Amikor a fák meghalnak/Valahol
|
Amikor a fák meghalnak46. Valahol az otthontól távol …
Krisztának egyáltalán nem esett nehezére nap, mint nap gyakorolnia azt a bizonyos ideológiákkal átszőtt fejlődés-orientált szabadságszellemét, mert Tóni nemcsak a szépségét, vonzóságát tartotta fenségesnek és csodálatosnak, hanem még az intelligenciáját is. Így kimondottan könnyedén rá is vehette bármire. És mivel tényleg rendelkezett is némi intelligenciával, hát arra is hamar rájött, hogy Tónit mindig az önmegvalósító és főképp kihívást igénylő dolgok felé kell terelnie és a többi már megy is magától. Aztán a végén pedig, az elért cél ünneplésekor nem szabad megfeledkezni a dicséretekről, csodálatokról, felmagasztalásokról! Aztán azok a Tóni által mindig oly építőjellegűeknek megítélt beszélgetéseik során bátran kifejthette, hogy az ember életét nemcsak egy rossz házasság keserítheti meg, hanem még egy rossz, azaz, nem elfogadott munkahely is. ― A változtatáshoz pedig bátorságra van szükség. És sokan tudod, mitől félnek a legjobban? ― Mitől? ― kérdezte Tóni kíváncsian. ― Ami új, attól félnek leginkább az emberek és azért mert nem ismerik. Inkább ragaszkodnak a régihez, a megszokotthoz. Hiába, hogy ismerik, tudják jól, hogy nem jó, mégis görcsösen kapaszkodnak, egy munkahelybe, házasságba, különféle (hülye) szokásokba… És ezt ők kitartásnak nevezik! ― Azért valamiben kitartani, az bizony valahol erőt is jelent! ― állapította meg Tóni komolyan és az is megvillant a fejében, hogy ő bármennyire is erős, ezzel a fajta erővel bizony még hadilábon áll. ― Persze, hogy jelent. Hiszen a történelemben feljegyzett nagy felfedezők ha nem lettek volna erősek és kitartóak, vajon mire mentek volna? Viszont az erő mellett meg volt nekük a bátorságuk is szembenézni az ismeretlennel. ― Ebben nagyon igazad van de mi már nem a felfedezések korában élünk és a bátorságot másképpen kell értelmezzük. ― próbált érvelni Tóni. ― Hát persze! Az ember már megismerte a Földet, megharcolta a magáét, meghonosodott és aztán éli békésen az otthonteremtés korszakát. Azokat a monoton és hülye hétköznapokat, amelyekben csak gürcöl, hogy aztán végre öreg korára egy otthona is legyen… Ahol aztán ő majd boldog lesz… Mese az egész! Tóninak akaratlanul a Liának tett ígérete jutott az eszébe. … Az ők otthonuk, ott a Tündérek kútjánál… Milyen szépen és milyen egyszerűnek látszóan indult minden! ― Viszont nem hinném, hogy azok az úttörők – és a mostaniak az otthonteremtésre gyűjtöttek és gyűjtenek, hanem a céljaik megvalósításához szükséges javakért. ― Tudod Kriszta én rájöttem egy nagy igazságra. ― mondta Tóni meggyőzően. ― Tényleg? ― nézett rá kissé megjátszva magát a nő. ― És miben áll az a nagy igazság? ― Hát abban ― fogott hozzá Tóni a magyarázkodáshoz ― hogy neked tulajdonképpen igazad van azzal a folyton emlegetett szabadságszellemmel kapcsolatban, viszont hogyha ez túlsúlyba kerül, akkor azonban már nincs meg a biztonság! Érted? ― Ááá, a Biztonság! ― mosolygott kissé gúnyosan Kriszta ― A biztonság érzet! Az nagyon fontos! Nem? Sőt! A legfontosabb. Az ember képes feláldozni érte még a saját boldogságát is. ― Igen. ― mondta Tóni ― És ha ez kerül túlsúlyba, akkor tényleg, nem szabad az ember. Ezt is akartam mondani: Ha szabadságban élsz, nem vagy biztonságban, viszont, ha biztonságban élsz, nem lehetsz szabad. ― Jaj, Tóni! ― ragadta meg két kézzel a férfi állát és finoman rázni kezdte ― Butatóni-butatóni! Hát hol élsz? … Hát nézz szét! Miben, kiben, hol látsz te biztonságot? Hát az is csak egy fajta bátortalanságnak a jele, hogy nem mered őszintén megvallani magadnak, hogy nincs biztonság! Sehol és semmiben nincs az a biztonság, amelyre te – félelemből – annyira vágyódsz! Csak egy illúzióban élsz és ezért próbálod folyton elhitetni önmagaddal, hogy létezik! … Hát nem érhet váratlan meglepetés egy olyan embert, akit a legtökösebb testőrök, vagy orvosok… vagy tudom is én, milyen tanácsadók veszik körül??? Nem juthat egyik pillanatról a másikra csődbe, vagy nem betegedhet le… vagy nem dobhatja fel csakúgy a talpát??? … Hát gondolkozz el egy keveset!!! Ki az aki tényleg be tudná biztosítani magát? Viszont szabadság az alaptermészetünk! Bárki lehet szabad-ember! Ha van kellő bátorsága hozzá! ― Hát, ami azt illeti én éltem meg olyan pillanatokat is az életben, amikor bármilyen nagy bátorsággal vagy erővel akartam volna, mégsem tudtam volna szabadnak lenni. ― mondta Tóni. ― Azért kerültél abba a helyzetbe, mert előtte nem tetted magadat szabaddá! ― vágta rá Kriszta hirtelen, mert tisztában volt azzal, hogy Tóni utólagosan miért – vagyis kiért – került a börtönbe. Tóninak Kriszta mellett élve az észjárása még akaratlanul is felpörgetettebbé vállt, így hamar kihámozta a különféle logikai eszmefuttatások lényegét és a kifejezetten erőre és bátorságra való többszöri célzások kissé megsértették az önérzetét. Hogy ő Tóni! Hogy gyáva legyen!? … És amikor mind ennek a gyökerére gondolt, rájött szent meggyőződéssel volt, hogy barátnője megítélése szerint neki már nagyon régen fel kellet volna rúgnia a Liával való házastársi köteléket. Még a Petra ügy előtt. (Kriszta szerint.) A nap további részében mindezeken többször is el-el gondolkozott és bizony kissé szomorú szívvel tért nyugovóra. Elalvás előtt is egyfolytában csak azon gondolkozott, hogy ― azokat az időket leszámítva amikor a különféle hülyeségek végett el-el zárták – ő tulajdonképpen egész életén keresztül szabad volt. Tehát gyáva sem volt! Viszont boldog sem! Még abban a szabadság-orientált új környezetben sem, amelyben már közel két éve élt. Jól megszámítva nem sok idő, de viszont annyi minden történt az alatt az idő alatt. Történtek jó és hasznosnak nevezhető dolgok is melyek az ember igényeit kielégítik, hiszen azzal párhuzamosan, hogy keményen dolgozott különbnél különb-féle emberekkel ismerkedett, haverkodott össze, nagyon sokat tanult a szakmai továbbfejlődést illetően is, művelődött és olyan emberi kapcsolatokat sikerült kialakítania magának, amilyeneket odahaza a Lia oldalán családapaként élve semmiképpen sem tudott volna összehozni. Azonban mégis két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megtapasztalja, hogy mindamellett, hogy a munka mellett mennyit szórakozott és nagyon sokszor érezte jól magát, mindezek a külső-belső szabadság megteremtése érdekében láncszerűen kialakult emberi kapcsolatok csaknem teljesen érzelemmentesek. Sőt! Egy idő után szomorúan állapította meg, hogy azok a kifejezetten modern elvekre épülő barátságok csaknem egytől-egyig mennyire érdekorientáltságúak és, hogy a fennmaradásuk mennyi áldozatot követel. Azaz, anyagi befektetésbe foglalt áldozatot, a mi szó szerint azt jelenti, hogy Tónit a barátságot megjátszó haveri kör teljesen kihasználta. Nem sok volt köztük aki olyan céltudattal állt a munka mellé mint ő és nem sokan voltak akik amikor erre-arra csakúgy össze kellett dobni a zsozsót, volt is mindig pénz náluk. És nemcsak amolyan jelentéktelennek tűnő kisebb összegeknél összedobásakor fordult elő, hogy történetesen nem volt pénz náluk, hanem a különféle partikon kívül még voltak ám szervezett kirándulások is, amelyek általában mindig komoly összegekbe kerültek. …És Tóni fizetett. Többször. Sokszor. A barátainak. És még Kriszta sem hívta fel a figyelmét arra, hogy valahol mérlegelnie kellene a helyzetet, mert egyáltalán nem volt az a kifejezetten pénzhez ragaszkodó típus. Azonban az igazat megvallva mindamellett, hogy nemcsak megjátszotta a közvetlen barátiasságot, azért tulajdonképpen ő volt a legkiváltságosabb haszonélvezője a Tóni keresetének. Aztán Tóni nemcsak azt fedezte fel, hogy a kifejezetten szabadságra törekvő baráti körökben aránytalanul előnyt kapott a szórakozás, ami az utóbbi tapasztalatai szerint már nem is volt annyira szórakozásnak nevezhető. De nem is kimondottan az italozáshoz kapcsolódó életstílus volt az amitől annyira megundorodott, hiszen életén keresztül szerette a mulatozásokat, sőt, még a kicsapongó jellegű dorbézolásokat is. Mindazok után, hogy kellőképpen felmérte a helyzetét, rájött, hogy egyáltalán nem az ő világa az a kifejezetten eltúlzott modern felfogású életorma és a haverok akik körülveszik, csaknem egytől-egyig amolyan selyemfiúk, akik nehézségek megismerése nélkül jutottak el odáig, hogy rózsaszínbe fessék le a világot, azt a kifejezetten mindenféle igényt kielégítő jövőt, amelynek megvalósítása érdekében annál többet nem képesek tenni, mint újabb és újabb ideológiák felől vitatkozni nap mint nap. Nem! Ez nem az ő világa! Krisztához tartott, sőt, még szerette is valamennyire és érezte magában, hogy még jobban tudná szeretni, ha a nő valamivel több érzelmet vinne be a kapcsolatukba.
Mindezekre a bővebb kifejtésekre ugyanis csak mindazok után került sor, miután az újdonsült nőbarátai bizalommal maguk közé fogadták és ennek hatására kissé oldódni kezdett. Azonban különféle foszlányok kiszivárognak még a titokként pecsételt beszámolókból is amelyek csak kimondottan nők közt szoktak elhangzani, így nem csoda a kirándulás vége fel már a társaság java része tisztában volt Karola helyzetével. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy Tóni is el-el beszélgetett Karolával és emberi lényhez hasonlóan ő is együttérzőséggel, vette pártfogás alá férje ellen tanúsított nézeteit.
Épp egy ilyen kis bazinnál állapodott meg Tóni, amikor az a kellemes meglepetésben volt része, hogy a napozóágyon a Karola meglehetősen vonzó alakjával találta szembe magát. Már éppen meg akarta szólítani, amikor hirtelen a kellemes érzést egy kellemetlen – azaz egy végtelenül ellenszenves érzés váltotta fel és ösztönszerűen nem szólította meg a nőt és elővigyázatosságként gondolt arra, hogy a későbbiekben majd Karola fogja eldönteni, hogy miként fognak viszonyulni egymáshoz. Ugyanis még a kiránduláson folytatott beszélgetésükre visszaemlékezve tisztában volt azzal, hogy a férj mennyire felelősségre vonja minden apróságért és arra számított, hogy bizonyára Karola meg sem tudná magyarázni, hogy honnan ismerik egymást. Amint Tóni letelepedett egy árnyékos helyre, rövid időn belül ki is derült, hogy tényleg jól gondolta amit gondolt. Mert ugyanis Karola nem vette észre. Még akkor sem amikor egy az egyben szembe néztek egymással. Azaz, csak úgy tett, mert a tágra meredt nagy kék szemeiből Tóni egy az egyben kiolvashatta úgy a félelmet, mint a bocsánatkérést. A férj, egy nagy behemót, kissé túlsúlyban lévő dölyfös kinézető negyven év körüli férfi volt és Karola Zalán-nak szólította. Tóni egyéni megítélése alapján Zalán azok közé az iparosok közé tartozott, akik már az első fellépésüknél – attól függetlenül, hogy ártottak, vagy nem –helyből megérdemeltek egy jókora kujakot a szemükre. Zalán az asszonyával közösen szervezett vasárnapi programot még azzal pótolta ki, hogy relaxálás közben csakúgy vedlette a sört. Semmiképpen sem tudott egy helyben maradni, jött-ment hol ide, hol oda és folyton népszerűséget játszva mindig csak a fölényét próbálta kihangsúlyozni amikor valakivel vagy valakikkel szóba állt. Kifejezetten tapintatlanul viselkedett és ha kérdezték ha nem, mindig nagy tudákossággal szólt bele mások beszélgetéseibe. És közben folyton mozgásban volt és dölyfös megalázó stílusát egyre intenzívebben gyakorolta feleségével szemben is. Természetesen nagy hanggal beszélt mindenkivel, még Karolával is. Viszont kettőjük beszélgetéséből csak kimondottan az ő hangja hallatszott és az förtelmesen leértékelően. Kiszámíthatatlanul jött-ment ide-oda és valahányszor jobban eltávolodott, azt mindig meglehetett állapítani, a hangja után, mert a szája be nem állt. Karola, ha kicsit még félősen is, de csak az olyan alkalmakat tudta kihasználni a Tóni barátjával szembeni rövid eszmefuttatásokban és közben nagyon hálás volt, hogy a férfi tekintettel van a helyzetére. Szó ami szó, Tóni tekintettel is volt, ám fortyogó vulkánként érezte magában a kitörni vágyó indulatait. Főképp, amint a rövidke szóváltásokból az is kiderült, hogy Karola már a végső stádiumot éli, mert szó szerint annyira fél Zalántól, hogy a hatóságoknak sem mer panaszt tenni ellene. ― Lehetetlen! Hiszen az egész rokonsága gyűlöli! És egyben félnek is tőle. Egytől egyig. Mert lehet, hogy nincs egy köztük, akit már nem vert volna meg. Még az anyját is megverte úgy tudd meg! Feljelentésről szó sem lehet! Ez egyszerűen nem normális. Ha kiakad, akkor vége mindennek, teljesen elszabadul a pokol. Ezt én tudom a legjobban! Mivel Tóni már régebbről ismerte Karola helyzetét, hát volt ideje megtanulni együtt érezni vele. Nagyon szívesen segített volna rajta már rég, de egyszerűen tehetetlennek érezte magát. Azonban azok a kissé burkolt formában hozzá juttatott információk nagyon felpörgették és folyton azon járt az esze, hogy miként segíthetne azon a szerencsétlen védetlen kis nőcskén, főként amint akaratlanul is megtapasztalhatta, hogy lépen nyomon tényleg mennyire megalázza az a barom férj. Valahányszor Zalán felbukkant, csak nagy nehézségek árán sikerült türköztetnie magát és közben egyre jobban törte a fejét, viszont mire a gondolatsor végére ért, mindig azt tapasztalta, hogy a megoldásnak szánt variáció mindig oda tér vissza az kiindulási ponthoz. Mert ugyanis ő azzal kezdte mindig, hogy szét kellene verje Zalánnak azt a nagy lófejét. ― Hiába! Ez volt az ő stílusa! Zalán, viselkedésével ugyan kimutatta fölényét mindenki felé, azonban egy fajta finom ráérzéssel azt is megállapítottra, hogy kivel meddig mehet el a fölényét illetően. Már kezdetben, csakúgy ránézéssel észrevette, hogy Tóni előtt nem sokra megy a stílusával és ezért őt teljesen ki is hagyta a társalgásból. Egyszerűen nem szerette volna, hogyha netalán valamiben nem értene egyet véleményével, vagy esetlegesen ellenkezne vele. Hiszen szintén csak ránézéssel állapította meg a pali fizikumát illetően, hogy nem éppen hétköznapi ember. Így Tóni hiába várt bármilyen fajta provokatív viselkedésre és hiába vetett feléje időnként amolyan kihívásra ösztönző vad szemeket mert Zalán meglehetősen tartózkodott a komolyabb bonyodalmaktól és automatikusan nem foglalkozott vele. Azonban az effajta helyzetmegoldásokat illetően Tóninak bizony volt ám praxisa, hiszen az élete folyamán akarva-akaratlanul – de legtöbbször épp akarva – sodródott bele a különféle önérvényesítéssel kezdődő és virtusoskodással meg súlyos testi sértéseket okozó végkimenetelű kalamajkákba. A kis deszkázott medence körülbelül harminc-negyven centiméternyi vastagságú keretbe volt foglalva, amely a talajtól úgy fél méterre magasodott fel. E formásan megmunkált keret közé egy elegáns lépcső volt beépítve a medencébe, amelyet a nagymenő Zalán még csak véletlenségből sem vett igénybe, valahányszor megmártotta magát a vízben. Csak amolyan hanyag, vagánynak tűnő mozdulattal fenékkel rá csüccsent a keret tetejére és már bent is volt a vízben. A leleményez Tóninak volt ideje megfigyelni, hogy ezt a mutatványát milyen időközökben és milyen gyakran ismételgeti meg. Aztán ő is mint más rendes ember sörrel hűsítette magát nem messze a medencétől és mivel nem itta meg azt egyből, hát csakúgy szórakozottan rátette a nem több mint két méternyi hosszú párkányra a dobozt. Telt múlt az idő, Zalán parádézott, közben már a sör is elégé megmelegedhetett a napon, amikor vére egy csobbanása alkalmával a lábával érintette a dobozt és az beleesett a bazinba. Tóni amint ezt észrevette hát hirtelen "fellobbanva" – viszont magában egy amolyan "Hál' istennek" hez hasonló fohászt rebegve – a medence széléhez ugrott. Zalán, mintha mi sem történt volna a legtermészetesebb módon nézett vissza rá. ― Egy másik doboz sört kérek! ― mondta Tóni sötéten. ― Hát mi vagyok én? Talán pincér? ― tárta szét a karjait Zalán a vízben és mint általában nem sok időt töltve ott, immár a lépcsőt használva kijött a bazinból.
Mindez nagyon rövid időn belül zajlott és mindenki meglepetten meresztette a szemét. Még Tóni is. Mégpedig a víz felszínére, hogy mikor bukkan már fel az a behemót ellenfele. Ha egyáltalán felbukkan!? – De Isten is őrizzen ettől!!! – Hisz' elég volt egyszer már a börtönben csücsülni ilyesmiért! … És… ha tényleg nem jön ki a vízből?? ― Tóni egy az egyben elkezdett helyesen gondolkozni. Hogy azért nem egészen így kellett volna csinálni… Egyre izgatottabbá vált és bizony már kezdte zavarni hogy minden tekintet rája irányult. Csak tappogott idegesen a bazin mellett és aztán amikor megítélése szerint odatelt az idő, hogy Zalánnak már fel kellett volna buknia a vízből, akkor lépésre szánta el magát. Azaz inkább egy nagy csobbanásra és Zalán mellet a vízben kikötve keményen megragadta és a lépcső felé tolta a nagy embert. Nem volt nehéz dolga, hisz a medence alig volt nagyobb, egy tömbházlakás-béli kicsi-szobánál. Megnyugtató volt az érzés miután tapasztalta, hogy Zalán nem veszítette el teljesen az eszméletét, csak kissé elkábult. – Tehát élt! És ez tényleg nagyon megnyugtatóan hatott akkor. Gyorsan kiugrott a vízből és keresztül zsonglőrözve az odagyűlt emberek sokaságán azon igyekezett, hogy minél előbb odébb álljon. Gyorsan összeszedte magát, Karolával való részletmegbeszéléseket elhalasztva már indult volna is. Azonban az alatt a rövid idő alatt, míg összecsomagolta holmiját, Zalán magához tért és ő is kimászott a vízből. Ordítva, mint egy megvadult állat, forgott, támolygott, kereste ellenfelét. Tóni mindezt észlelvén, az előbbi pánikállapotát elfeledve újból indulatba jött és enyhe módosítással már úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Zalán nem kapott eleget és arra számítva, hogy amennyire még futja az idejéből, hát még bepótol egy két ütéssel, rúgással. De mivel meglehetősen tanulékony típus volt, hát az előbb történtekre emlékezvén, már kissé óvatosabb volt. Miután Zalánnak sikerült felfedeznie ellenfelét, nyomban rá is rontott. Kemény nagy darab ember volt, Tóninál jóval nagyobb, viszont lehetséges, hogy életében soha nem fejlesztette magát küzdősportokban és hiába, hogy erős volt, azért mégsem állt erőművész hírében sem. Fejetlenül hadonászott, csak amolyan jelentéktelen ütésekkel ha sikerült néha betalálnia és mivel leginkább csak a levegőt püfölte, egy idő után meglehetősen ki is fáradt. Mivel egy nyilvános helyen voltak Tónit az idő nagyon sürgette, de ennek ellenére mégis sikerült kellőképpen ezt a pillanatot kivárnia. Ügyesen – és meglehetősen okosan – pillanatok leforgása alatt apró – de kemény – ütésekkel és rúgásokkal úgy tönkre verte azt a nagy embert, hogy voltak akik ezt csodálták, de voltak akik ekkora brutalitás láttán különféle megjegyzéseket hangoztatva borzongva és tüntetően vonultak félre. Zalán nem ájult el, nem lett rosszul, de egyáltalán nem tudott lábra állni és nagy szerencséje volt azzal amikor valahonnan a távolból felvinnyogott a rendőrség autójának a szirénája, ami Tónit egyből észhez térítette és felpattanva a biciklijére, árkon-bokron keresztül eszeveszetten menekült. De szó szerint véve, mert a rendőrautó annyira gyorsan közeledett, hogy az útról le kellett térnie a bozótba és a kis domb tetejére feltaszítva biciklijét egy járható ösvényen ereszkedett be a külváros egyik negyedébe. … Tóni mivel tudta, hogy Karola az Astoria hotel recepciójánál dolgozik, hát az incidenst követő napokban felkereste és teljesen megnyugodott, amikor a nő közölte vele, hogy a hatósági szerveknek nem sikerült semmiféle kilétére vonatkozó információ birtokába jutniuk. Azonban érzékeny lelkét a történtek mégis annyira megviselték, hogy napokig, sőt, hosszan tartó huzamos ideig nem volt jól bele. De még csak távolról sem az Zalán ellen elkövetett brutalitás végett, hanem egész más okokból kifolyólag. Ugyanis Zalán a kórházban volt, így Karola nem félt annyira, és Tóni egyre gyakrabban látogatta, vigasztalgatta. Még önmaga előtt sem merte megvallani, de tetszett, nagyon tetszett neki a nő. Mindig is az amolyan védelemre szoruló nőket kedvelte, akik elvárják a segítséget és valamiként képesek felnézni is a férfira. Nem mint Kriszta, aki teljes egyenértékű partnernek tartja magát vele szemben és olykor még zavarná is ha netalán felkarolná valamiben. És nem beszélve a gyöngédségről! Ami Kriszta esetében teljesen távoli. Igaz, hogy a Karolával való baráti kapcsolatukat illetően nem erőltette magát semmiféle jövendőbeli elképzelésekkel, mindezt csupán csak megállapította magában. Azonban még azt is megállapította, hogy napról napra egyre jobban csak Karola jár az eszében. És amint feltette magának a kérdést, hogy mennyire hűséges Krisztához és mennyire képes kitartani mellette, hát akkor nyomban egy kimondhatatlan fájó érzés hasított belé. De sem nem Krisztával, sem nem Karolával kapcsolatosan, hanem egy az egyben az jutott az eszébe, hogy van valahol neki még egy asszonya is, kinek szeretetét nem lehet egy lapon emlegetni sem a Krisztáéval, sem a Karoláéval. Akit ő tulajdonképpen elhagyott. Akiről csaknem teljesen megfeledkezett abban az új szabadság-orientált világban. És két év után talán először idéződött fel benne az otthona amelyben magára hagyta azt a szerencsétlen feleségét, aki tényleg mindenkor és mindenkinél jobban védelemre szorult. És ő bizony ahelyett, hogy megadta volna neki azt a kívánt védelmet, inkább elhagyta szegényt. Egy idő elteltével egyre többet járt az eszébe, hogy valamiként nagyon elrontott valamit. Amint visszamenőlegesen elgondolkozott ezen, egészen onnan indult ki, hogy ő bizony ebbe az életformába nem is kapott semmiféle boldogságot mert nem a saját világában élt. Mindezekre még onnan is megerősítéseket kapott, amikor rájött, hogy mennyire kihasználták őt és még az is nagyon rosszul érintette, amikor Kriszta olyan kifejezetten közömbösen viszonyult, miután tudomást szerzett a Karolával való flörtölgetéseikről. És érveket keresve véletlenszerűen megbizonyosult afelől, hogy bizony Kriszta is épp eleget flörtölget fűvel-fával, talán még nálánál is intenzívebben. És Tóni valahogy nem mert feltenni neki tisztázandó kérdéseket, mert ismerte a válaszokat is. Már jól ismerte Krisztát és tudta, hogy egy az egyben felelne is. Viszont azt a feleletet nem szerette volna hallani. Ráébredt, hogy valahol ő mégsem így képzelte el az életet, a kapcsolódást… a családot… És újból Lia jutott az eszébe. És a továbbiakban már csak az járt az eszében, hogy valahol mellette lenne az ő helye. Amellett a szerencsétlen együgyű, de a végtelenségig jóságos szerető szívű asszony mellett. Mindezeket követően még körülbelül még egy hétig gyötrődött magában és annyira megváltozott, hogy alig érdekelte, hogy mi történik körülötte. Egy este aztán összeszedett néhány dolgot amit magáénak tekintett és reggel korán búcsú nélkül távozott. Ment egyenesen ki az állomásra.
|