a veszély valószínűsége. Én pedig, amint a felesége mellében lévő csomót megvizsgáltam, százszázalékosra vagyok biztos abban, hogy nem ebben a betegségben fog meghalni.

Boldit a professzor által annyira magabiztosan kijelentett utolsó mondat nagyon megragadta és mivel Imolának a Szénégető pusztájára való felköltözését elégé körülményesnek ítélte meg, hát beleegyezett az anyósa által javasolt és annyira támogatott műtésbe.

Amint véglegesen eldöntődött, hogy tényleg műtésre kerül a sor, attól a pillanattól fogva a családban mindenkit elfogott a szorongás és az izgatottság. Az operációt megelőző kivizsgálások során, az Imola lelkiállapota is nagyot változott. Annak ellenére, hogy csupán egy szimpla kis műtétről volt szó, neki már, konkréten volt, mitől félnie! – Hiába árasztották el különféle biztatóbbnál biztatóbb, kitartást, reménykeltő szavakkal, Imola félt. … És titokban mindenki. Még Telczer Júlia is, aki orvosi pályafutása alatt szerzett tapasztalatai révén a legjobban a dolgok mélyére láthatott. Az operációt megelőző héten azonban kifejezetten jó érzésként hatott rá, amint sikerült megtapasztalnia, hogy szeretett lánya valamiként ejtett az iránta tanúsított hidegségéből. Sőt, úgy vette észre, hogy őt is épp olyan emberszámba kezdte venni, akár a többi szeretteit. Ez kimondottan gyógyítólag hatott az évek során annyira meggyötrődött lelkére és egyre jobban kezdett reménykedni az Anna jóslatában, hogy Imola tényleg meg fog bocsátani neki. Ettől eltekintve, azonban továbbra is izgatottan intézkedett és igyekezett minét többet a lánya közvetlen közelében maradni.



◄--- Előző lap:58. Az évek múlását követve                      ---► Következő lap:Búcsúzás