Hajdu Sándor:Ének egy nagyanyóról
Hajdu Sándor – Versei
Feltehetőleg 1956. után írta
Ének egy nagyanyóról
Ha festő lennék, napsugárba
Mártott ecsettel festeném fel
A kéklő mennybolt mély tavára,
Hogy nappal is meg árnyas éjjel
Ragyogjon mindig messzefénylőn –
Hadd lássa mind a négy világtáj,
Ember hol egy is él a földön.
Legyen mindenki példaképe
E hárászkendős, tört anyóka,
Hogy aki gyönge, százszor térdre
Bukott és immár semmi jóra
Nem futja megtört erejéből:
Hitet merítsen példájából,
S újult erővel nézzen rá föl.
Aszott testében annyi jóság
Szorult meg, szorgos tennivágyás,
Amennyi tán egy ország sorsát
El tudná látni, s ifjú száz mást
Legyőzne bátor életkedve –
Van két kis árva unokája,
S érettük harcol, fárad egyre.
Apjukat még az elmúlt nyáron
Ott fogta lenn az árnyas bánya;
Szegény anyjuk meg mindig három
Harmadban jár a szeparátra,
Palát a széntől válogatja –
Így lett hát ő, a nagyanyóka
A két kis gyermek apja-anyja.
Kora reggel már útnak indul,
Karján egy elnyűtt kis szatyorral,
S amikor megjön, annyi jóval
Van az megrakva, alig bírja –
Nehogy hiába kérjen bármit
A mindig éhes két fióka.
Örök aggódás éje s napja,
Egyetlen percre nem pihen le;
Ő aztán bátran megmondhatja,
Érette hogyha megjelenne
Az Élet csúnya Uzsorása:
Gyere el máskor, sok a dolgom,
Nem érek rá a meghalásra.
Milyen csodás is lenne minden,
Hacsak egy csöppnyi szikra égne
E nagyanyóból sok más szívben:
Ami sötét még, tiszta fényre
Derülne, zengő végtelenre –
Földünk e tágas nagy mindenség
Legszebben fénylő Napja lenne.