Az elvarázsolt hegygerinc/Élet az erdőben

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ 6. Élet az erdőben A jarabói bazár Az elvarázsolt hegygerinc mindkét oldalán fekvő településen még a rendszerváltás előtti időkben is virágzott a turistaforgalom. Nem kimondottan az ott élők megélhetéseként, de azért rejtett módon általában bizonyos előnyöket élvezhettek az ott élő szegényebb emberek. Sőt, mi több, még olyanok is, akik nem azon a vidéken laktak. Főképp, amikor bizonyos ünnepnapokon különféle emléktárgyaknak szánt apró árucikkekkel jelentek meg a Jarabói szálloda-vendéglő előtt. És azok közül minden ilyen kiruccanásuk alkalmával voltak, akik elégedetten tértek haza, arra törekedvén, hogy a következő alkalmakkor is szerény megélhetőségükért minél jobban üzletelhessenek. Azonban nem mindenki mondhatta kimondottan sikeresnek magát ezen a szakterületen ― mert később azzá vált ― és miután fennhagytak nem győzték irigységből pletykálkodni azokról, akik megélhetéshez jutottak az effajta portékák árusítása során. Azonban, mivel ez már a rendszerváltás előtt jóval kezdődött, visszamenőleg senki sem tudott pontosan emlékezni arra, hogy a jelenlegi "bazáros" miként került Jarabóra. Annyit mindenki tudott felőle, hogy már nagyon rég és, hogy eleinte nem egyedül volt, hanem a családjával. De még sokan azt sem tudták pontosan, hogy miként maradt egyedül az a férfi, aki közvetlenségével, népszerűségével befészkelte magát a Jarabóiak közé. Kolozsi Ágostonnak hívták, úgy 55 éves lehetett és tulajdonképpen nem volt egyedül. Egy kislány is vele volt. Azt mondják, hogy már a rendszerváltás után történt, amikor a felesége és a lánya egy autóbalesetben meghaltak. A kislány ― az unokája ― csodálatos módon sérülés nélkül túlélte a meglehetősen durva balesetet és körülbelül öt éves lehetett, amikor a bazárba az öreg mellé került. Mindez a tragédia meglehetősen Jarabótól nagyon távol eshetett meg, mivel az ottaniak közül is csak néhányan voltak tájékozottak a történtek felől. Jarabón egyre jobban virágzott a turizmus, ennek sokan örvendtek is és az élet zajlott tovább. A "Bazáros"-ról mindössze annyit tudott mindenki, hogy már rég itt van és folyton egy különösen furcsa kislány van vele, aki kimondottan ügyesen tudja helyettesíteni az öreget, amikor beszerzési úton van. Egy fa barakkot építettek maguknak, amelyben van a "bazár" ― mert így hívják a helybéliek ― és egyben a lakrészük is. Aztán az külön kérdés, ― amellyel sokan, már csak kíváncsiságból is foglalkoznak ― hogy vajon miként érheti meg az öregnek, hogy télen-nyáron ott kucorognak azzal a gyerekkel abban a kis kócerájban és a leánykát azonnal iskolába kéne íratni, de soha nem járatta semmilyen közösségbe, óvodába…(?) És ez meglehetősen nagy probléma volt, de csak kimondottan azok számára, akiknek abszolút semmi közük sem volt az egészhez. Ugyanis a leányka eltekintve attól, hogy sosem járt óvodába, a közösségi élettel mégsem voltak neki különösebb problémái. Sokkal ügyesebb és okosabb volt a vele korabelieknél. Sokan hallották nemegyszer, amint a Túr-Turi patakában fürödözve milyen gyönyörűen énekel. Amint a legendában a szirének éneke képes elvarázsolni az arra járókat, hát a lányka hangját hallva is, aki csak egyszer hallotta, bizony valamelyest elvarázsolódott. Kivarázsolódott a hétköznapok terhes forgatagából és egy olyan világgal ismerkedett meg hirtelen, amely tudatosította mindazt benne, hogy íme ez is egy valóság! Ez a csodálatos ének, amely egy ugyancsak csodálatos (más)világot teremt maga körül! Ez a kimondhatatlan öröm, amelyet ennek a dallamnak hallására érez! Hogy létezik egy másik világ is, amelynek csodálatossága megéri újult erővel felvenni a hétköznapi világ terheit! Különös kislány volt, még a neve is nagyon különös volt. Görög eredetű, a Margarétából adódó GRÉTA. Jelentése: Gyöngy. És gyöngyként, lélekben tiszta igazgyöngyként érintett mindenkit aki a szépséget és harmóniát értékelni volt képes. Nem kimondottan a külső szépsége által, mert nem volt az a kimondottan Vénuszi szépség. Viszont csúnya sem volt egyáltalán, hanem inkább olyan különlegesség volt a tekintetében, az egész lényében, megjelenésében, ami egyben felkeltett minden iránta való érdeklődést. Viszont mindezek ellenére a Jarabóiak eltekintve, hogy néha még olyan éneklést is hallhattak, amely különleges hangzása belsőleg is meg érinthette őket, mégis mintha nem tudtak mit kezdeni ezzel a különleges érintéssel. Annyira közönségesek voltak, hogy a szépet és harmóniát csak kimondottan a közéletre leszűkült szférákban keresték. Abban a tudatban, hogy csakis a társadalmi értékeknek számított javaik szerint élvezhetnek némi örömet az életben. A kis Gréta mindenki szemében egy csoda volt, de leginkább, olyan megszólási értelemben vett csoda, hisz' nem úgy viselkedett, mint a többi kislány. Annak ellenére, hogy mindig vidám volt és barátságos, mégis meglehetősen keveset barátkozott. És ha barátkozott is gyermekekkel, azt csak kimondottan a bazár körül és a vele kimondottan kapcsolatos területeken. Amikor nem volt a bazárnál, mindig egymaga oldotta meg, hogy kellemesen tölthesse az idejét. Elkószált egyedül az erdőben olyan messzire, hogy a pásztorok, favágók fejcsóválva újságolták, hogy hol találkoztak az erdőben ezzel a különös gyerekkel. Még azokban az időkben is, amikor a medvék annyira elszaporodtak, hogy egyesek még ki sem mertek járni az erdőbe. És volt úgy is, amikor már szűrkülödött és a leányka épp akkor indult fel a Kormos gerince felé. ― Nem félsz egyedül te leány? ― kérdezték a vele találkozók ― Hisz' mindjárt sötét van! ― Mitől kellene féljek? ― kérdezte őszinte természetességgel a kislány. ― Hát a medvétől te buta! ― világosították fel. ― De hát én barát vagyok vele! ― csodálkozott el a kislány. ― Csak ő vajon barát-e veled? ― kérdezték nevetve az emberek. ― Ha nem volna barát velem, azt tudnám! ― És honnan tudnád azt? … A lányka vállat vont és nem felelt, de biztos volt egy dologban: Abban, hogy amivel egyszer harmóniába került, ott semmiképp nem eshet bántódása. Ugyanis voltak esetek, amikor sok mindent már előre megérzett. Főképp olyan dolgokat, amelyek kimondottan az ő lényével voltak kapcsolatosak. De ki érezte az emberek lényéből azt, hogy érzelmileg milyen szinten állnak azzal a miről épp beszélnek. Nem tudta pontosan megállapítani a szándékukat, de ha kellőképpen szembe tudott nézni valakivel, meg állapította azt, hogy jót, vagy rosszat várhat-e tőle. Ha túlságosan ellenséges lelkületi áramlásokat érzett, akkor általában rossz lett a közérzete, vagy a feje fájt. Éppen ezért kényszerült mindig arra, hogy időnként otthagyja a nagyapját és egyedül elvonuljon messze be az erdőbe, ahol csak egyedül lehet és ellazultan engedje, amint a fák levelein keresztül beáramló Nap sugarai éltető erőként gyógyítják ki a rossz közérzetéből. Éppen ebből kifolyólag amikor iskolakötelessé vált, hol járt iskolába, hol nem. Amint megérezte az erdő "hívását", a legtermészetesebb módon a patak csobogását és az erdő zúgását kereste fel. És érezte, hogy abban a meghitt kellemes környezetben, ott egyedül sok olyan dolgot meg tudott tanulni, amelyekkel társai egyáltalán nem is találkozhattak az iskolában. Aztán nem csak kimondottan az álmodozásoknak élt, hisz' amiből éltek annak is eleget kellett tenni, így sokszor a bazár is fontosabb volt az iskolánál. Mindezekért azonban az öreg Bazáros Gusztit hibáztatták, de azonban mégis a leánykára vetítették ki ellenszenvüket. Különösen az asszonynép körében volt nagyon megbotránkoztató az, hogy annak ellenére, hogy már 9 -10 éves volt, még nem hagyta el azt a gyerekkori szokását, hogy ― még a hideg évszakokban is ― anyaszült meztelenül fürdőzzön a Túr-Turi habjai között. És mindamellett, hogy Gréta ezt a szokását teljes ártatlansággal és természetességgel már egész kiskorától űzte, ezzel kapcsolatosan a szülők közül sokan a közoktatási területeken ellen intézkedéseket is folytattak. Azonban mindezt nem épp a legnagyobb sikerrel, mert mivel Gréta nagyon keveset járt az iskolába, annak ellenére mégis a jó tanuló gyerekek közé tartozott és lehetséges, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem találtak az ehhez hasonló esetekhez megfelelő eltiltási módszert. Szóban igaz, többször próbálták megértetni vele, hogy igazán mi illik egy korabeli lánynak és mi nem, de Gréta az ilyen intelmekkel nem sokat foglalkozott. Azt mondta, hogy neki nincs külön fürdőszobája otthon és tisztálkodni viszont szükséges dolog. Azonban a Túr-Turiban való pancsolást nemcsak kimondottan tisztálkodási célok végett folytatta, hiszen sokszor órák hosszat el lubickolt a hideg vízben. Halál az erdőben Azon a nyáron amikor Dragó hazakerült a javítóintézetből, a Karakó és Jarabó közti hegygerinc erdejében nagyon elszaporodtak a medvék. Az emberek úgy Karakón, mit Jarabón, mind félelmet keltően beszéltek medvékkel kapcsolatos megtörtént ― és meg nem történt ― esetekről. A gyávábbak közül sokan még nappal sem mertek kimenni az erdőbe a medvéktől való félelmükben. A Medve viszont annyira védett állattá vált, hogy semmiképpen nem szabadott vadászni. Függetlenül attól, hogy mennyi kárt tettek ― és nem beszélve azokról az esetekről, amikor sokak nyomorékká váltak medvetámadásokból kifolyólag. Az ilyesmiket mindig "hivatalos formákban" úgy intézték, hogy az emberek voltak a felelősek saját sérüléseikért. Ennyire sokat ért a medve akkor az államnak. Lénárd Domokos akkoriban, már nem vadászott, nem félelem végett, hanem épp egy sikertelen "medvekaland" végett vonták meg tőle a vadász engedélyt. A "sikertelenség" ebben a szerencsés esetben abból adódott, hogy az orvvadászás kitudódott. Az eset annyira súlyos volt, hogy befolyásosságától függetlenül még a puskát is elvették tőle és hiába voltak azok a jól megalapozott kapcsolatai, "ultimátumot" kapott a vadászással kapcsolatosan. Ez az esemény, lehet mondani azt is, hogy kissé leültette, "megtérdeltette" a mindig hatalommal rendelkező igazgatót. De épp csak annyira, hogy valamivel "kisebb fiúnak" érezte magát. Dragó 16 éves volt. Igaz, hogy már kiskorában sem lehetett kimondottan "gyermeki léleknek" nevezni, de az utóbbi időben annyi sok mindenen ment keresztül, hogy a sorscsapásoknak minősült események hatására lélekben csaknem teljesen felnőtté vált. Apja arra számított, hogy az intézetbeli élet csak adott valamilyen formát a viselkedését illetően. És nem is tévedett. Csak számításai nem épp a megfelelő irány felé váltak be. Dragó, mint mindig, nem sokat törődött senkivel. Csendes volt, ha békén hagyták, sok vizet nem zavart. Viszont volt egy kimondhatatlanul nagy szabadság igénye és "békékén hagyni őt", az azt jelentette, hogy engedni, hogy menjen. Hogy merre, azt mindig ő határozta meg és soha nem közölte senkivel. És függetlenül az apja akaratától ― a Hajniét, még csak említeni is humorosan hangzana ― Napokra, sőt néha hetekre eltűnt. Már az apja nem is kerestette, pedig jól tudta, hogy az erdőben van és azt is tudta, hogy a medvék végett sokkalta veszélyesebbé vált az erdő. Sokszor ha szó került róla, beszélt úgy is felőle, hogy "Ott a medvék hadd egyék meg!" De valahol bízott a fiúban mert tudta, hogy nagyon jól rá tud hangolódni minden dologra, ami az erdőben való jelenléthez szükséges. Azonban kiruccanásai egyre kezdtek huzamosabbakká válni. Már nem volt szüksége annyi élelemre, és egyéb kellékekre ezért nem jött le az erdőből. Az erdőt kimondottan jól ismerte és különböző titkos helyei voltak, ahová különféle furcsa módon berendezkedett. Fő szálláshelye azonban a Komondor Pusztáján az egyik elhagyatott kis ház volt, amelyet nagy odaadással ki is javított. De mégsem oda rendezkedett be teljességgel, hanem elővigyázatossági okokból "értékeit" inkább a titkos tanyáin helyezte el. Csak az apja volt abban a tudatban, hogy egy meglehetősen vad életet él ott fent az erdőn. Dragó nagyon is tartotta a kapcsolatot az emberekkel. Még kisfiú korában felvette az ismeretséget a hegyoldal különböző részein legeltető pásztorokkal és ha szükség volt, még a segítségükre is volt. A pásztorok pedig titokban már gyermekkorától csodálták ezt a furcsa fiút, aki ráadásul beköltözött a Komondor Pusztáján lévő "ördögi" házba. Kezdte jól érezni magát ott fent a pásztorokkal. Napközben legeltettek és éjjelenként hol a medvékre ordibált velük, hol pedig a tűz mellett különböző kalandjaikat, történeteiket hallgatta. Rá érzett arra, hogy azok az egyszerű tanulatlan emberek, akik ott élnek fent a hegyben, sokkal őszintébbek egymáshoz, mint azok akik sok iskolát jártak és művelt embereknek mondják magukat. És sokkal szerencsétlenebbek és sajnálni valóbbak. Bizony! Dragó azt is észrevette, hogy sajnálni valóbbak. Mindazok a tulajdonságok ellenére, amelyek folytán sokan kezdtek irtózni tőle, Dragó tudta, hogy mit jelent sajnálni. Valakit sajnálni. Mert rá szorul. És azt is tudta, hogy ilyenkor nem a sajnálatra szorul az ember, hanem a segítségre. És, ha valaki segítségre szorult, akkor ő nem gondolkozott, hanem segített. Bár miről volt szó. De csak azokon, akiket képes volt ő megsajnálni. Akik tényleg bajban voltak és rá szorultak a segítségre. Több nyáj és karám volt ott fent a Hammas pataktól egészen a Túr-Turi köves partjaiig. Sok pásztorral tartotta a kapcsolatot. Legtöbb olyan korabeli fiú lehetett, akiknek nem adatott meg az, hogy épp olyan gondtalanul kiélhessék gyerekkorukat, mint társaik. Voltak köztük olyanok is, akik annak ellenére, hogy nagyon szegények voltak, még rossz családi körülmények közt is éltek. Úgy-mondván, hogy mostoha körülmények közt, árván, kisemmizetten, mindig csak a rövidebbet húzva, mindenből kimaradva. Az ilyenekkel, vagy ezekhez hasonlóakkal Dragó nagyon, de nagyon együtt tudott érezni. Rengeteg történetet hallott és az volt az érdekes, hogy egy olyan képesség fejlődött ki benne, hogy nagyon finoman ráérzett arra, ha valaki bizonyos dolgokat elferdítve mesél, vagy hamisan játszik meg valamit. Kimondottan alaposan bele látott az emberek pszichéjébe. És ezt a képességet sokszor gyógyító jellegűen is alkalmazta. Meg tudta mondani a bánatnak, vagy elkeseredésnek az okát. A pásztorkutyákat amelyeket nem ismert, csak úgy rájuk-nézéssel leültette és egy hangot nem adtak ki. Legtöbbször meg tudta mondani, hogy éjjel fog-e jönni a medve, vagy nem, Volt eset, hogy megérezte, hogy a juhok le fognak betegedni, vagy elmegy a tejük. És minderre nem tudott feleletet adni még saját magának sem. Korábbra visszatekintve, amikor Dragó még kisebb volt, már kialakult egy közelebbi baráti kapcsolata egy vele korabeli Jarabói pásztor fiúval, akivel azon a nyáron is találkoztak. A fiút Dávidnak hívták és az apjával együtt ― Anti bácsival ― teheneket legeltettek a Kormos Tetőn. Amint Dragó közben őket is látogatta, egy alkalommal összetalálkozott a Dávid két évvel idősebb nővérével, aki élelmet és tiszta neműt vitt az apjának és az öccsének. Néha barátkozott lányokkal, de mivel a női nemet kissé titokzatosnak találta, inkább csak tanulmányozta őket, jól megfigyelve, hogy mit miért mondanak, mit miért várnak el, miért kényeskednek, miért sírnak annyit… stb. A lányt Adélnek hívták, szép volt és két évvel idősebb nála. Tulajdonképpen inkább Dragó tetszett meg a lánynak, mert a fiú őt is előre csak tanulmányozni akarta, de aztán később már ― Adél által ― elég meggyőző tapasztalatokat szerzett a női nemmel való ismerkedései során. A lányt sokszor elkísérte a faluba és sokat találkoztak. Ebből kifolyólag még jobban össze barátkozott az öccsével, sőt, még az apjával is. Legtöbb idejét a tanyájukon töltötte és Adél is sokkal többet volt fent az erdőn, mint általában. Adél és Dávid szülei szegény emberek voltak. Dragó mivel többször járt náluk, felmérte azt, hogy mennyivel másabb az élete egy ilyen Dávidhoz hasonló fiúnak, mint például neki. Hiába, hogy különösen soha nem volt szüksége a szülői támogatásra, nem nagyon él velük, nem is szereti őket, sőt, az apját kimondottan gyűlöli, de mégis, amikor bizonyos szükségleteket vagy igényeket kíván kielégíteni, azért csak fel keresi a családi házat és valamilyen formában csak beszerzi magának mindazt, ami szükséges. És mindezt csakis azért, mert van ahonnan. Dávid és Adél pedig ilyesmire nem tudnak egyáltalán számítani, mert nem volt ahonnan. A szüleik szegények voltak és nekik is dolgozniuk kellett, még azért is, hogy meg szerezzék a szükséges ruhaneműt. Az élelemről nem is beszélve. Dragó otthonról bizony gyakran el-el csent bizonyos dolgokat, amelyekkel segítséget nyújthatott nekik. Például előfordult, hogy Lénárd Domokos egy szép napon nem talált rá a vadász csizmájára. Igaz, hogy már nem járt vadászni, de az erdőbe járni egyet azért felhúzta volna. Vagy úgy is volt, hogy Hajni nem kapta sehol a hajszárítóját, vagy az arc ápolói közül tűnt el csakúgy valamelyik… De Dragó a személyes holmijaiból is sokat passzolt át úgy barátja mint az apja számára. Az Adél részéről nem is beszélve. És mindezek "otthon nekik már nem kellettek". Néha azért vitte túlzásba az ilyesmiket, mert Dávid annyira egy őszinte lélek volt, hogy az már az élhetetlenség határát súrolta. Dragó néha az ilyesmire nagyon tudott haragudni és nem győzte bíztatással, hogy vesse meg a lábát valamiképp és ne hagyja, hogy mindenki csak kihasználja. Adélnál már más volt a helyzet, mert neki a közlékenység nem jelentett különösebb problémát (csak néha Dragónak) és jobban tudta érvényesíteni magát az emberek közt. Lent a hegygerinc mindkét oldalán javában virágzott a turista forgalom és fent, ahol a pásztorok legeltettek, ott minden éjjel a medvék látogatták őket. Különösen egy nagy hatalmas csaknem teljesen fekete "vérmedve". Amelyet ugye nem szabadott kilőni ― függetlenül, hogy milyen veszélyessé vált és milyen károkat okozott ― mert nagyon nagy értéket jelent az államnak. Ez a vérmedve, ― az ottaniak Samunak nevezték ― leginkább a juhnyájakat fosztogatta, de amikor úgy adódott azért a tehenek közé is ellátogatott. A Dávidék a teheneket hárman őrizték. Dávid, az apja és egy öreg akit Guszti bá' nak szólított mindenki. Éjjelente legtöbbször Dragó is ott volt velük. (Ha titokban nem volt épp Adélnél). … Egy este épp miután Dávid megfejte az egyetlen göthös fejős tehenet, Dragóra egyszerre, mintha csak rá vetették volna, egy olyan furcsa ijesztő érzés jött rá, hogy beleszédült. Fogalma sem volt, hogy egyáltalán mi történik vele, olyant még életében nem érzett. Amilyen hirtelen tört rá, épp olyan hirtelen el is mullt. Gyorsan kezdte össze szedni gondolatait, emlékezni próbált, de azt sem tudta, hogy mire kellene emlékezzen és miért. De valami mégis azt súgta, hogy: Emlékezzen! Egyre csak pörögtek a gondolatai, egy idő után már kezdtek zavaróak lenni. Felkelt és járkálni kezdett. Aztán egyszer csak meg villant valami. Édesanyja halálakor érzett hasonlót! Valamit, ami a halállal kapcsolatos… ― "Halál! " ― Villant át az agyán. De hol? Mikor? Hogyan? Mi hozhatja ide a halált? Aztán egyből megvillant: Medve. Samu? Elsápadva fogta meg a Dávid apjának a karját. ― Anti bácsi! ― suttogta. ― Mi az fiam? ― kérdezte csodálkozva. ― Valami baj van! Valami nem jól fog történni! Annyira kezdett koncentrálni, hogy a feje is belefájdult, de nem jutott semmire. Az érzés már elmúlt, de a hatása egyre jobban idegesítette. Tovább erőltette magát, a többiek előre csak csodálkoztak, de aztán némi félelem lett úrrá rajtuk, mivel tudták jól, hogy "Dragó néha az ördöggel jár". Füttyögtetni kezdtek a kutyáknak, hogy hollétükről megbizonyosodjanak leellenőrizték, hogy a fejszék a helyükön vannak-e. Az állatok sem jeleztek semmit… Hallgatóztak a csendben, aztán egy kis idő múlva fellélegeztek, mert a Medvekő irányából egyből heves kutyaugatás tört ki. Ugyanis a kutyák ugatásáról meg tudták állapítani, hogy Samu azon a részen "tevékenykedik". ― Nem lesz baj. ― mondta csaknem boldogan az öreg Guszti bá' ― A Kelemenék juhaiból jól lakik. Ma éjjel nem jön ide. És a Kelemenék kutyái fogtak. Egyre csak jobban és néha át váltottak vonyításba. Samu ott volt náluk. De Dávid apjának idegessége azért nem múlott el teljesen. Ez a kölyök, ha valamit megérez, akkor valami történik… Vagy esetleg tévedett volna? … Igaz, hogy csak ritkán szokott tévedni. …(?) … De hátha most tévedett! ― Vagy hátha nem! Aztán amikor esti teendőjüket elvégezték, egy füstölgő csutakot a tűzön hagytak és a Medvekő irányából hallatszó kutyaugatás lármájától egyáltalán nem zavartatva magukat ki-ki a maga vackán meghúzódva pihenni próbáltak. Éjfél után lehetett, amikor Dragó egyszer csak felébredt. De egyből olyan éber lett, akárcsak napközben és még ő is csodálkozott. És még azon is, hogy hihetetlenül csend van! Annyira, hogy az már egészen feltűnő! Nagyon is tisztában volt azzal, hogy éjjel az erdőnek vannak bizonyos neszei és ezeket az ember füle annyira megszokja, hogy egy idő után már "nem is hallja". Egy olyan természetes jelenségnek minősül, mint például ahogyan "lélegzik az erdő". És abban a pillanatban Dragó azt érzékelte, hogy az erdő egy rövid időre "vissza tartotta a lélegzetét". És mivel egy lélegzet visszatartás nem tarthat hosszú ideig, hát utána következett is, de úgy minden egyből: Nagy reccsenések, roppanások, állatbőgés ― és csak mindezek után ― kutyaugatás… A nagy kalamajkára mindenki felszökött és ordítozni kezdett. A sarlós Hold gyenge fényénél látni lehetett, amint a hatalmas, nagy Samu egy bőgő tehénborjúval ki töri a karám oldalát, számba se véve a hősiesen ugató kutyákat és csaknem könnyedén az erdő felé vonszolja, majd eltűnik a sűrűben. Mindez nagyon rövid idő alatt zajlott le. Mire mindenki észhez kapott, Samu lehet már kóstolgatta is a lopott borjat. Ilyenkor, ha nem tépi szét olyan erősen az állatot, még érdemes visszaszerezni. De viszont mindenki tudta jól, hogy mivel nagyon kockázatos egy művelet, az ilyesmi nem mindig szokott sikerülni. Elvenni a zsákmányt, főleg Samutól, az kész öngyilkosság. De ettől eltekintve, már csak megszokásból is fejszéket ragadva már indultak, hogy kövessék a nyomokat, de alig léptek néhányat, hirtelen összenéztek. – Csak hárman voltak! ― Dávid… ― suttogta ijedten Anti bácsi. Kiabálni kezdtek, de válasz nem jött semerről. Közben már meg is futamodtak a Dávid fekvőhelye felé és ahogy oda értek nem messze meg is látták a hason fekvő fiút. Gyorsan oda ugrottak hozzá, de olyan egy furcsa pozícióban feküdt, hogy előre hozzá se mertek érni. Szólították, de nem még csak nem is nyögött. Aztán az apja óvatosan megfordította és amint rá süttettek az elemlámpával, mind a hárman elszörnyedtek a látványtól. Minden vérben úszott körülötte és az arcának a fél oldala teljesen le volt tépve. Csak a csont, a koponya váza látszott. Hátborzongatóan irtózatos volt ránézni. Egyáltalán nem mozdult, Dragónak még volt lélekjelenete és ahogyan Bolditól tanulta, megnézte a pulzusát. Kitapogatta egyszer, kitapogatta kétszer, háromszor… Pulzus nem volt. Minden olyan hihetetlennek tűnt. Dávid már nem él, meghalt… És mégsem akarták elhinni. Az apja felordított fájdalmában. Az öreg Guszti bá' felhevülten káromkodni kezdett ― ugyanis ahhoz mindig kitűnően értett ― Szidta az Eget, a medvét, a rendszert, hogy még az embernél is többre tart egy medvét… Dragó pedig visszagondolt arra a különös érzésre, amely az este egy fél percnyire olyan erősen hatalmába kerítette. Aztán arra a különös ébredésre, a titokzatos csendre… aztán a nagy zaj, a medve, a kutyák, meg minden és végül Dávidra, aki már meghalt. Aztán a jajveszékelő apjára, a még mindig káromkodó öregre, aztán furcsa módon valahogy megszűnt gondolkozni. Egy fajta hiányérzet lett úrrá rajta és egy nagy, hatalmas űrt érzett maga körül. Egyebet semmit. Még aközben sem érzett ennél egyebet, amint segítségért indult Kelemenékhez a Medvekő felé. Ugyanis nekik volt szekerük és azzal szállították le a Dávid holttestét a faluba. Dragót barátja halála nagyon megérintette. A legjobb barátjának mondhatta. És meghalt. Samu ölte meg. És amint erre gondolt, érezte, hogy gondolatai lassan lecsendesednek, de annyira, hogy mintha már nem is gondolkozna egyáltalán, csak a bosszú ízét érzi vibrálni minden egyes sejtjében. Nem gondolja el, hogy miként lehetséges ezt megtenni, nem csinál tervet, csak egyszerűen tudja, hogy bosszút áll! Meg fogja ölni Samut! Ez biztos! Hiszen érzi ugyanúgy, mint Dávid halálát! Meg öli a fekete bestiát, és szörnyű kínok között fog elpusztulni. Ezt is tudja. Ki vagyok én? Dávid temetése után Dragó kiment a medve etetőhöz. Ott leült és nem tett egyebet, csak várt. Nem tudta ő sem pontosan, hogy mire vár és miért épp az etetőnél, de várt. Mégpedig tökéletes nyugalommal, pedig nagyon kiszámíthatatlan, hogy Samu, a vérmedve mikor jelenik meg az ebédre, vagy vacsorára. Igaz, hogy nem volt felszolgálva neki semmi, már hetek óta, de általában azért mindig szokott kontrollt csinálni az etetőnél. Dragó ott üldögélt egészen sötétedésig, aztán fogta magát és haza ment. Otthon pénzt kért az apjától, de mivel nem mondta meg, hogy mire kell, az apja nem adott. Ez egyáltalán nem okozott neki problémát, mert egy megfelelő pillanatban megfogta a videó készüléket, elvitte és eladta. És már meg is volt a varázslat. Hosszú drótkötelet, ácskapcsokat, kötöző drótot, ásót, lapátot vásárolt és mindezt elrejtette a garázsban. Másnap, meglehetősen jelentős csomagjával nekiindult az erdőnek. Amint a medve etetőhöz ért, legelső dolga az volt, hogy nekilátott egy nagy gödröt ásni az etető alá. Késő délutánra, bizonyos pihenőket beiktatva kiásott egy körülbelül három méter mély gödröt. Aztán a drótkötél egyik végét fel kötözte az etetőre, a másikat egy fára, az etetőtől úgy 5 méterre. Amire mindennel elkészül már este lett. Ott hagyott minden és hazament, de ezúttal a Komondor pusztájára. Mert azt is, sőt, azt tekintette igazi otthonának. Hisz' csaknem összkomfortosan be volt oda rendezkedve. Puliszkát főzött, mint ahogyan a pásztoroktól tanulta, megvacsorázott és lefeküdt. Nem foglalkozott semmivel, sem kutya ugatásokkal, sem pásztorokkal, sem medvékkel. Fáradt volt és elaludt, mint a bunda. Reggel nagyon korán kelt és még mielőtt az apja felébredt volna, már otthon a garázsban volt. Előszerelt két hordozható nagy műanyag edényt és a benzintartályból tele töltötte azokat. Aztán még néhány apró kelléket vett magához, előkerített egy biciklit és arra kötözte fel a két benzinnel telt demizsont. Aztán, hol felülve, hol taszítva elindult az erdő felé. Elég sok erőbe telt, amíg kiért az etetőhöz. Le pakolta az edényeket és a biciklit taszítva elindult az Ongától Észak felé, ahol aztán már egyre csak fogyott a gerinc és egy lapályos résznél beereszkedett a völgybe, ahonnan cigányoktól egy meglehetősen büdös lófejet kért. Be göngyölte egy nejlonba, egy hosszú dróttal a bicikli után kötötte és azzal indult is vissza. Mikor visszaért az etetőhöz, nagyjából elégedett volt munkájával. Egy keveset pihent, aztán nekilátott felszerelni a csapdát. Először a gödröt letakarta lobos ágakkal, aztán a lófejet a megfelelő magasságban felkötözte a drótkötélre és még egy hosszú vékony dróttal egyik közeli fához kötötte. Ott, azon a fán egy aránylag elfogadható leshelyet hozott össze magának, hogy majd a gödör fölé irányíthassa a "csalit". A csapda kész volt. Még egyszer mindent jól átnézett. Leellenőrizte a huzalt, a drótot, minden rögzítést, felerősítést, aztán leült és várt. De nem Samut várta ― bár neki készített elő mindent ― hanem, egyszerűen csak várt. Próbált minden zavaró gondolatot a tudatából kiiktatni. Sok idő telt el így, amíg aztán idegesen felkelt és járkálni kezdett. Érezte, hogy nem csinál jól valamit. Visszaült és ismét a gondolataitól próbált megszabadulni. Mind csak arra koncentrált, hogy érezzen valamit, de a fáradtságon és az éhségen kívül nem érzett egyebet. Belátta, hogy ez így nem megy tovább. Elindult a Komondor Pusztája felé, hisz' ideje volt, hogy egyen is valamit. Útközben jött rá, hogy hol a hiba. Hogy nem is a gondolatok zavarják annyira, hanem egy egész más valami. Az a bizonyos zavaró hatás, nem egyéb, mint az elhatározás. Amely még akkor meg volt benne mielőtt neki fogott volna a csapda felszerelésének, már akkor uralta a szándék, a bosszúvágy, hogy Samut ki nyírja. És ez minden tevékenységénél folyton végig kísérte nem engedvén közelíteni azt a megérzést, amire tulajdonképpen ő vár. Kimondhatatlanul megörvendett ennek a felfedezésnek, de viszont nem győzött csodálkozni, hogy a bosszúvágy ennyire befolyáson tudja a szellemnek a tiszta működését. Hazaért a kunyhóba és vacsorát készített. Bármit tett, minden egyes mozdulatnál próbált minél elengedettebbnek, lazábbnak lenni és Samut épp oly természetesnek venni, mint akárcsak a tűzhelytől pár méternyire lévő fát. Mindkettő egyszerűen csak létezik a lét forgatagában, történetesen épp abban az időben, amikor ő is épp ott, abban a környezetben létezik, amelyben ők. Egyik sem fontosabb a másiknál. Sem ő, sem Samu, sem a fa. Mindenik, itt ebben a jelen környezetben valamiféle feladatot teljesít. Ő is, Samu is, a fa is. És olyan egyszerű az egész! Az ő feladata épp az, hogy ebből a környezetből kiiktassa Samut. Ennyi! Semmivel sem több! Semmi harag, vagy gyűlölet nélkül. Csak a meggyőződés számít! És a végrehajtáshoz kellő akarat és belső erő. Ami meg van. Vacsora közben jött rá a nagy titokra. Már nem is próbált semmire sem koncentrálni. Nem várt már semmiféle megérzésre. Nyugodtan lefeküdt és elaludt. Békésen átaludva az éjjelt reggel kissé lustálkodott egyet ― ami egyáltalán nem volt szokása ― teljes nyugalommal megreggelizett és elindult egyet sétálni. Nem is ment a medveetető felé. Nem messze a Komondor Pusztájától egy pásztorcsalád legeltetett, feléjük ment és elbeszélgetett velük egy keveset. Aztán úgy dél felé az Onga csúcs irányába vette az útját. Felsétált egészen az Onga lábáig, ahol Kelet felé már sziklák lejtettek a Túr-Turi patakába. Eszébe jutott, hogy épp nyolc éve annak, amikor édesanyjával utoljára volt itt ezen a helyen. Nyolc éve, hogy édesanyja meghalt… Jól esett volna kissé eltűnődni, de apjával kapcsolatosan bizonyos érzések kezdtek feltörni benne és erőt véve magán visszafordult és leszaladt a lejtőn. Épp a Tündérkert tekervényes bokrai közt járt, amikor egyszer csak valami át suhant rajta és egy a gyomrából egy forróság tört fel a mellkasába. Egy fajta beteljesülés vágy villan fel benne, amitől kissé izgatottá is vált. Mozdulatlanul állott és még érezte a forróságot magában és azt is, hogy tagjai reszketnek. Legszívesebben nyomban megfutamodott volna, de fékezte magát és néhány csendes, hosszú lélegzet után kezdett megnyugodni. Csak arra próbált összpontosítani, hogy el kell végezzen egy feladatot! És nem maradt hátra egyéb, mint alázattal megvárni a kellő pillanatot. Nyugodtan folytatta az útját. Hazament, evett egy keveset, magához vette a vászonból készült katonai sátorlapját és elindult a medve etetőhöz. Már sötétedett, amire odaért. Ezúttal nem ellenőrzött le semmit, hanem felmászott a leshelyre, magára terítette a sátorlapot, a hátát neki vette a fa vastag ágának és várt. Tudta, hogy Samu érkezni fog. Csak azt nem, hogy mikor. De ez felől nem idegesítette magát, csak arra koncentrált, hogy el kell végeznie a feladatát. Úgy volt elhelyezkedve, hogy lazán tudjon maradni és, ha netalán elszundítana, hát ne essen le a fáról. A teljes kényelem kizárt volt, de Dragó soha sem volt a kényelemhez szokva. Minden porcikájában bizsergést és melegséget érzett. Csak erre az érzésre összpontosított és a légzéseire. Egyebet mindent kizárni igyekezett magából. És ez nagyjából sikerült is, mert időérzékét teljesen elveszítve mégis egy olyan éber állapotba hozta magát, hogy ami környezetében történt, abszolút mindenről tudomása volt, de mégis a lehető legtökéletesebben szűrt ki minden fölösleges "nem odatartozó" neszt vagy rezdülést. Talán éjfél felé, amikor a nehéz, komótos léptek döndülését észlelte, hirtelen idegesség és nagy izgatottság fogta el. Röptében megállapította, hogy mindez nem helyénvaló, de abban a helyzetben, amikor egy hatalmas nagy ragadozó közelében van az ember, nem a legkönnyebb az idegállapotának parancsolni. Továbbra is csak arra próbált összpontosítani, hogy csak a feladatát végzi el, de amint a drót végét markolta érezte, hogy mennyire reszket a keze. A medve nem csapott különösebb zajt, nagyokat fújtatva, szaglászódva közeledett, majd amikor a kifeszített drótkötél alá ért, a fejét magasba emelve szimatolni kezdett, amíg aztán észre is vette a magasban lógó lófejet. Hátsó lábaira állva kapkodni kezdett utána, de túl magasan volt felfüggesztve ahhoz, hogy elérje. Dragó épp ezt a pillanatot várta. Annak ellenére, hogy életében még csak ehhez hasonló állapotot sem érzett, óvatosan húzni kezdte a dróttal megkötött lófejet. Nagyon lassan húzta, mert érezte, hogy a medve bármelyik pillanatban ráérezhet a jelenlétére. Még az is tökéletesen tiszta volt előtte, hogy még a gondolatai, érzelmei is könnyen meghatározhatják az állati ösztön működését. Dragó, saját természetes ösztöneinek működését ― amelyeket eddig szükségszerűen visszafogott ― csak akkor engedhette igazán szabadjára, amikor a medve egy adott pillanatban, amikor a gödör fölé közeledő lófej után csapkodva, hirtelen egyensúlyt veszítve és az álcának szánt vékony lombokat maga után rántva, nagy robajjal bele döndült a gödörbe. Ekkor teljesen megváltozott a Dragó lelkiállapota. Nem azért, hogy annyira megnyugodott volna egyből, mert továbbra is reszketve ugrott le a fáról és rohant a benzines edényekhez. Aztán, csak reszkető kezekkel vette le a csavart mindkettőről és öntötte mind rá a benzint a gödörben prüszkölő, fújtató medvére. Majd gyufát is alig tudott gyújtani az idegességtől. A medve, ha késve is, de megérzett valamit, amit az állati ösztöne súgott oda neki. Hatalmasat ordítva önkívületben kezdett kaparászni a gödörben. Ösztönösen próbálta feltölteni a gödröt és mind az oldalát kaparászta. Azonban, amikor Dragó "be gyújtott neki" , akkor már inkább a fájdalommal volt elfoglalva. Amint a medve nagyot robbanva kigyulladt, egyből akkora láng keletkezett, hogy Dragót is eléggé megégette. De nem volt annyira súlyos, hogy ezt számba vegye, volt neki ennél fontosabb elfoglaltsága is. Teljesen hatalmába kerítette a bosszú vágya és ettől kapva erőt, fájdalmát leküzdve fejszét ragadott és amint a lángok csendesedtek lefelé kalimpált a gödörben fetrengő, artikulátlan hangokat kiadó medvére. Kifejezhetetlenül borzalmas és ugyanakkor ijesztő látványt nyújtott, ahogy abban a büdös égett hús szagától bűzlő gödörben a fájdalomtól eltorzult pozíciókban üvöltöző állat felverte az éjszaka csendjét. Egy idő után, már a medve veszélytelenné vált. Már nem próbált menekülni, csak rángatózott, hörgött, míg égett kínjában a gödör falának súrlódva mind ledörzsölte a húst magáról, csontjai, belső részei látszottak imitt-amott… És ez a borzalmas és szánalmas látvány volt az, amelytől Dragó igazán elégtételt érzett magában. Annyira, hogy egy adott pillanatban, amikor cselekedetének minőségét felmérte, megborzongott saját magától. És irtózattal kérdezett rá: Vajon ki vagyok én? … … Dragó titokban még arra is számított, hogy mivel ő még kiskorú, tettéért hátha az apját ítélik el. Hisz' régebbről neki már volt egy "medvekalandja" és "ultimátum" is volt adva neki…(?) Nem kimondottan ez motiválta ebben az irtózatos állatkínzásban, hisz' már a legelején "a kocka el volt vetve". Viszont, hogy félt volna a tette után járó következményektől, az is nagyon távol állott tőle. De utólag számítgatva a lehetőségeket arra gondolt, hogy két legyet üthet egy csapással. Milyen elégtétel lenne még az is, hogy azt a büdös, mocskos gyilkost lecsuknák. Miatta. És ott rohadna meg a börtönben! Azonban, amint az effajta (kimondottan) "gyermeki" ábrándok lepték el a kiskorú bűnözőt, a törvények értelmében bizony egészen másképp dőlt el minden, mint ahogyan azt Dragó remélte. Kiskorúságára vonatkozólag csupán annyi előnyt élvezhetett, hogy amíg a tárgyalások folytak, addig szabadlábon védekezhetett. De a tettéért kimondottan ő volt a felelős. És bosszankodott is Dragó emiatt. Nem kimondottan azért, hogy büntetést kell letöltenie, hanem inkább azért, mert az apját még csak meg sem büntetik… Pedig Lénárd Domokosnak ezúttal a fia ezen tette bizony nagyon sokba került. És nem kimondottan anyagilag felszámolva, hanem, hogy mint hajdani befolyásos, megbecsült ember, mennyire kegyvesztetté válhat az élet során, főképp, ha egy ilyen fia van, mit ez esetben Dragó. És nem beszélve mindazokról, amik lelki szinten dolgozódnak és nem dolgozódnak fel. Hogy kiskorától fogva, mát mekkora energiát fektetett abba, hogy fia egy kemény, határozott igazi férfiúvá váljon… és valójában azzá is vált, már 16 évesen… Csak ő valahogy nem épp így akarta. Hogy épp ennyire kemény és kegyetlen legyen. ― Még vele szemben is. ― Aki annyira szerette mindig… ― És mindennek ellenére még most is szereti! ― Mert az idők folyamán Lénárd Domokos bizony kiérezte, hogy fia mennyire gyűlöli őt. És ráérzett arra is, hogy miért. És az effajta igazságokra mindig nagyon keserves volt emlékezni. Már a nyár vége felé közeledett, de Dragó még mindig szabadlábon "védekezhetett". Még nem volt ítélet hirdetve. Az apja épp ennek enyhítése érdekében volt annyira elfoglalva, hogy már azt sem tudta követni pontosan, hogy mi történik a saját házában. Ugyanis kimondottan felnőtthöz illő hangnemben a fia értésére hozta, hogy mit jelet feltételesen szabadnak lenni és ha netalán nem tart be bizonyos szabályokat, akkor a dolgok még súlyosabbá válhatnak. Néhány hét elteltével örömmel vette tudomásul, hogy végre ez esetben fia egyet értett vele. Ugyanis nem kószál az erdőben, legtöbbet otthon ül, amíg ő a büntetése enyhítésének érdekében nap, mint nap fáradozik. Viszont a Dragó "otthon ülésének" motivációja egész más okból adódott, mintsem abból, hogy egyet értett volna az apjával. Ugyanis az történt, hogy Dragó bármennyire kimondottan kegyetlen és sokakat megbotránkoztató dolgot művelt, mivel az apjának fia volt és mellette állt, hát valahol Hajni is a családhoz tartozónak érezte magát. Próbált ő is elnézni a dolgok fölött, mint ahogyan azt ilyenkor tenni szokás. Dragó, mivel ezt a tettét tartotta elért eredményeinek leg-kiemelkedettjeként, hát mélyen magába szállva ismételten át-át élt egyet - mást a jelenetek érdekesebb részeiből. Mélyről jövően kutatta az átélt pillanatok keletkezéseinek okát, benyomásait és különböző lelkiállapotokra visszatérve kereste a miért-jüket. Nem nagyon beszélt, inkább csak üldögélt egy helyben órák hosszat… És Hajni ezt az állapotát összetévesztette azzal, amikor az ember tettei miatt mély bűntudatot érez. Így hát óvatosan megközelítette és vigasztalni próbálta. Dragót eleinte zavarta ez, de azért nem fejezett ki semmiféle ellenszenvet. Ugyanis az Adéllel való közelség folytán megtapasztalta ő is, hogy mit jelent egy férfinak a nőre vonatkozó igény. Viszont a Dávid halála után ― a bizonyos fontosabb elfoglaltságok miatt ― a lánnyal nem nagyon találkoztak. És amint Hajni közeledett feléje, megérezte benne a nőt. - Ezzel nem is lett volna baj, mert az csak egy érzés volt csupán, amit ő mindig kimondottan nagy önuralommal kezelt, hanem az villant mag hirtelen az eszében, hogy "Hajni az apjáé!". Igen! És az apja tart is hozzá! ― Legalábbis úgy gondolja ― És vajon el tudná-e venni tőle? Az apjától!!! Vajon? Hajnit. Hogy idősebb vagy sem, az nem számít. Az a lényeg, hogy érzi a nőt benne. És próba, szerencse. Ahogyan szokták azt mondani. Amint Dragó folyamatosan engedett a Hajni közeledéseinek, a nőre mindez újdonságként hatott és még örömet is érzett ezáltal. Dragó, hogy célját elérje, kissé még meg is játszotta magát, hogy tényleg el van keseredve a kilátástalan jövője miatt. Hajni pedig hűségesen vigasztalta és dolgait is igyekezett mindig úgy rendezni, hogy minél többet lehessen azzal a szegény fiúval. Hiszen szüksége van rá. Aztán lassan-lassan azt kezdte érezni, hogy valamiképp neki is szüksége van a fiúra! Kimondottan a női logikát használva mindezt csupán a "véletlennek" tulajdonította és titokban arra számított, hogy Dragó úgyis egyszer elkerül valamiképp a háztól és kettőjüknek ez a dolga rejtve marad mindenki előtt. Azonban Hajni nagyon megbotlott ezzel a számításával, mert Dragó mély elégtételt érezve "véletlenül elszólta magát" az apja előtt a Hajni intim szeretkezési igényei és kielégülései felől. Aztán néhány napra rá ítéletet hirdettek és elítélték. Apja folytonos intézkedéseinek köszönhetően, mindössze, csak három évet kapott. Lénárd Domokost nagyon megérintette a fiától kapott utóbbi gesztus, amely teljesen felborította a párkapcsolati életét. Nem az volt a probléma, hogy nem tudott volna Hajninak megbocsátani, hanem egyszerűen a büszkesége, a presztízs, nem engedte meg, hogy továbbra is együtt éljen azzal a nővel, aki épp a saját fiával csalta meg őt. Magában összeroskadva sokszor elgondolkozott azon, hogy bizony mennyire elrontotta az életét. Belsőleg nagyon összeomlott és ez egyre láthatóvá kezdett válni kívülről is. ◄--- Előző lap: 5. Ördögi "adottságok"                 ---► Következő lap: 7. A Városban