Amikor a fák meghalnak/Hétköznapok és ünnepek

Amikor a fák meghalnak 54. Hétköznapok és ünnepek Nagy fehér csend uralta az egész síkságot. A Szala-Vát vize a hóborította jégréteg alatt csaknem észrevétlenül kanyargott el a Dallasz mellett. Csupán a part két oldalát szegélyező fűzfabokrok kopár havas ágai utaltak arra a bizonyos határvonalra, amely a várost a mezőktől elválasztotta. A végtelennek tűnő messzeségbe nyúló fehérségben minden abszolút érintetlennek, sőt, egyszerűen kihaltnak látszott. Azonban a vastag hóréteg alatt ott lapult a sok rendezetlenség, mert a korán beköszöntő tél jövetele váratlanul érte az ottan gazdálkodókat. Elemben az egyre nagyobb sikereknek örvendő GO-MAN cég északnak néző oldalán elterülő kis farm nem kimondottan a napfényt vakítóan visszaverő hó álcázása által mutatott annyira tisztának és rendezettnek. A környékbeliek – azaz, akik nap, mint nap ott azon a környéken tevékenykedtek – már nagyon jól tudták, hogy az utóbbi években milyen szembetűnően látványos változásokon ment át az a kis farm, amelyet már nem a Sanyó bácsi farmja-ként, hanem Tujafarm-ként emlegetett mindenki. Azon a télen Boldi és felesége már az ötödik karácsonyt ünnepelték azon a helyen. Igaz, hogy a legelső kissé romantikus körülmények közt zajlott, de egymás iránti szeretetük újból való fellángolása pótolt – főként Imolának – minden kényelmet. És meglehet, hogy éppen akkor az összetartozásuk örömének hatására fogant meg az a közös gondolatuk, hogy akár erőfeszítések árán is, de egy új otthont és új életet teremtenek maguknak. Mindehhez azonban, amint szokták mondani, a szerencse is közrejátszott, viszont az Imola leleményessége – nem utolsó sorban a pénze és társadalmi pozíciója – és Boldi sokrétű szakmai jártassága és szorgalma is nagyon sokat jelentettek az álmaik megvalósításaiban. Szerény, de tisztességesen berendezett otthonuk nem messze épült a tulajdonképpeni Tujafarmtól, amelyet a régi virágház kétszárnyas épületéből alakítottak, mégpedig úgy, hogy csak az egyik szárnyat hagyták meg, amely bőven elegendő volt a különféle virágok és tujaültetvények termesztésére. Előre mintegy családi vállalkozásként indultak, de aztán amikor az üzlet ténylegesen beindult, már céget alapítottak és a virágok és tuják fajok szerinti rendszerezése végett még szakembereket is alkalmaztak. A családi házuk épületanyagáért nem kellett különösen költségbe verniük magukat, mert a lebontott istállók faanyagából még válogatni is lehetett, akárcsak téglákat a virágház szintén lebontásra került nagy kéményéből. Azon kívül az idők folyamán még sikerült felépíteniük néhány mellékhelyiséget, egy irodahelyiséget és egy szerény kis otthont Lia és Antika számára is. Antikát Imola a lehető legnagyobb komolysággal az iskola felé irányította és időnként még a tanulást is számon kérte tőle. Mert meglátásai szerint a fiú egyáltalán nem az édesanyja észbeli képességeit örökölte, hanem még a korabeliek átlagos felfogásán is túl tett. De a rendszeres iskolába járástól eltekintve azért képességihez – és szabad idejéhez – mérten kivette a részét a családi vállalkozás, majd aztán a cég továbbfejlesztésében. Úgyszintén Lia is, aki még nagyobb örömmel és odaadással lendült neki a virágok ápolásába. Hiszen már Imola megjelenésétől kezdődően a lehető legőszintébb örömmel osztozott öccse boldogságában és mindent megtett, hogy sógornője kedvébe járjon, akit továbbra is végtelenül tisztelt és szeretett is. A rendszeres orvosi kezelés hatására állapota javulásnak indult, viszont abból az évek során belerögződött lelkiállapotából nem lehetett teljesen kigyógyítani. Amit magában hordott, azt időközönként elégé szánalomra-méltóan ki is adta magából, csak egészen másként. Amikor rátörtek a fájdalmak, nem kóborolt el, nem kereste Tónit, hanem csendben elhúzódott valahová és hol énekelt, hol sírt. Olyankor nagyon nem lehetett értekezni vele, mert sokszor nem is ezen a világon volt. Állapotváltozása csupán abból kifolyólag volt jobbnak mondható, hogy nem kóborolt el, nem tette ki magát veszélynek és nem kellett napokat keresni. Amikor nem környékezték azok a gyötrődések és tisztán tudott gondolkodni, nagyon is fel tudta mérni azt, hogy szeretett férje őt tulajdonképpen elhagyta, sőt, még csak egy kevés valószínűséget sem látott abban, hogy egykor majd viszontlátja az életben. Azonban időnként minderről teljesen megfeledkezett és el-el keseredett. És olyankor nem nagyon lehetett megvigasztalni, de hát a kellő együttérzést és szeretetet megkapta – még Imolától is – és az bizonyára nagyon sokat jelenthetett neki, mert amint regenerálódott, viselkedésével valóságosan köszönte, hogy mennyire törődnek és együtt éreznek vele. A sors változását illetően Boldi számára egyszerűen a lehetetlen vált valóra. Hiszen még képzeletében sem tudta volna megalkotni mindazt a valóságot, amelybe négy év leforgása alatt belekerült. Megkapta a drága nőjét és ezzel párhuzamosan a megélhetéssel és otthonteremtéssel kapcsolódó pozitív élményeket… de talán boldogságának mégsem ez volt a tetőfoka! Mert ami miatt immár egy párt alkotva mindketten annyira boldognak érezték magukat az nem volt más, mint közösen teremtett ifjúkori álmuk valóra váltása. Igaz, hogy ezt az örömöt csak fájdalmak és szenvedések árán kaphatták meg, de a házasságuk első évében megszületett Boglárkájuk drága kis lényében e fájdalmakra mindketten vigaszra találtak. A második Boglárka. Az igazi Boglárka. Akinek születését oly szeretettel várták… És akit még a nagymamája is egészen másképpen fogadott, mint azt a szegény első Boglárkát! – Akit szülei nem ismertek, de az életben mégsem tudtak elfelejteni. Így rá emlékezvén néha kijárogattak a temetőbe is, hogy álmaik valóra vált Boglárkája virágot helyezzen az ismeretlen Boglárka kis sírhantjára. Telczer Júlia is jelen volt azon a karácsonyestén, amikor a valóra vált álmok Boglárkája tiszta gyermeki szívből örvendezett a karácsonyfának és az ajándékoknak. Az iránta való – immár teljesen őszinte – szeretetével és ragaszkodásával próbálta egyensúlyozni az első unokájával kapcsolódó mulasztásait. Viszont, mindamellett, hogy egy az egyben ő is ott örvendhetett a szenteste szeretetteljes légkörében, azért valahonnan mégis kiérezte, hogy bizony amolyan hívatlan vendégként vesz részt a szeretet ünnepén. Már csak azért is, mert már régebbről észrevette azt is, hogy szeretett lánya őt, mint anyát egy más személlyel próbálja helyettesíteni. Egy olyan korabeli nő személyével, az ő nagy tévedése idején, sokkalta megértőbbnek bizonyult a lánya és veje kapcsolódásához… és bizonyára, ha már akkor anyaként tudta volna helyettesíteni… hát, akkor bizonyára az első Boglárka is ott örvendezhetne köztük. Hatalmas bűntudatban élt Telczer Júlia és végtelenül kitaszítottnak is érezte magát. De ennek ellenére önmagán kívül senkire sem neheztelt. Már csak egyetlen álma volt csupán: hogy megérhesse azt a pillanatot, amikor lánya megbocsát neki. A Mester utódja Az évek múlását követve a szeretet ünnepe a Szénégető pusztájára mindig más és más arculatokban köszöntött be Annához. Amióta Artúr hűséges társként bizonyult, azóta nem voltak magányos karácsonyai. Viszont a tél ott fent, csak télnek maradt és a túlélésére csak fel kellett készülnie. Ugyanúgy el kellett viselnie a hideget és minden évszakhoz kötődő nehézséget mint régebb, sőt, még a hosszú éjjelek magányát is, mert annak ellenére, hogy Artúrral párban éltek, Anna többnyire egyedül töltötte napjait a kis kunyhóban. Viszont amióta rejtett képességeit és tudását hovatovább jobban kezdték értékelni, nemcsak kimondottan a párjával oly harmonikusan eltöltött pillanatokban lelhette örömét, hanem kész kreativitásként hatott rá, amikor időnként az élet spirituális oldala felől érdeklődő barátai is felkeresték. Az effajta barátok java-része az egykori csapattársaiból tevődött össze, akik még a Mester idejében oly intenzíven látogatták a Szénégető pusztáját. Szerencsés újból való összeverődésüket leginkább Hunornak és Helénnek köszönhették, akiknek sikerült Anna személyében felismerni az úgynevezett tanítót, akit – "a szellemek jóváhagyásával" – még a Mester utódjaként is tisztelhetnek. Az igaz, hogy téli időszakban csak keveset látogatták, viszont abban az évben az adventi időszakban és főleg a karácsonyt megelőző héten bizony elég sokan megfordultak az Anna kis-kunyhójában. A Szénégető pusztájának megközelítése hovatovább még a téli időszakokban sem okozott különösebb gondot, mert – Anna mély fájdalmára – egyre jobban kezdték irtani a fákat és a kivert traktornyomok imitt-amott csakúgy keresztezték egymást. Ha valakinek jó terepjárója volt, akkor az ilyen kivert nyomokban feljuthatott a Szénégetőre is, mert néha még azt is keresztezték azok a barbár gépek keréknyomai. És Annát mindig ezzel a lehetőséggel próbálták vigasztalni, de ő inkább a régi szép időket siratta, amikor még aránylag érintetlen volt az erdő és a fák még éltek. ― Nektek még nem sikerült kellőképpen ráhangolódnotok arra, hogy tulajdonképpen milyen érzés, amikor nap, mint nap el kell, hogy veszítsetek a környezetetekből valakiket. Mert bizonyára még nem érettetek rá arra, hogy együtt lélegezzetek a fákkal, hogy egyszerre dobbanjon a szívetek az övékkel… Valahogy még nem tudtok igazából szeretni! Pedig az egy nagyon csodálatos érzés tudjátok meg! ― Hát, tulajdonképpen kellene fogalmunk legyen a szeretet érzést illetően! ― mondta Helén ― Hiszen nap mint nap azon fáradozunk, és azért járunk ide hozzád, hogy minél tökéletesebben kifejleszthessük magunkban. Viszont a fákat tényleg nem vagyunk képesek annyira magunkhoz közelieknek érezni, mint ahogyan te. ― Gondoljatok csak bele, hogy amint nap mint nap a szeretet megtapasztalásáért fáradozva folyton azt vennétek észre, hogy egyre több baráttól, ismerőstől kell elbúcsúznotok akiket szerettetek, mert kegyetlen brutalitással eltávolították őket az élők sorából… Az ilyent átélni minden nap!? … Annyit jelent, mintha folytonosan temetésen lennétek… És az emberek világában senkit sem érdekel, ha a fák meghalnak… Mert még csak fogalmuk sincs arról, hogy a fáknak milyen fontos szerepük van a Létben. Hogy a fák nélkül nem lenne élet, mert tulajdonképpen nap, mint nap a fák teremtik az életet! Ezt nem tudják az emberek. Pedig olyan okosak. Annán kívül még öten elmélkedtek a fákról, a szeretetről ott a kunyhóban de mindannyian hallgattak mert valahol érezték, hogy képtelenek felfogni azt, hogy miként lehet a fákat az emberekhez hasonlóan érző lelkekként szeretni. Tudták azt is jól, hogy ennek teljes megértéséhez egy az egyben az Anna lényével egyé kellene válniuk. Azonban, mint ahogyan szokott az lenni, az ember sok mindent nem képes megélni kellőképpen, viszont különböző racionális ismeretek által tud beszélni a dolgokról. Így volt Hunor is. A többiekhez hasonlóan ő sem tudott egy lenni a fákkal, viszont átlagosnál felülinek számító műveltsége során ő is el tudott mondani egyet, mást mondani a fákkal kapcsolatosan. ― Ez így igaz, ahogyan azt Anna mondja. ― kezdett bele a beszédébe ― Nemrég olvastam különféle ezoterikus fejtegetésekből, hogy a fáknak és az erdőnek minden ősi tanításban és mitológiában kiemelt jelentőséget tulajdonítottak. Sőt, még a mesékben is, ahol kiemelt jelentőségű szerepet kap az égig érő fa, az életfa, amely összeköti az eget és a földet, ágain hordozza a különböző világokat és létraként lehetőséget arra, hogy ágain felkapaszkodva eljussunk önmagunkhoz, a beteljesedéshez, az önmagunkkal való újraegyesüléshez. ― Az erdő fáinak az a legnagyobb jelentőségük, hogy a szervetlen anyagból szerves anyagot állítanak elő. A fa a földből –a gyökérzeten át - felszívott víz és ásványi anyagok, valamint a koronáján keresztül a légkörből felvett széndioxid és egyéb légnemű anyagok felhasználásával e szervetlen anyagokból szerves anyagot – saját testét – állítja elő. Vajon hányan gondoltunk bele abba a ténybe, hogy ez a folyamat gyakorlatilag az élet teremtését, létrehozását ismétli meg évmilliók óta folyamatosan és szünet nélkül? ― Az újabb ezoterikus vizsgálatok és intuitív sugallatok még egy újabb gondolatot tettek ehhez hozzá, illetve erősítettek meg. Ez a kommunikáció témaköréhez tartozik. A fák nem csak összekötik az eget és a földet, hanem kommunikálnak is ezzel a szellemi világok és az anyagi sík között. Képesek információt lehozni a szellemi síkokról és azt raktározni. Ezek az információk a fákkal való kapcsolat révén az ember számára is elérhetők. Hunor rövid előadása során egyesek előtt már kezdett világosabbá válni, hogy Anna miként képes olyan csodálatos módon kommunikálni és egyé válni a szeretett fáival és hogy azok a szeretett fák miképpen tudják viszonozni az Annától kapott jóságot. És így már egyáltalán nem volt csodálkozni való, hogy az erdőirtás miért is hat annyira lehangolóan rá. Hiszen mindannyiuk lelkében ébredezni kezdett valamiképp a fák lelkeivel való együttérzés és ennek hatására mindannyian kissé el is szomorodtak. … Hogy tényleg meghalnak a fák… ― Azért ebben az ultra-fejlett világban valahol több figyelmet kellene szentelni a fáknak! ― jegyezte meg őszintén Helén, majd mintegy helyesbítésként, gyorsan hozzá tette ― Sőt! Nem csak figyelmet szentelni! Hanem szeretni kellene őket!!! De úgy igazából, mint ahogyan Anna. ― De sajnos emberekül is képtelenek vagyunk szeretni egymást! ― mondta szomorúan az egyik lány ― Telve vagyunk az egymás iránti ellenszenvvel és még csodálkozunk, ha nem tudunk boldogok lenni!? ― Azonban … ― folytatta Anna ― Mindezek ellenére mégis nagyon figyelmeseknek kell lennünk egy finom belső sugallatra, amely titokban mindig arra figyelmeztet, hogy mégse adjuk át magunkat a keserűségnek! Mert az ember alaptermészete nem a szomorúság, hanem a boldogság! Örvendenünk kell, minden pillanatban, hogy élünk … És még akkor is amikor bánatot kell megtapasztaljuk … És itt lépnek párhuzamba az ellentétpárok. A jin és jang. Ez esetben az öröm és a bánat. Örvendened kell, hogy mindkettőt megtapasztalhatod, mert különben nem tanulod meg, egyiket sem. ― De hát a bánatot miért kell megtapasztalnunk? ― tett fel egy fontos kérdést az egyik lány. ― … Mert különben soha sem érted meg, hogy mi az öröm! ― adta meg a feleletet Anna, miközben vissza is kérdezett ― Hogyan tudnál például ünnepelni a hétköznapok megtapasztalása nélkül? ― Igen, csak legtöbbször a hétköznapokban oly nagyok a várt ünnepre való előkészületek, hogy amikor a boldogság pillanatait élni kellene, akkorra már túl szárazzá válik minden és az ünnep, nem ünnep már! ― jegyezte meg Hunor. ― Igen. ― mosolyodott el Anna kedvesen ― A karácsonyra gondoltál úgy-e? ― Igen! A Szeretet ünnepére! Hisz' a Mester is kiemelte ezt az ünnepet! Nem emlékszel? ― Igen, emlékszem. Viszont nem feltétlenül szükséges annyira ráfókuszálódni a karácsonyra. Hiszen ünnep mindaz, amit annak tartasz. A valódi ünnep lélekből fakadó. Ha nem így van az nem ünnep. Nem igazi. Csupán formaság. És ha formaság, nem tudsz kellőképpen örvendeni, érzed, hogy nem vagy boldog. … És nagyon sokan így vannak a Szeretet ünnepével. Képtelenek a valódi ünnepet élni. … Mert igazából szeretni is képtelenek! Aztán amint a szeretet ünnepét előhozva amolyan keresztényi szemszögből is megvitatták a dolgokat, és a Jézus által annyit emlegetett segítségnyújtásról és önfeladó szeretetről, Anna olyasmit említett meg, amely hallatára Hunor nagyon elgondolkozott. ― Csak akkor tudod mondani azt, hogy igazán segítettél valakin, ― mondotta Anna ― amikor te sem érezted magad biztonságban és mégis megtetted. Úgy nagyon könnyű jótékonykodni, amikor mindened megvan és abszolút biztonságot érzel a jövődet illetően is. De például, amikor veszélyeztetve érzed a megélhetésedet, tele vagy félelemmel és gondokkal, aztán valaki hátulról megrángatja a ruhádat. Megkérlek, segíts rajtam, mert nagy bajban vagyok! ― Aztán te idegesen hátranézel... és mit mondasz neki? És ami lényegesebb: Hogy Mit teszel!? Képes vagy-e legalább átérezni a helyzetét, vagy annyira el vagy a saját (kilátástalan) problémáddal, hogy esetleg még durván rá is szólsz, hogy hagyjon békén, mert van neked épp elég a bajod... Könnyű jótékonykodni olyankor, amikor épp arra van hangulatot. Vagy kedved... A látogatócsoport már hazafelé tartott, amikor Hunor Anna szavainak kiegészítéseként egy régebben tapasztalt élményéről kezdett beszélni. ― Azt hiszem, pontosan a Mester rágalmazásait követő évben történt, amikor néha még fel-fel járogattunk hozzá. De bizonyára még ti is emlékezhettek arra, amikor az erdészettől hivatalos formában Anna felszólítást kapott, hogy le kell bontania a kunyhóját!? … Én is ott voltam és tehetetlenül néztem, amint néhány papundekli dobozba pakolgatta bele értékeit, és tanácstalanul álldogált a nagy fa alatt… Aztán, egyszer csakúgy, a semmiből oda került egy asszony egy beteg kisfiúval... És természetesen a segítségét kérte… És Anna egyből megfeledkezett saját problémájáról... És nem azért, mert segítséget, támogatást várt el, hiszen azok is éppen olyan szegények voltak, mint ő. És még csak nem is az elszállásolás érdekében, mert jól tudta azt is, hogy az asszony férje egy duhaj paraszt, egy vadember, aki néha még el is kergeti otthonról a gyerekkel... E kissé elgondolkoztató visszaemlékezés nyomán a társaság tagjai a hazafelé tartó úton végig egyenként bontakoztathatták ki hasonló észrevételeiket, amelyek mindazt igazolták, hogy Anna kizárólagosan az általa már megélt eseményekből példázódik. Egy szeretetvágyból fakadó látogatás Imola és Boldi a sikeresnek és boldognak vallható éveikben bizony kissé megfeledkeztek arról, a titokzatos láthatatlan segítségről, amely által olyan csodálatos módon sikerült egymásra találniuk. A Szénégető pusztájához – és Annához – való hűtlenkedéseiket mindketten a legtermészetesebb módon a napi tevékenységeikbe való kényszeredett belemerülésnek tulajdonították. A Lia időnkénti kezeltetései is könnyebben megoldódtak a városi klinikákra való eljárogatásokkal, mint járatlan erdei utakon zötykölődni, vagy esetlegesen gyalogolni és azonkívül még ott volt Boglárka, akit mindennél jobban féltettek. – Pedig Antikánál jobb és odaadóbb dajkát nem kaptak volna a föld kerekségén, mert meglett suhanc gyerek létére még a testvéri szeretet is túlszárnyalva ápolgatta és gondozgatta a kis unokahúgát. Azon a karácsony előtt való napon is ő vigyázott rá, amikor – bizonyára a szeretet ünnep közelségének hatására – a Boldi és Imola lelkében feltört a az Anna iránt való együttérzőség és szeretetvágy. Egyúttal Liának is kedve telt, mert ő tulajdonképpen nagyon sokszor elemlegette, hogy mennyire vágyódik Anna után, de folyton csak amolyan ígéretekbe foglalt vigasztalásokat kapott, amelyek tulajdonképpen csak a reményt éltették benne. És ahhoz már életén keresztül épp elégé hozzá volt szokva, hogy mindig valamiben reménykedjen. ― Nagyon boldog az a két egymást ölelő fa a Bérc oldalában! ― ezzel a kijelentéssel fogadta Anna a látogatóit. Imola és Boldi, az Annának járó hálaérzetük kifejezésére nem keresvén szavakat, ajkaik némaságát a szeretetteljes öleléseikkel pótolták. Lelkük legmélyén mindketten érezték, hogy a csodálatos egymásra-találásukat tulajdonképpen Annának és az általa testvéreiként szerető fáknak köszönhetik és lassan-lassan azon vették észre magukat, hogy immár ők is hisznek a csodában. Azonban Imola kissé elszomorodva tapasztalta meg, amint épp az ők életfolyamatukban is beteljesült az evangéliumbeli hitetlen Tamás példája. Mert ők is hozzá hasonlóan, csak a látottak – azaz a már megélt események által hittek. Úgy az Anna jövőbelátásában, mint a fák által közvetített információkban. És miután mindezeket őszintén meg is vitatták egymás közt, mély bűntudat érzés tört fel a lelkükből mindazon a mulasztásaik végett is, amelyek révén annyira háttérbe szorították az Annához való látogatásaikat. És mindezek után, már egyáltalán nem is csodálkoztak volna még azon sem, ha Anna a "Nagyon boldog az a két egymást ölelő fa a Bérc oldalában", szavak helyett azzal fogadta volna őket, hogy "Boldogok, akik látnak és hisznek, de boldogabbak azok akik nem látnak, de mégis hisznek!" – Csak hát, azt is nagyon jól tudták, hogy Anna kevésszer szokott az evangéliumokból idézni, mert ő inkább a természet folyamatát működtető erők megtapasztalása által szerzett minőségi információkat közvetítette, nem pedig írott szövegekből, különféle dogmákon alapuló elavult tantételeket. És még azt is jól tudták, hogy sok lelki vezetőkhöz hasonlatosan, Anna nem csak különféle tanácsokkal és útmutatásokkal képes ellátni szeretteit, hanem köztük élve gyakorlatilag éli is mindazokat az erényeket, amelyek néha a különböző – önjelölt – mesterek ajkairól hangzanak és annyira lenyűgözően hatnak. Azonban még azt is be kellett látniuk, hogy mindez nem csupán annyiban állt, hogy hűtlenségükért Anna egyáltalán nem neheztelt rájuk és éppen olyan őszinte szeretettel és ragaszkodással fogadta őket, mintha mindennapos látogatókként érkeztek volna, hanem ezeknél sokkalta mélyebb dolgokra éreztek rá már régebb. De főként Imola. Mert úgy tizenkét évre visszaemlékezve, amikor még olyan meseszerűen csengett a fülébe a lelkek egymásnak való teremtése, akkor még nem is gondolta, hogy annak valósságát egy az egyben majd meg is fogja tapasztalni. És, miután ezt immár igazságként is megélte, a lehető legkomolyabban mérte fel, hogy az ő esetében egyáltalán nemcsak egy hétköznapinak számító párkapcsolatról van szó. Mindezek után azonban azt is be kellett látnia, hogy az Artúrral való kapcsolódásuk, bizony még egy amolyan hétköznapinak nem volt nevezhető! Viszont, amint csak utólagosan derült ki az, hogy Artúrnak igazi lélektársként tulajdonképpen Annával kellett volna kapcsolódnia, az végtelenül egy önmagára való neheztelő érzésként hatott rá. … Hiszen ők is lélekben egy-ek! … És... Anna mindezekről tudott! … És szeretetével mutatta ki, hogy mennyire nem neheztel rá!! … És ők – Boldival – mégis mennyire hűtlenek voltak hozzá!!!? ― Mi is igazán boldogok vagyunk Anna, hogy legalább a Szeretet ünnepére elértünk hozzád! ― jutott végre szóhoz Boldi és teljes őszinteséggel csengettek a szavai. ― Itt, ezen a csodás helyen mindig Szeretet ünnep van! ― hangsúlyozta teljes komolysággal Anna. ― Bármikor jöhettek. Ha szeretetre van szükségetek, nálam azt megkapjátok! ― Ezt nagyon jól tudjuk Anna. De bocsáss meg nekünk, hogy ennyire hűtlenekké váltunk hozzád! ― mondta Imola csaknem sírva. ― A lényeg, hogy már nem hinnetek kell, mert tudjátok, hogy igazat beszélnek a fák! ― mondta Anna. ― Így igaz Anna! ― mondta Imola ― Most már veled együtt a fákat is nagyon szeretjük! ― Én is nagyon szeretem a fákat! ― kapcsolódott bele Lia is beszélgetésbe ― És amikor rájuk gondolok, mindig te jutsz az eszembe, mert téged még a fáknál is jobban szeretlek! Anna egészen Lia felé fordult és az állát finoman a két tenyere közé fogta. ― És a madarakat is szereted úgy-e? ― kérdezte a szemében fürkészve. ― Igen! Természetesen, őket is nagyon szeretem, hisz' minden nap etetem őket, mert tudod ilyenkor nagyon nehezen szerzik be a táplálékukat! ― magyarázkodott komolyan Lia és eszébe sem jutott, hogy Anna honnan tudta azt, hogy ő a madarakat szokta etetgetni. Elemben Imola és Boldi kissé elgondolkoztak, hiszen már nagyon régen találkoztak és Lia a madarakat csak az ősz óta pártolta fel annyira hűségesen! ― Anna, te ezt honnan tudod? ― tette szóvá meglepetését Boldi. ― Hát mégis mit gondolsz Boldi, hogy honnan tudhatom? ― kérdezett vissza Anna úgy, mintha kissé zavarná a Boldi tájékozatlansága. ― Hiszen egyszer már beszélgettünk erről! Csupán egy keveset kell gondolkozz és rájössz, hogy bármilyen felőletek, vagy mások felől való információt honnan tudhatok meg! … Vagy kérdezzem úgy, hogy kitől… kiktől… Boldi csodálkozva nézett Annára, viszont Imola egy pillantást vetve feléje elmosolyodott, majd Annához fordult, mintha valamiként simítani szeretné Boldi tájékozatlanságát. ― Ha tényleg nem jönnénk rá, akkor hazudtam volna az előbb, amikor azt mondtam, hogy a fákat is nagyon szeretjük! ― És szemével egy különös jelzést téve újból Boldira pillantott, aki nyomban rájött, hogy Anna kiktől tudhat meg mindent olyan csodálatos módon. E kis érdekesé vált eszmefuttatás csattanója végül is az lett, hogy amint Boldi is megfejtette, hogy Anna kikkel is szokott oly bizalmasan kommunikálni már gyerekkora óta, mindannyian szeretetteljesen összenevettek. ― Az emberektől távol vagyok, viszont a fákhoz közel! ― mondta Anna ― Nagyon közel! Legyen az öröm, vagy bánat, ők mindenről informálnak engem. Aztán a nap további részének örvendezvén megülték az ünnepi ebédet is és azután előkerültek az ajándékok is. Anna bármikor bármit is kapott, azt mindig nagyon megköszönte, viszont mindig ki is fejtette, hogy nem feltétlenül a kézzel fogható ajándékozáson van a hangsúly. ― Hiszen Jézus is megemlítette, hogy a földi kincsek értéktelenek! … Hogy előbb-utóbb a rozsda, vagy a moly végez velük… ― Ezek szükségleti cikkek Anna! ― mondta Imola határozottan. ― Ezeket nem a rozsda, és nem a moly emészti meg, hanem te! ― Nem szeretném, ha arra gondolnátok, hogy leértékelem a jóságotokat. Hiszen jól tudom, hogy tiszta szívből adakoztok! Csupán azt akarom megértetni veletek, hogy ha nem hoztok materiális ajándékokat, akkor is ugyanúgy szeretlek titeket! Mert azt tartom a legmagasztosabbnak, és azért adok hálát nektek, amit belülről adtok nekem. ― Mert ― folytatta Anna ― a szívből-lélekből való ajándékozással kapcsolatosan a közmondás is azt mondja, hogy jótett helyébe jót várj! Azaz, pozitív karmát csinálsz magadnak és tulajdonképpen önmagaddal szemben tettél jó! Aztán, hogy egy konkrét példát említsen, a mellette ülő Liához fordult és csak neki mondta: ― Az, hogy szeretettel gondolsz a madarakra, és táplálod őket télnek idején, már azzal is egy pozitív karmát csinálsz magadnak. Lia kész megtiszteltetésként érezte a direkt hozzá intézett szavakat, csak sajnos nem sokat értett belőlük. Viszont Anna épp elégé tisztában volt a Lia szellemi szintjével és nyomban érthetőbben is fogalmazott. ― A madaraknak enni adni annyit jelent, hogy felpártolod számukra a Gondviselést. Vagyis: besegítesz a Jóistennek szeretni őket! Érted Lia? Lia telve volt Anna szavaival és csodálkozása ellenére bólogatott. ― Tiszta szívből csinálod és így te is részt veszel a Nagy Egység működésében. És az, hogy neked is megadatik a pozitív karma, az azt jelenti, hogy jó tetteidért jutalmul te is szeretetet, törődést kapsz majd. Anna elhallgatott, nagyon komolyan és részvétteljesen nézett a Lia könnyes szemeibe, majd megsimogatta a megtört arcát. ― Azért mert ebben az életedben nem kaptál elég boldogságot, az még nem jelenti azt, hogy a lelki utadon nem haladsz előre. Kifinomult lelkivilágod által oda jutsz, hogy jótetteid gyümölcsözni fognak és majd megtapasztalhatod a felemelőt, a szépet, a jót, a kellemeset… De ebben az életedben valamiként még nem kapod meg, amire életeden keresztül vágyódtál! Ezt nem lehet tudni, hogy miért. Csupán annyit, hogy azt a jót, amit te hoztál létre magadban, az nem vész el soha! A Liáról való beszélgetés kissé megtörte az ünnepi hangulatot, de aztán végül is az Anna biztatására mindannyiuknak sikerült áthangolódniuk a Kisjézus születésének közeledésére, amelyet a fák és az egész erdő szeretetteljes rezgések formájában hirdettek. Csendesen szitálni kezdett a hó, fehér és érintetlen volt minden. A traktornyomok sem látszottak már, de az Anna hazafelé készülődő vendégei nyomjelzők nélkül is magabiztosan vágtak neki a Galócás pataka mentén levezető útnak, amely a Bérc északi oldalát megkerülve a szállodához vezet. Mivel mindhárman szerették a szép téli időben való erdei gyaloglást, még a reggeli érkezésükkor a szálloda parkírozójában eldöntötték, hogy a kerülő úton sétálnak fel Annához. Már csak azért is, mert az ők autójuk nem az Artúréhoz hasonló terepjáró volt. Boldi ugyanis egyáltalán nem riadt volna vissza a Csontok völgye felőli ösvényt használni, de a feleségére és nővérére való tekintettel a nagy hó miatt lemondott a rövidítésről. Mivel mindhárman jól tudták, hogy az út nagyjából a patakmedret követi, a tájékozódás egyáltalán nem okozott gondot. Azaz, nem is hárman gyalogoltak lefelé, mert Anna is elkísérte őket egy darabig. Mégpedig egészen az autóútig, ahonnan a kis rövidítő ösvény kanyarog a szállodához. Amint elértek odáig, Imola nagyon kezdett aggódni miatta, mert már kezdett sötétedni. ― De hiszen nem vagyok egyedül Imola! ― próbálta felvilágosítani barátnőjét Anna. ― És akár éjjel van, akár nappal, én mindig itthon vagyok! Hiszen ez az én otthonom! ― mutatott boldogan maga körül Anna. ― Tudom édesem! Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy te mennyire egyé váltál a fákkal, az erdővel…de hát … Valahogy mégis annyira furcsa! … Én meghalnék a félelemtől, ha most egyedül vissza kellene menjek oda a kunyhódhoz!... Szenteste Aztán végül is amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Anna számára a legtermészetesebb dolog visszamenni a Szénégető pusztájára, hát lelki jó-barátokként elbúcsúzkodtak egymástól. Boldi, Imola és Lia elindultak a szálloda felé vezető ösvényen, Anna pedig integetett utánuk. Már rég eltűntek a keskeny ösvény kanyarulatában, de Anna továbbra is csak álldogált ott. A fák néma sóhajtásait hallgatva az autóút felé kémlelt. Azaz, már nem is nagyon kémlelhetett, hanem inkább hallgatózott, mert sötét lett és a fehérség épp csak hogy mutatta magát. Motorzúgást hallott valahonnan és a szíve nagyot dobbant. Már épp indulni készült, de várt ott addig, míg a reflektorfény egészen bevilágította a havas utat… és, amíg az autó tovahaladt, ő feszülten figyelt. De nem is maga a jármű, vagy a benne lévők érdekelték annyira, hanem a mentális világából bevillant röpke képet próbálta minél pontosabban megfejteni, amelyhez valamiként épp egy havas úton közlekedő autó is bele tartozott. Amikor már az autó motorjának zúgása bele veszett az est sötét csendjébe, Anna elindult visszafelé a patak medre mentén. A hold nem világított de az ég nem volt teljesen fekete. Ráérősen, de azért mégis ütemes léptekkel haladt és kifinomult érzékelésével kellőképpen boldogult a terep felismerésében. Jól tudta, hogy meddig kell követnie a patakot és amint az út a fák közé vezetett, olyankor felkattintotta az Artúrtól kapott elegáns kis elemlámpáját és annak fénye épp elegendő volt a további tájékozódásához. Nála az effajta éjjeli gyaloglás egyáltalán nem számított kihívásnak még téli időben sem. Azonban amint tapodta kifelé a havat a sötétben és a karácsonyhoz kapcsolódó gondolatait szabadjára engedvén pontosan ki tudta számítani magában, hogy hét évvel ezelőtt is épp ezen az úton, épp ilyen nagy hóban, épp így egymagában gyalogolt otthona felé… És szeretet ünnep ide, vagy oda, a mélységesen rászakadó magányosságon kívül őt fent a kis kunyhóban nem várta senki. Akkor, azon a karácsonyestén, amikor a kíváncsiság még arra is rávette, hogy beleselkedjen a házak ablakain, csak akkor tudatosult benne igazán, hogy mennyire lélekgyötrő magányosan eltölteni a karácsony estéjét. És Anna bizony az egyik kezén megszámolhatta, hogy életében pontosan hányszor adatott meg neki, hogy ne egymagában és elhagyatottan töltse a Szeretet ünnepét. Azonban mindezen gondolatok általi emlékfelidézések egyáltalán nem keltettek elkeseredést benne. Anna nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Lét törvényei magukban hordozzák úgy az örömteljes, mint a fájdalmas dolgok megéléseit. Tudta, hogy a rossz után csakis a jó következhet. Ő csupán csak emlékezett a fájdalmakkal telt eseményekre, amelyek megélésére a sorsa által kényszerült. Már egy teljesen más lelkülettel gyalogolt a nagy hóban kifelé mint hét évvel azelőtt. Annak ellenére, hogy egyedül élt, már nem érezte magányosnak és elhagyatottnak magát, mert pontosan tudta, hogy a Szeretet ünnepét már nem egymagában kell töltenie, hanem épp azzal, kinek lényét mindig a szíve fölött hordozza. És ezt már akkor biztosra tudta, amikor az út mellet meghallotta az autó zaját. Azonban mégsem számított csalatkozásnak amint a kocsi továbbhaladt. Hiszen pontosan nem tudta, hogy Artúr mikor és mivel fog érkezni. Csupán annyit, hogy jönni fog! És ez elég volt neki ahhoz, hogy nagyon boldog legyen. És, ha az út kifelé nem lett volna annyira fárasztó, bizonyára egészen a pusztáig dalolva ment volna ki. Aztán, amikor végül is hazaérkezett, nem izgult, nem idegeskedett, hiszen teendői – Artúr megérkezéséhez hasonlatosan – egyáltalán nem voltak időhöz kötve. Szépen kitakarított, szerény, – de jó kiadós – vacsorát készített elő, majd vizet melegített és tetőtől-talpig lefürdött. Aztán, mivel egyéb dolga nem volt, hát várt. Mégpedig végtelen türelemmel – és bizalommal. … Az úgynevezett tömegemberek számára a karácsony minden évben nagy felfordulást szokott jelenteni. Úgy a külső környezetben, mint a lélekben legbelül. A külső környezetben a szokásos felhajtást éli minden év végén, amelyet lankadatlanul a szilveszterezés követ, érzelmi szinten pedig a hétköznapias lelki beállítottságot egy különleges állapot váltja fel, amelyre általában próbálnak jobban odafigyelni az emberek. Olyankor elemlegetik a Szeretet ünnepét és annak függvényében valamiként igyekeznek is szeretet kifejezni, hiszen mindenkinek vannak szerettei és mindenki megtapasztalhatja, hogy valahol igaz az a mondás, hogy jót tenni öröm! Argó városában, ahol a sok tömegember él, ott karácsony estéjén mindenki boldog akar lenni. A napi küzdelmeket végigharcolva, nagyrészt befejezvén az évet, az est fénypontjától várják a titokzatos csodát: hogy boldogok lehessenek. Husztik Artúr is végigvergődött a Szenteste előtti nap nehézségein és a Pici-tanyán lévő háza elé kiállva a távoli hófödte hegyekre pillantott. Jobb kezét a szívére tette, a balt meg feléjük nyújtva csak annyit mondott magában: Ma éjjel veletek együtt ünnepelek! – De nemcsak pusztán az annyira szeretett hegyeire gondolt ám! Mert tagadhatatlanul érezte, hogy ott, a lelkétől elválaszthatatlan hófödte domborulatok közt egy kis pusztán, egy kis kunyhóban valaki őt mélységes szeretettel várja! Mégpedig az a drága lény, akit ő már nagyon-nagyon régóta teljes szívéből szeret… De talán nem is attól a pillanattól, amikor először járt a Szénégető pusztája bli kis házhoz! … Hanem már suhanc korától, amikor azt a könyvet olvasta… vagy meglehet még az is, egész gyerekkorától, amikor már kezdte érezni a lelkében feltörő vágyódást… Valami, vagy valaki iránt… (?) … És már három éve is elmúlt, hogy a feltörő vágyódásokat egy mélységes hozzátartozási érzet váltotta fel. … És e különleges lelki bonyodalmak ezzel még nem értek véget, mert az érzékelések szintjén is egyé váltak. Mégpediglen annyira, hogy hihetetlen módon még kommunikálni is megtanultak egymással. Azaz, az aktuális érzelmi állapotuk felől való kommunikációt vitték csaknem tökéletes szintre. Így Artúrnak már egyáltalán nem volt feltűnő, amint Anna belelátott és érzéseiről kezdett beszélni neki, hiszen ő is képes volt követni – és nagyon sokszor, még átélni is az Anna érzelmi állapotait, amelyek sokszor egyáltalán nem voltak kellemesek. De mivel Artúr már suhanc kora óta tisztában volt azzal, hogy a Funtineli boszorkányt veszélyes szeretni, hát egyáltalán nem érte meglepetés, amikor három éve Anna épp erre hívta fel a figyelmét. Artúr a szeretett Annájával való lelki kommunikációs képességnek akkor vette a igazán nagy hasznát, amikor a munkahelyén összezsúfolódott tennivalók végett csak gondolatok formájában tudott ellátogatni a Szénégető pusztájára. Akkor tapasztalta meg igazán, hogy mit is jelent egymást távolról szeretni, mert az Anna által regisztrált szeretetrezgések esténként olyan energiával töltötték fel, melyek segítségével másnap könnyebben áthidalta a különféle stressz hatásokat. De mindezek ellenére izgatottan számlálta visszafelé a napokat és nagyon készült a valóságos találkozást is. Mégpedig egy hosszas együttlét biztos tudatában, mert sikerült úgy intéznie a dolgait, hogy az év hátralévő részében teljesen Annával együtt lehessen. Azonban a várva várt nap eljöttekor, amikor végre sikerült minden hétköznapi gondját háta mögé tennie és már az Annával való találkozáson járt az esze, még csak nem is gondolta volna, hogy hű barátja – az oly nagy tudatossággal karbantartott terepjárója épp a legnagyobb szűkségben hagyja őt cserben! Már teljesen útra-kész állapotban, amikor indulni akart, akkor kellett tapasztalnia, hogy a kapcsolószekrény felmondta a szolgálatot. Teljesen leblokált. Agyilag azonban Artúr egyáltalán nem blokált le, mert a további lépések megvalósítása érdekében sokféle variációt futtatott végig. Gondolt arra is hirtelen, hogy szerelőt hív, de aztán hamar el is vetette az ötletet, mert annak ellenére, hogy befolyásos ember volt, mégsem szeretett élni a hatalmával. Főként karácsony-szenvedején rabolni valakinek a – meglehetősen drága idejéből! … És ki tudja, mennyi időbe telne a javítás…?! Rövid gondolkozás után egy dolgot biztosra tudott: A terepjáró ez-alkalommal nem kapaszkodik ki a Szénégetőre! És amint ezt kénytelen volt leszögeznie, némi szánalommal gondolt Annára, aki ugyanis olykor-olykor szeretett beülni az autóba és mindig gyermeki önfeledtséggel élvezte az utazást. Szegény Anna! Pedig mennyire örvendett volna, ha legalább a Nagy sóstóig elkocsikáztunk volna! Kölcsönkérni autót nem akart senkitől és különben is akármilyen autó nem kapaszkodik fel a Szénégetőre télnek idején. Annához, pedig elmegy! – Törik, szakad! Ez nem vitás! … Csak hogyan? Az autóbusszal való utazás lehetőségét nem vetette el, viszont a csomagokat nagyon meg kellett szelektálnia. – Pedig mennyi mindent akart vinni Annának! Mennyi ajándékot! – Igaz, hogy Anna az ajándékozást illetően egészen más véleményen volt, de, hisz' ő a lelkében hordozza azt az ajándékot is! … És azt az ajándékot is át fogja adni a Szent estén, mégpedig tiszta szívéből!!! A csomagok újrarendezésével annyira eltelt az idő, hogy már sötét volt, amikor gyalogosan nagy – kb. húsz kilós – hátizsákkal elindult a buszállomás felé. Arra számított, hogy a Szállodához majd csak kap valami alkalmit. Mert oda ugyanis nem volt buszjárat. Amint kissé elfáradva kiért az állomásra, a nagy szerencsétlenség átélése után jóleső érzés volt megállapítania, hogy ezúttal a módosításra kényszerült útitervvel kapcsolatosan szerencsésnek mondhatta magát, mert alig kellett várnia tíz percet és máris indult Szala-Vátra egy járat. Azonban az útszakasz körülbelül háromnegyed részének megtétele után Artúr ez utóbbi szerencsének való minősítésről keserves rágódások közepette kellet megállapítania, hogy mekkorát tévedett, mert ugyanis az autóbusz elromlott. Szabályszerűen megadta magát. Artúrt már egy olyan állapot környékezte meg, hogy sem az nem érdekelte, hogy tulajdonképpen mi, miért romlott el, sem az utazás folytatása érdekében elhangzó különféle vélemények, meglátások. Amúgy is badarságokat hordtak össze-vissza az emberek. Tény az volt, hogy az erdőn keresztülvezető útszakaszon voltak, amelyen nagyon gyatra volt a közlekedés. Tél volt, hideg volt, az utasok nagy része bent kucorgott a buszban, néhányan pedig a nagy ritkán elhaladó járműveknek integettek, de kevés szerencsével. Annak ellenére, hogy már folyamatban volt egy másik autóbusz indítása, Artúr egyáltalán nem bízva az effajta mesékben és mivel türelme nagyon fogytán volt, hát szedte a csomagját, azaz azt a nagy hátizsákját és elindult gyalog az országút mentén. Úgy menet közben intett az elhaladó autóknak, de nagyon nem is remélte, hogy szerencsével jár. Zaklatott lelkiállapota ellenére azért nem volt elkeseredve egyáltalán. Sőt, egy nagy kihívás elé nézve már a hátizsák súlya alatt hovatovább elfásultabban kezdett menetelni. Hisz' már többször volt ő hasonló helyzetben és mindig megállta a helyét. Jó erőben volt, szokva is volt az erdőhöz és éppen ezért, amint felmérte a terepet, arra a megállapításra jutott, hogy a Bérc és a Nurmó köztes iránya felé veszi az utat, majd ha eléri a Szala-Vát patakát valamiként át kel rajta és a Csontok völgyén a Bérc pataka folyásán felfelé vezető úton vág neki a Szénégető pusztájához. Az úttal járó nehézségeket illetően már volt elég tapasztalata, viszont télnek idején, sötétben még nem volt alkalma az erdőben való tájékozódásban. Azonban egy nagyon fontos cél megvalósítása érdekében dobogott a szíve erősen: Feljutni a Szénégetőre! Abba az oly otthonos és oly szép kis kunyhóba, amelyben a világ legdrágább lénye lakik! És vele együtt tölteni a Szeretet ünnepét! … És amint nekivágott a hófödte járatlan terepnek, a nagy hátizsákkal egyensúlyozva a szeretett Annája körül forgó gondolatai mintha egy csodálatos kitartóerőt vibráltak volna bele tagjaiba. "Anna, Anna, nem létezhet számomra olyan akadály, amelyet érted le nem győznék!!!" … Talán már tizenegy óra is el volt múlva, de még csak távolról sem ez késztette Annát arra, hogy lámpát gyújtson a kunyhójában. De egyáltalán nem az idő múlásának változatosságáért, vagy mert megunta volna Artúrt várni, hanem egy különös belső indíttatás hatására. És amint a mécses halvány pislákolása fokozatosan bevilágította a kis szobát, rögtön kabátot vett magára és kilépett a kunyhója ajtaja elé. Már elállt a havazás és a sarlós hold halvány fényét visszaverte a hó. Anna nem érzett hideget, de hogyan is érezhetett volna, amikor tudta, hogy szíve párja hamarosan fel fog bukkanni az éj sötétjében a halványan fehérlő pusztán! Nem volt izgatott, nem kiabált, nem hahózott, hanem csak állt és fegyelmezetten hallgatta a csendet. Közben önkéntelenül is jelzéseket adott a pusztát körülölelő fák felé és tudatta velük, hogy egy olyan szeretett lény közeledik, akit ugyanis ők már rég befogadtak maguk közé. Mindezt már csak azért is közölte, mert néha nem árt felfrissíteni a fák elméjét, mert ugyanis ők sokkal feledékenyebbek mint az emberek. Ezt már tapasztalatból is tudta. … És a fák, az Annától kapott rezgések hatására egyre több szeretettel töltötték be az egész pusztát és mint egy maratoni távot már maga mögött hagyó győztes atlétát a szurkolók, hangtalanul hallelujázva köszöntötték a sűrűből a reszkető inakkal kitántorgó Artúrt, aki már-már az ereje fogytán volt és alig-alig állt a lábán. Kimerültségében épp egy fa-testvért ölelt és úgy nézett a pusztán sötétlő kis pontocska irányába, ahonnan valami halvány fény szűrődött ki. Az a kis fény, amely csak alig-alig látszik, mégis a határtalan szeretet magasztos fényét jelenti számára! Oda kell eljutnia! Nincs messzire, de mégsem megy ám az olyan könnyen! Hiszen túl sokáig pihent! Indulásra szánta el magát, de valamiként mégsem merte elengedni a fát. Mert úgy érezte, hogy még állni is nehéz. Titokban csak azért fohászkodott, hogy reszkető térdei nehogy megroggyanjanak, mert ha le talál esni, nem biztos, hogy majd fel is fog tudni állani. Azaz, pontosabban fogalmazva: Biztosan nem fog tudni majd felállni. És csak állt Artúr, ott a végtelen csendben és a fák hiába bátorították, hiába bocsátották feléje felemelő jellegű rezgéseiket, mert ő a végkimerültségtől egyre csak lejjebb és lejjebb ereszkedett a hóba és egy idő után már nem volt képes mozdulni sem mert a hátizsák nagyon megsokszorozódott súlya lapította a földhöz. Anna a kunyhó előtt figyelőzve meghallotta az Artúr hangtalan kiáltását és a Csontok völgyének irányába nézett. Látni ugyan semmit sem látott, mert elég sötét volt, viszont tisztán hallotta azt a néma kiáltást. És nyomban el is indult a hang irányába. Az Artúr verejtékben fürdő teste a hóban elterülve, már érzékelni kezdte a hideget. Kiáltani akart, de nyögdécseléseken kívül egyéb nem tört fel a torkából. Már azzal sem volt teljesen tisztában, hogy nyitott, vagy csukott szemekkel látja-e azokat a körülötte villogó apró kis fénypontocskákat, és később már azt sem tudta pontosan eldönteni, hogy egyáltalán hol van és, hogy honnan hallja az Anna aggódó hangját. Különös vibráló érzés folytán már nem érezte a hideget, hanem csak egy kis émelygést, amitől enyhe rosszullét környékezte meg. Érzékei eltompultak, úgy tűnt, mintha egy nagy pokrócban hurcolnák valahová és abszolút nem tudott tájékozódni. Eszméletét ugyan nem vesztette el teljesen de már az Anna ágyán feküdt, amikor úgy igazából magához tért. Egy nagy sóhajtás után, amint Annára nézett könnyek szöktek a szemébe. De nem annak tudatosítása végett, hogy az előbb majdnem halálra fagyott, hanem mert azt a gyönyörű, kedves arcot látta maga előtt és szívéből előtörtek az iránta való érzelmek melyeket egy az egyben immár testközelben, a valóságban is éreztethetett. ― A kellemes a kellemetlennel mindig együtt jár! ― mondta szelíd mosollyal Anna, miközben simogatta az Artúr fejét. ― Hősiesen megélted a kellemetlent, és most végre együtt éljük a kellemest. Jó, hogy itt vagy! Artúr nem kapott szavakat. Belecsókolt az Anna simogató kezébe, aztán finoman magához húzta a lányt és összeölelkeztek és szeretetteljesen összepuszilództak. Majd Anna Artúrt az ágyból nem engedvén felkelni, nekilátott fát és vizet behordani a házba. Artúr észlelvén az előkészületeket, felült az ágyban és odaszólt Annának. ― Lemosdok kint a hóban. ― Dehogy mosdasz kint a hóban! ― szólt vissza Anna egyszerűen és közben tovább intézte a dolgait. ― Rendbe jöttem Anna! ― mosolygott Artúr ― Kutya bajom! ― Hagyd, hogy most én döntsem el azt, hogy mennyire jöttél rendbe! Jó? ― nézett szembe Anna szelíd határozottsággal. ― Van bőven meleg víz és hamarosan kész is lesz a fürdő. Most legalább te is kipróbálhatod! A fürdő, ahogyan azt Anna megnevezte, egy zuhanyzófülkéhez hasonló magas műanyagtartályból készült (mérnöki) ötletmegoldás volt, amellyel Artúr még a hidegek beállta előtt ajándékozta meg Annát, viszont a terepjárójában még nem izzadt meg annyira, hogy a kipróbálására rákényszerüljön. A "tartály-zuhanyzóba" egy szűk nyíláson keresztül lehetett bejutni és a tetejére egy kis csappal ellátott műanyag edény volt szerelve, amelyből a víz zuhanyzórózsán keresztül csurgott alá. Praktikussága leginkább abban állott, hogy bent a melegben aránylag kevés mennyiségű vízzel is jól lelehetett fürödni. Aztán a továbbiakban Artúr az Anna utasításait követve megtette a teljes gyógyulása érdekében való intézkedéseket, amelyek abból állottak, hogy lefürdött, száraz holmit vett magára és bebújt az ágyba. De csak addig, amíg a vacsora teljes egészében nem készült el, mert aztán kezdődött az ünnep, ami abból állt, hogy megvacsoráztak és csendben élvezték az örömteljes jelen pillanatot, amelyben megadatott számukra az a csoda, hogy egymás lényét teljességben érezhessék. Ünneplő lelkek Artúr az Anna karjai közt való csodálatos ünneplésért ugyan megszenvedett, de hát – főképp férfiszemmel nézve bizony nem is hiába! Hiszen egy mágikus erők vibrálásai által való Vénuszi energiákkal simogató boszorkánynak nevezett szép csodalényért sokszor még a poklokat is érdemes megjárni! Távol állana azt emlegetni, hogy Artúr Anna mellett testi szinten nem élt át örömteljes pillanatokat, viszont a fizikai szinten megélt örömöket illetően mégsem szabad összetéveszteni egy átlagférfi szabványos elképzeléseivel, mert az átlagember elméjében megforduló zsargonszavakból kiindulva a "kaja, pia, p - - - (azaz: nő) és kábítószer – ezek lennének az úgynevezett általános irigylésre méltó örömet hozó, mennyek országába fellendítő igények. Ezek mindegyikéből Artúrnak sikerült is kivennie a részét – még a kábítószerből is, mert a különféle spirituális praktikák a kábítószer fogyasztásával hasonlatos állapotokat idéznek elő. Azonban mindezektől eltekintve, helyzetét teljes egészében az úgynevezett hétköznapi elvárások szerinti megítéléssel mégsem lehet irigylésre méltatni. Vajon hogyan érezné magát egy olyan átlagférfi, aki az év végi agyonzsúfolt problémáktól végre búcsút mondva nem kis próbatételek árán kajához, piához… kényeztetéshez jutva pihenhetett meg egy álombeli szépség oldalán és a varázslatos éjszaka után már virradatkor költögetni kezdik és nem hagyják, hogy igazából kipihenhesse (az év) fáradalmait? … És olyan szavakkal próbálják átverni, mint " – Kelj fel, mert csak most kezdődik igazából az Ünnep! ". Artúr nem egy átlagférfi volt, viszont akkor reggel öt óra körül úgy félálomban ő sem adott túl nagy jelentőséget szeretett nője hozzá intézett szavainak. ― Most már igazából rendbe jöttél! Ki az ágyból! ― szólongatta Anna kedvesen csengő de határozottan ösztönző szavakkal. ― Tiszta az ég! És ez most egy valóságos áldás számunkra! ― Ugyan bizony micsoda áldás lehet az, amikor itt bent vagyunk? ― szólt vissza álmosan Artúr. ― Majd megtudod! Kelj fel! Ilyesmiben még soha nem volt részed! ― biztatta Anna továbbra is. Artúr a legszívesebben a másik oldalára fordulva még aludt volna tovább, de a helyzet komolyságára még úgy álmosan ráérzett valamiként. És mivel nagyon szerette Annát, hát nagyon bízott is benne. Tudta azt, hogy amit ő mond, annak bizony mindig értelme van! – (Hisz' nemhiába boszorkány!) ― Na, most mosakodj a hóban! ― szólt rá Anna nevetve Artúrra, aki kissé nehézkesen kászolódott ki az ágyból. Aztán mintegy példát mutatván Artúrnak, gyorsan levetkőzött, teljes meztelenül szaladt ki a hidegbe és jól bedörzsölte hóval teste minden porcikáját. ― Tisztáknak kell legyünk! Hiszen napkeltekor a Hegy Szelleme elé állunk! ― mondta mosakodás közben. ― Hová megyünk? ― kérdezte Artúr amikor már ő is ott dörzsölte magát a hóban Anna mellett. ― Fel a Szenvedések hegyére! A megszületett Kisjézus életének végállomásához. Most, ezen a napon van igazán feltöltődve rejtett energiákkal az a hely! Amikor már a Galócás lábánál meneteltek a sötétben, Artúr jóleső örömmel állapította meg azt, hogy Anna tényleg jól tudta, hogy ő tényleg rendbe jött, mert az azelőtt való napi megerőltetéstől nem érzett sem izomlázat, sem fáradtságot és már egyáltalán nem bánta, hogy nem alhatott tovább. Sőt! Az Anna kissé zavarosnak tűnő magyarázkodásai meglehetősen felcsigázták a kíváncsiságát. Nem nagyon értette, hogy pontosan miről lehet szó és Anna is csak amolyan szűkszavúan válaszolgatott a kérdéseire. ― Tudod, ilyenkor nem nagyon tanácsos sokat beszélni, mert a gondolatok jobban elözönlik az agyat és az nem tesz jót a finom-érzékelésnek. Gyere csak ütemesen lépegetve utánam és próbálj csak kimondottan arra gondolni, azaz, koncentrálni ahová éppen lépsz! Aztán majd el fog jönni a beszélgetés ideje is. Aztán Artúr is hamarosan ráhangolódván az adott helyzetre, fegyelmezett elmével és fegyelmezett mozgással aprókat taposva a hóban, szótlanul haladt Anna után a sötétben csaknem egy órán keresztül és egy kívülálló megítélése szerint egyáltalán nem úgy tűnt volna, mintha ők ketten mint férfi és nő, testileg-lelkileg teljes mértékben egybetartoznának. A Villámlások hegyének lábához érve a pihenőt egyöntetűen kiiktatva folytatták útjukat a tető felé. Anna ment elől, nem nézett semerre, csak maga elé a hóba. Nyomok egyáltalán nem voltak, hiszen nemhogy ember, de még állat sem nagyon járt arra télnek idején. Nagyon jól ismerte már a helyet, hiszen már nagyon sokszor jár el ott esőben, hóban, sötétben, napsütésben és tudta még azt is, hogy mikor melyik korhadt kidőlt fát merre, milyen ívben kell kikerülni, vagy mikor kell egyszerűen átbújni ágaik alatt. A keskeny sziklagerinc felé közeledve, hovatovább jobban elmaradoztak a fák és egy olyan rész következett, amelyet még az állatok is elkerültek még nyáron is. Növény sem nőtt rajta, mert puszta szikla volt. A hóborította kopár részről kelet felé tekintve a végtelennek tűnő tátongó feketeségben apró fénypontocskák próbálták tudatni velük, hogy ott, valahol a távoli messzeségben is zajlik az élet valamiként. A Szent Helyre azonban még nem érkeztek el. Egy kis kerülőt még kellett tenniük és a hegy északi oldala felé elkanyarodva egy vastagon behavazott sziklaüregen kellett átvergődjék magukat, amely egyáltalán nem ment olyan könnyedén, mert amire átjutottak és megkerülték a sziklaperemet, Argó felől már az égalja világosodni kezdett. Egy meglehetősen szélvédett katlanszerű kis zugba jutottak, amely Anna szerint maga a Szent Hely volt az. Artúrnak útközben bőven megadatott, hogy e titokzatos éjjeli utazásuk célját végképp megfejtse magának, hiszen már tapasztalatból is tudta, hogy amikor Anna őt el szokta hurcolni valahová, akkor az mindig egy fajta meditációval végződik, amelyet nem szokott megbánni. Sőt! Kifejezett örömmel fogadja lelki táplálékként! Arra is elégé könnyedén rájött, hogy miért kellett olyan korán elinduljanak és miért említette Anna kifejezetten szerencsének azt, hogy tiszta az idő. Hiszen a napkeltét látni jöttek erre az Anna által annyira felmagasztalt Szent Hegyre! És nem győzött csodálkozni a pontos időzítésen, mert alig kellett várniuk néhány percet és máris egyre növekvő körívben kezdett vörösödni Argó fölött az égbolt. Anna egy olyan négyzetméternyi állóhelyet taposott ki, majd felkérte Artúrt, hogy álljon a háta mögé és ölelje át. Így álltak ott ketten, miközben az energia veszteségüket regenerálták magukban. ― Add ki magadból a levegőt és vegyél néhány mély lélegzetet! ― mondta Anna halkan ― Aztán engedd lecsillapodni magadat és úgy próbáld meghallani, hogy miként lélegzik a hegy! És próbáld átengedni magadon az energiát! … Artúr már nagyjából szokva volt a tanítómestere effajta utasításaihoz és amint követte is azokat, valamennyire sikerült ellazulnia. Nem telt sok időben és már kezdte is érezni amint valami oly kellemesen átjárja és betölti minden porcikáját. A Hegy Szelleme … – villant át halványan a tudatán. "…Anna jóban van a Hegy Szellemével… És most a karácsony tiszteletére ezzel a csodálatosan finom érzéssel megjutalmaz bennünket…" … És érezte, amint egyre jobban és jobban sikerül átadnia magát az érzésnek. És amint az a már jól ismert mély búgó hang vibrálása is betöltötte az egész lényét, már pontosan nem tudta eldönteni, hogy miként is vált teljesen egy lénnyé Annával, a heggyel, az égboltjával, a nagy vörös koronggal… és az egész nagy környezettel… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… … A Teremtés mantráját vibrálva az Anna csodálatos mélyről jövő, de mégis fantasztikusan lágy és nőies hangja nemcsak az Artúr lényét töltötte be, hanem bizonyára a Hegy Szellemét is felébresztette, hogy az is belepótolhasson a kántálásba… És az összes fák, erdők, hegyek, patakok, de még az égbolt és maga a vöröslő Nap is mind azt zengették: OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… Artúr annyira el volt varázsolódva, hogy még az sem jutott az eszébe, amikor Anna a felébresztésekor az életében megélt legfenségesebb élményével ösztönözte. Időérzékelése teljesen kiakadt, fogalma sem volt, hogy mennyi ideig állhattak ott ketten a hóborította sziklák közt és hányszor ismétlődhetett el az a végtelenségből vibráló titokzatos, de ugyanakkor simogató és szeretetérzést keltő hang. Egy adott pillanatban csupán azt érezte, hogy a nap már annyira vakítóan hat, hogy lényét már-már nem kezdi érezni. Ott állt mereven, mint akit meghipnotizáltak és jóformán nem is tudott magáról. A mantra annyira becsengett a fülébe, azaz a tudatába, hogy még mindig a hangzását hallotta és az arcát finoman simogató Annáról alig akart tudomást szerezni. Azonban amint kissé kizökkent abból az euforikus állapotból, a hideg érzése nyomban magához térítette és már egy az egyben kezdte érezni a valóságot. ― Még tart az Ünnep, de a megélését már másképpen kell folytassuk! ― mondta Anna és megpuszilta az Artúr hideg arcát. ― Semmit sem szabad egyoldalúan csinálni! A dolgoknak ki kell egyenlíteniük egymást. Artúr egy kifejezetten kellemes élményből tért magához, de az is végtelenül kellemesen hatott rá, hogy Annát magához ölelhette. Azonban olyan sokáig nem ölelkezhettek, mert a hideg egyre jobban mozgásra kényszerítette mindkettőjüket és mintegy hálaadó táncot járva önfeledten tapodták maguk körül a havat. ― Köszönöm édesem! ― tárta szét a karjait Artúr ― Köszönöm ezt a csodás állapotot! A TE lényednek… a Hegy Szellemének… a fáknak, az erdőknek… A Napnak… Holdnak… Köszönöm! … És… és az éjjel megszületett Kisjézusnak!!! ― Nem azért gyűlt ide ennyi energia, mert éppen karácsony van! ― mondta Anna magyarázkodóan. ― Nem-e? ― kérdezte csodálkozva Artúr. ― A Villámlások hegye magához vonzza a tűzet. A szeretet tűzét. És mivel karácsonykor egész világszerte felelevenednek a szeretetrezgések, a Hegy szelleme a sok szívekben megnyilvánuló szeretetimpulzusokat ide egybegyűjti. ― Ezt a "szeretetimpulzusok" kifejezést is a fáktól tanultad? ― kérdezte őszinte csodálkozással Artúr, aki még sehogy sem tudta megszokni azt, hogy Anna kissé tudományosan is kifejezi magát előtte. ― Bizony igen! ― felelt Anna komolyan ― A fáktól! Mégpedig olyan fáktól, akiknek az emberek világában élő lélektársaik nagyon művelt emberek és még könyveket is írnak. És azok a könyvek elolvasása során általuk jobban megértem a lényeget. Tudom, hogy kissé furcsa dolognak tűnik, de így van ez. … Úgy próbáld elképzelni, mint például egy író-olvasó találkozót… ◄--- Előző lap:53. Karrier                             ---► Következő lap:55. Egy nemvárt találkozás