Fájl:A csákvári csizmadiacéh pecsétje (1827) .jpg

Összegzés szerkesztés

A csákvári csizmadiacéh pecsétje (1827)

KELEMEN KRISZTIÁN, LUKÁCS LÁSZLÓ és VITEK GÁBOR: Csákvár. Száz magyar falu könyvesháza. Budapest én n. Megjelent a magyar állam millenniumára. Elektronikus megjelenítés: NKÖEOK Szerkesztőség - 2007

[1]

[2]

A XVIII. század beköszöntéig a falu szükségleteit csupán néhány kisiparos látta el. Első kimutatásuk 1738-ból ismert, amikor egy-egy szabót, mészárost és kovácsot írtak össze. A takácsok és fazekasok számát nem tüntették fel, de megjegyezték, hogy közösen nyolc, illetve hat forintot fizettek a földesúrnak.

Az 1759. évi összeírás egy téglavetőről és egy vietorról (kosárkötő) tett említést, ugyanakkor az összeíró szerint állt a malom épülete is, külső kerekét két ló igaereje mozgatta. Figyelemre méltó közlés, hiszen az 1768. évi úrbéri szerződés szerint másutt s bérletben őröltettek, és később sem tettek említést a források úrbéresek által használt malomról. Az adatok alapján úgy tűnik, ebben az 1759-ben említettben nem dolgoztattak a csákváriak.

1764-ben a kézművesek a faluban már együttesen léptek fel, ugyanis annak ellenére, hogy a mesterségük után kivetett taxát lerótták – ezzel minden egyéb adó alól is mentesültek –, a község arra kényszerítette őket, hogy fejenként is adózzanak. A vármegyei közgyűlés osztotta a település álláspontját, elrendelte az iparosoknak a vagyonuk utáni, község keretén belüli adózást is. A tíz évvel későbbi, 1774–1775. évi adóösszeírás alapján két kereskedő és 46 kézműves működött a településen.

Vál mezőváros és környéke csizmadiamesterei – akik egykor a csákvári csizmadiacéhhez tartoztak – 1801-ben kérték a vármegyét, hogy önálló céhet alakíthassanak. Ez már önmagában is arra mutatott, hogy a csákvári céh hosszabb múltra tekintett vissza. A közgyűlés egyébként úgy rendelkezett, hogy a váliak a csákvári céh kebelén belül maradva, a céhmestert – a vármegyében lévő többi iparostestület példájára – egyszer a csákvári, másszor a váli csizmadiák közül válasszák, ezzel kerülendő el a céhek számának a köz és az egyes iparosok szempontjából egyaránt káros szaporítását.

1826-ban a céh keresetére igazolta a jegyzői hivatal, hogy a vértesaljai csizmadiacéh korábban is rendelkezett privilégiumlevéllel, amelyet 1806-ban küldtek fel a helytartótanácshoz. A céhelöljárók kérdésére válaszolva jelentette továbbá, hogy a kézművesszervezetet az új járási felosztás bevezetésekor a vármegye rendeletére nevezték el vértesaljainak.

A csizmadiacéh mesterei Fejér vármegyében a győri céhtől kapták magyar-latin-német nyelvű céhlevelüket 1692. július 20-án. Számadáskönyvük a vidéki mesterek neveivel a levéltárban 1760–1872 között maradt fenn. A múzeum őrzi pecsétnyomójukat (1745) és céhbehívó táblájukat (1760). A csákvári céhek 1849. esztendei összeírásában látható pecsétlenyomatukon két, hátsó lábain ágaskodó heraldikai oroszlán ovális alakú pajzsban jobbra forduló csizmát tart, körirata „CSÁKVÁRI CS: CZEH PETSETIE. 1827.”

1803-ban a csákvári uradalomban tevékenykedő takácsmesterek kiváltak a vértesaljai takácscéhből, és a tatai szervezethez csatlakoztak. A csákvári takácscéh magyar nyelvű articulusaihoz gróf Esterházy Ferenc birtokos révén jutott 1750. május 13-án, eredetijét a pozsonyi főcéh kapta 1712-ben III. Károlytól (1711–1740).

A céhek a XIX. századra olyanynyira megerősödtek, hogy, ha kellett, még a nemesek ellenében is felléptek. Mint például nemes Varjas József takácsmester ügyében, aki 1825 januárjában a vármegyei kisgyűlésen panaszt tett saját céhe ellen, s fia szövőszékének visszaadását követelve. Csaknem négy hónap elteltével azonban kiderült, hogy a szervezetet Varjas mocskolódó szavakkal illette, fiának munkaeszközét pedig többszöri „csalárdsága” folytán vették el.

Az utóbb méltán híressé vált fazekasok (gerencsérek) 1805-ben folyamodtak önálló céhprivilégiumért. Valószínűleg nagy kiterjedésű terület fazekasközpontja lehetett a mezőváros, minthogy 1826-ban a móri fazekasok azt panaszolták, hogy felszabadítandó inasaikat kénytelenek Csákvárra küldeni, de egyébként is sok költséget okoz nekik, hogy közös céhbe tartoznak. A legtekintélyesebb és legnépesebb mesterség még a XVIII. században alakult, pecsétjén az 1778-as évszám látható az ember teremtésére utaló Ádám és Éva tiltott fa alatti bibliai jelenetével. A múzeumban található két, 1842. évi bizonyságlevél pecsétlenyomata töredezett, nem tanulmányozható.

A csákvári főcéh kebelén belül társultak a környékbeli mesteremberek Mánytól Dunapenteléig, Dunapentelétől Mórig. Lélekszámuk 1833-ban 193, 1849-ben 164, 1863-ban 194, 1900-ban 131, s még a második világháború előestéjén is 21.

1807-ben a csákvári szabómesterek az 1805-ben eltulajdonított céhszabályzat visszaadását kérelmezték, minthogy egyébként is a tatai céhhez tartoztak. Utóbb a szabók, szűrszabók és gombkötők egyesült céhe 1817-ben kapta megújított kiváltságlevelét I. Ferenctől, 1826-ban a megfogyatkozott számú szűcsmesterek is csatlakoztak. Az 1849. esztendei összeírásban már csupán a szabók és szűrszabók egyesült céhét tüntették fel. Pecsétlenyomatán két, hátsó lábain ágaskodó heraldikai oroszlán hasított, ovális alakú pajzsban felfelé álló nyitott szabóollót (füle kör alakú, csukott), talán gomblyuklyukasztó árat és férchúzót tart, a pajzs felett háromágú nyílt korona, körirata nem olvasható.

Csákváron 1821-ben nyílt meg Az Isteni Gondviseléshez címzett gyógyszertár. 1826-ban Szeth Antal patikus működési engedélyét vitatták a helytartótanácsban. Vizsgálatot kezdeményeztek annak kiderítésére, hogy valóban szándékozott-e fiókpatikát felállítani Bicskén, jóllehet a tatait is jóváhagyás nélkül működtette. Tulajdonosa az ellenőrzés idején Raits Sámuel.

1828-ban már 151 kézművest írtak össze, a legnépesebb szakmák: a fazekas (59 fő), a takács (23 fő), a kovács (tizenkilenc fő) a csizmadia (tíz fő), a kerékgyártó (bognár, kilenc fő) és a szabó (nyolc fő). Tevékenykedett a községben még négy cipész, három asztalos, két kádár, valamint egy–egy szűcs, tímár, mészáros, szíjgyártó, esztergályos, erszénykészítő, kötélgyártó, szűrszabó, bádogos, harisnyakészítő, festő és üveges is. A német vargák megtelepedéséről árulkodik az adat, hogy 1848-ban a vármegye eltiltotta termékeik vásáron kívüli árusításától a csákvári boltosokat. 1846–1847-ben csupán 92 kézművest mutattak ki, de az adó szempontjából mindössze kettő másod-, a többi harmadrendű minősítést kapott.

A csákvári céhek 1849. évi összeírásában összesen tizennégy iparágat vettek fel. A 21 évvel korábbi országos felméréshez képest új szakmai tömörülésnek minősültek a kovácsoké, bognároké és lakatosoké (42 mester, nyolc legény, hét tanuló), valamint a magyar vargák, kötélgyártók, szíjgyártók és nyergesek (nyolc mester, egy legény, hét tanuló) egyesített céhe, de új szakma gyakorlójaként szerepelt a német varga (három mester, egy tanuló), valamint a pék is egy–egy mesterrel, legénnyel és tanulóval. Nem jegyeztek fel viszont cipészt, tímárt, mészárost, kerékgyártót, esztergályost, erszény- és harisnyakészítőt, szűrszabót és üvegest.

Egy részük bizonyára beolvadt más, hasonló tevékenységű iparosszervezetbe vagy megrendelések híján megszüntette tevékenységét. Nem szerveződött céhes keretek között a féltucatnyi szűcs (három mester, két legény, egy tanuló), a pékek (egy-egy mester, legény és tanonc), a kádárok (négy mester, egy legény), az egyetlen festőmester, a bádogosmester legényével, továbbá az asztalosok (hat mester, egy-egy legény, illetve tanuló). A legnépesebb testület hagyományosan a fazekasoké 164 (kilencven mester, ötven legény, 24 tanuló), a takácsoké 44 (36 mester, négy-négy legény, illetve tanuló), a csizmadiacéh harminc (tizenkilenc mester, két kontár, hat legény, három tanuló), továbbá a szabócéh 25 fős létszámmal (tizenkét mester, nyolc legény, öt tanuló).

A csákvári alsó járásbeli kovácsok, lakatosok és bognárok társas céhe kiterjedt vármegyei tartozékhelységekkel rendelkezett, mestereinek I. Ferenc adott magyar nyelvű privilégiumot 1817. július 19-én. A bognár- és kovácslegények német nyelvű szabályzata 1694-ből, magyar feliratú pecsétnyomójuk 1818-ból származik. 1849. esztendei pecsétlenyomatukon két, hátsó lábain ágaskodó heraldikai oroszlán három részre osztott kerek pajzsban szerszámokat tart (patkó, kalapács és fogó, két kulcs között kalapács, kerék), a pajzs felett ötágú nyílt korona, alatta az évszám, 1817. Körirata töredezett: „…VERTESALLYA NS. (nemes) COTT (comitatus) ALBENSIS”.

Jegyzőkönyveik, számadásaik s egyéb, a levéltárban őrzött nyilvántartásaik (1838–1858) jelentős hányada magyar nyelvű. A múzeum őrzi az évszám nélküli céhládát és a céh XIX. századi, téglalap alakú zászlaját is. Nagysága 210 x 175 centiméter, anyaga egylapos megbarnult, három szélből varrt zöld selyemvászon. Három oldalán barna rojt, két sarkában díszbojt. A színoldali textillap vászonképe tüskés kerékre támaszkodó nőalakot ábrázol, alján felirat: „A CSÁKVÁRI KOVÁCS BOGNÁR ÉS LAKATOS EGYESÜLT CÉH ZÁSZLAJA.” Hátoldalon köpönyegét kettévágó lovas szent, felirata ugyanaz.

Feltehetően a XIX. század második felében a német vargák, a szitakötők és a nyerges tímárok közös szakmai szervezetet hoztak létre, ugyanis ebből a korból megtalálható téglalap alakú zászlajuk a múzeumban. Mérete százharmincszor százötven centiméter, anyaga egylapos sárgásbarna brokátselyem, körben barna cérnarojt, a zászló szélein és a festmény körül szövött ezüstszalag díszítés. Egyik oldalon téglalap alakú olajképen Szentháromság-ábrázolás, ovális olajkép körül felirat: „CSÁKVÁRI NÉ–VA–SZI–KÖ. NYE–TI–OK CÉHE.” A festményalakok felett a Szent Korona látható. A hátoldal olajfestményének közepén a céh védőszentjének alakja, körülötte ugyanaz a felirat a koronával.

A kereskedelmi tevékenység – ahogy korábbi adatokat idézve erre már utaltunk – a legalapvetőbb és legjövedelmezőbb földesúri regáléjogok közé tartozott. Már 1696-ban működött a faluban kocsma és mészárszék. Éves jövedelme a XVIII. század első negyedében 25, 1728-ban a mészárszék és a kocsma együttes bevétele kétszáz forint.

Mint említettük, 1759-ben a görög kereskedő, a mészáros és a molnár is kétötöd-kétötöd telken, egy évvel később zsidó, valamint ezzel egy időben ugyancsak kétötödnyi telken egy Babocsai nevű magyar kocsmáros is tevékenykedett a faluban. 1764-ben a dűlőfélben lévő kocsmaház helyreállításában a községnek is részt kellett vállalnia, „mivel ehhez érdeke füződik”.

A kereskedők létszáma a reformkortól gyarapodott. 1828-ban csupán egyet, 1848-ban már kilenc „boltos kereskedő” zsidót tizenhat családtaggal, 1863-ban húsz kereskedőt írtak össze. Megjegyzendő, hogy a település izraelita népessége sohasem volt számottevő, 1848-ban a családfők közül csupán egy született itt, a többi Fejér vármegye egyéb településeiről vándorolt be.[3]

Licenc szerkesztés

Ez a kép egy ország, város, tartomány, térség, megye vagy település címerét ábrázolja. Ám a kép pontos forrását és/vagy felhasználási feltételeit felküldője még nem adta meg. Lásd: Szerzői jog, Felküldési útmutató, Képek licenceinek megadása. Amennyiben a kép lapján megtalálható a pontos forrás és licenc, kérjük távolítsd el ezt a sablont. For visitors from other countries: This image depicts a seal, an emblem, a coat of arms or a crest. This image may not have information on its source and/or copyright status. címer Ország/város/tartomány/térség/megye/település címere yes