Hajdu Sándor:A bányaszellem kincse

Hajdu Sándor – Versei


Feltehetőleg 1946 után keletkezett.

Hajdu Sándor


A bányaszellem kincse

Györgyőről szól e kis mesécske,
S anyám mesélte egykor nékem,
Amikor még mint csöpp legényke
Páring tövében, messze éltem.
Azóta szívem mélyén hordom,
Mint a szorgos méh a drága mézet,
De most e kincset át kell adnom,
Ahonnan jött, a bányanépnek.

Oly koldus bús volt Györgyő bátyó,
Az ászulinyi sánta bányász,
Hogy hozzá még a sziklán álló
Fa is gazdag volt, zengő áldás:
Hiába ment már hajnaltájba’
A bányamélybe s jött az árnnyal,
Mégsem jutott más asztalára
Csak málnalekvár, puliszkával.

Tavaszi bárány gyönge combja
Nem volt tányérján ünnepen sem,
Pedig az ünnep Isten gondja,
S hálával kell a lélek teljen;
Így szokta mindig Vízkeresztkor
Hirdetni ezt a kövér pópa –
S a regát-táji tüzes borból
Jócskán csurrant a fa-csuporba.

Páring völgyének nincsen párja,
Virágtól tarka dombja, rétje –
S elhagyja mégis Györgyő bátya,
Inkább lakott a vaksi mélybe;
Mert űzte őt az élet gondja,
Népes családja síró hangja –
A sírba is tán elbújt volna,
E sírást csakhogy meg ne hallja.

Földig görnyedve ment a mélybe
És még búsabban jött fel onnan;
Tengernyi bánat ült szívére
S terhétől szinte térdre roggyant;
Nem bírta már a súlyos csákányt,
Sovány karját a mélybe húzta –
S cipónyi naggyá nőtt a hátán
Tegnap még rejtett csöppnyi púpja.

Egyik nap ismét vállra vette
Györgyő a szénnel megtelt zsákot,
S elindult fel, bár szédelegve,
Súlyától annak mit se látott;
Félútig ért csak, máris földre
Vetette zsákját s arra testét:
A nagy fáradtság elgyötörte
És gond kínozta árva lelkét.

Így ült a zsákon eltűnődve
Ki tudja meddig, vak sötétben,
Mikor előtte ott egy törpe
Emberke állt meg észrevétlen;
Kicsi kezében – karbidlámpa
Helyett – egy szép nagy gyémánt égett
És térdig érő ősz szakálla
A mélysötétben messze fénylett.

„Mi baj, jó ember? – zengett hangja,”
Mint lágy harang az enyhe szélben.
„Talán a bánat árnyas varja
Rakott szívedbe fészket mélyen?”
Ijedten kapta Györgyő bátyó
Fejét fel és csak szótlan nézett,
Aztán kitárta néki fájó
Szívét, mely annyi sebből vérzett.

A nagyszakállú törpe ember
Végig hallgatta Györgyő bátyót,
Majd így szólt hozzá: „zsákod vedd fel,
És jöjj, az utat meg nem bánod;
Permandli nem hagy téged éhen
Pusztulni, s népes, szép családod,
Van nekem, hidd el, annyi kincsem,
Hogy megvehetnék négy országot.”

Öreg bányász volt Györgyő bátya,
A tárnák zúgát jól ismerte,
S most mégis-mégis úgy találta,
Hogy könnyűszerrel eltévedne;
Soha nem látott tárók mélyén
Vezette őt a Bányaszellem
S az egyik széles tárna mélyén
Megálltak végül mind a ketten.

Itt már a szűk kis bányatárna
Egy földalatti várrá tágult,
Amelynek volt vagy száz szobája,
S azokban mind-mind fényes láng gyúlt;
Nem látott ember annyi kincset,
Amennyi ott volt egy rakáson –
Szegény Györgyőnek úgy tűnt minden,
Mint egy csalóka, múló álom.

„Ez itten – szólt a törpe ember –
A Bányszellem birodalma.
S amit itt látsz most földi szemmel,
Örökre zárd azt önmagadba;
Ne szóljon róla senkinek sem,
Bármeddig élsz is, soha ajkad,
Mert én a békés bányaszellem
Bosszút kell álljak akkor rajtad.”

„Add hát a zsákod!” – s megtöltötte
Egészen színig drágakővel ….
Györgyő illendőn megköszönte,
S a szeme megtelt hálakönnyel.
Köszönet nem jár énnekem semmi,
Hiszen a kincs a tied, testvér,
Te törted tested itt a mélyben,
Érette százszor megfizettél.

Én csak számodra megmentettem;
A bánya ura önző, kapzsi:
Vigyáznunk kell, a telhetetlen
Ne tudjon mindent elrabolni;
De hogyha egyszer majdan minden
Tiétek lesz, a föld, a bánya,
E kincs is feljut akkor innen
A messzi, fényes napvilágra…”

Így szólt a furcsa törpe ember,
Majd intett, híva Györgyő bátyót,
S az szinte fürgén, ifjú kedvvel
Emelte fel a kincses szákot.
Elől lépkedve elkísérte
Permandli őt a bányaszájhoz,
Ott aztán kint ő búcsút véve
Sok jót kívánt a gazdagsághoz.

Nagy lett az öröm Györgyő bátya
Tölgyfából ácsolt kunyhójában;
Eltűnt a gond, a kétség árnya,
Akadt már hús a csöppnyi tálban;
És Györgyő hátán is napról-napra
Fogyott a púp – a nyomor zsákja –
S csákányát ott lent úgy forgatta,
Hogy zengett tőle mind a bánya.

Mert ő a csákányt most se rakta
Magától félre, s ült le tétlen;
Munkátlan élni: urak dolga,
S gyűlölte őket érte mélyen.
Dolgozni kell, a földi létet
Munkánkkal egyre szebbé tenni.
S akik henyélve, tétlen élnek,
Azoknak nem jár soha semmi!

Esztergom-Kertváros, 1946 után .

* * *