Az elvarázsolt hegygerinc/A felejthetetlen nyár/Bolond Sári kunyhója



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


A felejthetetlen nyár/Bolond Sári kunyhója

A két lelkileg mélyen megbántott gyerek a megegyezett időpontban, a megegyezett helyen, a Medve kőnél találkoztak az erdőben. A lelki bántalmaik és elégedetlenségeik kipanaszolása után lassan ismét álmodozásokba tértek át, amint erdőlakók-ként élik gondtalan és boldog életüket.

Amint a nyírfa árnyékában heverésztek, nem csak az álmok szárnyán jutottak kielégítő boldogsághoz, hanem a reális jelen pillanatukat is képesek voltak oly csodálatos módon megélni, hogy majd évek múltán is nosztalgikus emlékként gondolhattak vissza azokra a csakugyan gondtalan és boldog közös időtöltéseikre. Onnan, a nyírfa tövéből gyönyörködve a kék ég csodás látványában, mindketten egy sast figyeltek, amint lassan méltóságteljesen csak köröz a magasban… Az erős karmok, a fegyverként használandó kemény csőr, a félelmet ébresztő kemény tekintetű szemek…mintha egyéb dolga nem is volna, csak hogy ott vitorlázzon fent a magasban. Élvezve végtelen szabadságát… és hatalmát, amelyet sok más élőlény fölött nap, mint nap gyakorolhat. Szabadság, erő, szépség. Ez volt, ami mindkettőjük képzeletét megragadta és azon tanakodtak, hogy vajon ez lenne az igazi boldogság, amelyre az emberek is oly nagyon vágynak…?! Ugyanis amint átszellemülten próbálták a természet összhangját érzékelni, mintha átérezték volna a lét minden élőlényének vágyait, igényeit, egy olyan érdekes jelenetnek voltak a tanúi, ami folytán nem tudták pontosan eldönteni, hogy a szabadság, az erő, a szépség, mennyire kapcsolódik a biztonsághoz. A sas a körözésből hirtelen egy ívpályára térve nagy sebességgel lecsapott egy bizonyos helyre, amelyet a gyerekek nem láthattak, de biztosra tudták, hogy a ragadozó madár nem hatalmát gyakorolva vitorlázgatott ott fent a magasban és nem is a szépséggel törődött igazán, hanem a megélhetéséért való küzdelemben kényszerült a meglehetősen félelmetes fegyvereit használnia. És tudták azt is, hogy ez a bizonyos jelenet egy másik élőlény halálával végződött. Hirtelen az a gondolat ébredt fel bennük, hogy mennyire kegyetlen törvények uralkodnak itt a természetben, amely annyi sok csodásat és szépet képes magába rejteni. Mennyire meg kell küzdeni és mennyi nehézséggel, veszéllyel kell szembe nézni a túlélésért…? Főképp, ha valaki arra szánja magát, hogy az erdőben akar élni. (?) És azt is megvitatták, hogy a szokásos társadalmi életnél bizony mennyivel nehezebb. Aztán a természet iránti magas fokú vonzalmuk és a tapasztalatlanságuk folytán mégis abban egyeztek meg, hogy mindezek a nehézségek ellenére azért ők igenis képesek volnának élni itt, főleg ezen a helyen ebben az erdőben és ez az elhatározásuk arra a lépésre kényszeríttette őket, hogy keressék fel Bolond Sári kunyhóját és ott tanulmányozzák ki a módját annak, hogy miként is lehetséges a különböző viszontagságokkal boldogulni. Hisz' ha Bolond Sári képes erre, akkor az azt jelenti, hogy nem egészen egy lehetetlen dolog után kutatnak.


A ház egy kissé eldugott helyen állt a gerinc lefelé lejtő déli részén, körülbelül egy óra járásnyira a Kormos Tetőtől. A hely azonban nem volt annyira alacsonyan, hogy a kopár rész magaslatáról ne lehetett volna az aljban elterülő mindkét falu felé kilátni. Tiszta időben onnan is el lehetett gyönyörködni még a délre eső messzi hegyekben is.

A helyet a Komondor Pusztájának hívták és a név adásával kapcsolatosan a régi öregek mindig egy régmúlt idők beli történetről emlékeztek. Az elbeszélésük szerint valamikor ott fent azon a helyen élt egy pásztor, aki már annyira kivénült, hogy már semmije sem maradt, csak egy "Komondor" nevű kutyája. Aztán egy szép napon a pásztor meghalt. Akkoriban még nagyon kevesen jártak azokon a helyeken és csak hetek múltán találtak rá a kunyhó előtt már bomlásnak indult hullára. És mellette a Komondor nevű hűséges kutyára, aki ott pusztult el a meghalt gazdája mellett. Azótától kapta az a hely a Komondor Pusztája nevet.


A furcsa kis ház hatalmasan elterebélyesedett borsika bokrok között rejtőzködött és nem messze tőle egy forrás is volt, amely egy kövekkel kirakott kis medencét is táplált vízzel. A két gyerek közösen azt állapította meg, hogy bizonyára ez lehet Bolond Sári "fürdőkádja".

Janka és Damjanek megfelelő óvatossággal közelítettek a kis kunyhóhoz, tudván azt, hogy lakója mennyire kiszámíthatatlan és valószínű, hogy nem mindig örvend meg az effajta látogatásoknak. Sőt, még azzal is tisztában voltak, hogy időnként a "Banya" mennyire veszélyes is tud lenni.

― Tudd meg, hogy sokszor - azt hiszem épp Holdtöltekor - Bolond Sári boszorkánnyá szokott átváltozni! ― oktatta Janka a fiút.

― Na és! ― vágta rá az kihívóan ― Én nem félek semmiféle boszorkánytól!

― Csak akkor ijedsz meg igazán, ha elvarázsol, vagy valami effajtát művel majd veled.

― Te hiszel az ilyesmikben? ― kérdezte csodálkozva Damjanek

― Nem vagyok babonás és nem hiszek a mesékben, de ez a Sári valamilyen furcsa hatalommal bír, amit nem az erővel mérnek…

― Hanem mivel? ― kérdezte csodálkozva a fiú

― Nem tudom. Jobb azért óvatosnak lenni!

Damjanek ezt a szót, hogy "óvatosság", már számtalanszor hallotta, amint tanácsként adták neki. Tudta azt is, hogy annak ellenére, hogy soha sem tartotta fontosnak, mégis már több alkalommal belátta és megtapasztalta, hogy azért időnként valamire csak hasznos lenne ennek a szónak az értelme. Valamilyen furcsa módon hallgatott a lányra és kellő óvatossággal, sőt némi tisztelettel közelítették meg a házat.

A kunyhó egy ablaka papundeklivel volt eltakarva és az ajtaja kívülről egy vesszőseprűvel volt betámasztva. Így látszólag nem tartózkodhatott benne senki. Mivel az ablak takarva volt, a kíváncsi Damjanek, Janka babonás ijedelme ellenére óvatosan résnyire megnyitotta a kis ajtót és belesett a kunyhóba. Bátorság mércének megfelelő kihívásnak tartotta, hogy benézzen, hát be is nézett. Célt ért, amely által ismét egy újabb kihívást legyőzve, egy újabb sikerélménnyel gazdagodhatott. A lány nem mert benézni, de ő benézett. De csak ennyi volt az egész. Sem bátrabb, sem okosabb nem lett semmivel. Okosabb azért nem, mert nem is láthatott semmit, hisz' a világosságból nézett be hirtelen egy sötét helyiségbe és bátrabb pedig azért nem, mivel érezte valahol, hogy megnyilvánulása csak egy felszín volt csupán, amivel még önmagát is képes volt félrevezetni. Ugyanis az lett volna igazán a bátorság, ha be is megy az ismeretlen helyre és úgy néz körül… A lány szemében sikerült megjátszania a hőst, de valójában ott legbelül valami megsúgta, hogy a bátorságot illetően azért minden nincs rendben. Jankának viszont ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy a minél hamarabbi távozásra kezdje ösztönözni a fiút. A seprűt vissza támasztották az ajtónak és csendben elhagyták a magányos kunyhót. Aztán, amint tovább mentek közben esteledni kezdett és egy újabb találkozót megbeszélve egyikük kelet, másikuk nyugat felé indult le a hegyről.



◄--- Előző lap: Az első találkozás                 ---► Következő lap: Az Erdő Éneke