Amikor a fák meghalnak/Változások
|
Amikor a fák meghalnak21. Változások
Kiélve (kidolgozva) a tél örömeit, a nagy hó lassan elolvadt és a tavasz elébe néztek. Amint a fák ágai rügyeket fakasztottak, Anna nem tudott hová lenni örömében. ― Ilyenkor mindig valami elkezdődik. ― mondta nagy buzgalommal ― Olyan valami, ami nagyon fontos! ― De mi kezdődik el és mi olyan fontos? ― kérdezgették tőle. ― Nem tudom pontosan, hogy mi, de valami, ami a születéssel kapcsolatos. Ilyenkor tavasszal a születések ideje van. ― De hát ősszel is és télen is születnek ... ― érvelt csodálkozóan Tóni. ― Ez, a mostani – a tavaszi – ez egészen más! Ez egy nagyon csodálatos érzés. Olyan mint egy nagy találkozás. Többen hallották a fejtegetéseit de a bővebb magyarázatokat senki sem tudta hová tenni. Mindenki csak a fejét ingatta és néha még meg is kérdőjelezték, Anna észjárásának tökéletességét. De ő nem sokat törődött a mások róla való véleményeivel, hisz’ egyre kevesebbet tartózkodott még azok közt is, akik közelieknek számítottak neki. A sok fojtogató érzései következtében egyre huzamosabban kényszerült a magányra. Mari csak sírdogált, saját életének öröméről már rég lemondott és csak azért aggódott, hogy nem képes a látomásában kapott utasítás szerint irányítania a kislánya életét. Azt sem tudta eldönteni, hogy az Isten miért sújtotta őt ekkora büntetéssel? Egy gyermekét már elvette! ... És ezt, a másodikat pedig egy örök magányra ítélte ...?! ... Ki hibázott? ... Mikor és hol??? Fogalma sem volt, hogy miként lesz tovább. Hová fog kerülni Anna? Egyedül élni... azt még csak el sem tudta képzelni. Hogyan fog majd élni? Vagy egyáltalán fog-e élni? Ki bírja-e azt az egyedüllétet? Vagy ő ki fogja-e bírja-e azt, hogy ne találkozzon vele? Vagy? Miből és hogyan fog majd élni...? Minden jövendőbeli lépés hova tovább bizonytalanná vált előtte. Lia elégedett volt, Anna ― egyre rosszabbodó állapota ellenére ― szintén. Boldi, elfoglaltsága ellenére boldog volt hogy naponta találkozhattak Imolával, Mari gyötrődött és aggodalmaskodott, Tóni, pedig egyre háborogni és elégedetlenkedni kezdett. Ugyanis nem volt szokva sem a helyhez való kötöttséghez, sem ahhoz, hogy csakúgy kevés pénz ellenében el lötyögje a napot. Elsősorban a keresettel nem volt megelégedve. Legalábbis érvként folyton ezt hangoztatta, aztán többszöri vita után azt fejtette ki, hogy ― ha még a családtól távol kell kerüljön is ― más fajta munkalehetőség után kell néznie, ahol többet fog keresni. ― Így nem megyünk semmire! ― próbált győzködni Liának ― Ez nem pénz, amit itt lehet keresni! Ebből nem tudjuk kellőképpen rendezni a családot. Itt csaknem kegyelemből tartanak minket! ― De hisz’ én tudok spórolni, ha kell! ― érvelt szerényen Lia ― Meglátod, hogy milyen jól be fogom osztani a keresetünket. ― Az én keresetemet te ne nagyon oszd be! ― emelte fel az úját figyelmeztetőn Tóni. ― Jól néznék ki, hogy egy fehérnép kezdené beosztani azt, amit én keresek. ― Nem úgy értem, hogy a te pénzed. Hanem a mi közös pénzünk. Hiszen egy család vagyunk. És ha a keveset jól beosztanánk, akkor ajándékba kapnánk azt az áldást, hogy egymás mellett maradnánk. Nem szakadnánk el újból egymástól...! De Tóninak nem volt maradása. Valamiként a Mari volt mogorva élettársával vette fel a kapcsolatot és csatlakozott ahhoz a hídépítő csoporthoz, amelynél ő dolgozott. Siránkozó asszonyát, pedig azzal vigasztalta, hogy majd minden egyes hétvégén együtt lesznek. Így újból elkezdődtek a Lia folytonos várakozásai. Azzal a különbséggel, hogy a hétvégék beékelődésével tényleg együtt lehetett hűn szeretett férjével. Ilyen alkalmakkor Boldi is velük volt, mert a hétvégéket Imola mindig a szülei társaságában töltötte. Elemben hét közben, főleg délutánonként és esténként a Bea közreműködésével épp elég pompás körülmények között együtt lehettek. Imola ugyanis olyan fantom iskolai foglalkozásokon, körökön vett részt, amelyek csak kimondottan a szülei megnyugtató tudatában létezhettek. Imolának ezekből kifolyólag eleinte voltak is némi lelkiismeret furdalásai, hogy tulajdonképpen félrevezeti szerető szüleit, de aztán abban kezdte vigasztalni magát, hogy mindezekre ő egy az egyben rákényszerült. És már nem tagadta le önmaga előtt sem, hogy a Boldi iránti szeretetéből, szerelméből kifolyólag igenis, hazudozik a szüleinek és be is csapja őket. Végtelenül tisztelte és szerette őket, de az érzés, amely nap, mint nap nyomon követte felülmúlt mindent. Mindezeket a belső vívódásokat azok közé a nehézségek közé sorolta, amelyek mind a szerelmük kitartásában való megpróbáltatásoknak számítottak. Azonban annyira el voltak egymással, hogy talán észre sem vették, hogy teljesen el szigetelték magukat a koruk béliek társas életétől. És ha még meg is villant a tudatukban, ― ahogyan azt Beától tanulták ― azt egyből próbatételként értelmezték és így szívesen le is mondtak bármilyen közösségi szórakozásokról. Így voltak annyira boldogok, hogy tényleg egymásban találták meg úgy a hétköznapi, mint az ünnepi örömöket. És ezt annyira meg is találták, hogy nem csak a hegyek és lombok közt elhangzott érzelmekkel telt szavak (eskü) által pecsételték lényeiket egybe, hanem egy gyakorlati életben kifejezetten megnyilvánuló jelenség is szerelmük bizonyítékaként szolgált, ami aztán mindkettőjük nagy bánatára végképp végett vetett a közös titkos turbékolásaiknak. Ez, az anyagban megnyilvánult látványosság, bár már február végétől indulhatott el, mégis csak Május közepe után kezdett igazán észrevehetővé válni, amikor Telczer doktornő észrevette a lánya testén való elváltozásokat. Aztán már attól a perctől fogva mit sem értek a Bea csodálatraméltó intelligenciaszintje által való segítséget nyújtó megnyilvánulások. Legalábbis a végtelenségig megdöbbent szülők számára, mert, mielőtt végképp kirúgták, még elbeszélgetett a fiatalokkal és a továbbiakban való kitartásra ösztönözte őket. ― Ez a kis lény, ― mutatott az Imola domborodó hasára ― akit tiszta kapcsolódásotok eredményeként egy olyan próbatételként foglal helyet az életetekben, amely majd, végképp meg szentesítve igazából össze fog kapcsolni benneteket. Ha képesek lesztek hinni ebben, akkor majd meg látjátok, hogy igazat beszéltem. Még a végtelenül intimitásba helyezett családi botrány előtt felfrissítették az egymás iránti hűségük megpecsételését és elhatározták, hogy bármi is történik, ameddig lehet titokban tartják a dolgot és nagy bizalmat helyezve a sors akaratában arról álmodoztak, hogy ha még nehézségek közt is, de majd együtt nevelik fel az ők kis Boglárkájukat. Mert már nevet is adtak az alig három hónapos magzatnak. … Mivel a két gyerek szerelmi kapcsolata Beának köszönhetően a nyilvánosság előtt meglehetősen elzártságra kényszerült, hát ez nagyot segítet a történtek teljes (családi) intimitásba való helyezésében is. A Telczer házaspár ezért ugyan semmiképp nem mondott különösképpen köszönetet Beának, mert a lehető legsürgősebb úton eltávolították Imola mellől és bizonyos intézkedésekbe kezdtek, a dolog további titokban tartása érdekében és még csak a közeli rokonoknak, ismerősöknek sem számoltak be a történtekről. Az események további folyamatát kimondottan precízen megszervezve és ésszerűen leplezve sikerült is úgy alakítaniuk, hogy semmi feltűnéskeltés nélkül Imolát ― egy különös betegségre hivatkozva ― egy speciális kezelőközpontba (?) helyezték. Egészen a tél beálltáig, mert az abortuszt bizonyos okokból kimondottan veszélyesnek ítélték meg. ... Aztán ősszel még azt is sikerült elintézniük, hogy Imola még az iskolai évet sem veszítette el. De azt csak ő tudja, hogy az alatt azok alatt a hónapokon át ― és még az után is ― milyen próbatételeken ment keresztül. Még csak álmában sem gondolta volna, hogy az élet ennyi kínokat és keserűséget is tartogathat számára. Természetesem, mint amikor a filmet teljesen elvágják: Boldi felől se kép, se hang... Boldi szintén mindössze a Telczerék által azzal a figyelmeztető jellegű szigorú paranccsal maradt, hogy az esetnek semmiképp nem szabad kitudódnia. Egyebet ő sem tudott szeretett Imolája felől. Aztán a továbbiakban való biztonsági intézkedések érdekében az történt, hogy a doktornő áthelyezést kapott Argóba és családostól átköltöztek a nagyvárosba. Így Boldi bármennyi bátorságot szedett is össze egyszerűen nem volt akitől érdeklődjön a drága szeretett Imolája holléte, hogyléte felől. Egyszeriben, mintha csak a föld nyelte volna el. A hétvégét, a Tóni hazajöveteleit már nemcsak Lia várta oly nagyon, hanem Boldi is. Mert jól tudta, hogy sógora mindig nagyszerűen kiigazodott a nagyvárosi forgatagban és arra számított, hogy némi támogatást kap majd tőle, hogy valamiképp rátaláljon a tőle elszakított párjára, akivel örök hűséget esküdtek egymásnak. Azonban Tóni a hét végeken nem minden alkalommal látogatott haza otthonába és így nővérével együtt legtöbbet csak várták ― eredménytelenül. Ugyanis Tóni visszakerült a megszokott életritmusába, olyan hozzá hasonló, durva, elfásult emberek közé, ahol nem nagyon láttak egyébben értéket, csak a munkában és az olyan kocsmabeli „szórakozásokban.” És, amikor a család eszébe jutott, akkor már mindig késő volt, mert várta a munka, a kötelesség, a pénz kereset ― a család fenntartására. Olyankor mindig nagyon neheztelt magára és fogadkozott, hogy az elkövetkezendőkben majd „bepótolja” a szeretteivel való meghitt együttlétet. De ezekre egyre ritkábban került ám sor. Lia nem neheztelt rá, nem lázongott, de azonban egyre többet sírt. Mintha valahol érezte volna, hogy a hátralevő életén keresztül mennyire ki jut majd neki az örök várakozásból. Nap, mint nap megküzdött az elébe gördülő feladatokkal, nehézségekkel egyaránt. Egymaga dolgozott is és közben nevelgette gyerekét is. Egyedül. Mert Boldi is nagyon elfoglalttá vált... és nagyon megváltozott. Magába temetkezett, nem sokat beszélgetett, folyton csak gondolkozott, valamin. Nem lelte helyét sehol, leginkább néhány nála idősebb munkatársával még a kocsmába is bejárogatott. Az iskolába is csak hébe-hóba látogatott el. Azzal volt szerencséje, hogy akkor még az esti líceumokat nem nagyon vették komolyan és kegyelemből átengedték. Egy idő után arra is rájött, hogy barátnője megtalálásában sógorára nem sokat számíthat. Az amolyan poharazgatások mellett elhangzott ígéretek csakúgy elszálltak a szél szárnyain. Azt is észrevette, hogy sógorában egyáltalán nem működik az úgynevezett beérző képesség. Annak ellenére, hogy valamikor ő is épp hasonló helyzetet élt meg, mégsem volt semmiféle támogatni vágyás benne. ― Fölösleges olyan nagy ügyet csinálni belőle. ― vigasztalta Tóni a sógorát ― Annak idején én is úgy láttam a dolgokat, mint most te. De hidd el, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy megszakítottam azt a folytonos bujkálást, titkolózást igénylő kapcsolatot. Most, például nem kéne nekem semmi pénzért sem az a nő! ― ... Mert „nagy segge van”, úgy-e? ― kérdezte kissé gúnyos szemrehányással Boldi. ― Na, nem egészen...! ― nevette el magát Tóni ― De az a helyzet, hogy másképpen sem a mi szőrünkhöz valóak az amolyan felsőbb körök-béli pinák. ― Az érzelem, a tiszta, tagadhatatlan érzelem nem tud különbséget tenni sem felsőbbrendű, sem alsóbbrendű között! ― Hidd csak el barátocskám, hogy én már épp elég jól kiismertem az ilyen fajtákat! ― mondta fölényesen Tóni. ― És, ha netalán neked sokat számítanak azok a tiszta érzelmek, tudd meg, hogy ők egyáltalán nem úgy lássák a dolgokat!
Azon a nyáron úgy Liának, mint Boldinak, egyre gyakrabban jelentkezett a jól ismert elhagyatottsági érzet, amellyel már kora gyerekkoruktól fogva szembe kellett nézniük. Lia a családi életben való teljességben érezte azt a kifejezetten nagy hiányosságot, amely abból adódott, hogy Tóni hihetetlenül keveset járt haza, Boldi pedig csaknem teljesen kikészült Imola végett. Ezekre mind aztán még ráadásul egy nap megkapták a hivatalosan közölt hírt, hogy édesanyjuk meghalt a börtönben. Lia egészen jól vissza tudott emlékezni, hisz’ ő már tizenkét éves volt, amikor megtörtént az a nagy tragédia, és ugyancsak tizenkét év telt el azóta, de Boldiról lehet mondani, hogy nem is ismerte az édesanyját. Számára az édesanya mindig a szeretett nővére volt, akit mindig is nagyon tisztelt, annak ellenére, hogy a Jóisten az átlagosnál kissé kevesebb észbeli képességet adott neki. De mindezek ellenére mindketten valahol megérezték azt, hogy egy olyan valakit veszítettek el, akihez ők ketten valamikor tartoztak és az elkövetkezendőkben is tartoznának, ha minden másként történt volna... Mindkettőjük lelkében felzokogott egy fajta hiányérzet, amit a körülöttük zajló élet valamiképp sehogy sem akart pótolni. A valakihez való tartozás érzete, valakit szeretni, biztonságot nyújtani neki és biztonságot várni el tőle, számítani rá... nehezebb időkben... Csak a szomorú valóság mind azt mutatta, hogy épp a nehéz időket élik, amikor olyan jól jönne egy kis vigasz mégpedig attól, akinek a közelségére annyira vágyódnak. Ketten mindig is jól meg voltak, a testvéri és szülő-gyermeki szeretet egyvelegében nagyon tartottak egymáshoz, de mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy akit, vagy akiket az Isten ― vagy a sorsuk ― társnak rendelt melléjük, annak közelségét érezhessék is. Tóni odajutott, hogy már csak az anyagiakat megkeresve gondoskodott a családjáról. Ezzel a betokosodott elvvel elégtételt érzett magában és élte, ― és élvezte ― a meglehetősen kalandos kemény megpróbáltatásokkal, de ugyanakkor megfelelő szabadsággal telt életét. Lelkiismeretét kielégítette az a tudat, hogy keresetéből épp elegendőt juttat az otthoniak megélhetésére, hisz’ asszonya amúgy is olyan jól beosztja a pénzt... És... ha még csak egy kevéssel több esze volna, még az úgynevezett jómódot súrolva is tudnának élni. Hisz’ ― igaz, ami igaz, ― nagyon jól keresett. Sokan még az úgynevezett intellektuális rétegből még csak felét sem látták annak az összegnek, amelyet havonta Liának a kezébe adott. ― Hogy aztán ossza be. Igaz, hogy keményen rá is dolgozott arra a pénzre, mert sokan nem bírták volna azt az iramot, amelyben időjárástól, évszaktól függetlenül azok a marcona kiedzett durva, faragatlan emberek nap, mint nap dolgoztak. Munkájuk során csaknem az ország minden részét bejárták és elfásultságukat sajátos szórakozási igényükkel egyensúlyozták. … Imolát a történtek leleplezése után közvetlenül egy olyan fajta sokk érte, amely egy nagyon komoly lelkiismeret problémát váltott ki, avégett, hogy ténylegesen félrevezette szüleit és visszaélt jóságukkal, szeretetükkel. Ennek hatására tudatában annyira összezavarodott minden, hogy jóformán azt sem tudta, hogy mi is történik körülötte. Mi történik vele. Magyarázkodni egyáltalán nem is próbált. Igaz, hogy még ha tudott volna is érvelni valamivel, az mind hiábavalónak is bizonyult volna, hisz’ kész tények előtt állt. Fehéren a fekete. Egy olyan dolgot csinált ― a többes számot már nem is tartotta annyira fontosnak, ― amely semmiképp nem illett bele egy olyan életképbe amelyet egy tisztességes, normális életet élni vágyó hasonló korú lányról el tudott volna képzelni. Aztán még az is keményen meg nyomta, hogy vétkezett. ― Úgy szülei előtt, mint az Isten előtt. És sajnálatos módon ennek későre jutott tudatára. Meg becstelenítette önmagát és szüleit, egész családját. Hisz’ visszamenőlegesen családjukban még nem fordult elő ilyesmi!!! És pont ő az, aki ezt megtette... Még szerencsének is számította, hogy olyan titokzatos módon elkülönítették a nyilvánosság elől. Eleinte nem is nagyon érdekelte, hogy hová került. Szüleivel is nagyon nehéz volt szembenéznie, úgyhogy közvetlen jelenlétüket annyira nem is igényelte. És felkorbácsolódott lelkiállapota ellenére mégis jól esett érezni azt, hogy közvetlen környezetében egyáltalán nincsenek ismerősei. Boldit ugyan nem felejtette el, de valahogy már olyan másképp gondolt rá. Agyában annyi sok-sok megoldásra váró probléma halmozódott fel, hogy csak nagyon kevés hely jutott a közösen megélt szép emlékeknek a felidézésére. Valahogy úgy érezte, hogy a (kegyetlen) realitás villámcsapásként tört be az álmok, a vágyak, vágyódások birodalmába. És... tüze, mintha felégetett volna mindent. Elkeseredett bűntudatában még azt is érezte, hogy ő már semmiképp nem érdemel semmi szépet az álmok, vágyak világából. Teljesen el rontotta az életét! Mert nem hallgatott a szüleire! ― Azonban egy furcsa visszatérő gondolatként folyton meg kérdőjeleződött tudatában az, hogy (de) miként tudott volna hallgatni rájuk? Elkülönített helyen, idegenek között, egy mozgássérült gyerekek menhelyén, egy szanatóriumban meglehetősen elvont körülmények között kezdte meg a tizenkettedik osztályt, majd aztán szintén csak elvont körülmények között, édesanyja és néhány idegen egészségügyi káder felügyelete alatt November elején megszült. ― Egy halott gyereket. Egy kislányt. ... És akkor könnyek gördültek a szemébe. Istenem! ... Boglárka!... Boglárka nem élte túl a születést. Halva született... Azaz: valamiképp meghalt a születés után. Mert ő biztosan hallotta, amint felsírt!!! ... Csak hát... bizonyára nem akart élni. Nem akarta őt elfogadni édesanyjának. ... Hisz’ ilyen fiatalon, még ő is gyerek. Alig tizenhét évesen hogyan is tudott volna anyának lenni? De, hisz’ Boglárka volt!!! Istenem, az ők közös gyerekük, akit oly nagy szeretettel neveltek volna... Boldival... Istenem, Boldi...! Vajon mi van vele? Tudja-e, hogy Boglárka meghalt??? Vagy, hogy egyáltalán ő megszült...? Miért is nem kereste? Ő Boldit! ... Vagy Boldi őt??? ― Nagyon de nagyon össze zavarodott úgy érzelmileg, mint gondolatilag. Szülei vigasztalni próbálták, de valahogy nem hatott, mert egyszerűen olyan távol érezte magától mindkettőjüket. Olyan furcsa érzése volt, hogy egyszerre érezte magát szomorúnak, bánatosnak és nyugtalannak, lázadónak is. Ha nem lett volna abban a letört erőtlen állapotban talán még ordítani, őrjöngeni is képes lett volna.
Aztán, miután már kellőképpen be tanult mindent a tünetektől elkezdve a betegsége végkimeneteléig... egészen a gyógyulásáig, akkor már végképp búcsút mondhatott annak a zavaros, titokzatos környezetnek, amelyhez még hat hónap leforgása alatt sem volt képes semmiképpen hozzászoknia. És amint értesült, hogy ezután már nem Szala-Vát lesz az otthona, hát egyszerre szomorkodott is, meg vigasztalódott is. Hiszen az új életét új környezetben, új ismeretségek kötésével kezdheti el. Viszont azt tagadhatatlanul érezte, hogy úgy az a gyönyörű kisváros, mint egész környéke egy életre szóló felejthetetlen nyomot fog hagyni az emlékezetében. A lelkében.
|