Az elvarázsolt hegygerinc/Egy másik Valóság
|
Az elvarázsolt hegygerinc8. Egy másik ValóságLélekbe ható szempárDragó a három évből az elsőt a kiskorúak börtönében töltött, amely meglehetősen enyhe volt az utóbbi kettőhöz viszonyítva. Viszont megítélése szerint ez a börtönélet, azért mégsem tudott annyira kemény lenni, hogy azt ő belső erővel ne tudta volna legyőzni. Épp azokból a kínzó nehézségekből tudott meríteni a továbbiakban szükséges tapasztalatokat. Ugyanis mivel "végig járta a poklokat", Főnixmadárként teljesen újjászületve szállhat fel az ég felé, hogy újult erővel lásson hozzá élete további irányításához. Amint általában a közönséges emberekkel az szokott történni, a börtönélet mindig nagy változásokat hoz az, mind a karakterben, mind a mentalitásban. És általában mindig csak negatív irányban. Néha, még a rendes emberek is elfásultakká, lelketlenekké válhatnak a huzamosabb börtönélet után. Viszont Dragót egyáltalán nem lehetett besorolni az átlag emberek közé. Már gyerek korában létezett az a kimondottan nagy belső erő, vagyis jobban mondva abból a kimondott nagy belső erőből, már gyerek korban is tudott használni bizonyos mértékig. Aztán amint telt az idő és egyre növekedett, az erőből is egyre többet volt képes használni. Igaz, hogy legtöbbször negatívan használta, ami sok negatív tapasztalatokat eredményezett, de mindezek megtapasztalása adta meg azt az erőt, hogy be lássa, hogy mennyire érdemes folytatnia így tovább. A börtönben átélt pillanatok is hasonló megtapasztalásokat adtak neki, amelyek által még tökéletesebben látta lelki szemei előtt, hogy milyen energiák és hogyan mozgatják a világot és ez nagyban segített újjászületni és változtatni belső indíttatásain. Teljes felszabadultságot érzett, amikor kilépett a börtön kapuján, de nem a fogva zárt egó szabadsága volt ez, hanem lelki értelemben vett szabadság. Nem szőtt különös terveket az életvitellel kapcsolatban, de azért tiszta elképzelései voltak a megélhetés felől. Amikor az apjával elbeszélgetett, közölte, hogy erdész, vagy vadőr szeretne lenni és hajlandó tanulni. Lénárd Domokos már nem volt éppen az a kimondottan délceg férfi, mint régebb, elégé megtörték az élet göröngyei. Érezte, hogy Dragó tud az ő titkáról és valamikor tervbe is vette, hogy nyíltan fog erről beszélni vele és "feloldozását" fogja majd kérni. Egyfolytában csak próbálkozott de nem érzett kellő erőt magában, hogy mindezt megtegye. Nem tudott belenyugodni abba, hogy fiával nem lehet olyan közeli viszonyban, mint amilyenről még annak idején álmodozott. Viszont azt a lelki nyomást, amelyet éveken keresztül magában hordozott, azt másképpen nem tudta letenni, így újból csak azon kezdett gondolkozni, hogy miként beszélhetne mégis a fiával. Elintézte neki az iskolát, beíratta és a fiú csodálatra méltóan zökkenés nélkül látott neki a tanulásnak. De még sem érzett kellő erőt ahhoz, hogy beszéljen. Valahol érezte, hogy a gyerek még nem bocsátott meg neki egészen. Dragó egy iskolai év után a vakációban a favágók közt dolgozott és Adéllal újból fel szerette volna venni a kapcsolatot. Egy hétvégén át ment a hegyen, abban a reményben, hogy valamiképp találkozna a lánnyal. Össze bóklászta az ismert helyeket és amikor összetalálkoztak kisült, hogy Adélnak már más valakije van. Dragót a hír annyira különösen nem érintette meg, hogy ebből nagy problémát csinált volna, de azért még annyit megpróbált, hogy megkérdezte a lánytól, hogy ettől eltekintve volna-e kedve a régi emlékeket kissé feleleveníteni. Adél viszont ezt a kérdést kimondottan durva célzásnak vette és sértődöttségéből kifolyólag egy pofont adott Dragónak. Szép idő volt, a Nap sugarait a Túr-Turi habjai millió irányba tükrözték vissza. Olyannak látszott az egész patak, mintha egy hatalmas kőtömbökkel szegélyezett mennyországba vezető út mutatná szelíden az irányt a hegy gerince mellet felfelé. Dragó a kapott pofonnal a part mentén fel felé sétált, arra gondolt, hogy mivel rég nem járt arra, hát a patak mellett egy keveset még felfelé tartva a fakitermelő útra tér át és megkerülve az Ongát, csak úgy megy haza. Amikor már épp elégé fent járt, egészen a nagy kövekkel szegélyezett part mentén, ahol jó mély szokott lenni a víz, amint épp az egyik nagy kőre ugrott fel és egyszer csak egy olyan látvány tárult fel előtte, amitől teljesen leblokkolt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
Aztán a kis hídhoz ért és fel tért az erdő felé, hogy a hegyen keresztül hazamenjen Karakóba. Amint egy emelkedő részt megtett, visszanézett a Túr-Turi napfénytől csillogó vonalára. Aztán le pillantott a falu felé és Adélt vette észre, amint át sétál az úton. Még a tőle kapott pofont is el felejtette és legkisebb gondolatánál kevesebbet érdekelte, hogy ezentúl mi történik vele. Még annyira sem tartotta fontosnak, mintha csak egy macskát látott volna át sétálni akkor az úton. Különös energiával töltődve folytatta tovább az útját. Mivel előre tervezett útirányától már eltért ― maga sem tudta, hogy miért ― nem is törődött azzal, hogy merre felé tart. Csak ment, ment ösztönösen, amíg a Komondor pusztájára ki nem ért. A kis ház elhagyottan állt, tőle távolabb a másik, már csaknem összedőlt. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy nem szabadna megengedni, hogy az "ő háza" is ilyen sorsra jusson. Tenni kellene valamit. Bement, szét nézett, felmért ezt-azt, hogy miben, hogy lehetne segíteni ezen a szép kis elhagyatott házon. Valamikor még szerszámokat is tartott valamelyik sarokban, de azoknak már rég nyomuk veszett. És mindennek. Minden 'berendezésnek'. Lakni ugyan senki nem ragaszkodik ehhez a helyhez, de ami egyszer mozdítható, azt mind elhordják egytől-egyig. Elgondolkozott azon, hogy milyen is volt azon a nyáron, amikor itt lakott. És azt is elgondolta, hogy milyen volna újból itt élni… Ekkor hirtelen egy hasonlóan furcsa érzés környékezte meg, mint amit a nagy kövön állva érzett, amikor a lányka szembe nézett vele. Le ült a küszöbre és behunyta a szemét. Valahonnan tudta, hogy itt ezen a helyen valamikor nagyon sokan laktak. Egy egész nagy család és tökéletes harmóniában éltek együtt. És valahol ő is itt élt köztük! De hogyan? Hogyan élhetett ő itt annyi ember közt, amikor csak egy nyarat töltött el itt és tiszta egyedül? Aztán ismét felélénkült az a különleges érzés és értelmet próbálva keresni a dolgokra, kezdett koncentrálni. Csak ült lehunyt szemekkel, mozdulatlanul, de egy kis idő múlva erősen kezdett fájni a feje és abba kellett hagyjon mindent. Ugyanis erre számított, mert már meg tapasztalta nagyon sokszor, hogy ha valamit ki akar erőszakolni, annak mindig rossz vége szokott lenni. Sokszor napokig eltartó fejfájás, vagy egyéb rendellenesség kínozta.
A hét végén újból leereszkedett a Jarabói lejtőn. Hosszú időt eltöltött a Túr-Turi mentén bóklászva. Nagyon jól tudta, hogy itt a szellemvilág ismeretlen területén zajlik minden, néhány napon belül rá jött arra is, hogy a középpontokat kell egyesíteni. Ezért azon a helyen, ahol találkozott a kislánnyal, ott próbált "kikövetelni" némi információt, de sikertelenül. Hiába meditált órák hosszát ott azon a kövön, amelyre aztán a lányka is fellépett. ― Amikor olyan komoly szemekkel kérdezte tőle, hogy "El fogsz jönni még?" … De csak tudná, hogy hová? És mikor? Érdeklődnie kell! Nincs más megoldás! Ha szellemileg nem megy, akkor megpróbál kérdezősködni felőle, mert érzi, hogy hova tovább valami féle hatalom egyre jobban a hatalma alá kényszeríti. Életében soha, még hasonlóval sem találkozott. Dragó, mivel Jarabón Adélhoz állott a legközelebb ― függetlenül attól, hogy egy hete mi történt köztük ― hát őt kereste fel, de már egyáltalán nem olyan okokból kifolyólag, mint egy héttel azelőtt. A lány mivel azt hitte, hogy zaklatni akarja, hidegen fogadta és alig akarta beengedni. Dragó egyből a tárgyra tért. A lány annyira elcsodálkozott, hogy egyszerűen nem akart hinni a fülének. Arra gondolt, hogy Dragó valami féle trükkel próbálja újból megközelíteni és titokban ez mintha még jól is esett volna neki. Mert a múlt héten az az igazság, hogy Dragó bizony egy kissé prózaian fejezte ki magát, amikor a közös múltjuk szép emlékeit a jelennel hozta kapcsolatba. ― Éppen azt ne mond, hogy bele habarodtál abba a kis fruskába, csak azért mert meztelenül állt előtted! ― hüledezett, amikor már valamennyire hinni is kezdte a dolgot. Dragó csak ült komolyan maga elé nézve és bólintott egyet. ― Jól mondtad: Bele habarodtam. Ez van! ― mondta és tiszta szemekkel felnézett az ablak mellett álló lányra, aki elnevette magát ezen. ― Csak azt ne mond, hogy szerelem!? ― élcelődött gúnyosan a lány ― Nem! ― mondta hirtelen Dragó ― Nem szerelem! Hanem több annál! A lány hitetlenkedve tovább kacagott. ― Te azt sem tudod, mit beszélsz! ― mondta, de már látszott rajta, hogy dühös ― És lehet, hogy nem is vagy normális!!! ― Lehet! ― szólt Dragó csendesen, mintha már az sem érdekelné.
Vajon merre van az Onga?A Jarabói bazárost az egyáltalán nem zavarta, amikor a kis Grétával kapcsolatos panaszokkal ostromolták. Ha nem úgy viselkedett, mint a többi gyerek, hát jól tette! Miért kellene olyannak lennie, mint a más gyerekek? Az iskolában jól tanul, megcsinálja a feladatait, illedelmesen tud beszélni az emberekkel és még őt is mennyire kisegíti. Nagyon jól ismerte a kis unokáját és tudta, hogy furcsa természete ellenére mindig tökéletesen megbízhat benne és mindig számíthat rá. Amikor napokra oda van felvásárolni a kislány olyankor egyedül és nagyon ügyesen intézi a boltot. Tudja az árakat, tud alkudni, engedni is ha szükség van rá és azonkívül a háztartás teljesen ő intézi. Pedig mindössze tíz éves. Épp azon a nyáron, Kolozsi Ágoston bazárjánál egy férfi jelent meg. Fodor Albertnek hívták és ő volt a Gréta törvényes apja. Ágostonnak a lányától el volt válva, de amikor a kislány anya nélkül maradt, törvényes úton neki ítélték a gyereket, hisz' ő volt az apja, de csak papírok szerint, mert egyáltalán nem apához méltóan viselkedett. Gréta jóformán nem is ismerte, olyan keveset találkozott vele. Néha, amikor Jarabó felé járt meglátogatta, de nem sokat törődött vele. Azon a napon, amikor újból ellátogatott Jarabóra, öreg bazáros nem gondolta, hogy az lesz élete leg keservesebb napja. Ugyanis Fodorban felélénkült az apai gondviselés és úgy határozott, hogy magához veszi a lányát. ― És miből fogod felnevelni te bitang! ― köpködte a szavakat nem épp a legkedvesebben Ágoston. ― Az majd az én dolgom! ― nyugtatta meg Fodor a felhevült öreget ― Magának ahhoz semmi köze! ― Nekem nincs. Sajnos ebben igazad van, mert "törvényesen" a tiéd. De neki bizony nagyon sok köze van, mert ha te neveled, akkor tönkre fogod tenni az életét annak a drága kislánynak. ― És azt mondja meg, hogy maga miképpen neveli itt ebben a koszfészekben? És azt hiszi, hogy nem hallottam panaszokat felőle, hogy iskolába sem jár rendesen és egyfolytában csak illetlenkedik? Nagy vita kerekedett aztán, mert az öreg semmiképp nem akarta a Fodor kezére adni az unokáját és Gréta sem akart menni az apjával, hiába ígérgetett neki fűt-fát, a lányka sírt toporzékolt és keményen megvetette a lábát. Aztán Fodor másnap a hatósági szervekkel tért vissza és erőszakkal magával hurcolta a kislányt. Kolozsi Gáspár nem hiába ellenezte olyan nagyon, hogy unokája sorsát a tulajdon édesapja vegye irányítása alá. Nyomós oka volt rá, hogy miért nem tartotta méltónak a kislány nevelésére. Ugyanis ez a Fodor, már a Gréta születése után pár hónappal bizonyságot tett, hogy mennyire képes kitartania a családja mellett. A megélhetési nehézségek megoldását könnyebbnek látta a család nélkül megoldani. Egoista módon csak saját maga biztonságát kereste és egy idő után elhagyta a családját. Csak néha jelent meg de akkor mindig csak kalamajkát csinált. Egy idő után azonban már egyáltalán nem zavarta őket, mert ugyanis egy olyan társat kapott, aki "képes volt őt megérteni". Új életet kezdve "boldog" családi életet élt, egészen addig, amíg az új asszonya már nem volt képes megérteni őt, mert ő, ― Fodor ― nem volt képes megérteni, hogy a családdal szemben kötelességgel tartozik. Az történt, ugyanis, hogy Fodor tulajdonképpen "cseberből vederbe került". Mégpedig azért, mert az új családjában volt egy szellemi fogyatékos gyerek is aki a nő első házasságából származott. Előre minden úgy tűnt, hogy ez nem jelent gondot, ― mivel még különböző segélyeket is kaptak a gyerek után ― de később aztán Fodorban erőt vett az a tudat, hogy "nem is az ő (gyagyás) gyerekét neveli" és a második családjától is elköszönt. Ez körülbelül akkor történhetett, amikor Gréta 9 éves lehetett. Akkor tájt tört fel előre benne az apai felelősségtudat. Nem a "más" gyermekét nevelni, hanem a sajátját! És hivatalosan mindent aprólékosan megérdeklődve kiemelte a kislányát a nagyapja gyámsága alól. Munkahelye volt, villanyszerelőként dolgozott egy város széli villanytelepen, amelynek szolgálati lakásában lakott. És a szociális helyzetét hivatalosan a gyermek neveléséhez elfogadható körülményeknek ítélték. Így került a kis Gréta a nagyváros egyik szélére lakni, ahol teljesen más volt minden. Nem is ház volt, hanem inkább egy dobozhoz hasonlított, amiben az apjával laktak. Volt egy kis-udvar és néhány tyúk és nyúl. Az apja azt mondta, hogy még vásárol majd malacokat is, mert ugyanis "neki akart fogni gazdálkodni". Szomszédjuk az nem volt, mert a villanytelep kissé távol esett a lakóházaktól. Elemben nem messze tőlük jártak el a vonatok, aminek Gréta egyáltalán nem örvendett, mivel éjjel-nappal egyéb sem volt csak zakatolás. Patak nem volt, kisebb dombok voltak csak és a nagyobb hegyek oly távol voltak, hogy oda már gyalog nem érhetett el. Egy félórai járásra volt egy nagyobbacska domb, amelynek tetején egy erősítő antenna volt. Oda szokott el el járogatni és sírdogálni, kalkulálni, hogy "az Onga vajon melyik irányban lehet…". Onnan, arról a dombról, ugyanis már jól el lehetett látni a nagyobb hegyek felé és tiszta időben elég jól ki lehetett venni, hogy milyen érdekes módon kanyarognak a gerincek oldalain a különböző kis erdei ösvények. Olyankor, amikor szemeivel így végig pásztázott a hegyvonulatokon, mind arra gondolt, hogy bizonyára valamelyik ösvény azért el vezethet a Kormos Tetőre… És amint ott fenn a dombtetőn a szél már sokszor leszárította könnyeit, azt vette észre magán, hogy az a mély vágyódás, ami lelkét sehogy sem akarja nyugton hagyni, nem is kimondottan a nagyapja után, vagy a bazár felé irányul, hanem egy megmagyarázatlan vonzódás kínozza folyton azok a helyek felé, ahol ő mindig olyan kimondottan békében érezte magát. Ahol nem szenvedett semmiben hiányt és ahol ő olyan boldog volt. Azok a szeretett helyek a Túr-Turi, Kormos, a Medvekő, a Tündérkert, a Komondor…az Onga… Hol vannak ezek mind …? Vajon mikor láthatja őket még…? Ezek felől nem tudott semmit. Csak egy dolgot, és azt biztosan. Hogy szereti, nagyon szereti azokat a helyeket és valahol, onnan valahonnan abból a hegyből valami, valaki őt is szereti. És valahogy ezekhez az érzésekhez még oda tartozik az is, akivel a Túr-Turi mellett találkozott. Akkor, abban a pillanatban egy olyan érzése volt, ami azt sugallta, hogy már ezután csakis azért kell éljen, hogy újból találkozhasson azzal a fiúval. Pedig nem is ismerte. Sohasem látta. Még csak nem is hallott felőle. Kár, hogy még a nevét sem tudja. És kár, hogy nem ért többet ebből az igazán furcsa dologból. De annyit megtanult, hogy azok a dolgok a legfontosabbak az életben amelyek előre mindig a legérthetetlenebbnek tűnnek. És ezeket megértését mindig türelemmel kell kivárni. Amikor Gréta ősszel iskolába került, ott is teljesen másképp ment minden, mint Jarabón. Másabbak voltak a gyerekek, másabbak voltak a tanárok és nem beszélve a követelményekről. Eleinte mindenki csak csodálkozott a kis furcsa lányon, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak róla, ő a saját természetességével viselkedett. Kellőképpen túl tudta tenni magát a hátrányos helyzeteken és az előnyös dolgokért nem rajongott különösen. Már csak ezért is csodálták annyira. Az iskolában nevelési szempontból nem nagyon tudtak hatni rá semmivel. Megijeszteni nem tudták, mert nem ijedt meg, viszont hiába ígértek bármit, nem mutatott iránta semmiféle érdeklődést, mert nem nagyon bízott senkiben. Mindenki idegen volt előtte és sokáig nagyon tartózkodóan viselkedett. Aztán egy idő után, akik igazából jó szándékkal voltak iránta, azokkal ki alakított egy fajta belső kapcsolatot és némi érdeklődéssel fordult feléjük. Már jól benne voltak az iskolai évben, egy alkalommal újabb rendeletek szerint a természetismeret órákat kimondottan az iskola "Botanikus kertjében" kellett megtartani. Ez az úgynevezett Botanikus kert, nem foglalt el túl nagy helyet, de mivel három kisebb üvegház is volt benne, elég tekintélyes szemléltetőként szolgált a gyerekeknek a növények megismerése szempontjából. A növénytannal foglalkozó tanár, már az első hetekben felfigyelt arra, hogy Grétának milyen csodálatos megfigyelései vannak a növényvilággal és a természetben zajló élettel kapcsolatosan. Amikor sor került a kertben tartott órákra, még azt vette észre, hogy a kislány kimondottan ragaszkodik is minden fajta élőlényhez és hogy mennyire odaadóságot hordoz magában a növények iránt. Próbát is tett, ami abban állt, hogy fel kérte a gyerekeket, hogy van-e valaki köztük, aki szeretne többet tevékenykedni, segítkezni ott az üvegházban. Számítása nem csalt, mert Gréta elsőként jelentkezett és oly nagy odafigyeléssel és komolysággal állt a virágok mellé, hogy egy idő után a tanárok csak csodálkoztak rajta. Attól a naptól kezdve, ahogy Gréta "hivatást" kapott a növények mellett, jelentősen megváltozott az életformája. Nem lehetett éppen azt mondani róla, hogy teljesen bele törődött volna abba, hogy nem fürdőzhet a Túr-Turi patakában, de meglátszott rajta az az életkedv, amely mosolygóssá és boldoggá tette őt, amint végezte a kertben való tevékenységét. Ezt még időnként pótolhatta a városszéli kirándulásaival is, ahol lélekben mindig az erősítő antennától egészen a Kormos Tetőig, az Ongáig vándorolhatott el. Az apjával is kialakult egy aránylag elfogadható kapcsolat, de közel sem járt, ahhoz, hogy milyen viszonyban volt a nagyapával. Fodor tulajdonképpen nem sok vizet zavart a kislánya életében.― Leszámítva azt, hogy erőszakkal kiragadta épp abból a környezetből, amely a legjobban megfelelt neki. ― Elégedett volt azzal, hogy lánya jól van és boldogan végzi a napi tevékenységeit ― beleértve a házi munkát is ― tisztességesen jár iskolába, aránylag nincs baj vele, jól is tanul… de olyasmi még csak eszébe sem jutott soha, hogy igényeiről, vagy érzelmi szükségletei felől érdeklődött volna. Grétának az élethez való hozzáállása a legmaximálisabban megadta számára azt a gondtalan megelégedettséget, amelyre élete során folyton vágyott. A munkahelye ott volt a "feneke alatt". Az ajtón amint kilépett, már lényegében munkába is állott, ami legtöbbször csak rutin ellenőrzésekből, vagy abból állt, hogy bizonyos program szerint, vagy különleges telefonhívások folytán megszakította vagy kötötte az áramkört. Ha netalán valami komolyabb hiba adódott, akkor mindig segítséget kapott, aminek a vége általában mindig italozással végződött. A fizetését aránylag be tudta osztani. Gazdálkodott is, amelyben legtöbbet Gréta segített be neki, mert nem nagyon hordta szívén, ha nélkülöztek az állatok. Tehát Fodor papának elméletileg meg volt mindene és elégedett is lehetett. És elégedett is volt. Csak éppen gyakorlatilag volt egy olyan problémája, amely elméletileg semmiképp nem megoldható. Mint egészséges férfiember, hát időnként nőre is volt szüksége. És Fodor bizonyára azt számította, hogy ő már az idők folyamán "kinőtt" a huzamosabb ideig tartó párkapcsolatokból, hát inkább csak az "időnkénti" alkalmi kapcsolatokra specializálta magát, mégpedig úgy, hogy helyet adott a hasonló gondolkodású haverjainak is helyet adott, hogy azok is "specializálódhassanak". És aztán, amikor ez már épp eléggé sikerült is, Grétának is egyre több ismerőssel bővült a "baráti köre". Nagyon okos és fogékony kislány volt és mindig tudta, hogy mi a dolga, amikor "látogatók" vannak a háznál. Olyankor általában ― ha nem akadt tennivalója az iskola kertjében ― el kóborolt a dombok felé és próbálta mindig kitalálni, hogy vajon melyik nagy hegy háta mögött lehet az Onga szép magasba ívelő csúcsa. Az ilyen találgatásokba sokszor annyira bele élte magát, hogy otthon néha még az apjának is meg kérdezte efelől a véleményét. Egy alkalommal a "vendégek" még nem voltak elmenve, amikor Gréta haza tért a túráról és a jelenlétükben tett egy hasonló célzást az apjának. Az apja, hogy kisegítse a leányát, hát csakúgy kapásból oda kiáltott a kis csoport egyik tagjának ― Hé Dóra! Te vagy a "földrajz szakos"! Gyere csak egy kicsit! Dóra egy meglehetősen feslett 30 - 40 év körüli nő volt, aki az utóbbi időben Fodor egyik haverjának "párjaként" csaknem minden napos vendég volt náluk. ― Ó, jaj én elfelejtettem azt a keveset is, amit tanultam! ― siránkozott némi önkritikai hangsúllyal, de Gréta ezt egyáltalán nem vette figyelembe és a kérdését immár neki tette fel újból. ― Hát azok a hegyek nagyon messze vannak innen. ― Állapította meg a feltett kérdésen elgondolkozva. ― Arról az Ongáról nem hallottam, de annyit tudok, hogy a legközelebbi hegy, ahová érdemes is volna elmenni az a Basa. Ká-bé 40 kilométer és az aljában van egy meglehetősen vagány kis "panzió". Egy elégé felkapott üdülőhely. ― Talán "üdülni" készülsz! ― kérdezte röhögve Fodor egyik haverja. A beszélgetés fonala pillanatok alatt durva tréfálkozásokba fordult át és Gréta így nem kaphatott több információt. Nem is hallgatta tovább őket, hanem kiment a nyuszikhoz és velük "beszélgetett el".
Körülbelül akkor történt amikor Gréta úgy 13 éves lehetett, hogy Fodor valamilyen "még rosszabb" társaságba keveredett és néhány napig nem került haza. Gréta nem ijedt meg, nem esett pánikba, de nagyon rossz előérzete volt. Valamiféle ijesztő érzés kerítette hatalmába és semmiképp nem tudott szabadulni tőle. Nagyon furcsa egy állapot volt, mert egyáltalán nem emlékezett, hogy még élt volna ehhez hasonlót. A telefonhívásokra próbált válaszolni, de semmiféle információval nem szolgálhatott az apja holléte felől. Nagyon is felmérte, hogy ebből még baj is lehet, hát elindult a keresésére. Benézett mind azokra a helyekre, ahol gondolta, hogy legalább némi információt kap felőle, de kellő magyarázattal nem szolgálhattak, senki sem tudott felőle semmit. És nagyon nem is érdekelt senkit, hogy mi lett vele. Általában csak biztatgatták a kislányt, hogy "biztosan egyszer majd hazakerül" vagy "csihányba' nem csap a mennykő"…"rossz pénz nem veszik el"…stb. Csendes nyári hétvége volt, amint lehangoltan hazafelé tartott és egyszer csak egy furgon vágódik be nyikorgó kerekekkel a kis szűk utcába, ahol épp gyalogolt, kevés tartotta, hogy el nem gázolta. Amint sikerült a sofőrnek lefékeznie, röhögés, óbégatás hangzott az autó belsejéből. Gréta kissé megrettenve nézett a bent ülő díszes társaságra. Voltak olyanok is akik kissé megijedtek és durva szavakkal "dorgálták" a részeg sofőrt… Gréta futólag észrevette, hogy néhány nő is van az autóban. Már indult volna tovább, amikor egy ismerős hang a nevén szólította. Dóra volt a "földrajz szakos". Elcsodálkozva kérdezte, hogy mit keres egyedül itt ezen a meglehetősen "alviláginak" mondott helyen. Aztán, amikor a kislány neki is elmondta ugyanazt, amit már a nap folyamán jó néhányszor már elmondott, a nő kissé gondolkodóba esett és némileg habozni látszott. ― Várjál csak épp a Bagolyvárba megyünk. Oda arra a helyre, amelyről egyszer még beszéltem neked… Az utóbbi időben szokott oda is el-el járni… Ha akarod elvihetünk! ― ajánlotta barátságosan. ― És, ha nincs is ott?? ― kérdezte a kislány. Lélekben annyira nem volt közel az apjához, hogy érzéseivel "nyomozhatott is volna" utána. ― Ha jössz, akkor megtudod pontosan, hogy ott van, vagy sem! A lányka gondolkozott egy keveset, majd finom kérlelő hangon szólt a nőhöz ― Én most nem megyek oda, de nagyon szépen megkérlek, hogy ha ott van akkor mondd meg neki, hogy jöjjön haza mert a főnöke már nagyon sokszor kereste telefonon. ― Azt hiszem, jobb lenne, ha te beszélnél vele. ― mondta Dóra egy kis gondolkozás után Nem veszítesz semmit! És hátha még azt a "Kongát" vagy "Gombát" is meglátod majd onnan. Ezen szavak hallatára Gréta szívét egy kis melegség járta át. Hátha onnan el lehet még tovább látni… Hátha csak egy picikét is meg láthatna az Ongából…! Aztán, amikor már a kocsiban ülők kezdték már megsokallni a várakozást, türelmetlenkedni kezdtek. ― Jól van jól! Megyek már! ― intett oda nekik Dóra, aztán még utoljára Grétához fordult. ― Na! Jössz, vagy nem?! ― Igen! ― felelte a kislány intve a fejével is és már lépett is fel a furgonba, ahol Dóra röptében bemutatta a társaságnak, hogy kinek is a kislánya. Az ittas társaságból nem sokan törődtek Grétával, örvendtek, hogy végre már elindultak és tovább folytatták az ízléstelen tréfálkozásukat.
A BasánálDamjanek, amint felköltözött a Bagolyvárba, bízott abban, hogy élete folyamata egy kiegyensúlyozottabb formában folytatódik majd tovább. Örvendett annak, ― és titokban nagyon büszke volt magára, ― hogy élete legnagyobb ellenfele fölött végre győzelmet aratott. Mert meglátása szerint a rengeteg harc közül, amelyeket megvívott, ez a "Lola ügy" volt a legkeményebb. Teljes letisztultsággal lendült bele az élet hétköznapjaiba, mégpedig azzal a szándékkal, hogy csakis tisztességes úton keresi meg a kenyerét. Ez a tisztességes munka, amit végeznie kellett, eleinte csupán csak annyiból állt, hogy karbantartási munkálatokat végez a panziónál és amikor nagy forgalom van, vagy valamilyen ünnepség, akkor ― külön fizetéssel ― még a rendfenntartóként is bedolgozik Csizmarek úrnak. Ugyanis így hívták az új tulajdonost, aki Damjanek előtt nemrég vette meg az egész panziót. És ő volt az, aki Damjaneket felkarolta és egy meglehetősen előnyös helyzetet kifundálva egy kimondottan jó lakás megvásárlását intézte el neki. Ezért valahol Damjanek bizony elégé lekötelezettnek érezte magát, hisz' lehet mondani, hogy "potom összegért" egy olyan lakáshoz jutott, hogy sokan még irigykedtek is rá. Tíz-tizenöt percnyi járásra volt a panziótól, teljes összkomfort, tiszta levegő, szép időben gyönyörű kilátás, edzeni is, pihenni is tudott… ennél szebbet, jobbat az életben még csak el sem képzelt. ― És, ha esetleg igen, akkor azt még önmaga előtt sem ismerte el…(!) ― Kimondottan elégedett volt életsorsával és nem győzött hálát adni az Istennek, hogy végre sikerűt jó ura térnie. Nagy elhatározással volt, hogy ezt a munkahelyet, lakást, környezetet, kellőképpen meg is fogja becsülni. Az volt a távlati terve, hogy amit lehetősége lesz rá, kapcsolatot fog teremteni régi barátaival, volt tanítványaival és újból neki kezd az igaz harcművészetek gyakorlásához. Azonban, bármikor ezek megvalósítására gondolt, mindig valamiképpen közbejött. Legtöbbször a munka-program végett nem volt elég ideje, vagy a különféle rendezvények foglalták le, amelyek egyre gyakoribbakká váltak. Aztán Csizmarek úrnak sem vethette oda csakúgy, hogy ő most nem ér rá erre, vagy arra a dologra. Ugyanis komoly edzéseket, edzőtáborokat szeretett volna megszervezni ott fent a panziónál, vagy esetleg a Basánál, de ott már csak kevesebb résztvevők számára. Viszont egy év leforgása alatt mindössze néhány (házi) versenyt sikerült összehozni és az is inkább csak olyan show-jellegűnek bizonyult. Annak ellenére, hogy Csizmarek úr azon a véleményen volt, hogy "ilyen helyre épp ez a show típusú karate kell", Damjanek egyáltalán nem volt megelégedve a színvonallal. Aztán a színvonallal kapcsolatosan egy napon rámosolygott a szerencse Damjanekre is. Egy megszokott hétköznap volt, nem túl sok vendéggel. Nagy meleg volt és Luca, a recepciós-nő egy kis nyári sortban illegett-billegett a bejárati ajtónál és közben ki-ki lesett az udvarra. Egyszer csak, mintha a semmiből került volna oda, egy kimondottan jóvágású fiatalember jelent meg előtte a bejáratnál. Kissé meg is lepődött, mert nemrég nézett szét az udvaron és akkor még nem volt senki a láthatáron. Látszott is rajta ez a meglepődés, de a fiú nem sokat foglalkozott ezzel. Meglehetősen hanyagul végigmustrálta a nőt, majd kissé félrebillentett fejjel csak annyit kérdezett tőle: ― Szoba…? ― Igen. ― felelt a nő még mindig zavartan, mert bosszantotta, a fiatalember tekintete. ― Mennyi? ― Ötven, egy éjszakára. ― Egy egész éjszakára??? ― kérdezte csodálkozást színlelve a férfi ― Hát természetesen, hogy egész éjszakára! ― adta meg a kényszeredett felelet a hülye kérdésre a nő enyhe ingerültséggel. A férfi még egyszer kimondottan feltűnően végig nézett a nőn és aztán, csakúgy félvállról még utána kérdezett: ― És… Vannak más lányok is ? Hát ez aztán már több volt a soknál!!! Luca arca elvörösödött a méregtől és felindultságtól. Legszívesebben hozzá vágott volna valamit ehhez a perverz disznóhoz… De nem az ő feladata. Majd szól Damjaneknek, aztán majd elrendezi ezt a pimasz kölyköt… Hisz' csaknem az anyja lehetne ennek a taknyosnak… Meg kapja majd a magáét! Csak hol van Damjanek? Épp, amikor szükség volna rá! Még a végén elmegy az a nagyképű alak… Damjanek amikor a feléje közeledő Lucát észrevette, azt hitte, hogy a panziót félig a feje tetejére állították. ― Egy kimondottan perverz alak pofátlankodik… ― hadarta fuldokolva a méregtől. ― De hát mit csinált tulajdonképpen? ― érdeklődött Damjanek, amint már a recepció felé tartottak. ― Hát ezt kérdezd csak meg tőle személyesen! … ― Szili! ― kiáltott rá egy pincérfiúra ― Hol van az alak aki … ― ki sem mondta, és a fiú már az egyik árnyékos helyre mutatott. A fiatalember ott hűsült háttal ülve egy kis padon meglehetősen hanyag pozícióban. Damjanek csendesen oda ment hozzá és megállott a háta mögött. A fiú nem nézett hátra, de természetesen észre is vette és kimondott nyugalommal lassan és egyenletes mozdulatokkal felállott, majd egyből szembe fordult Damjanekkel. Hihetetlenül komoly tekintettel nézett bele a szemébe és arcán már semmiféle nyoma sem volt az előbbi arroganciának.
― Jelentkezhetek Damjanek mester? ― kérdezte halkan a "gyerek", még mindig a mester szemébe nézve. Damjanek válasza már a kérdés előtt meg volt, de azért mégis csak egy kis idő után szólalt meg szintén csendesen, semmiféle érzelmet nem árulva el. ― Igen. ― azzal megfordult és elindult a Basához vezető úton felfelé. Dragó pedig elvette a táskáját a padról és elindult utána. Mindez olyan furcsa módon és titokzatosan zajlott le, hogy a felpörcölködött Luca még "reklamálni" is elfelejtett. Amikor már egy jó darabot mentek ott felfelé, Damjanek megállott egy pillanatra és visszanézett a fiúra. ― Hogy is hívnak? ― kérdezte a szemében egy enyhe mosollyal. ― Lénárd Dragomér. ― mondta az egész nevét, majd hozzá tette ― Rövidebben: Dragó. ― Jól van. ― bólintott Damjanek ― Gyere itt mellettem! … Így talált rá a tanítvány a mesterére és a mester is a tanítványára. Damjanek a kis házát megosztotta Dragóval, másnap beszélt Csizmarek úrral, aki aztán takarítóként, kertészként, kifutólegényként alkalmazta a fiút a panziónál. Legtöbbször este és reggel edzettek, de mivel a nap jelentős részét együtt töltötték, hihetetlenül összehangoltan beiktatták a harcművészetek gyakorlását az egész napi tevékenységükbe. Viszont bármennyire is élték úgy a gyakorlati, mint a szellemi részt, azért igényt éreztek az érzelmekkel kapcsolatos témák iránt is. Esténként a tűz mellett üldögélve néha el beszélgettek arról, hogy mindketten valahol egy közös helybe szerelmesek, amelyhez mindketten hűtlenné váltak. Damjanek amint a hellyel kapcsolatos kellemes és fájó emlékeket emlegette, természetesen a Janka neve is fontos szerepet kapott bennük. Dragó, amint rájött, hogy kiről van szó, végig hallgatott mindent, hogy Damjanek mennyire szerette azt a nőt és, hogy bánja azt, hogy akkor csakúgy elváltak és hogy bizonyára boldog tudna vele lenni… azonban nem szólt egy szót sem arról, hogy ismeri. Másnap kimentek az erdőbe néhány száraz ágat összegyűjteni és amikor be is húzták a tűzhely mellé, Dragó elvette a fűrészt és mielőtt még neki fogott volna vágni, mélyen a Damjanek szemébe nézett ― 'Janek bácsi! Úgy tudd meg, hogy azt a nőt én is nagyon szerettem valamikor! Damjanek elképedve meredt a fiúra, aztán a távoli fenyők hegyes csúcsaira vetette tekintetét, mintha onnan várna némi információt a Janka további életvitelével kapcsolatosan. ― Jankát? ― ejtette ki tűnődve a nevét a nőnek olyan hanglejtéssel, mintha valamiféle simogatást érezne a szó hallatára. Aztán aznap este inkább Dragó mesélt. Jankáról, az apjáról, saját érzéseiről és az édesanyjáról. És mindezekről olyan kimondott őszinteséggel, hogy Damjanek csaknem teljesen együtt tudott érezni vele. Aztán egy másik este azt is elmesélte, hogy ő "lélekben eljegyezett" már valakit, akivel valami nagyon fontos dolgot kell majd véghez vigyen. És, hogy minderre nem tud pontos választ adni magának, de érzi, hogy nagyon kötődik valakihez, akit jóformán, még nem is ismer. ― Emlékszek azokra az árusokra, de konkrétan nem tudom, hogy kikről lehet szó. ― mondta Damjanek még fiatal éveire visszaemlékezve ― De ez a kis Gréta nem hiszem, hogy Jarabói születésű lenne… ― Az nem számít 'Janek bácsi! Én ott láttam meg! És úgy állott ott, a kövön, mintha épp akkor született volna a Túr-Turi habjai közt. Azé az erdőé, azé az egész hegygerincé az a kislány! És… valahol mi is azokéi vagyunk! Én úgy érzem! Dragó elhallgatott és Damjanekre nézett. Ott a tűz mellett az éjszaka csendjében nagyon sokáig néztek egymás szemébe. És aztán amikor mindketten belebámultak a tűz fényébe, szemük sarkából alig észrevehetően könnycseppek szivárogtak ki. … Attól eltekintve, hogy titokzatos módon mindketten folyton visszavágyódtak a falujukat összekötő hegygerinc emlékéhez, mégis mindketten életük legszebb éveinek mondhatták azt a két évet, amelyet együtt éltek le ott a Basán, csendesen, békében a panziónál dolgozva. És lehet, hogy éppen ez a csend, a túlságosan is harmonikus életforma volt, ami Dragót valamiképp egy továbblépésre kényszerítette. ― Érzem, hogy ha nem történik semmi körülöttem, akkor nem a saját utamat járom! ― próbálta magyarázni Damjaneknak. ― Nagyon sokat tanultam tőled és ezért hálás is leszek, amíg élek. De ne haragudj! El kell, hogy mennem! Érzem. ― Marasztani nem maraszthatlak. Ha tudod, hogy merre kell lépj, akkor tedd meg! Nagy dolog, amikor az ember ezt észre veszi! ― Igen 'Janek bácsi. Nagy dolog. És én érzem, hogy egy nagy dolog vár rám. De addig még valamit tennem kell. Valamiképp fel kell borulnia a harmóniának, mert másképp, fájdalom, keserűség, nehézség nélkül nem adatik meg csakúgy semmi, amit igazán nagy dolognak nevezhetünk. ― Dragó, az Isten kísérjen az utadon! Vigyázz magadra és ne feledd, hogy ha élek és még lesz erőm, az életben bármikor visszajöhetsz.
Felvállalni a szenvedéstDragó abban az évben többet tanult, mint egyesítve véve az előző éveket összesen. És nemcsak a harcművészetekre vonatkozólag, hanem úgy általában, amit az élettel kapcsolatosan előbb-utóbb meg kell tanulni. Visszaemlékezett arra, amikor még gyermekkorában A nevelője, Boldi mester azt mondta volt neki, hogy ha Damjanektől tanulhat, akkor bizony komoly harcossá fejlődhet majd. És több mint egy évet volt szerencséje, hogy együtt élhessen azzal az emberrel és attól az embertől tanulhatott, akinek képességét országszerte elismerik és akit annyira megszeretett, hogy az által egy olyan kimondottan csodálatos és új dolgot tapasztalt meg: az apához való ragaszkodás szeretetét. De mindezek ellenére fiúként mégis elhagyta az "apját". Pedig minden a rendjén működött és tökéletes volt a harmónia köztük. És lehetséges, hogy épp ezért választotta azt, hogy a továbbhaladás érdekében felbontsa a harmóniát, lehetőséget keresve hogy újabb értékek elsajátítására tehessen szert. Nem azért, mert már mindent megtanult volna az "apjától" vagy kimondottan magasabb szintekre vágyódott volna, hanem egyszerűen csak azért, mert valahonnan egy kimondottan erős belső késztetést érzett, hogy a harmóniát igenis fel kell bontani, mert az igazán magasztos dolgokat csak kimondottan a szenvedés és a rossz megtapasztalása által lehetséges elérni. Tisztában volt azzal, hogy mi a szép és mit jelent a harmónia. De azt is tudta, hogy ami szép, az könnyen becsaphat. Könnyen lehet csak kimondottan felszín. Ami szép, az nem lehet igaz is. Szépséggel nem lehet nagy csatákat megnyerni! Az eredményért meg kell dolgozni. Bátorság kell lebontani a régit ― még ha szép is ― és kellő erővel neki lendülni és felépíteni az újat. És ez csakis úgy jöhet létre, hogyha újabb nehéz, kínos helyzeteket vállal fel. Csak mindezek árán tudja megérteni az élet nagy igazságát. Az embernek élete során a szenvedésen így-is-úgyis végig kell mennie. Mindenkinek meg van a maga keresztje. De nem mindegy az, hogy hogyan szenved. Felvállalja azt a szenvedést, vagy az élet, a sors kényszeríti rá! Hát a fenegyerek Dragó nem akarta, hogy őt a sors kényszerítse rá a szenvedésre. Inkább ott hagyta Damjanek mellett a jólétet és maga vállalta fel a szenvedést annak érdekében, hogy az élet igazságait jobban megértse. És addig ment, amíg ennek a tökéletes módját meg nem találta. Saját akaratából! De azért néha elgondolkozott azon, hogy valójában nem-e épp a sors akaratából "vállalja fel" mindezt. Keresett, kutatott, hogy méltóképpen gyakorolhasson. De nem a hétköznapi dolgokban kereste a lehetőséget, hisz' az átlagnál felsőbb rendűnek érezte magát. Több napos bolyongás után egy hirdetés folytán talált rá egy olyan lehetőségre, amely épp neki felelt meg. Egy egyszerű plakát elolvasása hozta meg a döntő pillanatot, amely folytán nyomban neki is látott sorsa beteljesülésének közreműködésében. A toborzó táblán ez állt nagybetűkkel: AHOL A NÉV NEM SZÁMÍT! ― ugyanis a légóba való szolgálatot nem befolyásolja, hogy ki honnan jött és ki volt a civil életben. Ott úgyis egy teljesen más világ vár a belépőre és Dragó épp ennek a más világnak a fortélyait szabad akaratából akarta megtapasztalni saját bőrén. Rövid időn belül ― öt éves szerződést kötve, hivatalosan ― már Francia légiósként ― újoncként szerepelt egy Földközi tenger melletti kiképzőtáborban.
Igazi győzelemEgy év épp elég hosszú idő volt ahhoz, hogy akárcsak apa-fia ként összeszokjanak egymással. És bizonyára ezért érezte úgy Damjanek, mintha valamit kiszakítottak volna belőle. Hallott, már a tanítvány és a mester közötti szeretet kapcsolatról és hálát adott az Istennek, hogy ezt megtapasztalhatta az életben. És kimondottan örvendett annak, hogy Dragót taníthatta és felfedezte, hogy bizony ő is nagyon sokat tanult tőle. Mindannak ellenére, hogy ő volt a "mester". Az elkövetkezendőkben ő egymagában, amint ideje volt rá, továbbra is edzett, de érezte magán, hogy még nincs azon a magas szinten, hogy a harcművészetet kimondottan egyedül gyakorolhassa. Az "élesben" való gyakorlás a kidobólegénykénti szolgálat teljesítés közben sem lépte túl a határt, mert az oda járók nagy-többsége már csak hírből is ismerték Damjaneket és tudták, hogy nem nagyon tanácsos ujjat húzni vele. Éppen erre alapozott erősen Csizmarek úr is és egyik motivációja ebből indult, amikor azt a nagy segítséget nyújtotta Damjaneknek. Ezzel addig a pontig nem is lett volna különösebb gond, de Csizmarek úr Damjaneket még egy másik "képessége" felől is ismerte. Ugyanis tudott róla, hogy régebb még foglakozott ő is a "szórakoztató iparral" és egy olyan javaslatot tett, hogy a fejlődés érdekében segítsen be neki szép lányokat alkalmazni a vendégek szórakoztatásához. Igaz, hogy bizonyos okokból kifolyólag Csizmarek úr itt eltekintett a törvényes formáktól, de hát épp ezért fordult Damjanekhez segítségül. És Damjaneknek ott volt a szép háza. Amelyet csakis Csizmarek úrnak köszönhetett. És azóta, hogy megkapta és a panzióhoz került, még soha sem mondott nem-et. Damjanek sokáig hányta-vetette a dolgokat, próbálkozott finoman kitérni a "megbízás" ahol, de aztán amikor még a fizetését is jó busásan megemelte (csaknem kétszeresére), akkor ez már besegített a döntéshozatalban. Aztán amint az üzlet ― burkoltan ― egyre csak fejlődött, a panzióhoz fel kellett vegyenek egy újabb karbantartót, mert Damjaneknak ugyebár, nem nagyon volt már ideje az apró-cseprő munkák végzésére. Lassan-lassan ő intézte az üzlet "jelentősebb részét", ami eleinte csak abból állt, hogy sztriptíz táncosnőket szervezett be az éjszakai vendégek szórakoztatására, de aztán egyre jobban kezdtek bonyolódni a dolgok, amikor a vendégek még más igényeket is kezdtek fenntartani a lányokkal kapcsolatosan. Mindezek kiteljesedése már burkoltan működött, csak kimondottan a törzsvendégek részére, de aztán egyre csak bővült a kör és Damjanek azon vette észre magát, hogy csaknem azt a "szakmát" űzi, amelyről már régebb megtapasztalta, hogy egyáltalán nem hoz semmi örömet. Nagyon sok minden függött tőle a lányok sorsát illetően. Néha adódtak köztük elég nagy kavarodások, de azért mindig próbálta óvni azokat a szerencsétleneket a rájuk mért keserűségektől. Sokszor nagyon tudott haragudni magára ezért a "gyenge szívűségéért". De legjobban arra haragudott, hogy immár a második alkalommal ugyanabba a verembe esett bele, amelyből csak oly nehezen tudott kikászolódni. Ez akkor történt, amikor az egyik lány nála keresett védelmet, amikor a "barátja" a "mestersége" miatt nagyon hajkurászta és állítása szerint már több alkalommal meg is akarta ölni. Egy eléggé sportos alkatú, de kissé kiélt nőtípus volt, Tinának hívták, de aztán idővel Damjanek magában "Lola 2"-nek nevezte el. És volt is amiért, mert ugyan azokat a gyötrelmeket kellett újból megélnie Tina mellett, mint annak idején Lolával. Azzal a különbséggel, hogy Tina nem "filozofált" annyit, hanem egyszerűen kinevette, amikor vele is hasonló helyzetbe került mint annak idején Lolával. És Damjanek a nagy harcos, aki már kezdte elhinni, hogy visszatért a harcművészetek útjára, nem volt képes semmire. ― Azon kívül, hogy belülről őrölte magát. ― Tina, (ami a Krisztinából jött) nagyon átverte Damjaneket. Az első pillanatban sikerült úgy tüntetnie fel magát, mint szerencsétlen, védetlen és meglehetően sors-gyötört nő, akit az élet "kényszerített rá" arra, hogy eladja bájait és ráadásul még üldözve is van egy pszichopata alak által, aki már számos alkalommal tört az életére és csak a szerencsének köszönhetően menekült ki a keze közül. Mindamellett, hogy Damjanek már az első pillanattól megsajnálta, azért felmerült az a józan kérdés is benne, hogy ha már ennyire veszélyben van valaki, akkor miért nem fordul a rendőrséghez, vagy más biztonsági hatóságokhoz? Miért akarja épp őt beleavatni a dolgaiba? De aztán a lány sírva kezdett minden félét össze-vissza magyarázni, hogy ilyen meg olyan pszichopata és bizonyítékhiány meg minden… Épp úgy, ahogyan a filmekben szokott lenni. És nap mint nap "annyira meg volt ijedve", hogy jóformán "hivatásának" sem tudott eleget tenni. Viszont kidobni nem akarta, mert a lány szerint az a biztos halált jelentette volna. Ott kucorgott, hol egyik, hol másik lyukban a panzió területén. Lakása nem volt szerencsétlen volt, hát mi egyebet tehetett Damjanek? Helyet adott neki magánál. ― Ideiglenesen!!! ― De ez még nem volt elég Tinának. Nem győzte ösztönözni Damjaneket, hogy "beszélgessen el" azzal a pszichopata alakkal. Viszont Damjanek azt mondta, hogy amíg nem jelenik meg, addig semmi ok nincs "tárgyalni-valóra". Aztán Tina tovább siránkozott, hogy akkor már lehet, hogy késő lesz, de aztán idővel abba hagyta és Damjanek nem keverte bele magát semmiféle hülyeségbe. Szerencsére. Csak nagyon későre derült ki a teljes igazság, hogy a pszichopata alak az tulajdonképpen a Tina törvényes férje, aki egyáltalán nem zaklatta soha, csupán annyit tett, hogy nejét ― miután megtudta, hogy félrejár ― különböző fondorlatosságokkal kisemmizte mindenéből. Tina pedig csupán bosszúból festette le ördögnek Damjanek előtt. Azonban, amikor Damjanek erre rájött, akkor már nagyon késő volt. Akkor már Tina már jó néhányszor meg is csalta, mert ugyanis párkapcsolatot alakítottak ki egymás közt. Nem tudott egyebet tenni, mint Lolával. Itt ugyan nem merült fel az a kérdés, hogy a nő segítségéért, kitartásáért való lelkiismeret furdalásból nem tudott nem-et mondani. Egyszerűen még ő sem tudott feleletet adni magának, annyira összezavarodott volt. Mindent meg tett, hogy segítségére legyen, hogy "leszokjon". Nem kellett dolgoznia sem. Pénzt adott neki, amiből Tina bizony költekezett is. Beszélt szépen is vele. Elmondta, hogy milyen szép lehet a nő és a férfi kapcsolata, ha megbíznak egymásban, ha szeretik egymást… ― Ha nem szerettelek volna még az elején, akkor azt hiszed, hogy jöttem volna ide, hozzád? ― kérdezte kissé gúnyosan. ― Lehet, hogy épp az volt a baj, hogy észrevettem, hogy szeretsz. ― mondta Damjanek keserűen. ― Az a baj veled, hogy nem akarod megérteni azt, hogy mit jelent a Szabad szerelem! ― mondta a nő oktató jelleggel. ― Ezt ne kezdd el megint! ― kapott hirtelen a fejéhez Damjanek. ― Az előbbi nőd, az nem szeretett! Csak egyszerűen rád kényszerült! ― Hát te nem ugyanazt csináltad ? ― képedt el Damjanek ― Nem szégyelled magad? ― Nem! ― kiáltotta határozottan a nő ― Az enyém csak taktika volt az egész. Ahhoz, hogy megkapjalak magamnak! ― Kiválóan szép "taktika" . ― "dicsérte meg" szomorúan Damjanek. … Damjanek már éppen elégszer elgondolkozott el azon, hogy milyen fajta titokzatos erő vonzotta őt annyira csaknem 9 éven keresztül Lolához és hogyan kapta meg azt az ugyancsak titokzatos "ellenszert" amellyel az előbbi "erő" fölött végre győzedelmeskedhetett. Már egy éve is el múlt, hogy ilyen lehetetlenül kapcsolódik ehhez a nőhöz, aki Lolához hasonlóan folyton csak meg csalja és még próbálja neki "megmagyarázni", hogy miért. És ő valahol érzi, hogy ― mindazok ellenére, hogy amikor Dragóval együtt edzettek mennyire "letisztultnak" érezte magát ― egyszer, majd nem fogja tudni kellőképpen türköztetnie magát és valami nagy, nagy baromságot fog elkövetni. Érezte, hogy egyszerűen rossz környezetben van. Hiába, hogy négy éve épp ez a környezet segítette abban, hogy Lolát csakúgy egyszerűen "elengedje" magától és többet ne foglalkozzon vele, de mégis mind ennek ellenére valami még sincs rendben itt az egész panziónál. Függetlenül attól, hogy saját házában egy kimondottan szép helyen lakik ott fent a hegy tetején. Aztán, még csak akkor látta igazán elfajulni a dolgokat, amikor tudomást szerzett arról, hogy Csizmarek úr micsoda alávaló szenvedélynek él. Ha ezt ő előre tudta volna, bizony nem így alakultak volna a dolgok. Meglehet, hogy nem lenne saját lakása és ilyen ― már nem sajnálni való ― munkahelye, de akkor sem "üzletelt" volna egy ilyen pedofil hajlamú kreténnel, mint ez a Csizmarek, aki ráadásul még ki is éli e ferde hajlamait. Igaz, hogy a lehető legnagyobb titokban, de azért ő még nem akkora hülye, hogy ne vette volna észre, hogy mire mennek ki mindazok a játékok, amikor bizonyos feslett erkölcsű kis csoportok mulatozásába "véletlenül" még egy-egy kiskorú lánygyerek is belekerül. Óriási dilemmában volt, hogy miként szabaduljon ki ebből a sok jót nem ígérő környezetből. Ott volt a háza, azon a szép helyen. Ott volt a munkahelye is csak egy szép helyen, de csak a külső szemlélő előtt. Aztán még ott volt Tina. És ott volt a lelkében az igazság. Amely ez esetben nem nagyon győzedelmeskedett, mint ahogyan szokás azt mondani. Egyik hétvégén is épp ezeken gondolkozott, amikor telefonon értesítették, hogy mivel egy meglehetősen zajos és ittas csoport érkezett a panzióhoz, hát jobb lesz, ha a közelben tartózkodik. Pillanatok alatt le is érkezett, sebtében, rutinosan felmérte a társaságot és mivel más dolga ilyenkor nem szokott lenni, hát feltűnés mentesen csak nézelődött. Azonban meglehetősen szemet szúr neki, hogy a díszes társaság egyik tagja egy kislány. Hirtelen fordult egyet a gyomra és kis időn belül egész testét különös izgalommal keveredett dühösség fogta el, amely aztán annyira felfokozódott benne, hogy már nagyon rég nem érezte ennyire felpörgetettnek magát. Ugyanis ezt az utóbbi felfokozódást az váltotta ki, hogy amint a konyha lejáró felé ballagott, az ablakon keresztül Tinát pillantotta meg, egy autóból kiszállni és meglehetős érzékiséggel búcsúzkodni a benne ülő férfitől. Damjanek érezte, hogy jobb, ha vár, amíg elmegy az autó. Különösen furcsán érezte magát, mintha nem is a saját agyával gondolkozott volna. Sikerült erőt vennie magán, az autó elhúzott, Tina a bejárati ajtó felé közeledett. Damjanek, még a feltűnőségtől sem óvakodva szembe került Tinával. ― Mit csináltál? ― sziszegte kimeredt szemekkel és meglehetősen keményen megfogta a karját a nőnek és könnyedén elvonszolta az egyik mellék épület mögé. Tina pedig közben jajgatott és ocsmány szavakkal szidta Damjaneket. ― Hülye állat vagy! ― kiáltotta fájdalmában. ― Emlékszel jól, hogy amikor utoljára beszélgettünk… ― tagolta Damjanek a szavakat a nő szemébe nézve és nagyon, nagyon fel volt tűzülve. Ez valahol Tina is kezdte észrevenni és hangnemet váltott. Már megszokásból mindig tudta, hogy milyen esetekben milyen fajta megfogalmazást kell használnia. Valamiképp akkor hirtelen úgy tűnt, hogy nem kapja el épp a megfeleőet. ― Én szeretlek és mindig őszinte voltam hozzád! De tudod jól hogy, képtelen vagyok csak neked tartani magamat! Mindazok ellenére, hogy az egy év alatt Damjanek nagyon sok "mérget nyelt", még nem fordult elő, hogy a nőt megüsse. Viszont akkor már valósággal érezte, hogy ezúttal teljesen betelt a pohár. Egyszerűen kikapcsolt és mintha nem is ő csinálná… Magasba lendítette a nagy kezét és amint a nő arcához közel ért volna, egy pillanatig megállította, de aztán onnan arról a rövid távolságról szétnyitott tenyerével bele csapott az arcába, amitől a nő egyből elájult. És egyáltalán nem ijedt meg tettétől. Bele volt szédülve felindultságába és azt tervezte, hogy megöli a nőt és azután megy a börtönbe. Legalább vége lesz mindennek. Felkapta az erőtlen testet a földről és kezében maga előtt tartva, mintha búcsúzni akarna tőle és egyben a szabadságától is. Állt ott, magasba tartva a nőt, nézte vérben forgó szemekkel és már-már csaknem oda csapta az egyik fémkorlátnak, amikor az egyik kis raktárhelyiség hátsó ablakán át valamiféle könyörgésre fogott gyereksírás ütötte meg a fülét. Hirtelen elejtette a nőt, aki szét terült előtte a földön. A kislány jutott az eszébe és vele együtt még az, hogy neki is valamikor volt egy kislánya… ha élne szegényke éppen ennyi idős lehetne ― annyira zavarodott volt, hogy 9 - 10 évet csakúgy számba sem vett ― és ezt a kislányt hová akarják formálni, mit, kit akarnak nevelni belőle…?!!!! Két nagy lépéssel már a kartonnal jól eltakart ablaknál volt. Szétnézett hirtelen és egy favágó tőkét pillantott meg a fal mellett. Azt ragadta meg és nagy lendülettel beverte vele mindenestől az ablakot. … Gréta, miután nem találta az apját a panziónál, haza szeretett volna menni, mert eszébe jutott, hogy enni kellett volna adjon a nyusziknak. ― Ki bírnak pár órát azok is ― legyintett Dóra, majd hozzátette ― És te is. Hisz' még azt a "Kongát" meg sem nézted. ― Haza tudok menni egyedül is. És köszönöm, hogy elhoztatok. ― mondta a kislány és már indulni is akart. ― Mivel akarsz menni te leányka, hisz reggelre sem érnél haza! Van fogalmad, hogy mennyi 40 kilométer? ― Van! ― jelentette ki a kislány komolyan ― Le intek valamit és az majd elvisz épp 40 kilométerre. ― Hogy mennél el egyedül?? ― hüledezett Dóra némi felelőséget érezve a haverja kiskorú lánya iránt ― Ki tudja, ki ültet be maga mellé és mit művel majd el veled !? Amint egyezkedtek, a társaságból nem sokat törődtek velük, de az egyik nő azért mégis meglehetősen tájékozott lehetett, mert kedvesen megsimogatta Grétának a fejét és vigasztalni próbálta. ― Úgy hallottam, hogy meg akarod nézni a hegyeket. ― fordult szembe a kislánnyal és próbált minél megnyerőbbnek mutatkozni. Gréta felpillantott rá. Furcsa módon nem szimpatizálta a "kedves" embereket. A nő gyorsan tovább folytatta mondanivalóját. ― Van itt egy bácsi, aki jól ismeri itt a hegyeket és hátha a "tiedet" is meg tudja majd mutatni. Gyere! ― fogta meg mosolyogva a lányka kezét. Gréta épp akkor pillantott Dóra felé, amikor az ötlet támogatására bólintott rá. Aztán csak azt vette észre, hogy akarva-akaratlanul kifelé tartanak a vendéglőből. Egy ajtónál bekopogtak, ahol csakugyan volt egy bácsi és Grétát egy szép dobozból megkínálta csokoládéval. Aztán beszélni kezdett neki a hegyekről, de Gréta semmit sem értett belőle. Főleg, amikor már álmosodni kezdett. De valamiképp nem az a fajta megszokott álmosság tört rá, mert nem aludt el és nem is tudott volna elaludni, ha akart volna sem. A napok óta tartó rossz érzései hihetetlenül felerősödtek. Egy olyan állapotot érzett, mint amikor lekötözik és nem tud szabadon mozogni. Azzal a különbséggel, hogy még beszélni sem tud. És tulajdonképpen nincs is lekötve. Mert nagyon is jól tudatosította ezt. És mindent, ami körülötte történt. Nagyon zavart és furcsa állapot volt, ez és nagyon félni kezdett. Fogalma sem volt, hogy mitől, hisz' egyáltalán nem is bántották, sőt, nagyon kedvesek voltak vele… Aztán kissé jobban megközelítette a félelmének az okát. Épp a "kedvességtől" félt. De nagyon. Nem hiába nem szerette a "kedves" embereket! Amint behunyta a szemét és próbált kissé magába mélyedni, azon vette észre magát, hogy nagyon mélyeket lélegzik. Egyre jobban kezd tisztulni körülötte minden. Úgy tűnt, mintha sikerült volna túltennie magát azon a furcsa nyomott állapoton. Még kissé kábult volt ugyan, de azért már elég jól oda tudott figyelni a részletekre is, hogy tulajdonképpen mi történik vele. És egyszer csak, hirtelen felmérte, hogy mitől is ijedt meg annyira. Teljesen magánál volt, amint Csizmarek úr szép finom, csaknem szertartásos mozdulatokkal kezdte kihámozni a ruhácskájából és közben szagolta, csókolgatta a kislány lemeztelenített testrészeit. Csak akkor lepődött meg igazán, amikor egyszer a kislány kezének szorítását érezte a maga kezén és szemének különös pillantásával nézett szembe. Hisz' ez magánál van! Teljesen észnél van! Ez hogy létezik?? Úristen! Mit csináljak most vele? Gréta ösztönösen védekezett, összefogott lábakkal kucorgott a kis ágyon és nagyon is tisztában volt, hogy a "bácsi" mit akar vele elművelni. Mivel vissza zökkent a tudatos állapotába, egyből meg is fejtette a figyelmeztető érzésének értelmét, de már késő volt. A félelem még jobban úrrá lett rajta és sírni kezdett. ― Bácsi, kérem szépen, tessék ki engedni innen! ― könyörögte sírdogálva. A hülye Csizmareket a hang nagyon meg zavarhatta és ideges mozdulattal csakúgy kapásból kihúzta a nadrágszíját és semmi gondolkozás nélkül a kislány nyakára csavarta. Majd amikor már nem bírt szembenézni az életért könyörgő különös szempárral, elfordította a tekintetét az alatta vergődő kislányról. Akkor, abban a pillanatban egy hirtelen döndülés meg csörömpölés közepette egy nagy darab valami repült be a hátsó ablakon és nyomban utána Damjanek ugrott be a helyiségbe. Csizmarek, amint Damjaneket észrevette, görcsös mozdulattal a szívéhez kapott és azzal lefordult az ágyról. Damjanek Grétához ugrott és amilyen gyorsan csak tudta, reszkető kezekkel oldotta fel a nyakára csavart nadrágszíjat. Óvatosan megmozgatta rázogatni kezdte, majd felemelte a kislányt és aztán amint Grétának végre sikerült levegőhöz jutnia, hirtelen kitört belőle a zokogás. Magához ölelte a kislányt és mintha a "felnőttkori" kis Deát csókolgatta volna apai szeretettel, úgy tartotta a karjában. Gréta is aztán kellőképpen tudatosította magában, hogy megmentették. Ő is elérzékenyülve ölelte Damjaneket és együtt sírtak mind a ketten. Mellettük a földön kiterülve ott feküdt Csizmarek holtan, a szívinfarktustól. … A történtek különösen nagy szenzációt keltettek az egész környéken és sok olyan dologra tettek pontot, amely már kellőképpen megrégidett. Úgy a panzió működtetésével kapcsolatosan, mint a Damjanek belső világában való tépelődések felől. A kis Gréta nem győzött neki hálálkodni, hogy megmentette az életét. Viszont amikor Damjanek eltűnődött azon, hogy a Gréta életének megmentése mennyire szorosan maga után vonta először is a Tina életét és aztán az övét is. Igaz, hogy a Csizmarek életébe került, de hát amint emlegetni szokás: csak az hull ki, ami nem oda való. Tehát csak a rosszak esnek ki. Vagyis értelme volt annak, hogy Tina is megmaradjon, bárhogy is ellene volt akkor Damjanek és milyen magától adódóan letisztult minden a lelkében. Teljes megbocsátással útnak engedte azt a nőt, akiről több mint egy éven keresztül azt sem tudta, hogy szereti-e igazán. Csupán annyiban volt biztos felőle, ― ezt Grétától tudta meg ― hogy valami átok ülhetett rajta, amiért ennyire fogva tartotta őt. Egyiket elhagyta és csaknem beleszeretett egy másikba, akiről el is tudta képzelni, hogy akkora belső hatalommal bír, hogy nem is csoda, hogy Dragó gyerek akár egy életen keresztül is képes őt jegyesének tekinteni. És ekkor értette meg igazán, hogy miért van még tennivalója a fiúnak. Mire kell még várnia, míg jegyesével igazából találkozhat. És amikor Dragó állításait Gréta hűen igazolta is, Damjanek egy ahhoz hasonló boldogságot érzett a szívében, mind amikor egy szülő a szeretett gyermekeinek a boldog kapcsolódásaiban gyönyörködhet. És amint próbálta minél jobban beleélni magát a jelen pillanatába, azt állapította meg, hogy: Igenis boldog! És boldogan reménnyel telve vette fel a harcot, hogy új életet kezdjen, hogy aztán, ha majd eljön a menyegző ideje, kellőképpen tudjon majd részt venni az ünnepségen.
Búcsú a BasátólAmi a Bagolyvárnál való Panzióval kapcsolatos változásokat illeti, a megélhetéssel szempontjából Damjanek számára nem hoztak szerencsét. Ugyanis Csizmarek úrnak a leszármazottjai csak átvették a továbbiakban való irányítást és különféle érveket hangoztatva az ottan dolgozókat nagyon meg szelektálták. És magától érthető módon Damjaneknak is "megszűnt a posztja". Egyáltalán nem is bánta, hogy elbocsátották, mert az utóbbi időben már elege lett az egészből, de tisztában volt azzal, hogy a Basánál szervezett edzőtáborokból egyáltalán nem fogja tudni fenntartani magát és a sorsa fogja majd egyszer lépésre kényszeríteni, hogy elhagyja azt a helyet, amelyen négy év leforgása alatt egy kimondottan barátságos otthont alakított magának. De arra számított, hogy amíg tart a munkanélküli segély ― amelyet nem akartak megadni ― addig még van ideje bőven a jövőre vonatkozóan tervezni. Egy év alatt csak ki tudja puhatolni, hogy hol és miként folytathatja tovább az életét. Igaz, hogy nem szeretett volna elköltözni onnan a Basáról, hisz' odanőtt hozzá, magához a környezethez is, a fákhoz, az erdőhöz, de ― hát addig még van… És különben is! Valaha ő még a Basánál csodásabb helyen is alakított ki kellemes szép otthont magának és a sors akaratából azt is elhagyta… De vajon a sors akaratából-e? Ezt nem nagyon tudta eldönteni. És, hogy milyen is volt az az otthon…? És hol vannak azok akikkel ő együtt élt…? Istenem, de rég is volt! És milyen csodálatosan szép is volt! Apa volt! Igen! Egy gyönyörű szép kislánya volt! És valakinek a felelőtlensége miatt…― Vagy valakiknek… ― És neki a "sorsa" lett volna az amely arra kényszerítette, hogy elítélje azt az asszonyt és elhagyja…? Azt az anyát? Hiszen neki is épp úgy fájt! … Talán még jobban mint neki…! Vajon hol lehet Janka? Boldog-e? Vagy ő is fájdalommal telve emlékszik vissza a Komondor pusztájára és az ott történt tragédiára…? Vajon még olyan szép-e mint volt…? Bárhogyan is alakultak az élet dolgai, de sem Lola, sem Tina még csak fel sem vehették volna a versenyt azzal a nővel szemben!! És nemcsak kimondottan a szépség vagy a külalak miatt, hanem jellem és egyéniség szempontjából sem közelíthették volna meg egyáltalán. És ő egy ilyen nőt dobott el magától?! Istenem, de hülye voltam??! Elhagyta még a helyet is, amelyet annyira szertett gyerekkorától fogva. És Jankát is szintén gyerekkorától fogva szerette… Legalább arra a helyre vissza kell menjen majd egyszer! Sőt! Azt a drága kis Grétát is magával fogja vinni majd, mert ő is nagyon, de nagyon vágyik mindazokra a helyekre, amelyek békét és simogatást képesek nyújtani a lélek számára. Aztán Gréta is körülbelül úgy lehet az apjával, mint ahogyan ő volt annak idején. És mivel ő annyira különös szeretet érez az iránt a kislányka iránt, már akkor, a legelején elhatározta, hogy bizony felkeresi. És legfentebb az apjának majd részletezi, hogy mit jelent az apai szeretet ― főleg, ha már nincs gyerek… Abban az évben a jövőt illetően Damjaneknek több terve is volt. Miközben nem hivatalos utakon pótolta a szerény segély által kapott jövedelmét, sok felé járt és sok helyen mérlegelte a megélhetés szempontjait. Arra is gondolt, hogy haza költözne Jarabóba, de aztán mégsem lett belőle semmi, mert egy kimondottan verseny eredményekre ráhajtó klubnál ― egyelőre nem hivatalosan ― sikerült elhelyezkednie. Sport karaténak nevezték a tevékenységüket. Damjanek nem sok értéket látott az effajta "harcművészetekben", de a megélhetés végett bizony elvállalta a csapatnak a versenyekre való felkészítését. Ez alatt az idő alatt kereste fel a Grétát a városban. A helyet meg is találta, de a szolgálati lakásban már nem lakott ott sem a kislány, nem az apja. Az ottan lakó, mindössze annyit tudott mondani, hogy az elődje alkohol mérgezésben halt meg. Még arról sem tudott, hogy volt-e kislánya vagy sem. Damjaneket e hír kimondhatatlanul szíven érintette. Elhatározta, hogy törik-szakad, valamiképp megkeresi a kislányt és bármi áron hivatalosan elintézi, hogy gyámjaként nevelhesse. Ezt a lehetőséget különösképpen a "sors" kezének tulajdonította, mint egy újabb lehetőséget felkínálva, hogy az elmulasztott szülői gondoskodást utólag kiélhesse. És, hogy meg mutathassa saját maga előtt is, hogy milyen jó édesapja tudott volna lenni a kis Deának. Aztán már kissé álmodozni is kezdett, amikor olyasmiken kezdett elgondolkozni, hogy majd valahonnan Dragót is elő fogja keríteni és csakugyan egy nagy menyegzőt tartanak majd. És hátha a "sors" ― kárpótlásul ― megajándékozná egy ilyen boldogsággal…? Legelőre a Fodor Albert volt munkahelyén érdeklődött, de ott nem tudtak különösebb információkkal szolgálni. Elment a gyámügyhöz, aztán a gyermekvédelmi szervezethez, de ― észrevétele szerint ― ott rontott el mindent, még kezdetkor, hogy nem a kislány rokonának adta ki magát. (?). Hogy mit tudtak Gréta felől és mit nem, azt nem tudni, de Damjaneknak nem tudott meg semmi információt. Nem volt más elképzelése, mint hogy neki látott és sorra vette az árvaházakat és újonnan érkezett kislány felől érdeklődött. Damjanek, egy harcos típusú férfi lévén az életben számos csatát meg nyert és nem csak kimondottan ököllel, hanem az akarattal. Bizonyos dolgokba ha belevágott, nem sokat mérlegelte az akadályokat, nehézségeket, azt általában el is intézte. De azonban hiába lendítette előre a sok sikerélmény és a nagy akarat, vágy, hogy Grétát megkaphassa magának, mert a sok keresés ellenére a dolgok egyre kedvezőtlenebbül alakultak. Abban halálosan biztos volt, hogy a kislány igenis gyámként elfogadja őt, de még csak találkozni sem tudott vele. Gréta még azt sem tudta, hogy Damjanek őt egyáltalán keresi, nemhogy még vállalná is a felnevelését. Egy nap egy olyan információt nyomozott ki, hogy Grétát még kezdetkor egy másik nagyvárosba vitték. Aztán nemsokára a gyerekotthon nevét is megtudta. Nagy forrósággal a szívében el is indult, abban a reményben, hogy végre rátalál a drága kislánykára, de nagy meglepetésére és bánatára közölték vele, hogy a lányt, már több mint egy fél éve örökbe vették. És természetesen ez esetben nem közölhettek vele kapcsolatosan további információt. Damjanek próbálta "megvesztegetni" is a társaságot, de az volt a helyzet, hogy akikhez fordult azok sem tudták. Nagyon sokáig rosszul érezte magát, nem volt kedve semmihez. Folyton csak az járt az eszében, hogy milyen szép is lett volna gondját viselni egy olyan kislánynak aki nem is egy közönséges kislány, akitől idővel még ő is tanulhatott volna. Fogalma sem volt, hogy Dragó miképpen fog rátalálni. (?). Mert, hogy rá fog találni, afelől teljesen biztosan beszélt. És ő is észre-vett egy olyasmit abban a fiúban, hogy valahogyan bele lát a dolgokba. És a kislány is! Ő is olyan egyszerű természetességgel jelentette ki, hogy majd, ha el jön az idő, akkor ők Dragóval újból találkozni fognak. És ezek az észrevételek után már ő is kezdett hinni abban, hogy valóban majd egyszer csakugyan összetalálkoznak. Ők ketten és aztán ő is velük. Hisz' Grétának megígérte, hogy részt vesz a menyegzőjükön! Időközben el kellett költöznie a Basáról, mégpedig egy olyan, környezetbe, amelyben már nem volt meg az a kimondott csendet és békességet sugárzó harmonikus energia. Egy külvárosi területen lakott egy bérletes házban, a Basán a házat bérbe adta és abból komótosan törleszthette a rá háruló költségeket. Viszont vigasztalásként felmérte azt is, hogy a nagyváros zajos-füstös életéhez képest aránylag mégis csak sikerült egy "csendes" helyet kapnia. Autójával járt be a klubba, ahol hivatalosan is fel vették mint a csapat edzőjének. Sikerült egy meglehetősen szerény, de kiegyensúlyozott életformát kialakítania magának. Ugyanakkor, mivel nem voltak különféle sötét úton rendezendő tevékenységei, baráti köre is elfogadható emberekből, embercsoportokból alakult ki. Eltekintve attól, hogy szívesebben tanított volna harcművészetet, azért szerette a munkáját és vele is meg voltak elégedve, mert lendületet és akaratot volt képes bele sulykolni a fiúkba. Mindig tapasztalatból tudott példázódni és sosem követelt meg olyant, amit lehetetlen lett volna megcsinálni. De amit egyszer lehetséges volt, azt kihozta még abból is aki nem akarta. Felmérte azt, hogy a fiúkkal csak úgy érhet el eredményt, ha keményen és meglehetősen szigorúan is fogja őket. És így is állott hozza a munkához. De ennek ellenére a fiúk szerették és ő is nagyon megszerette őket. Annyira, hogy egyesekkel még külön barátságot is kötött. (Akiket aztán alkalmak adtán még komolyabb dologra is megtanított)
|