Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A tölgy

Amikor a fák meghalnak 59/3. A tölgy A Bérc és a Galócás között a Szénégető puszta felé vezető utat az évről-évre egyre szélesedő patakmeder már többször is járatlanná tette. De nemcsak a kiránduló autók, hanem néha még a fakitermelő nehéz-gépek számára is gondot okozott a közlekedés. Abban az évben úgy a turizmus, mint a fakitermelés támogatása érdekében – de legfőképp mégis a fakitermelés végett döntések születtek és kisebb befektetések során komolyabb hangsúlyt fektettek az út járhatóságát illetően. Így a Szénégető pusztája felfelé haladva a Bérc keleti oldala több részen teljes új arculatot kapott. Hol a patak folyását terelték a megkövetelt irányba, hogy az út kanyarulatait, görbületeit nagyobbították, vagy esetlegesen csonkították a kedvezőbb feltételek érdekében. De talán a legmódszeresebb alakítások épp azon a helyen történtek, ahol az út mintegy rövidítésként eltér a pataktól, ott a Bérc rövid kis észak felé meredő csücskénél, ahol inkább az út átformálására fektették a nagyobb hangsúlyt. Azon a napon Anna nem azért időzött egész kora reggeltől fogva épp ott azon a helyen, mert annyira érdekelte volna őt az otthonuk felé vezető útnak a módosítása. Őt egyáltalán nem érdekelték a közéletben zajló különféle változtatások, okoskodások. Legalábbis megítélések, vagy véleménykinyilvánításokat illetően. Mert lelkileg épp eleget szenvedett, főképp a fákkal kapcsolatosan végzett brutalitásoktól. De akkor, a sors keze által végrehajttatott jelentéktelennek tűnő esemény egészen kiborította és szabályszerűen leblokált ott azon a helyen, ahol a tervbe vett irány szükségszerű betartása miatt épp egy gyönyörű szép tölgyfa egészséges gyökerét vágták el. Már álmában megérezte, hogy valami nagyon nincs rendben és kora hajnalban ösztönszerűen elindult… és amikor már kiérezte, hogy tulajdonképpen hová is kell mennie, akkor már teste minden sejtjében remegve közelítette meg azt a helyet. Lelki szemei előtt rémképek megállíthatatlan sorozatai különféle formákban játszódtak le és teljes tehetetlenséget érezve, a sors kegyetlen beteljesülésével próbálkozott harmóniába lépni. Fájdalmat, örömet egyaránt élt meg azokban a pillanatokban. Azaz a pillanatoknak vélt órákban, mert időérzéke szabályszerűen cserbenhagyta és aznap már semmiképpen sem tudott visszarázódnia e matériai világba. A már jócskán meghajló nap még barátságosan mosolygott rá a Szénégető pusztájára. Ezt a kifejezetten simogató hatást az öreg terebélyes fák valamikor előnyt élvezve elsőkként élvezhették, amikor jórészt még a többi bozóthoz képest ők magaslottak ki a legjobban. De azonban míg a sok-sok tél átvészelése során száraz ágaik egyre jobban megszaporodtak, addig környezetük évről-évre újabb és újabb hajtásokkal gyarapodott és már csak leselkedtek a náluknál jóval magasabbra nőtt fény felé törekvő fiatal fák és friss hajtások közül. De bármennyire is uralt mindent az idő múlása, az egész puszta minden szegeltében visszhangzott a vidám madárénektől, amely az egész környéket egy különleges vidámsággal pezsdítette fel és az arra járók számára látványa még mindig egy kifejezetten barátságos benyomást keltett amint a zöld szín minden árnyalatában csodálatosan tükrözte vissza a szeretet fényének melegségét és a csend hatalmának fenségességét. Artúr aznap valahogy nem volt képes ráhangolódni a természet felemelő érzéseket keltő rezdüléseire. A Galócás pataka mentén felfelé menegetett, ahová már nem hatoltak be a nap életkedvet növelő sugarai, de ezt ő számba sem vette, csak menetelt egyedül, öregesen a Szelek pusztája felé. Bizony felette is eljárt az idő, és a telek nemcsak a vén, kiöregedett fák számára lettek egyre nehezebbek, hanem lassan-lassan neki is be kellett látnia, hogy a mindennapi tevékenységeik keményebb próbatételeiből kénytelen néha átengedni Annának egy-egy keveset, mivel ő fiatalabb és erősebbnek is bizonyult nála. Az egymáshoz való viszonyulásukat illetően a több-mint harminc év elteltével nem sok minden változott. A köztük lévő hétköznapitól eltérő együtt-érző képesség már közvetlenül az egybekelésüktől fogva elkezdődött és Artúr már a kezdeti időszakban, mintegy beavatást kapva, nap mint nap egyre jobban képes volt ráérezni Anna minden állapotváltozásaira és érzésein keresztül megélte úgy a mennyei boldogságot, mint a kínokat. Amikor szeretett párja betegséget vett magára, ő is beteg volt és amikor regenerálta magát, akkor vele együtt Artúr is kigyógyult belőle. Mivel testileg, lelkileg és spirituálisan teljes összhangban éltek, az Artúr számára Anna nem pusztán csak a nőt, mint élettársat jelentette. Anna már nem volt sem fiatal, sem szép, de Artúr mégis kiérezte a lényéből azt a maradandóságot, ami valójában sokkal több, a fiatalságnál és a szépségnél. Azon a napon, nem tudván, hogy pontosan mi okból, de valamiként ráérzett az Anna lehangoltságára és ennek függvényében mintegy alvajáróként végezte napi tevékenységeit. Aztán amint telt az idő és amikor a nap is már kissé meghajlott, – mivel egyáltalán nem esett nehezére megállapítani, hogy szeretett párja hol tartózkodik, hát ösztönszerűen követte őt. Tudta jól hogy valami nincs rendben. Attól eltekintve, hogy az ilyesmi már nagyon megszokott és csaknem hétköznapi eseménynek számított az életükben, Artúrt minden alkalomkor aggodalom fogta el Anna iránt. Hiszen nemcsak tudta, hanem egy az egyben tapasztalta is mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket végig kellett szenvednie. Viszont azt is nagyon jól tudta, hogy amiket az olyan alkalmakkor ő él át, azok csak amolyan enyhe tortúrák az Anna által elviselt gyötrelmekhez képest. Azonban, amikor kiért a Szelek pusztájára és Annát megpillantotta ott az elárvult, megtépett vadcseresznyefa tövénél leroskadva, azon csodálkozott el nagyon, hogy ő miért nem érez kínokat. Más alkalmakkor mindig segített Annának a gyötrelmes pillanatok átéléseiben. (?) … Aztán amikor már egészen közel ért a fához, Anna egyszeriben feléje fordította a fájdalomtól eltorzult arcát és azokkal a kissé ijesztően villogó smaragdszemeivel Artúrra nézett, akit hirtelen, egy olyan furcsa tompa szédültség érzet fogott el, hogy csaknem beletántorodott. De ebben a találkozásban azonban nem volt semmiféle misztikus jelleg, csupán csak az energiáik cserélődtek ki. Ilyesmi naponta megszokott ismétlődni köztük, viszont mindez Artúrra akkor mégis annyira különlegesen hatott, hiszen még akkor sem tapasztalta azokat a szokásos gyötrő érzéseket. Egyikük sem szólt, csak álltak egymással szemben és mintha szemeiken keresztül az érzéseikkel kommunikáltak volna. Aztán az Artúr kérdéseire Anna szavakban válaszolt. ― Az éjszakát a hegyen töltöm! ― mondta rekedten ― Csak én! ― hangsúlyozta tovább ― Te nem jöhetsz velem! Maradhatsz itt a pusztán, de ha nagyon rosszul érzed magad, akkor menj minél távolabb! Az Anna arca végtelenül szomorú volt, de Artúr nem ettől lett még lehangoltabb. Nagyon nehéz szívvel vette azt a mély lélegzetet és csaknem csodálkozóan nézett körbe a fák frissen hajtott zöld lombjain. Azt már tagadhatatlanul megérezte, hogy nem egy kimondottan hétköznapi esemény megtapasztalása következik, de mivel az idők folyamán már sokszor megélte, hogy a türelem miként győz a kíváncsiság felett – és mivel mindig nagyon bízott Annában, – hát nem tett fel több kérdést. Lassan elindultak és egy darabig szótlanul menegettek egymás mellett, aztán amikor az emelkedőhöz értek, Anna továbbhaladt felfelé a Villámlások hegyére vezető ösvényen, Artúr pedig eltért a bükkös felé, ahol nem messze egy földbe ásott fákból összetákolt hajlék várta őt éjszakai szállásra. Nagyon jól ismerte azt a kis vackot, még abból az időből is, amikor még Annának a vezeklése idején szolgált menedékül, amikor csaknem egy évet töltött egyedül ott a Szelek pusztáján. … Legelőre még a Boldi segítségével talált rá arra a helyre... Mennyi sok idő is telt el azóta?... És mennyi minden történt?... Imola… De előbb Lia, a Tóni felesége… Aztán Imola… Boldi… Szegények… Már csaknem annak is két éve, hogy Boldi meghalt! … És… valahogyan ezek a halálozással, az elmúlással kapcsolatos gondolatok annyira egy zavaró hatással nehezedtek rá, hogy már a szokásos kínok küszöbén kezdte érezni magát. … A nyár még a kezdetét járta és az éjszakák elég hűvösek voltak, de mégsem rakott tűzet. Nem először éjszakázott már ott azon a helyen és már tapasztalatból is tudta, hogy a belső hőképzés miként hat a külső hideg ellen. Nem volt ám ott idő fázásra! És az éhségérzet sem kínozta! Annál sokkal kellemetlenebb érzések hada zúdult rá az ott töltött éjszakák ideje alatt. De valahogy akkor, ott, azon az éjszakán az az állapot még sem hasonlított azokra a szokásos lelki hánykolódásokra, amelyeket az Annával együtt töltött idők alatt már számtalanszor átélt. Valahogy úgy érezte magát, mintha valamilyen köztes állapotban lebegne valahol, amit konkréten sem jónak, sem rossznak nem lehetett megítélni. Mintha az elmúlás fájdalmas élményei belevegyültek volna a jelen pillanataiban… sőt, mintha még a jövőbeli képek is folyton azokat tükrözték volna vissza. Valahogy mintha megállott volna az idő és minden egybe folyt volna. A múlt, a jelen, a jövő, a fájdalom, az öröm, a szeretet, az elhagyatottság érzet… Nem volt számára egyáltalán újdonságérzet az sem, hogy Anna iránt aggódik. Mindig is aggódott az olyan alkalmakkor, de akkor valahogy már-már csaknem megszegte az Anna utasítását és nagyon kevés tartotta vissza attól, hogy ne menjen fel utána a hegyre. Kínok közt érezte a halál leheletét is, de ugyanakkor a végtelen szeretetet, azt a Mindenségbe való vágyódást és azt, hogy kész Annával együtt meghalni. Érte bármit, bármilyen nehézséget felvállalni… Nagy a fájdalom, de már megtanulta, hogy szenvedni jó! Hisz' ott az Anna szeretete! … De azért mégis nagyon aggódott… Vajon Anna hogy van? … Tagadhatatlanul érezte a rendellenességet, de nem tudta, mit tegyen. Többször is elment a hegy lábáig, ott várta Annát… de oly későre virradt! Nagyon későre! ◄--- Előző lap:Boldi második eltűnése                      ---► Következő lap:Egy kifejezetten magasztos dologra való emlékezés