Amikor a fák meghalnak/Megkésett
|
Amikor a fák meghalnak56. Megkésett "elefántdübörgés"
Amint a város nyugati peremén a Szala-Vát vizének folyását követve felmérte a terepet, az utolsó hazalátogatása óta is nagy változásokat fedezhetett fel. Azelőtt hét évvel, jól feltérképezett terep változása már akkor különös csodálattal töltötte el, de amint a sok kisebb- nagyobb dróthálóval bekerített területeket szemlélte, csak akkor döbbent rá igazán, hogy bizony a kisipari üzemek működése itthon is elégé fellendült. Amint hét éve az annyira emlékezetébe vésett terület felé közeledett, egész megnyugtatóan hatott rá, amikor megtapasztalhatta hogy a Telczer doktornőtől kapott információk szerint a családja tényleg egy egészen barátságossá változtatott helyen él. … Csak ezzel párhuzamban olyan addig nem tapasztalt szorongásérzetek kezdték környékezni. Mert ugyanis akaratlanul feltevődött a kérdés, hogy vajon hogyan fogadják??? – Nem! Liától nem félt egyáltalán. Azt valahogy mindig is érezte, hogy szereti őt az az asszony! Mégpedig igazán. … És azt is érezte, – mégpedig teljes őszinteséggel, – hogy meg sem érdemel akkora szeretetet! De nem ám! … De hát, már mindegy, hisz' amúgy is bocsánatkérésre szánta el magát. Lesz, ami lesz! … A legjobban a fiától … és sógornőjétől félt. A gyerek viszonyulását már egy az egyben megtapasztalta, és ami azt az úrinőt illeti, hát… semmiképpen sem tudta elképzelni, hogy csakúgy rokonként elfogadja. Viszont azt sem tudta sehogy sem elképzelni, hogy éppen a Boldi sógorával vegyül össze majd ez a dáma! Amikor a virágház felújított épülete előtt lefékezett, nem kevés szorongással, viszont őszinte megbánással és kiegyenlíteni akarással szállott ki az autójából. Aztán kellőképpen tájékozva az idegen terepen, ösztönösen felmérte, hogy melyik épület is szolgálhat épp lakóházul és annak ajtaján kopogtatott illendőképpen. Kis idő múlva az ajtóban épp az jelent meg, akivel – főképp már az első fellépésnél – a legkevésbé szeretett volna találkozni. Ugyanis Imola nézett rá csodálkozó arccal. ― Kezét csókolom… ― köszöntötte lámpalázasan sógornőjét, akit hirtelen még le sem mert tegezni. Azzal sem volt tisztában, hogy megismerte-e a nő. Imola ugyan megismerte, de csak amúgy bólintott feléje és várta, hogy mit akar. Tóni hirtelen azt sem tudta, hogyan is folytassa tovább és idegesen körülnézett. És lám egy kifejezetten felszabadító érzésként hatott rá, amint épp feléjük közeledő kissé megdöbbent Boldi sógorát pillantotta meg. Imola kifejezéstelen arccal nézte végig amint nagy feszélyezetten köszöntötték egymást és amint beszélgetni kezdtek, majd mintegy tanúként továbbra is ott maradt. Tóni annyira izgatottá vált, hogy csaknem reszketett belé. De már nem az Imola jelenléte zavarta. Liával akart minél előbb találkozni. ― Lia? ― kérdezte és idegesen körülnézett. Aztán, mivel sem Boldi, sem Imola nem feleltek, hát egy gyomrából felfelé törő szorongó érzés közepette kifejezett türelmetlenséggel és leplezetlen csodálkozással tette fel a nagyon nemvárt kérdést. ― Nem itt lakik? ― Nem itt lakik. ― felelt Boldi szárazon. ― Elköltözött? ― Igen Tóni. Elköltözött. ― bólogatott Boldi feltűnően neheztelő szemekkel. Tóni egyre idegesebbé vált, mert hirtelen arra gondolt, hogy talán valamiféle mennyházban, vagy kezelőotthonba tették. ― Helyrejött? … Jól van? ― tette fel hirtelen a biztonsági kérdéseket. ― Igen. Helyrejött. És bizonyára nagyon jól van. ― felelt Boldi egész megnyugtatóan, miközben lopva összenéztek feleségével. ― És… él valakivel? ― kérdezett nagy bután Tóni. ― Nem. Nem él senkivel. ― ingatta a fejét Boldi. ― Hol találom meg? ― kérdezte Tóni kis megkönnyebbüléssel, hogy immár direkt a tárgyra térhet, de láthatóan egyre fokozódott benne az idegesség. ― Nagyon könnyű megtalálni. Fel ülsz a hatos villamosra… vagy, az autóddal elmész egészen a végállomásig… Aztán épp ott meglátsz egy nagy kovácsolt fekete kaput… Aztán ahogy azon belépsz egyenesen előremész, aztán balra egy nagy szomorúfűz alatt… Tóni az információ első mondataiból már kellőképpen rá-következetett, hogy pofonegyszerű megtalálnia a felesége lakcímét és már teljesen értéktelennek minősítve sógora további útmutatásait, amolyan hálálkodásfélét mormolva, már szaladt is az autója felé.
― Édes-Istenem, csak ezt ne!!!... ― kiáltott fel fájdalmasan és buzgón figyelőzni kezdett, hogy nem-e lát maga körül még más kovácsolt kaput. Nem-e csak valamiféle tévedés az egész? … De már csakúgy tette fel magának ezt a kérdést, már nem tudott hinni semmiféle tévedésben. A vaskapu előtt támolyogva szállt ki az autóból. Rogyadozó léptekkel egész közel ment a temető bejáratához és mint egy részeg ember, görcsösen belekapaszkodott a kapu vasazatába. Aztán a sírok felé nézve egyre gyorsabban kezdte szedni a levegőt. Amikor elindult befelé a kis ösvényen, a könnyekkel telt szemeivel már nem is látott jóformán. Csak ment-ment eléfelé és közben fülébe csengtek a Boldi utolsó szavai is… Előre… aztán balra... szomorúfűz… Istenem! Ez nem lehet igaz! Épp amikor minden mulasztásomért, vétkeimért bocsánatot akartam kérni tőle!! … Hát nincs akitől bocsánatot kérjek??? Istenem, ez a fájdalom! … Honnan jön ez a fájdalom? Aztán ott támolyogva a sírok között meglátta a szomorúfűzfát is és amint közel ért felesége sírhantjához, zokogva olvasta el a fekete márványlapba vésett írást.
… És csak zokogott és zokogott az a nagy kemény ember, ott a szerencsétlen hűtlenül elhagyott felesége sírjánál, aki immár teljesen megbékélve – és mindent megbocsátva – a lelki-fájdalmakat már nem érezve a szomorúfűz árnyékában pihent ott lent a föld alatt.
― Akitől bocsánatot kellene kérj, az sajnos már nem él! De gyere menjünk be a házba. Elmesélek neked valamit. Valahonnan Antika is előkerült. Megképedten meredt a nagybátyja mellett kucorgó apjára. Nézte, nézte egy darabig, aztán még mielőtt Tóni szóhoz jutott volna, hirtelen megfordult és elszaladt. ― Leges-legelőre meg kell hallgatnod egy dalt. ― mondta Boldi amikor már beértek a szobába és Tóninak is sikerült végre elhelyezkednie egy széken. ― Igen. ― bólogatott Boldi biztatóan ― Ez a Lia dala volt. Azaz, valamikor a kettőtöké! Csak te már nagyon rég elfelejtetted. Akárcsak azt a szerencsétlen feleségedet, aki az irántad való hűségébe zavarodott bele és talán abból kifolyólag halt is meg. Tóni érthetetlenül nézett hol Boldira, hol Imolára és várta, hogy tulajdonképpen mi is történik. Közben Boldi előszerelte a lejátszót és feltette a Rekviemet. Aztán amint a dal szövege lassan a Tóni tudatához ért, újból keservesen sírni kezdett. … Ezek az énekek, ezek az énekek… Bizony nem hazudik a muzsikaszó!! – Nem bizony! … Fiú, aki elindult a fények útján… És a lány – az a szerencsétlen "lány" – még most is várja talán… – de bárcsak még tudná várni! – … És aztán egy forró délután… végleg… Istenem! … Úgy-e eljössz még? Úgy-e eljössz még? … Mi várunk rád! Igen. Mi… Azaz, ők ketten Antikával vártak rá! … És ő azzal az elefántdübörgéssel bizony nagyon elkésett…
― Az orvosnő emlegette, hogy enyhe szívproblémái is vannak, de egyikünk sem gondolta, hogy egy napon ez még végzetes is lehet. Hiszen a szívbetegségekkel hosszú évekig eléldegélnek az emberek! Aztán, amint a beszéd fonala jobban megoldódott, Boldi lassú áttéréssel apró részletekkel mesélte el a Lia halálát. ― … Éppen a szokásos depresszív állapotában kínlódott, amikor egyik nap nem ment ki sétálni a patak mellé – ugyanis az utóbbi időben csak arrafelé volt megengedve neki, a járkálás – Azt mondta, hogy nincs kedve, inkább nézi egy kicsit a hegyeket. Mi intéztük a dolgainkat, közben rá-rá pillantottunk és ő ott üldögélt csendben a kispadon. Nagyon jó kislány volt. Csak üldögélt egész délelőtt és nézte a hegyeket. Amikor ebédelni hívtuk, azt mondta, nem éhes. Nem tűnt fel, mert szokott így csinálni, máskor is. ― Aztán, miután mi megebédeltünk, mondtuk neki, hogy szóljon, amikor meg ehül. Ő azt mondta, hogy inkább vigyük el a Bércre. Meg szeretné nézni az új szállodát. Meg is ígértük neki. Úgy terveztük, hogy Vasárnap el látogatunk oda. Úgy sem voltunk már rég arra felé. De ő csak tovább türelmetlenkedett mint egy gyerek és nagyon felizgatta magát. Alig tudtuk lecsillapítani. ― Aztán, miután már kissé helyrejött, a nap már elégé meghajlott és amint jobban odafigyeltünk rá, észrevettük, hogy olyan furcsa a tekintete. Annyira a távolba néz, hogy rólunk már nem is vett tudomást. Szokott nála ilyesmi előfordulni főképp olyankor, amikor téged emlegetett. Arra gondoltunk, hogy ismét te jutottál az eszébe. És nem is tévedtünk egyáltalán, mert a szokásos módon halkan megkezdte a dalt. Úgy-e eljössz még… De máskor fokozatosan felélénkülve egy az egyben annyira rázendített, hogy sokszor még csillapítanunk is kellett. De akkor csak suttogta, sőt csaknem szavalta… Aztán abbahagyta és könyörögni kezdett, hogy most, azonnal vigyük el őt oda a Bérc oldalába, mert te ott vársz rá. Erősködött, hogy ezúttal teljesen biztos a dolgában, mert te üzentél neki, hogy ott vársz rá… Házat vettél… egy kis házat a Tündérek kútja és a Szívkórház, azaz a volt Szívkórház között, a kis ösvénytől kifelé eső részen – mert ugyanis (szerinte) a Szívkórházat már visszaépítették, pont oda és pont úgy, ahogyan volt. … És a Szanatóriumot is már megkezdték visszaépíteni. – És te ott felépítetted a kis házat és vársz rá, hogy majd abban fogtok lakni… Tóni kínjában csaknem a földet rágta és egyszer csak zokogva felkiáltott. ― Jaj, Boldi, ne büntess ennyire jó-e! Mondd! Miért kell kitalálnod ezt a fájó történetet!!?? Boldi abbahagyta az elbeszélését és csodálkozva nézett a sógorára. ― De hiszen ezt nem én találtam ki! Hanem így volt! ― jelentette ki határozottan és összenéztek Imolával, minta csak igazolni akarnák a történet valósságát. Tóni az arcát a nagy tenyereibe temette és zokogott, akárcsak egy kisgyerek. ― … Aztán ― folytatta kis idő múlva Boldi ― elhallgatott és egy ideig csendben volt, talán még szunnyadt is egyet. Majd kevéssel naplemente előtt újból beszélni kezdett. De már egyáltalán nem olyan könyörgően és rimánkodva. ― Messze a hegyek felé nézett és mintha nem is köztünk lenne, mintha egy másik világban volna… Teljes megnyugvással és elégtétellel részletezni kezdte, hogy mi hogy is van elrendezve ott a Tündérek kútjánál. … Hogy ott van a ház, amelyben ő veled együtt lakik…és, hogy milyen jó érzés is, így együtt lenni … És hogy ő épp ott ül a ház előtti kis padon és az erdőben gyönyörködik… Te pedig épp fáért mentél ki az erdőbe, de már kell is visszajönnöd, mert a kutyákat nem vitted magaddal. Mert ugyanis amikor messzebbre elbarangolsz akkor legalább három kutyát mindig szoktál magaddal vinni… Aztán még mondott olyasmiket, hogy milyen jó is végre így megnyugodni, amikor minden szépen elrendeződött… És, hogy végre ő is megtalálta a boldogságot… Aztán újból elhallgatott. ― Amint ott üldögélt csendben, azt hittük, hogy ismét elszenderedett. Később bementem a házba és takarót hoztam ki, mert kezdett lehűlni a levegő. Aztán amint közel hajoltam hozzá, olyan furcsa volt minden… (!) … Pedig még egy enyhe mosoly is ott bujkált az arcán, de mégis… Mégis valamiképp megéreztem, hogy már nem kell szegényt betakarnom… Többé már nem fázhat meg… ― itt elcsuklott a hangja Boldinak és könnyek törtek elő a szemeiből, majd sírni kezdett. Imola könnyes szemekkel lépett közel hozzá és vigasztalóan a vállára tette a kezeit. Tóni, pedig meghajlott, akárcsak egy vénember és fejét lógatva a mélységes bűnbánatban, ő is sírt. Aztán kis idő múlva Boldi megtörölte a szemeit, kifújta az orrát és egy nagyot sóhajtva befejezésként még hozzá tette: ― Azaz… miután szépen lefektettük egy fehér lepedővel letakartuk… Megharcolta szegény az élete kemény harcát, majd – Istennek hála, – szépen, békében távozott… Tóni bánatosan lógatva a fejét, arra gondolt, hogy az ő életének a harca még nem fejeződött be. Pedig akkor, abban a meggyötrődött állapotában oly szívesen csatlakozott volna elhanyagolt, elhagyott hitvese mellé, oda a szomorúfűz lombjainak árnyékába.
… "Rossz ember!" … "Rossz ember!" … "Rossz ember!" … Tóni tudatában csak úgy visszhangzottak ezek az édes gyermeke által elhangzott szavak. És, talán az életben soha nem törlődött ki emlékezetéből ez a kegyetlen igazság. … Az vagyok én: Egy nagyon rossz ember! Hasított belé végképp a fájó valóság, amikor már a város szélén egymagában a távoli hegyek felé bámult könnyes szemekkel. … Hogyan is fogadhatna el csak egy szikrányi jóindulatot is bárki – de főleg a Boldi – részéről? … Nemhogy ebédet! De még egy darab száraz kenyeret sem érdemel! Annyira rossz ember ő! És semmiképpen sem neheztelt a gyerekre, csupán saját magára! Csakis ő maga tehet arról, hogy ezt a szörnyű lelki bánatot meg kell, hogy élnie! Nem hibáztatott egyáltalán senkit. Amint a hegyeket nézte, azok a boldog pillanatok jutottak az eszébe, amikor még az a szerencsétlen felesége is tudott örvendeni az életnek. Amikor még ő is elmondhatta magáról, hogy tényleg boldog! Szegény Lia. Hiszen csak ott tudott ő igazán boldog lenni azon a helyen, amely annyira a lelkéhez nőtt, és amely elvesztésekor már egy fokot romlott egészségileg! … Mennyit könyörgött, hogy ne hagyják el azt a helyet! Próbálkozzanak Szala-Váton a megélhetéssel! … De hát ő volt a férfi, és ő döntött! Hiszen az asszony mindig is csak egy buta tyúk volt, mit tudott ő arról, hogy mi hogyan zajlik a világban? … És… épp ez volt a nagy baj. Hogy szegény tényleg nem tudta, hogy hogyan kell élni egy olyan világban, amelyben az emberek a kutyákhoz hasonlóan marják egymást és komoly harcokat vívnak a túlélésért. Ez neki – a nagy harcosnak – tetszett a végtelenségig, viszont nem gondolt arra, hogy az a kissé háttérbe szorult gondolkodású szerencsétlen asszony még egy lelki traumát is kaphat avégett, hogy végképp elszakad attól a helytől, amellyel tulajdonképpen ő az élete során annyira egyé vált. … Viszont, az őszinteséget megvallva, be kellett látnia, hogy Lia a lelki traumát nem kizárólag attól kapta, hogy nagyvárosban kellett élnie! … Hanem: Azért, mert ő, Tóni, egy nagyon rossz ember! ― No komment!
Gyors léptekkel vágott neki az ösvénynek, mert újból fojtogatni kezdte a sírás és nem szerette volna, ha ezt az ott járó-kelő emberek is észre vették volna. Mivel az utat jól ismerte és még jó kondícióban is volt, nagyon hamar kiért a pusztára. Az ottani változások már nem keltettek benne zavaró hatást, csupán a nosztalgikus érzelmek emelkedtek kissé magasabbra. Megnyugtatólag ható érzés fogta el amikor már távolról észrevette, hogy tűz lángja lobog a kis kunyhó előtt. Amint a ház felé közeledett, még semmiképpen nem tudhatta, hogy ki van ott, de tulajdonképpen már egy fajta fogadtatásra fel volt készülve. Viszont, ennek ellenére amikor már egész közel ért a házhoz, mégis átfutott rajta a hideg. Mintha egyenest a földből pattant volna ki az a lány, úgy jelent meg előtte. ― Látod, látod? Nem hiába figyelmeztettelek! ― szólt rá egy végtelenül neheztelő hanghordozással. És amint állt, hosszú haját úgy lobogtatta a szél, hogy Tóni hirtelen nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen az Anna személyében egy boszorkánnyal, vagy egy tündérrel találja-e szembe ott magát (?). És azon nyomban eltűnt mindenféle kételkedő gondolat, az Anna különös látóképességeit illetően. És akárcsak egy buzgó katolikus a gyóntatója előtt, olyan végtelen alázattal és tisztelettel állt a lány előtt. Anna a tűz mellé invitálta és szederrel kínálta meg. ― Egyél! Jó bőven belőle! Az erdő terméke mindig élénkítő hatással bír! És erre most neked nagy szükséged van! ― Hogy mire van nekem szükségem…? ― legyintett Tóni keserűen ― Az lényegtelen! ― Valami amennyire lényegtelen, épp annyira lényeges is! ― hívta fel a figyelmét a lány. ― Ezt nem értem. ― csodálkozott el Tóni. ― Ez mindenre érvényes. ― magyarázta a lány. ― A van' mellől semmiképpen nem maradhat el a nincs. Az igen mellől a nem. A szép mellől a csúnya... Jó és kellemes mellől a rossz'Félkövér szöveg, a kellemetlen... és így tovább. Az egész éltünk az ellentétpárok ciklikus váltakozásain alapszik. És, ha az Egész-et keressük – márpedig épp erről szól az életünk – akkor mindkét pólus egy-időben létezik. ― Egy-időben? ― meresztett nagy szemeket Tóni ― … Ne haragudj Anna, de ezt még ugyan nem értem. Hiszen én most vagy itt vagyok, vagy nem! ― Hát... ez nagyon is igaz, viszont az életfeladataid végrehajtásában bizonyára más helyeken is munkálkodsz. Ugyanis kell tudnod, hogy nem pusztán annyiból állasz, amennyit ismersz magadból! ... És meglehet, hogy épp most nem is vagy itt! ― Hogy én most nem lennék itt??? ― vigyorodott el Tóni. ― Például úgy, hogy nem éled ezt a jelen pillanatot, amelyben épp most vagyunk. Fogalmad sincs arról, hogy egyáltalán mi is történik körülötted. Annyira el vagy a magad bajaival, hogy más egyebet képtelen vagy észrevenni. Pedig hidd el, hogy minden egyes pillanatban nagyon sokm inden történik körülötted. Sok olyan dolog, ami kimondottan felemelő és építő jellegű. Olyan dolgok, amelyek által akár boldog is lehetnél... ― Én már semmiképp nem tudok boldog lenni Anna! ― vágott a szavába Tóni keserűen ― Rég elúszott az én boldogságom! ― Tudod Tóni, az a helyzet, hogy épp te voltál az, aki engedte elúszni. Mert nem a jelenben éltél. Folyton csak a kihívásoknak érdekeltek, a jövőben gondolkodtál. És nem vettél észre egy nagyon lényeges dolgot! Ha képes lettél volna ott lenni ... akkor ... azok közt, akik téged nagyon szerettek... és annyit vártak rád. Tóni amint hallgatta e szavakat, fejét lehajtotta, majd a tenyerébe temette és eleredtek a könnyei. Anna közelebb hajolt hozzá és vigasztalóan megsimogatta a férfi őszülő fejét. ― Viszont. Azt is kell tudnod, hogy te vagy az is, aki ezt a mostani állapotodat átalakíthatod, mondjuk elégedettséggé, vagy akár boldogsággá is. De semmiképpen sem a lázadozással! … Mert azt még nem ölted ki teljesen magadból! Ezt ne felejtsd el! ― Ahhoz, hogy a jót, a kellemest megtapasztalhasd ― folytatta Anna ― Először meg kell élned a rosszat, a kellemetlent. A fájdalmat. ― Élem Anna! Élem! Hidd el, tudom mit jelent! De még akaratlanul is feltevődik a kérdés, hogy miért van ennyi fájdalom az életben? Miért kell megélni ennyi bánatot, keserűséget? ― ingatta Tóni a fejét könnyel telt szemekkel. ― A fájdalmat is épp úgy, mint az örömet, tudattalanul mi magunk hozzuk létre. Nem is tudunk róla, hogy a tudat alatt mennyire sóvárgunk a fájdalom után. ― Miért? ― Ösztönösen. Mert a fájdalom szüli az örömet. A boldogság mindig a fájdalomból fakad. Igazából csak akkor tudunk boldogok lenni, ami után már megtapasztaltuk a fájdalmat. ― És mi vajon megérjük azt, hogy igazán boldogok lehessünk? ― Hát... azt nem tudom, de az is meglehet, hogy épp a fájdalmak közepette lehetünk boldogok. Közben besötétedett és mindketten a tűz lángjaiba belebámulva hangolódtak rá az erdő csendjére. Tóni egyszerűen képtelennek tartotta, hogy a megélt fájdalmaknál még nagyobbakat átéljen. Nagy, harcos szelleme cserbenhagyta és azon gondolkozott el, hogy bárcsak ő is Lia mellé kerülhetne, oda a szomorúfűz alá… ahol már nem fáj semmi… Anna felkelt és tett néhány száraz ágat a tűzre, majd amikor visszaült a helyére, csendesen megszólalt. ― Tudod, a földi létünk pályafutását (is) a Felsőbbrendű Énünk irányítja és így Ő tudja pontosan, hogy mikor kell azt befejezni! … És egyáltalán nem szereti, amikor az öntelt, buta egónk bele akar szólni az Ő tervébe! ― Az ego döntése, az mindig kísértés! Ezt jól jegyezd meg! Az ego mindig ellened dolgozik. A te esetedben most az ego az, aki nem akarja, hogy megnyugodjál és, hogy boldog légy! ― De, hát ki az az ego? ― emelte fel a fejét Tóni. ― Az ego az, akiről te azt hiszed, hogy te magad vagy! És Akit nem ismersz, tulajdonképpen Az vagy Te. Tóni bárhogyan is próbálta összeszedni magát, mégis annyira értetlenül bámult Annára, hogy az elnevette magát. ― Na, ebből mára ennyi elég! ― legyintett kissé humorosan. ― Viszont a lényeg az lenne számodra, hogy minél jobban átéld a fájdalmaidat a maguk nemében, hogy aztán magadtól rájöjj arra, hogy mit kell tenned a továbbiakban. ― Még jobban átéljem? ― kérdezte Tóni keserűen ― Hiszen így is eleget szenvedek! ― A szenvedés is az élethez tartozik! Nem akarok elvont módon Jézussal példázódni, mint ahogyan az napjainkban szokás, hanem bizonyára még visszaemlékszel, hogy hét évvel ezelőtt milyen állapotban láttál engem ott a Szelek pusztáján?! Saját szemeiddel győződhettél meg arról, hogy tényleg szenvedtem. Nem? ― Igen Anna! ― bólogatott Tóni és kezdte felfogni, hogy miről is akar beszélni az a lány. ― Jól emlékszem. Tényleg úgy néztél ki, hogy csaknem megijedtem tőled… És tagadhatatlanul szenvedtél… ― És mit szólsz, mi váltotta fel a szenvedést? ― kérdezte Anna. ― A boldogság…? ― kérdezte tétován Tóni. ― A kegyelem! ― helyesbített Anna. ― Még nem gondoltál arra, hogy elkövetett tetteidért kegyelemre van szükséged? ― Istenem, Istenem! … Bűnhődnöm kell! ― jajgatott Tóni az arcát a tenyereibe temetve. ― Nem. Hanem csupán amit elvétettél, azt helyre is hozd! ― Helyre lehet hozni…? ― kérdezte Tóni kissé reménykedve. ― Igen. Önmagad előtt. … Erre szokták használni – tévesen – azt a kifejezést, hogy bűnbocsánatot nyerni.
... És bizony Anna nem viccelt. És nem is kegyelmezett Tóninak, mert hat héten keresztül naponta meditált az ének lényegén, amit előre nem fogott fel, de amint telt az idő, lassan-lassan abból az egyszerűségből egyre tisztábban kezdett kibontakozni előtte az a nagyszerűség, amely által megértette a dolgok lényegét. És a későbbiekben bizony egyáltalán nem bánta meg, hogy alávetette magát ennek az Anna által előírt vezeklésnek.
|