Amikor a fák meghalnak/Keresések/Boldi keresése
|
Amikor a fák meghalnak48. Keresések/3. Boldi kereséseAbban az évben a tél késlekedése nemcsak azoknak kedvezett, akik fűtéspénzükön spórolhattak, hanem az olyan emberek számára is, akikre még a mezőkön, vagy építkezéseken befejezi való munkálatok vártak. Viszont nem csak az effajta dolgos emberek hajtogatták nap, mint nap, hogy "eltarthatna ez az idő egészen karácsonyig", hanem még az Anna megsegítésére felesküdött kis csoport is kifejezetten örvendett, hogy a télre való felkészülésével kapcsolatos tennivalók még a lehavazás előtt rendre befejeződhettek. Mert ugyanis az a Szelek pusztája béli kis ház bizony némi tatarozást igényelt, a kályha is javításra szorult, aztán hiába, hogy az erdő tele van fával, a tüzelő beszerzése mégis időt vett igénybe. És talán ez is okozta a legnagyobb problémát, mert a Dódi által összetoborozott cserkészcsapat béli önkéntesek a ház körüli dolgokat, tető, ajtó, ablak kijavítását zökkenésmentesen elvégezték, viszont a fa dolgát bizony félig-meddig hivatalosan kellett intézni. Ugyanis különféle hivatalokba kellett eljárni, hogy aztán szociális segélyalapon fát tudjanak kiutalni az Anna számára. Aztán miután ez is elrendeződött, ez a fa probléma mégsem oldódott meg egészen. Azaz, volt egy kis gubanc, mert Anna már a traktor megérkezése előtt, sírdogálni kezdett. Valahonnan megérezte, hogy számos ismerősét gyilkolták halomra avégett, hogy őt kiszolgálják és rövid időn belül annyira egy magán kívüli állapotba került, hogy mindenki azt hitte, hogy már nem lesz aki kiteleljen abban az elegánsan kipofozott kis kunyhóban. Aztán szerencsére Hunor és Helén tájékozottak voltak az effajta állapotai felől és szakszerűen magára hagyták, hogy majd kellőképpen regenerálhassa magát.
Lelki vágyódásának konkrétan való beismerésére mégiscsak mindazok után került sor, miután egy kis esti kiruccanás alkalmával egy az egyben sorsának egyik véletlenszerűségnek hitt fordulata tárta fel előtte a valóságot. Az történt ugyanis, hogy az Annán való sikeres megsegítési tevékenységüket ünnepelve egy kis vendéglőben kötöttek ki amelyben élőzene volt. Már az elején Helén a zenészfiúban az egyik közeli ismerősét vélte felismerni és annak muzikális képességeit kezdte ecsetelni a többiek előtt. Mert ugyanis ismerőse volt a fiú és tényleg amit ott egymaga elművelt a szintetizátoron, az egyáltalán nem volt hétköznapi. ― … És már több rendben CD-je is jelent meg. ― informálta tovább Helén a társaságot. ― De csak angolul tud énekelni? ― kérdezte kissé kritikusan Dódi. ― Minden fajta műfajt nagyon jól ismer. Ha akarod szólok neki, hogy énekeljen valamit magyarul is. ― mondta Helén és már indult is a kis pódium felé amelyen zenélt a fiú. Aztán mit beszélt vele, mit nem, a gyerek tényleg magyar számokat kezdett énekelni és a hangulat is kissé emelkedettebbé vált. Majd egy kis szünet alkalmával Helén be is mutatta ismerősét a társaságnak. A későbbiekben aztán a fiú nagyon kitett magáért, mintha csak be szerette volna mutatni, hogy tényleg otthonosan érzi magát mindenféle műfajban, ahogyan azt Helén is állította. Játszott ismert, ismeretlen, modern, és régi számokat, aztán egyszer csak egy nagyon különlegesnek tűnő akkordfutammal indított, amelyből egyikük sem nagyon tudott rákövetkeztetni, hogy a folytatásban hová alakul. Csupán Imola hangolódott rá már kezdettől fogva, mert úgy tűnt, mintha neki valahonnan ismerős lett volna a dallam. Éppen ezért több jelentőséget adva kezdett figyelni… És a fiú gyönyörű futamok kíséretében aztán a dal szövegét is énekelni kezdte…
Miközben fokozatosan a szöveg értelmét vette, hát egyből bekattant neki. De meglehetősen keményen. Valamikor – már asszonykorában hallotta azt a nótát. Mert nóta volt tulajdonképpen, egy olyan szép régi nóta, amely egy az egyben neki szólt. Azaz pontosabban az ő lelkéhez szólt… A zenész a szöveget többször is megismételte és Imola úgy érezte, mintha kimondottan csak neki szólna. Mintha az a fiú tényleg csak azért volna ott és csak azért énekelné csak neki azt a dalt, hogy végre ráébredjen, hogy lelkét tulajdonképpen mit is bántja. És… aztán később, hogy mit is kellene tennie. A lelki megnyugvása érdekében. Azaz: a szíve megnyugvásáért. Azt az estét követő éjjelen nem tudott aludni, csak hánykolódott és a sok belső marcangolás végső eredményeként reggelre eldöntötte, hogy bármilyen nehézségek árán is meg fogja keresni Boldit. Annyit biztosan tudott róla, hogy meglehetősen szerény körülmények közt él, szekérrel jár, állatokkal foglalkozik és, hogy nem él senkivel párkapcsolatban. Ezt indirekt módon Beától tudta meg, aki időközben bizony faggatta Annát erről-arról. Viszont Boldi holléte felől érdeklődvén Bea az Anna szavaiból csupán csak annyit vett ki, hogy a kis udvaráról látni lehet a Villámlások hegyét is. És ez valójában még kissé nevetségesnek is tűnt, hiszen Argó csaknem mindegyik magasabban fekvő pontjáról látható a Villámlások hegye. (!) Így Imola kissé tanácstalanul vágott neki akarata érvényesítésének. Más választása nem volt, mint autójával végigjárni a város azon pontjait, ahonnan a hegy látható. Azt is tudta, hogy azzal még jóformán semmit sem old meg, de közben mégis reménykedett, következtetgetett, hogy hol és milyen területek az alkalmasak gazdálkodásra. Három napi járkálás után aztán belefáradt és arra gondolt, hogy újból felkeresi Annát. Ha már tényleg annyiféle boszorkányos praktikák alkalmazásával vádolják, hát, nem számít csak segítsen valamiképp. Szabadnapot adva magának már a reggeli órákban elindult, hogy kellőképpen beleférjen az időbe, mert ugyanis a szállodától gyalog tette meg az utat a Szénégető pusztájára. Kissé félősen igaz, mert egyedül még nem járt olyan messzire, de célja elérésének érdekében – és szíve belső indíttatásának hatására – sikerült legyőznie a félelmét. Annak ellenére, hogy már kislány korában ismertek voltak előtte az Anna furcsasága, mégis meglepődött, amikor a lány azzal a kijelentéssel fogadta, hogy már vártalak. ― Ezt hogy értsem? ― kérdezte Imola elcsodálkozva. ― Tudtam, hogy jönni fogsz. ― erősítette meg az állítását Anna. ― Honnan? ― Valami nagyon nincs rendben a szívedben. Onnan. Imola nem mert ellentmondani, mert bizony már napok óta érezte, hogy tényleg így van. Nem volt tervében direkt módon feltenni ezzel kapcsolatos kérdéseket, főképp az állapotának indítóokát, de mivel akaratlanul rájött, hogy Anna mennyire beléje lát, hát így teljes őszinteséggel hozta szóba egy velük kapcsolatos nagyon régi kijelentését, amelyre meglepő módon annyira pontosan visszaemlékezett. ― Az a bizonyos jóslat, amelyről egyszer beszéltél nekem és Boldinak… Hogy mi ketten egymásnak születtünk… Az még mennyire érvényes? Anna csak állt és mosolyogva nézett a szemébe. ― A jóslat? ― kérdezett vissza Anna még mindig mosolyogva. ― Hát azt akkor bizonyára egy fajta jóslantként értelmeztük!? Nem? ― A jóslás, az nem minden esetben teljesül. Hiszen bizonyára hallhattál olyant is, hogy "Nem teljesült be a jóslat!" Imola kissé elkeseredetten nézett Annára. ― Azonban a szó lényegét sokan nem jól értelmezik. ― folytatta Anna ― Jóslás helyett én inkább javaslást használnék. A látó asszonyokra sem azt mondják, hogy "jósasszony", hanem "javas-asszony". Aki azt mondja ki, ami valakinek a javát szolgálja. Tehát: javasolja. Hogy amit ő mond, az az út lenne az illető számára a legjobb. Ez a javaslás. De ne téveszd össze a tanácsadással, mert a javasasszony tudja, hogy tényleg az a legjobb amit ő javasol. ― És… Te javasasszony vagy? ― kérdezte kissé bizonytalanul Imola. ― Ebben az értelemben igen. ― jelentette ki határozottan Anna. ― Viszont, táltos az nem vagyok. És amit nem tudok biztosan, azt nem is javasolom. Azaz, afelől nem jósolok. ― De hát akkor mit tudsz ténylegesen?! ― kérdezte Imola már némi türelmetlenséggel. ― Hát, tudod erről nem beszélni szeretnék, hanem téged is rávezetni arra, hogy te is tudjad. Azaz, mutatni szeretnék neked valamit, hogy aztán te is megérezd épp azt amiben olyan nagyon bizonytalankodsz. Aztán Anna Imolát egy kisebb erdei túrára kérte fel. Leereszkedtek egy keveset a Galócás pataka mentén, majd aztán amikor elértek a nyugat felőli rész sziklás oldalához, egy kis kerülőt téve felkapaszkodtak arra a helyre, amelyen az a két fa egymást ölelve együtt gyönyörködtek abban a csodálatos kilátásban, amelyet a büszke Bérc magas oldala ajándékozott nekik. Azon a helyen voltak, ahová Anna pár éve Boldit is kivezette. Imolának is szintén a lélek belső csendjére való ráhangolódást ajánlotta és hogy jobban a segítségére legyen, vele együtt ült le meditálni a fák tövében. A lelki vigasz keresésének ideje alatt Imola előtt már ismert volt a meditáció, viszont művelését illetően azonban még nem volt különösebb élménye benne. Csupán csak gyakorolta, de főképpen amióta Helénnel és Hunorral közelebbi kapcsolatba került. Azonban akkor azon a helyen, ahová némi erőfeszítés során jutott fel, kissé elfáradva olyan nagyszerű érzés volt elengednie magát és Anna rövid utasításait követve ráhangolódni a szélnek, az erdőnek, a fáknak, a pataknak a magasztos szeretet-érzését keltő vibrálásaira. Sikerült elengednie gondolatait, viszont valamiként mégis tudatosult benne az addig még soha nem tapasztalt állapot felismerése. A csoda, amelyben addig még nem volt része. És valahol még azt is érezte - mégpedig tévedhetetlenül, - hogy Anna lényének jelenléte is nagyon sokat határoz e dologban.
― Képzeld el, hogy egy fa vagy. A Föld gyermekeként itt születtél az erdőben, ezen a csodás helyen. Mélyre leágazó gyökereidnek kegyes tartást biztosít az Anyaföld… És ezért hálatelt szívvel nagyon boldog is vagy… Hiszen minden reggel az éltető Fényt árasztván téged köszöntenek a felkelő Nap sugarai, megsimogatja lombjaidat a szél… Aztán eső formájában aláhulló Égi Áldás áraszt el, amelyet leveleiden, ágaidon keresztül megízlelhetsz, majd gyökereiden keresztül az anyaföld kebléből veszel magadhoz táplálékul… És élsz… Itt ezen a csodás helyen… A levegőn keresztül messzi fenséges helyekben gyönyörködhetsz nap, mint nap… És valahol érzed, hogy egymagadban mégsem vagy képes feldolgozni mindezt az áldást amit az Égiektől kaptál… Érzed, hogy az élet mindezen örömeit szeretnéd megosztani valakivel. Egy olyan valakivel, akire már nagyon régóta vágysz… És akit nagyon szeretsz… Fa vagy, de lelked van! Élő fa, élő lélekkel! És társra vágysz! … És az a sok-sok fa itt az erdőben mind-mind társra vágynak. Vágyódnak, hogy örömüket megoszthassák… Hogy szerethessenek… és, hogy viszont szeressék őket!
― Nyisd ki a szemeidet Imola! ― szólt csendesen ― Nézz magad fölé! Nézz arra a kecses juharfára! Az vagy te Imola! Nézd meg jól! És kérdezd meg tőle, hogy csodás élményei megosztására kit választott magának? Beszélj Hozzá! Kérdezz Tőle! A te fádtól bármit kérdezhetsz! Felelni fog neked! Anna felkelt a földről, majd Imolát is felsegítette. ― Gyere! Tedd rá a tenyeredet a fádra és kérdezd meg, hogy melyik fát választotta társául? Melyiket szereti olyan nagyon? Imola Anna utasítását követvén, rátette tenyerét a juhar törzsére, majd egy amolyan sóhajhoz hasonlatos lelki megvigasztalást kereső mély lélegzetet vett és amint lassan kezdte kiengedni magából a levegőt, lehunyta a szemeit várt. Várt, és bizonyára kérdezett is. ― Nézz körül Imola! ― mondta Anna ― Meg kell látnod magad azt a fát! De inkább a szíveddel nézz, ne a szemeddel! Magad körül már nem pusztán csak fákat láthatsz, hanem lelkeket is. Igaz, és szerető lelkeket! És mindezeket a lelkeket nagyon szereted is, hiszen ők is nagyon szeretnek téged. … De valahol mégis, létezik egy kiválasztott lélek, akit te már nagyon régen kiválasztottál magadnak. – Talán még a születésed előtt (?) Imola könnyes szemekkel végignézegetett valamennyi fát, és valóban tagadhatatlanul megnyilvánult lelkében a belőlük áradó szeretet érzése. És hirtelen egy fajta boldogságérzet suhant át rajta, mert érezte, hogy ő is hasonlóképpen érez a fák iránt… az összes fa iránt… az erdő, a hegyek, a kék ég… az egész mindenség iránt. És mintegy velük való egyé-válási érzés, bennük való feloldódásvágy fogta el. ― Imola tudnod kell, hogy egyesülnöd kell ahhoz, hogy Teljességben léphess az Úr elé! Még csak egy fél vagy! Ezt te is jól tudod. Válasszál magadnak szeretteid közül! Imola már egy olyan euforikus állapotban volt, hogy a lelkével is értette az Anna szavait és amint aztán a közvetlen közelében magasló gyertyánra vetítődött a tekintete, hirtelen mintegy áramütéshez hasonlatos sokkhatásként egy fajta forróságérzet villant át lénye minden egyes porcikáján és mintegy végső teljes megnyugtató érzésként finom melegséggel megállapodott a szíve tájékánál. … És csak állt ott a két egymást átölelő fa mellett, nagy csodálkozó szemekkel Annára meredten, aki szeretetteljesen mosolygott rá és csak bólogatott. … ― De hogyan találkozok majd vele? ― tette fel a legalapvetőbb fontosságú kérdés Imola, amikor már visszaértek a kunyhóhoz. ― Most már magad is megtapasztalhattad, hogy a szíved szerint döntöttél! Tehát egyáltalán nem kell aggódnod! ― mondta Anna biztatóan. ― De hát fogalmam sincs, hogy hol keressem te Anna! ― tárta szét a kezeit tanácstalanul Imola. ― Ne is keresd. Ha keresni kezded, akkor semmiképpen nem találod meg. ― mondta figyelmeztetően Anna. ― Ezt hogy értsem? ― ámult el Imola. ― Azaz, a lelkeddel próbálj rátalálni. A rajtad átsuhanó vele kapcsolatos érzéseidet használd. De semmiképp ne próbálj kierőszakolni semmit belőlük. Engedd el magadat, érezz szabadon és meglátod rövidesen találkozni fogsz vele. Én ebben biztos vagyok! Neked pedig bíznod kell magadban!
Így nem volt más választása, minthogy elkezdjen érdeklődi az emberektől és valamiképp még egy olyan gondolata is volt, hogy nem is lesz olyan nehéz rátalálni. Azonban a sok kérdezősködések után lassan-lassan már nem sok hitelt adott e gondolatnak. Már késő délután volt, amikor kissé reményt vesztve már-már csaknem felhagyott a sok kérdezősködéssel, amikor egy nő egy igenlő válasszal jutalmazta meg azt a nap folyamán már annyiszor feltett kérdését. Ettől mintha csaknem újjászületett volna úgy ledűlt bele a további érdeklődősekbe. "Hiszen itt szokott eljárni, hóbortoskodni… és a tegnap is erre járt!" - ez volt még amitől oly nagyon izgalomba jött. És Imola reménytelten egyre csak járkált és tovább kérdezősködött. Egészen késő estig. Nagyon el volt fáradva, de mégsem adta fel a reményt, ezért úgy döntött, hogy hazamegy. Érezte, hogy pihenésre van szüksége és kissé óvatlanságnak ítélte, hogy ismeretlen helyeken éjjel mászkáljon a városban. Másnap reggel korán újból nekilátott a kutatásnak. Egyre jobban lázba jött, mert már több rendben kapott pozitív visszajelzéseket. Ugyanis valakik nemrég látták azt a bolond nőt. Aztán egy kis pánikérzet fogta el, hogy vajon Lia-e az a bolond asszony akiről beszélnek? Hiszen lehet bárki más! "Nemcsak egy tarka kutya van a világon!" De már mindegy, meg fogja találni! … És érezte, hogy tényleg megtalálja. Csak épp abban nem volt biztos, hogy Liát. Amint lassan pásztázgatott az utcákon keresztül-kasul egyszer csak egy élelmiszerbolt előtt valamiféle tömörülésre lett figyelmes. Gyorsan kiugrott az autóból és szaladt is egyenesen oda. Szíve egy nagyot dobbant, amikor a kör közepében észrevette a bolond asszonyt. ― Mert ugyanis azt kereste, ekképp érdeklődött mindenkitől felőle. Azonban azt már nem tudta nyomban megállapítani, hogy Lia-e vagy sem mert hirtelen annyira fellobbant és méregbe jött, hogy talán életében még soha. Férfiak, mintha valami nagy szórakozásnak járnának a végére gúnyolódások közepette, ketten is, hárman is rángatták, lökdösték azt a szerencsétlent ott középen, aki tehetetlenségében már csak sírni tudott… Imola akkora nagy erővel rontott be közéjük, hogy többen is megtántorodtak a kapott lendülettől. Erélyes, határozott utasításokat hangoztatva még egy hatalmas pofont is lezavart az egyik fiúnak aki csak később eszmélt rá a hirtelen helyzetváltozásra. A nagy kavarodásban a szerencsétlen áldozat kihasználva a menekülés lehetőségét, kivergődvén a tömörülésből, egyből megfutamodott. Imola amint ezt észrevette, szíve kissé összeszorult. ― Lia! ― kiáltott utána és energikus mozdulatokkal kiszabadította magát a bamba képű férfiak köréből. Bár nem volt biztos abban, hogy felismerte volna, hiszen még kislánykorában láthatta utoljára, de meglehetősen jó jelnek ítélte azt a mozdulatot, amint a nő visszanézett rá, mert valamiként érezte, hogy abban a visszanézésben volt olyan fajta csodálkozó jelleg, mint amikor valakit vadidegen emberek a nevén szólítanak. Már lendült volna is utána, de hirtelen felmérte, hogy a nő a nyílegyenes útnak épp a jobb oldalán szalad, így lemondott az üldözéséről és visszaszaladt az autójához. Amire utolérte a nő már nem szaladt, sőt még csak nem is lépett oly szaporán, mintha már valamiképp nem is tartott volna semmi veszélytől. Imola csaknem teljesen biztos volt benne, hogy tényleg Lia az, de az autóból azért jobban szemügyre vette. És könny futott a szemébe, amikor véglegesen megállapította magának, hogy az a sajnálatraméltón lerobbant alak tényleg a Boldi nővére. Az a végtelenül jólelkű Lia, akiben még kislánykorában felfedezett némi ügyefogyottságot. Azonban nem volt vesztegetni való idő, cselekedni kellett. Megállt az autóval és barátságosan megszólította. Lia ijedten oda pillantott, azzal újból futásnak eredt. Imola gyújtott és utána. Aztán miután párszor újból ismétlődött ez a jelenet, Imola kiszállt és mint az állatszelídítő egy olyan módszert választva közelített lassan és közben beszélt, egyre csak beszélt hozzá, ügyelve arra, hogy ne keltsen benne félelmet és ne izgassa fel. Beszélt magáról, Boldiról, Szala-Vátról, a Szanatóriumról… És Lia csak mindezek után adta be a derekát és nagy szemeket meresztve bólogatott, jelezve, hogy megismerte Imolát. ― Gyere! ― nyújtotta szelíden feléje a kezét Imola. ― Segíteni akarok rajtad! Hazaviszlek. Lia nem szólt, csak állt és nézte nagy buta szemekkel. ― Hol laksz? ― kérdezte Imola. Lia számára talán épp ez volt a legnehezebb a kérdés. Annak ellenére, hogy még mindig a nagy találkozás pillanatának a hatása alatt volt, a Tóni érkezéséről már egészen megfeledkezett. Már három napja, hogy úton volt, fáradt volt, nagyon éhes és nagyon fázott is. Viszont bárhogyan is erőlködött, arra kérdésre egyáltalán mégsem tudott válaszolni, hogy hol lakik. Imola látta rajta, hogy mennyire fázik és felkérte, hogy üljön be az autóba. Kissé vonakodva, félénken ült be az első ülésre. Bizonyára életében még nem ült olyan előkelő autóban. Imola rögtön egy pizza sütőhöz hajtott és egy jókora adag pizzát, meg egy dobozos tejet vett neki, amelyet Lia szegény pontosan úgy falt fel, mint aki néhány napja nem evett. Aztán miután az ételtől és a melegtől kezdett némiképp helyrejönni, Imola úgy vélte, mintha az arcán kezdett volna egy kissé több értelem tükröződni de azért még nagyon távol állt az úgynevezett normálistól. Az óvatos kérdezgetések során a leglényegesebbet mégiscsak sikerült kifaggatnia belőle. Ugyanis ott a farmon lakik, együtt Boldival és Antikával. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hol van az a farm??? Kis idő múltán Lia annyira nekibátorodott, hogy már folyékonyan beszélt és különféle kalkulációk, számítások folytán megközelítő információkkal szolgált Imolának. És mindezeket követve csaknem teljesen összejárták a várost, de végtére eredménytelenül. Attól eltekintve, hogy Imolának végtelen volt a türelme, azért megállapította, hogy ez így nem mehet tovább. Közben Lia nagyon sokat locsogott, a végén már Imola nem is nagyon figyelt rá. Arra gondolt, hogy hazaviszi a lakására Liát, hogy kipihenhesse magát, aztán majd másnap a hivatalos szerveket segítségét fogja igénybe venni. Azonban egy szófoszlány erősen megütötte a fülét. ― Hogy mondtad? ― kérdezte felélénkülten ― GO-MAN? ― Igen GO-MAN. Ott, abban a műhelyben dolgozott Boldi egy pár napig és azután kerültünk a Sanyó bácsi farmjára. ― És a Sanyó bácsi farmja a GO-MAN mellett van? ― Hát persze. ― mondta Lia természetesen. Imola egy nagyot sóhajtott és félrehúzott az út szélére, majd megkönnyebbülten mosolyogva megsimogatta a Lia arcát. ― Tetszik tudni, hogy hol van a GO-MAN? ― kérdezte nagy boldogan Lia. Ugyanis annak ellenére, hogy Imola már többször kérte, hogy beszéljen vele normálisan, ő mégis csak magázta. Hisz' hogyan tegezne le ő egy szépen öltözött úrinőt, akinek ilyen csodálatos autója van…? Imola hogy is nem tudott volna a GO-MAN–ról, hiszen több rendben bonyolított ott le különféle üzleti ügyeket. Sőt, egy alkalommal, amikor nagyon tele volt a feje a napi hajszának köszönhető intéznivalókkal, amint kinézett az ablakon, csakúgy futtából megállapította magában, hogy jó is ott azoknak a farmon, mert bizonyára nem kell hozzá hasonlóan az idővel harcoljanak. Azonban akkor, abban a pillanatban amint felmérte, hogy a keresgélésben mennyire elkalandoztak, szintén az idő harcosává válva szívében hullámzó forróságérzettel lendült neki, hogy minél előbb átguruljanak a városnak csaknem a teljesen ellentétes oldalára, oda arra a helyre ahol végre rátalálhat arra az emberre, akihez a Felsőbb Hatalmak még gyerekkorában egybekötötték. És, hogy e Felsőbb Hatalmakkal való ellenszegüléséért megkérje tőle a bocsánatot. Már dél el volt múlva, amikor Imola autója befordult a modern fémvázas épületek felé vezető világítóoszlopokkal és tujafákkal szegélyezett sima útszakaszra. ― Itt jobbra aztán van egy letérő! ― jegyezte meg Lia csendesen ― Ott tessék behajtani! És alig haladtak egy keveset, tényleg ott volt, de "letérőnek" azért nem volt nevezhető, mert tulajdonképpen a vállalathoz vezető autóút csupán keresztezte a mezei utat, de meglehet, hogy Lia épp a mezei utat tartotta fontosabbnak. Imola valahányszor a GO-MAN felé hajtott az autójával, még csak nem is gondolta akkor, hogy egykor majd a sima aszfaltútról le fog térni arra a gidres-gödrös mezei útra… Amely ki tudja hová vezet? ― Azaz, még ha megfogant is hasonló kérdés a fejében, azt biztosan nem vette komolyan. Hiszen mit is érdekelte őt azokban az időkben, hogy egyáltalán még foglalkoznak-e földműveléssel, állattenyésztéssel valakik. Azonban amikor már a Boldira való rátalálás biztos tudatában a Lia irányítását követve haladtak a keskeny poros úton, egyre izgatottabbá vált. Amint az utat követve enyhén bal felé tértek és egy nagy, hosszú és elhanyagolt külsejű épület mellett döcögtek el, majd amikor a jobb oldalon lévő nagy ormótlan istállószerűséget elhagyták, az utak szétágaztak és Imola megállott és kissé tanácstalanul pillantott Liára, aki hirtelen a hosszú épület folytatásában elnyúló üvegoldalú virágházak felé mutatott. ― Én itt dolgozok! ― mondta felcsillanó szemekkel ― Itt, ebben az elsőben! Ez is épp úgy el volt hanyagolva mint a többi, de még a tavaly rendbe hoztuk. Boldi és Antika az öntöző berendezést is megcsinálták és előre csak szegfű volt, de aztán sok-sok ágyást csináltunk és most már van tulipán is és gelbera is, és lesz aztán még rózsa is… ― Boldi hol dogozik Lia? ― szakította meg a kérdéssel a Lia lelkes beszámolóját Imola. Lia hirtelen egy rövid lélegzetvétel után a levegőt magában tartva egy rendkívüli ijedt arcot vágott. ― Boldi… ― mondta aztán kis idő múlva és szemében könnycseppek jelentek meg ― És Antika… Istenem! … Mos biztosan engem keresnek… Jaj Istenem, Istenem… Szegények mindig csak aggódnak értem… ― A virágházból épp akkor jött ki egy középkorú nő és Lia amint meglátta, rögtön ki akart szállni az autóból. ― Jaj! Kell szóljak! Kell, hogy üzenjek nekik, hogy már itthon vagyok, hogy ne keressenek tovább!!! Imola ki is nyitotta neki az ajtót és amint kiszállt a kocsiból, nyomban az asszonyhoz kiabálva Boldi és Antika felől kezdett érdeklődni. Ezzel csaknem egyidőben, de valószínűleg a hangokat meghallván abból az ormótlan takarmányraktárból hirtelen egy férfi rohant ki. Imola előre meg sem ismerte, csak majd akkor, amikor Lia nagy bocsánatkérések sorozatával feléje szaladt. ― Jaj, Boldi! Boldi! Drága jó testvérem, ne haragudjatok, hogy mindig így meggyűjtöm a bajotokat! Boldi a neheztelés jele nélkül könnyes szemekkel ölelte keblére nővérét, majd aztán kissé eltaszította magától és szemeivel tetőtől talpig végigpásztázta, mintha csak le akarná kontrollálni, hogy esett-e különösebb bántódása. Aztán később, amint az idegen autót észrevette, nagyon elképedt. Egyszerűen nem akart hinni a szemének, hiszen sehogyan sem talált bele az ottani képbe az a legmodernebb kiadású BMW. ― Hazahoztak? ― kérdezte csodálkozva Liától és már indult is a kocsi felé. És még jóformán oda sem ért, de már hálálkodott nagy alázatosan. ― Nagyon szépen köszönjük! Igazán… Nem is tudom miként hálálhatom meg, hiszen… ― Itt egyben elakadt a szava mert egész közel ért az autóhoz. A teljesen nemvárt eseményt egyszerűen képtelen volt feldolgozni. Talán abszolút minden dologról megfeledkezve állt ottan a még mindig a kormány mellett ülő Imolára meredve, aki annak ellenére, hogy mekkora energia befektetés árán ért célhoz, mégis szintén a meglepetéstől nem tudott szóhoz jutni. Némi időre volt szüksége, míg ki tudott szállni az autóból, de megszólalni még akkor sem volt képes. Hiszen – rövid találkozásukat leszámítva – annyi ideje nem látták egymást… és úgy tűnt, mintha valamiként elfelejtődött az egymáshoz való közvetlen közelség érzése. Hiába tudták, hogy lényeik maximális egybekapcsolódását a fák hitelesen beigazolták, az ész és a gondolatok érve mégis nagy hátrányt jelentett mindkettőjük számára. Akkor hirtelen valamiként egyikük sem emlékezett az Anna által annyiszor elemlegetett jó tanácsra, hogy ne az eszükkel, hanem a szívükkel próbáljanak ráhangolódni egymás lényére. Így elégé hosszasan csak álltak egymással szemben és a nagy meghatottságtól egyikük sem volt képes egyetlen hangot sem kipréselnie a torkán. Feszültségük oldásában aztán végül is Lia segített mert elérzékenyülten ő is hálálkodni kezdett és közben alig győzte ecsetelni Boldinak, hogy Imola milyen jó volt hozzá, hogy élelmet is vett neki, meg minden… és aztán a hazatalálás élményeiről is locsogott jó bőven. ― Hát, az utóbbi időben nagyon megromlott az elméje szegénynek. ― próbált mentegetőzni Boldi ― De még szerencse, hogy csak periódusonként szokott kikapcsolni egészen. Olyankor mi is egészen kiakadunk Antikával… Tudod, lassanként abba zavarodott bele, hogy Tóni mindig távol volt tőle és aztán, amikor végleg elhagyta, az végképp betette neki a kaput. Imola együtt-érzően bólogatott és mély szánalommal nézett végig Lián, aki mintha nem is róla beszéltek volna továbbra is mondta a magáét és csak akkor hagyta őket magukra, amikor Boldi finoman azt az ötletet adta neki, hogy menjen és tegye rendbe magát, hiszen úgy nézett ki, mint egy hajléktalan csavargó. Boldi amint utána nézett bánatosan megjegyezte. ― Bizonyára szeretett volna ő is szegény egy boldog párkapcsolatot… ― aztán, amint ezt kimondta már eszébe is jutott, hogy bizony nemcsak Lia az egyedüli, hiszen ő is, Imola is… sőt, még Artúr is szintén boldog párkapcsolatban szerettek volna élni… És egyáltalán nem lepődött meg, amint Imola épp az ő gondolatait foglalta szavakba. ― De ki nem vágyódik a boldog párkapcsolat után Boldi…? Én is a sorsomat úgy egyengettem, hogy ez semmiképpen nem jött össze. Valahogy, valami nem jól sikerült. … És azt a váratlanul ért közös fájdalmunkat … azt is valamiként együtt kellett volna feldolgozzuk! Hiszen a közös gyermekünket veszítettük el… Mégpedig kétszer. ― Igen. ― tűnődött el Boldi kissé érzékenyen ― Boglárkát. A mi Boglárkánkat. ― Igen. ― sóhajtott Imola bánatosan ― A mi Boglárkánk mindössze tíz évet élt, nem is ismertük, még csak nem is tudtuk róla, hogy Lili névre hallgatott… és nem is tudott beszélni magyarul… Az anyanyelvén! Ennyit róla. Hiszen mindez már a múlté Boldi. Nincs mit tennünk. … Hacsak… ― tette hozzá és nagyon komolyan a Boldi szemébe nézett. ― Hacsak nem próbálkozunk egy újabb Boglárkának a közösen való felnevelésével! … Boldi, annak ellenére, hogy még mindig a nagy meglepődése hatása alatt volt, e szavak hallatára mégis kissé beleszédült. Valahogy úgy tűnt neki, mintha álmodna… Hisz' már csak az, hogy Imola csakúgy egyszerűen megjelenik!!? … Itt, ezen az istenháta mögötti helyen… egy ilyen ékszernek számítható luxuskocsival…? … És aztán olyan dolgokat elevenít fel, mint párkapcsolat… Még pedig teljesen félreérthetetlenül (!)… ― Elhoztam a fák üzenetét Boldi. ― mondta komolyan a Boldi szemébe nézve Imola. ― De még mielőtt erről beszélnék, előbb bocsánatot szeretnék kérni tőled. ― folytatta őszinte megbánó szavakkal. ― Nagyon nagy hibát követtem el Boldi és hidd el, nagyon megbántam. De nemcsak a gyermekünk halálára gondolok, hanem a mi összetartozásunkra is. Hiszen voltam Annánál és ott ráéreztem egy nagyon fontos dologra… Amelyre ezelőtt pontosan hét éve is rá kellett volna éreznem! … ― könnyek szöktek a szemébe és mivel már nem tudta kellőképpen a szavakat összerakni, mintegy befejezésként csupán csak ennyit mondott: ― Kérlek bocsáss meg nekem! Boldi úgy a gondolatok, mint az érzések hadának áldozatául válva szóhoz sem jutott. Annyi időn keresztül azért lelke mélyén mégis reménykedett az Anna ― azaz a fák jóslatában, viszont a reális észérvek özöne semmiképpen nem hagyta elképzelni kettőjük újból való kapcsolódását. Azonban Imola bocsánatkérésének hallatára elérzékenyült és beleegyezése jeléül közel lépett hozzá és átfogta a vállánál. Aztán majd Imola is közelebb húzódott hozzá és végül átölelték egymást. A drága nőjét karjaiban tartva, a múltbeli eseményekre teljesen lelkéből ráhangolódott, viszont elméjében még mindig nem tudta elképzelni, hogy hogyan és hol tudnának együtt élni, közös gyermeket nevelni…?… Összetartozni, mint ahogyan azt a fák is mondták??? … Azaz: mondják. Csak hát mégis ez… kissé hihetetlen!!! Imola lehetséges, hogy ráérzett Boldi belső vívódásaira és kibontakozván az ölelkezésből, mélyen a Boldi szemébe nézett. ― Még emlékszel a nagy cserefára…? ― kérdezte ― Akkor csak egy dolog volt fontos! Emlékszel? Boldi hevesen bólogatott és aztán végre sikerült kinyögnie egy "Igen"-t. ― És azt, hogy mennyire fontos, a szívünkkel döntöttük el! Igaz? És úgy volt a jó. Úgy voltunk boldogok. És nem tudom, arra mennyire emlékszel, hogy Anna azt tanította mindig, hogy nem az ésszel, hanem a szívvel kell gondolkozni. ― Igen. Ezt jó párszor már hallottam tőle. ― mondta Boldi. ― Én megfogadtam a tanácsát és a szívemre hallgatva megtaláltalak és itt vagyok! És ha továbbiakban mindketten a szívünkre hallgatunk, akkor majd minden megoldódik. Hidd el! ― Az, hogy tényleg együtt élhessünk? ― kérdezte hitetlenkedve Boldi, mire Imola biztató jellegű mosolygással bólogatott. ― De hogyan Imola? ― tárta szét a kezeit kissé tanácstalanul Boldi ― Hiszen én… ― Nem tudom Boldi! Fogalmam sincs, hogy hogyan! Erre tényleg most nem tudok magyarázatot adni! De már mondtam: A szívünkre kell hallgatnunk! Érted már?
|