Az elvarázsolt hegygerinc/A felejthetetlen nyár/Két falut összekötő hegygerinc

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ A felejthetetlen nyár / Két falut összekötő hegygerinc A bükk és fenyő erdő borította hegyláncokból kimagasló Koronagerinc 1500 méterre fekszik a tenger szintjétől, északi részét a büszke korona formájú Onga csúcs díszíti, a déli része pedig két kis falú közé nyúlik be, ahol aztán egy finom kis völgyet hozva létre, elágazik és tovább – a falukon túl – aztán már jóval alacsonyabb hegyek veszik körül. E két kis helyiség az Onga csúcsától számítva légvonalban úgy 4 - 5 kilométerre fekszik egymástól és léteztek már az 1800-as években is, amikor egy erdőtűz folytán e két település lakói közül sokan életüket vesztették ott fent a hegyben. E 18 - 20 négyzetkilométeres terület magasba tornyosuló gerincéről a helybéli öregek amikor a régi időkbe vissza emlékeztek mindig vagy különlegesen titokzatos, vagy különlegesen szomorú eseményekről meséltek. A tűzeset azokban az időkben történt, amikor az erdőirtások kezdődtek, gáterek, fűrésztelepek létesültek a környéken és a szénégetők háttérbe szorultak. Ezek közül az elkeseredettek közül néhányan szándékosan gyújtották fel az erdőt, nem számítva arra, hogy a több mint 6 kilométer hosszú és 2 - 3 kilométer széles gerinc csaknem porrá fog égni. Az áldozatok nagy része favágók közül való volt, akiknek maradványait hozzátartozóik az elszenesedett fa csonkok közül szedték össze. Legtöbben az Onga csúcs felé menekültek és azok akik elérték, – ha nem fulladtak meg – túl is élhették, de azonban akik csak a hegy lábánál elterülő púp alakú szélesen elterülő részig jutottak, bizony azoknak csak a fekete csontvázuk maradt meg. Onnan a tetőről szedtek össze a legtöbb emberi maradványt és a faluk felé vezető ösvényen 4 kilométeren keresztül a két falú közti kis völgyben helyezték örök nyugovóra őket. A tetőt azóta Kormos Tetőnek hívják, a völgybe vezető ösvényt, Könnyek Ösvényének és az akkor létrehozott közös temetőt a Sóhajok Völgyének, mint közös bánat, közös temetkezési hely jeléül, amely tulajdonképpen nem tartozott egyik falú területéhez sem. De mindezek már nagyon régen történtek, az utókornak már csak a dédapáktól, ükapáktól származó mondák után való fejtegetések maradtak. A Sóhajok völgyébe e két falú lakói azóta sem nagyon temetkeztek, csak néhány hontalan pásztor elhagyott sírja fekszik ott, akik valamiképp a hegyben lelték halálukat és hozzátartozójuk sem volt. A gerinc keleti oldalánál fekvő falut Jarabónak, a nyugati részén fekvőt Karakónak hívják és lakóikat a közös életsors, a közös tragédia megélése egy bizonyos szintű lelki együttérzésre, összetartásra késztette. Főképp, ha lakóik a Könnyek ösvényén jártak, vagy a Sóhajok Völgyében találkoztak össze. A Jarabói részen felkelő a Nap sugarait hatalmas fehér kövek sokasága veri vissza. Ezek a nagy, csaknem autó nagyságú tömbök szegélyezik a Koronagerinc keleti oldalánál kanyargó bő vizű erdei patakot, a Túr-Turit. A gerinc másik oldalánál, egy hasonló vízhozamú patak folydogál Karakó felé, a Hammas patak, amelynek neve valamiképp az akkor történt tűzvészhez kapcsolódik. A gerinc bármelyik meredek oldalán felfelé haladva, a patakok mentét fakitermelő utak kísérik, amelyek kényelmes rövidítő-ként is szolgálhatnak az arra járó természet kedvelő turisták számára. Ugyanis az utóbbi évtizedben mindkét település lakóinak a turizmus vált jelentős megélhetési forrásául. A festőien lenyűgöző táj látványához még bizonyos természeti ritkaságok is hozzáadódnak, mint például különféle gyógyító hatású borvíz források, vagy talajból feltörő kén kipárolgások. Ezeknek köszönhetően, kihasználva a Természettől kapott ajándékot, úgy Karakón, mint Jarabón létre is hoztak nem kimondottan csak "csodalátásra" hanem különféle gyógykezelésekre alkalmas egyszerű, de korszerű központokat is, amelyek vonzották is a más vidékekről érkező látogatókat. Az utóbbi évek mindenikében épültek hol vendéglők, hol kisebb szállodácskák, vagy kemping-táborok mindkét részen. Még téli időszakokban is kimondottan népes volt mindkét település. Azaz fürdőhely, mert fürdőzésre alkalmas medencéket, bazinokat, sőt, még födött fürdőt ― meleg fürdőt ― is hoztak létre. Voltak akik kezelésekre jártak, voltak akik fürödni jártak és voltak akik egyszerűen csak a szórakozási lehetőségek végett keresték fel a helyeket. Ami sokaknak abból állt, hogy különféle túrákat tettek meg – szervezetten vagy szervezetlenül – az erdőben. Valahol ráéreztek az erdő csendjének simogató hatására, ahol már nem hallatszik a külső zaj, amely nap-mint nap körbe szokta venni a városi embert. Csak a "belső" zaj, zavaró hatása nem szűnik meg, de ez is aztán jelentőségteljesen háttérbe szorul, amint az erdő hangját keresve, a tiszta levegőt belélegezve, a fák, vadvirágok illatát érezve az embernek sikerül alávetnie magát a Csend hatalmának. És a "magányos" turista megtapasztalhatja az egyedüllét jelentőségét és ha időközben kellőképpen el is tud meditálni mindazon, hogy az erdő "magánya" mennyire közelebb képes hozni a Valódi Istent, amelyre templomokban keresve még nem sikerült rátalálnia. Azt a titokzatos Valóságot, amely (Aki) valahol belül van. És a Csendben még meg is szólalhat…(?) És az emberbaráti szeretetet véve alapul, ha e csendben képes egy egyszerű hasonlatot tenni, hogy mi történik két ember városban, közhelyen való találkozása közben és mi zajlik le és hogyan belső világukban, amikor például az erdő békés környezetében találkoznak vagy ismerkednek össze. Hogyan közelítenek egymáshoz… Természetesen nem mindenki képes felmérni, filozofálni a dolgok "miért"-jét és "hogyan"-ját, de valószínű, hogy azért mindenki nagyon is jól meg tudja állapítani, hogy mikor érzi jól magát valahol. És az ilyen ember – ha nem lusta – időnként képes csak az érzésért is el barangolni messzire az erdőbe … Az arajárók közül voltak, akik ismerték a helyeket, de olyanok is voltak akik nemegyszer eltévedtek, mert bizony elég jelentős nagy helyen terül el az egész Koronagerinc. A helybéliek közül voltak akik nagyon jól ismerték csaknem a gerinc minden részét. És a "modern időkben" erre az "örökségre" még a falubeli kis utódokat is finoman rá nevelték. Mégpedig olyan formában, hogy iskolai szinten a két falú gyerekcsapata közt évente tájékozódási versenyeket szerveztek meg. A gerinc déli két ágra szakadó végétől indulva el kellett jutni az Onga csúcsig, amelyet aztán meg kerülve a Sóhajok Völgyén vissza kellett érni ugyan oda arra a helyre, amely csaknem a két falút összekötő kis utacska középtávolsága volt. Turisztikai megközelítés szempontjából mindkét helyiségbe külön-külön voltak megépítve az odavezető utak. Csak a kis összekötő út volt olyan kissé elhanyagolt, gidres-gödrös. Az ilyen alkalmakkor a gyerekek akarva-akaratlanul megismerkedhettek szülőföldjük erdőinek jelentősebb részeivel. Amint felkapaszkodtak a Sóhajok Völgyén felfelé vezető lankás részen, elhagyva a régi temetőt, rá térhettek a Könnyek Ösvényére, amely egy huzamosabb emelkedőn át elvezette a Komondor Pusztájára, ahol, már nagyrészt már nem kellet különösebb hegyet mászniuk egészen a Tündérkertnek nevezett szép soklombú, buja kis erdőrészbe, amelyet mellékesen a "Szerelmesek Erdejének" is hívtak. Kiérve a Tündérkertből, csak a Könnyek Ösvényén haladva, a Kormos Tetőre már kissé kapaszkodniuk kellett és az Ongához minél közelebb kerülve, már elég jó kaptató elébe néztek. ◄--- Előző lap: Az elvarázsolt hegygerinc                 ---► Következő lap: Az első találkozás