Finnugor népek meséi/Hanti mesék/A tajga vendége


Előző oldal: Az Északi Szél « » Következő oldal: Kilja Miska


A tajga vendége

Hanti népmese:

Réges-régen történt.

Egy fiú meg egy lány nőtt-növekedett a végtelen nagy erdőben: a tajgán. Apjukat-anyjukat korán elvesztették, már nem is emlékeztek rájuk.

A lány otthon főzött, a fiú pedig vadászott. Eljött a vadászat ideje, a fiú a tajgára készült. Meghagyta a húgának:

- Macsenkat, ha vendég jön, jól fogadd. Ha hörcsög jön, vendégeld meg, ha szarka repül ide, vendégeld meg.

A fiú elment. A lány nekilátott, hogy subát varrjon cobolyprémből. Varrt-varrogatott, de se szarka nem repült be hozzá, se hörcsög nem jött vendégségbe. Csak egy nősténymedve jelent meg! Belépett a kunyhóba, s meghajolt a lány előtt.

Macsenkat megrémült, odaugrott a kemencéhez, hamut markolt fel, és a medve szemébe vágta. A medve mancsával a szeméhez kapott, felüvöltött és elszaladt. Azon az ösvényen futott, amelyen a lány bátyja ment el hazulról.

Telt-múlt az idő, a hó olvadni kezdett. A lány hazavárta a bátyját. Várta ma, várta holnap. Egyszer kiment a kiszáradt mocsár partjára. Látja ám, hogy valahol messze hótölcsér emelkedik fel a forgószélben, mintha a bátyja jönne.

- Úgy látszik, haragszik rám a bátyám - gondolta magában a leány.

Ahogy nézi, fürkészi a messzeséget, egyszer csak eloszlik a hótölcsér, s a bátyjának se híre, se hamva. A lány várt egy ideig, aztán elindult hazafelé. Eltelt az est, eltelt az éj, de bátyja reggelre sem érkezett meg.

Magányosan éldegélt, szomorkodott Macsenkat. A hó már szinte egészen elolvadt, mikor újra felcsatolta hótalpát, és elindult a bátyja elé. Elment a kiszáradt mocsár partjára, s megint csak ezt látta: a távolban hótölcsért kavar fel a forgószél, biztos ott jön a bátyja.

- Nem baj, ha a bátyám haragszik is, mégis elébe megyek - gondolja magában a lány.

Odaért, ahol a hótölcsér kavargott. A bátyját nem látja sehol. Indulna haza, de hótalpának nyomát befútta a szél, s csak egy medveláb nyoma látszik a hóban. A lány elindul a medvetalp nyomán, s elér a tajga szélére. Ott a bátyja szánkója, de a bátyja sehol. Úgy látszik, hazafelé mentében összeakadt a medvével.

Erre a lány azt mondta magában:

„Megkeresem a bátyámat, ha addig élek is.”

Hazament, otthon batyuba kötötte a legszükségesebbet. Egész éjjel le se hunyta a szemét. Reggel, alighogy pitymallott, kilépett a kunyhóból. Fogta a hótalpát, elindult a folyó torkolata felé, de a hótalp magától megfordult, s ellenkező irányba siklott.

- Nem arrafelé visz az utam! - gondolta magában a lány. - Megyek hát amerre a hótalp mutatja, a folyó eredete irányába!

Ment-mendegélt, s egyszer csak ráesteledett, leszállt a szürkület. Ideje volt már, hogy tüzelőt szedjen, mert a szabadban kellett éjszakáznia. Macsenkat korhadt fatönköket hordott rakásra. Az egyik nyírfatönköt kettéhasította, s a tönkből egy béka ugrott elő.

- Hát te mi járatban vagy? - kiáltotta a béka. - Látod, most széttörted a lakásomat. Talán azt kívánod, hogy megvegyen az isten hidege?

- Ha összetörtem ... meg is javítom - felelte erre a lány -, hiszen nem tudhattam, hogy itt van a szállásod.

- Éjszakázzunk együtt - mondta a béka -, fogadjuk testvérként egymást. Mindjárt tüzet rakok, felteszem az üstöt, vacsorát főzök.

A béka nekilátott: agyaggombócokat dobált az üstbe.

- Miért együnk agyaggombócot? Főzzünk húst, hoztam magammal - mondta a leány.

- Nem bánom, együnk húst! - szólt erre a béka.

Megfőzték a vacsorát, megették. Lefeküdtek aludni. Mondja reggel a béka:

- Cseréljünk hótalpat meg ruhát, csak kis időre.

A lány felvette a béka csupasz hótalpát, felöltötte a béka lyukas, rongyos subáját, a béka pedig felcsatolta a lány vidraprémes hótalpát, felöltötte jó subáját. Elindul a lány felfelé a hegyre, hát a hótalp visszafelé csúszik. Még sose járt ilyen csupasz hótalpon, folyvást felbukott hát. Alig-alig bírt a béka nyomában haladni.

A béka megörvendezett:

- Tyűha! Milyen pompás hótalpad van! Lefelé magától csúszik, felfelé magától halad!

Macsenkat így felelt:

- A tiéd meg igen rossz! Alig bírtam felmászni a hegyre. Folyton felbuktam, a hóban kellett megkapaszkodnom. Csupa seb lett a kezem.

Ekkor megint ruhát és hótalpat cseréltek. A béka felvette régi lyukas, rongyos subáját, a lány is a magáét.

- Derék lány vagy, jó a szíved - mondta a béka. - Ha eljön az ideje, megfizetek a jóságodért.

Megfőzték az ebédet, megették, s útra keltek.

Jó sokáig mehettek már, egyszer csak hallják, hogy egy nagy várost építenek.

Mondja a béka a lánynak:

- Most majd kijön elébünk két ifjú. Az aranyöves lesz az én vőlegényem, a bőröves meg a tiéd.

- Miket beszélsz? - kiáltott rá a lány. - Ismeretlen városba jöttünk, honnan kerülne vőlegény számunkra.

Leereszkednek a partra. Két legény jön fogadásukra: az egyiknek a neve Kana, a másiké Kolyket.

Kana ügyes ember volt, mindenhez értett, mindent meg tud csinálni. A lány rátekintett Kanára: aranyövet hordott. Kana megérintette a békát, mire az csodaszép lánnyá változott.

Kolyket pedig Macsenkathoz lépett, meghajolt előtte és üdvözölte. Kék szeme mosolygott, göndör haja gyűrűkben hullott alá.

Kolyket kézen fogta Macsenkatot:

- Már régóta vártalak.

A lány elrántotta kezét:

- Mit nem merészelsz! Még senki sem merte megérinteni a kezemet. Magam erejéből jöttem ide, magam erejéből mászom meg visszafelé is a hegyet.

Kolyket mégis együtt ment föl a lánnyal a hegyre. Nagy tömeg özönlött ki az utcára a fogadásukra. Kora reggel nekiláttak a menyegzői előkészületeknek, asztalokat állítottak fel, szépen megterítettek. A város apraja-nagyja ünnepre készült. Nagy lakomát csaptak, fényes lakodalmat tartottak.

Telt-múlt az idő, elolvadt a hó. A folyóról eltűnt a jég.

Ekkor Maacsenkat így szólt Kolykethez:

- Haza kell mennem, a szülőföldemre, meg kell keresnem a bátyámat.

Így hát a két fiatal pár útra készülődött. Fedett csónakot ácsoltak, s a folyón ereszkedtek le Macsenkat szülőföldjére.

- Szentül hiszem, hogy megtaláljuk. Addig keressük, amíg elő nem kerül.

Eveztek, siklottak lefelé a folyón, egyszer csak friss forgácsot sodort feléjük a víz. - Merre lehet most fadöntés? - töprengtek. Még egy darabot csónakáztak, egyszer csak egy cirbolyafenyő csúcsán megpillantottak két medvebocsot, amint fenyőtobozokat válogattak.

Hallják ám, hogy a két medvebocs vitatkozik. A nagyobbik így beszél:

„Én anyónak adom a tobozokat.”

A kisebbik meg így beszél:

„Én pedig apónak.”

Aztán lecsúsztak a fenyőről, a folyópartra futottak, megrázták magukat, és két hancúrozó fiúcska lett belőlük.

- Kössünk ki ezen a helyen - mondta Macsenkat -, itt fogom megtalálni a bátyámat.

Egy kunyhót pillantottak meg a parton, Macsenkat bátyja állt az ajtóban. Nagyon megörült húgának, s mindnyájukat meghívta vendégségbe. Egyszer csak egy nősténymedve lépett be.

Macsenkat elővett egy szép selyemkendőt, aztán meghajolt a nősténymedve előtt:

- Bocsáss meg nekem, hogy nem fogadtalak szívesen a házamban - mondta, és a selyemkendővel beborította a medvét. A medve kiment, megrázkódott, lehullt róla a medvebőr, asszonnyá változott. Visszajött a kunyhóba. Olyan szép asszony lett belőle, hogy szóval nem lehet elmondani. Hajáról és szemöldökéről ezüstös fény áradt. Kibékültek, összecsókolództak. Nézi Macsenkat az asszonyt: az egyik orcáján apró forradás.

- Én vagyok az oka, mert rád szórtam a hamut. Bátyám megparancsolta: „Ha hörcsög jön, vendégeld meg, ha szarka repül be, vendégeld meg.” Te pedig medve alakjában jöttél.

Bátyja erre így figyelmeztette:

- Az a tajga törvénye, hogy bárki jön is vendégségbe, szívesen kell fogadni. Barátság a világ alapja.

És ekkor elkezdődött a víg lakoma. Még a kenyér is húsból volt, iramszarvast is ettek, jávorszarvas szalonnát is kaptak.

Jó sokáig ünnepeltek.


Előző oldal: Az Északi Szél « » Következő oldal: Kilja Miska