Amikor a fák meghalnak/Egymást szeretni

Amikor a fák meghalnak 17. Egymást szeretni Annak ellenére, hogy már végképp meg volt állapítva, hogy Annára mennyire káros hatással van az emberi érintkezés, a teljes elszigeteltség mégiscsak elképzelhetetlen lett volna. Mari, habár ő tudta a legjobban, hogy mik a követelmények a lánya életben maradásának érdekében, teljes egészében mégsem tudta megtartani azokat. Aggódott, ha látogatták, aggódott, ha ő nem látogathatta, ha minden nap nem láthatta és még azért aggódott, szorongott, idegeskedett...és csaknem ordított a belső fájdalomtól amikor megtudta, hogy az utóbbi időben Anna kimondottan az ő jelenlététől szokta érezni azokat az annyira fojtogató érzéseket, amelyektől csaknem mindig teljesen eszméletét vesztette. Husztik főorvos és Telczer doktornő eleinte azt hitték, hogy a további megfigyeléseik épp olyan gyümölcsözőképp folytatódnak majd, mint az induláskor felfedezett diagnózisuk. Nem jutottak ugyan ellentmondásos helyzetbe, de a további megállapításokat illetően még bolhaléptekben haladtak. Sőt! Eltekintve attól, hogy újabb feltételezéseik szerint a lány környezetre való hangolódása összefüggésben van a Hold járásával, az égvilágon semmi konkrétumot nem fedeztek fel. De ezt is csak feltételezték. Anna ugyanis, amint kissé életmagra kapott, egy kimondottan erős hullámvölgyben élt. A régi gyötrelmei ha nem teljes rendszerességgel, de azért végigkísérték és a különféle megmagyarázhatatlan alkalmakra folyton lesben álltak. Főképp akkor érezte jól magát, amikor hosszú sétákat tett meg egyedül az erdőben. Az unalom, a magány nem nagyon tudott eluralkodni rajta, mert az állapot, hogy abszolút nem fáj sehol ― még ha csak rövid időre is, de ― jól érzi magát, teljesen elfeledtette vele azt, hogy egyedül van. Gyerek volt ő még, a négy iskolai év alatt épp csak hogy megtanult írni-olvasni és számolni, de valamiképp olyan dolgokra érzett rá, amelyekre a megfigyelői csak később jöttek rá. Például a legelőre jelentkező közérzetváltozását, feldobottságát kimondottan annak tulajdonította, hogy Imolával és Boldival megismerkedett. Az a csodás lelki simogatás, amely a kettejük lényéből fakadt, az számára tagadhatatlanul gyógyítólag hatott. És erre már ráérzett még az ismerkedésüket megelőzően. Imola és Boldi, másokhoz hasonlóan napirenden voltak az Annával kapcsolatos információkkal. És arról is nyomban értesültek, amint felköltöztették a mosókonyhához. Azon a napon, amikor elhatározták, hogy felkeresik, Anna már várta őket. Nem szó szoros értelemben, de valamiként érezte, hogy közérzetében valami változás fog történni. Kiült a kis épület elé, arcát a simogató szél irányába fordította és csakúgy belebámult az ég kékjébe azokkal a kissé furcsa állású álmodozó szemeivel. Úgy nézett ki ott azon az elbozótosodott, elhagyatott helyen mintha hirtelen egy egész más világból csöppent volna oda és még egészen nem szokta volna meg azt a légkört. És mintha a felbukkanásukkal egyszerre meg is kapta volna valahonnan azt a fellegekben járó érzést, amellyel élete során még sosem találkozott. Csak nézte őket, mintha egy csodálatos álomból ébredt volna hirtelen, mintha nem akart volna hitelt adni érzéseinek. Imola és Boldi is csodálkozva néztek rá a kis "csodagyerekre". Nem szóltak, de érezték, hogy valamiképp mégis képesek kommunikálni egymással. Egy ideig csak nézték egymást, hagyva, hogy a lágy szellő megérintse arcukat, majd mélyen belélegezve a kék égből leáradó éltető energiát és úgy érezték, mintha a tegnap óta legalább százszorta jobban szeretnék egymást. ― Te meggyógyultál? ― kérdezte mély csodálkozással Boldi. ― Igen. ― mondta csendes örömmel Anna és lassan az ég felé nézett, majd vissza rájuk, hol Imolát, hol Boldit nézve folytatta. ― Éppen ti gyógyítottatok meg! Most, ebben a pillanatban! A két nagyobb gyerek összenézett, de szemükből nem látszott semmiféle hitetlenség. Sőt! Kifejezett örömmel vették tudomásul az eseményt. Mindhárman tudták, hogy valami különleges történt, de egyikük sem próbált esetleges magyarázatot keresni rá. Akkor sétált ki Anna leg előre az erdőbe. A nagy fák közt járni egy csodálatos élmény volt számára. És, még az, hogy nem tudta hova tenni azt a különös érzést, amelyet az Imoláék közeledtük alkalmával érzett. Szíve tájékát forróság járta át és egy kiapadhatatlan vágyódást érzett valahová...(?) Mintha valamivel, valakivel teljesen egyé akarna válni. És nem győzött csodálkozni azon, hogy az érzés amennyire idegen volt számára, épp annyira ismerősnek is tűnt. Sőt! Néha még röpke képek is be villantak, amikor hasonló eseményt élt meg. És valami az érzéssel kapcsolatosan valahogy még a fákkal, az erdővel is összefüggésbe hozta. De attól eltekintve, hogy még csak tíz éves volt, korabeli leánygyermekek szokásaival ellentétben egyáltalán nem tett erőfeszítéseket, hogy szavakba formálja észrevételeit. Nem locsogott, nem lelkendezett, hanem egyszerűen csak átadta magát annak a kellemes érzésnek, amely oly simogatóan hatott rá. Amint sétálgattak, Imola a Boldi kezét jobban megszorítva adta tudtára, hogy ő is Annával hasonlóképpen érez. Boldi mindezt pedig egy gyöngéd arc simítással vette tudomásul. Aztán nem sokat beszélgetve lassan átkanyarodtak a hegy keleti oldala felé és elkerülve a Csontok völgyének meredek bejáratát, kifelé tartottak a Köves oldalnak nevezett kis gerinc felé, hogy aztán egy kis szoroson át a Szénégető pusztájára érjenek. Ott, ugyanis volt egy kis ház, körülötte valamikor pompásan el lehetett rendezve minden. Nem messze kis patak csordogált, és egy hatalmas szikla verte vissza a ragyogó Nap sugarait. Onnan már egész jól be lehetett látni azt a kis szekérutat, amely egy nagy kerülőt téve észak irányból közelített a Szénégető pusztájához. Visszafelé nem kellett már akkorát kerülniük, mert a köves meredeken beereszkedve negyedóra járásra volt már a Szanatórium. … Bizonyos idő után Anna különös módon ráérzett arra, hogy mi milyen irányba módosítja belső érzéseit, mi az ami a kínokat szünteti és mi az ami fokozza. Azonban ennek ellenére mégsem harcolt, hogy mindezeket feltétlenül tudassa is Telczer doktornővel. Számára főképp a délutáni órák voltak kifejezetten építő jellegűek, amikor hárman sétálgattak az erdőben, vagy ha rosszabb idő volt behúzódtak valahová és különleges szó szaporítás nélkül elbeszélgettek. Kimondottan jól érezte magát a kis Antika társaságában is, akit Boldiék időnként magukkal hordoztak. Liának a délelőttök bizonyultak a nap nehezebb felének, mivel a gyerekre nem nagyon volt aki vigyázzon. Ezt úgy oldotta meg, hogy a dolgait leginkább délutánra hagyta, amikor Boldi ― és Imola ― is tudtak ügyelni rá. Igaz, hogy Imola délelőttönként is nagyon sokszor kisegítette. Annyira, hogy az édesanyjának egy idő után ez fel is tűnt és majd csak azután döbbent rá, hogy lánya mi okból érzi annyira kellemesnek azt a helyet odafenn. Őt is szintén egy különös, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, de közel sem volt hasonló sem az Imola és Boldi, vagy az Anna érzéseivel. Telczer Júlia úgy érezte magát, mintha elárulták volna. És, mint minden sértettségérzet épp akkor a leg elviselhetetlenebb, hogyha olyanok idézik azt elő akiket az ember nagyon szeret. És ez a szeretet nagyrészt abban is megnyilvánult, hogy amint ő az élet során megtapasztalt egy bizonyos felsőbb színvonalon zajló életformát, amely úgy a megélhetés, mint a kreativitás, az elismertség, presztízs szempontjából előnyös, hát akkor teljesen egyértelmű, hogy egyetlen kislánya útját is úgy egyengesse, hogy mindezeket majd az élete során ő is megélhesse. Orvosi pályafutása során nagyon sokat megtapasztalt és nagyon jól tudja, hogy milyen életet élnek az olyan emberek akik mások segítségére szorulnak. A mások kegyelmére. És ez legtöbb esetben onnan adódik, hogy képtelenek megteremteni saját maguk szükségleteit. ... És bizony a környezetükben az e fajtákra épp elég példakép van. És az ő lánya még különös vonzalmat is érez irántuk!!!? Hát, ez csakugyan nem más, mint kész árulás! Amikor mindig az anyai szeretet által vezérelten csakis a javát akarta, és így egyszerűen, néhány hét ― vagy kitudja, mennyi idő ― leforgása alatt így elcsúszott! Az ő lánya. Az ő mindig szófogadó kislánya! Ez bizony árulás és más megoldás nem maradhat hátra, mint az eltávolítás. Aztán, amit érezni fog, hát az majd érezni fogja. Egy ideig. Aztán a többi már az ő dolga, hogy jobban oda figyeljen, hogy hogyan szórakozik, kivel barátkozik. … Mivel már közeledett az iskola kezdés, a Boldi és Imola boldog együttléte valamelyest még akkor is megszűnt volna, ha nem került volna sor arra a szigorú eltávolításra, hisz Imolának a tanulás annyira elsődleges szerepet játszott a napi programjában, hogy egyszerűen lehetetlen is lett volna azt a szoros szerelmi kapcsolatukat tovább élni. Imola kimondottan egy rendszerető, szófogadó lány volt és nagyon feszélyezte, amikor szülei elvárásaival nem volt harmóniában. Viszont a Boldi iránti érzelmei sem engedték, hogy csakúgy többé ne találkozhasson azzal, akit oly nagyon megszeretett. Akivel ők örök hűséget esküdtek egymásnak! Egész nyáron át, amint sétálgattak, bohókáztak ott fent a nagy fák lombjai között, és szerették egymást, egy rejtett ― ki nem mondott ― gondolat azonban mindig kísérte, amely kissé szorongó hatással is volt rá. Valamiképp ráérzett, hogy szülei nem fogják jó néven venni a Boldival való kapcsolódását. És a szép, csodálatos nyár, a vakáció elteltével egy olyan helyzetbe került, amikor az ész, a racionalitás, a kötelességtudat és a szív, az érzelmek hadat üzennek egymásnak. Az addigi céltudatos, józan gondolkodásával nagyon is belátta, hogy szüleivel feltétlenül jó viszonyban kell élnie. Szerette őket és nem csak félelemből volt ő az a szófogadó kislánykorától fogva. De viszont annyi sok szép szívet simogató emlék kopogtat fel egészen a racionális tudatáig! Amelyeket feledni talán az életben sosem lehet... Boldi! Az a végtelen odaadással rá figyelő szertő szívű fiú, aki kész arra, hogy bármit megtegyen annak érdekében, hogy tovább szerethessék egymást! Őérte! Mert szereti őt, nagyon szereti! Viszont arról fogalma sem volt, hogy miként tesz majd mindent Boldi annak érdekében, hogy az az akkor a kimondott eskü mindhalálukig érvényes maradjon? Boldi, kimondottan az érzéseit követve nagyon harciasan lendült bele az Imolával való kapcsolat, az eskü megőrzéséért folytatott küzdelembe. Viszont ezzel kapcsolatosan a Liával való aprólékos megbeszélések folytán nem sok biztató, kitartásra buzdító tanácsot kapott. ― Én már az elején mondtam neked Boldi! ― mondta szomorúan Lia ― Nagyon gyönyörű lány, az igaz és kedves is, de hidd el, nem közénk való! ... Mi soha sem fogjuk tudni felérni őket! Az ilyen magunk fajta egyszerű emberek nem vegyülhetnek be olyanok társaságába, mint például Telczer doktornő... És Telczer úr, aki mekkora nagy ember ...! ― Mekkora nagy ember!? ― ismételte meg ingerülten a nővére szavait a fiú ― Hiszen ő is csak egy ember! És ha a lányával szeressük egymást, akkor neki ahhoz semmi köze!!! ― Hát igen. ― mondta Lia elgondolkozva ― Szeretitek egymást. De az vajon mindig úgy marad-e? ― Hát persze! ― jelentette ki Boldi magabiztosan ― Hiszen hűséget esküdtünk egymásnak! ― Hát... ― ingatta bizonytalanul a fejét Lia ― Nem is tudom... De bár egymásé lehetnétek! ... És boldogok lennétek... Akkor én is nagyon, de nagyon boldog lennék! Könnyek szöktek a szemébe és Boldi azonnal észrevette, hogy miért. Hozzálépett, megölelte, simogatni, vigasztalni kezdte az elkeseredett nővérét. ― Jól van na! Ne búsuld el annyira magadat! Valahogy eltelik az az év és aztán te is boldog leszel majd meglátod. ― Mikor jön el egyszer az az idő, amikor nem kell többet várnom??? ― törülgette a szemeit Lia ― Az a legrosszabb, amikor várni kell! … Boldi teljes őszinteséggel vigasztalta nővérét, hogy majd minden jóra fordul mert ő is telve volt reménnyel. Tisztában volt azzal, hogy ő is nagyon nehéz párkapcsolati nehézségek elé néz, de viszont tudta azt is, hogy Imola az a lány, akiért megér véghezvinni bármilyen kemény megpróbáltatásokat. Azt is tudta, hogy nagyon óvatosaknak kell lenniük és csakis titokban találkozhatnak. Azonban a napi ― azaz, az esti öt, legfentebb tíz perces futó találkozások semmiképp nem tudták egyikük egymás iránti vágyait kielégíteni. Az elfoglalt szülők egyáltalán nem bíztak a "lányuk becsületében" és mivel képtelenek lettek volna követni a napi programját, hát egy nevelőnőt fogadtak melléje, akinek többek közt az is a feladatkörébe tartozott, hogy ellenőrzése alatt tartja a lány minden egyes napi lépéseit. Így a két fiatal szerelmesnek fogalmuk sem volt, hogy mit lehetne tenni, hogy többet lehessenek együtt. Egyik hűvös este épp ezen tanakodtak, amikor a kapu aljban a beszélgetés kissé hosszasabbra nyúlt és Bea, az alkalmazott nevelőnő rajta kapta őket. Azaz, csak meglátta, amint összebújtak és egymás iránti forró ragaszkodásukat és szeretetüket fejezték ki futólagosan. Imola nagyon megijedt és a következményektől tartva csaknem sírva fakadt. ― De hát engem nincs ahonnan ismerjen az a vén lúd! ― mondta Boldi. ― Azt te csak gondolod! ― mondta a lány keserűen ― Ki van oktatva épp eleget és biztosan jelenteni is fogja… ◄--- Előző lap:16. A diagnózis                 ---► Következő lap:17. Bea