Hajdu Sándor:Búcsú Jambus kisasszonytól
Hajdu Sándor – Versei
Feltehetőleg 1970 táján keletkezett
Búcsú Jambus kisasszonytól
Valaha bájos, lenge leányka,
deli legények kedvese voltál;
karcsú és szép zerge-bokádra
hét hosszú évszázadon át
ódákat zengett a letűnt,
messzi poéta-világ.
Szép voltál egykor s üde, bájos,
de az idő már rajtad is eljár;
hajdani arcod bársonya ráncos,
s fürge bokád csak sánta veréb;
vén vagy már, vén, bár nem akarsz
annak látszani még.
Játszod a szép, tüzes asszonyt
s még úgy kelleted önmagad egyre;
de aki néked csókokat adjon,
nincs már az a poéta sehol –
lám, mindenki kerül, kinevet
s más tájakra lohol.
Te, aki egykor büszke legények,
Byron drága szerelmese voltál,
csak rongy vagy már, senki, lenézett,
egy rosszhírű nő a neved,
s tán még egy kis Kónya Lajos,
Kucka se hálna veled.
Ők pedig – ó nem kényesek aztán!
kis Kossuth-díjért megölelnék
tán Lucifert is, az ördögök anyját ….
S ha nekik is rossz vagy te, ledér,
vajon a csókod, céda leány,
mondd, számomra mit ér?
…Fáj a szívem, hidd el, nagyon érted,
s hozzád én hittel lehajolnék,
bármilyen rossz vagy, céda, lenézett,
jaj, de erőm már nincs, se hitem,
hogy aki rossz, olyan árva, bukott,
azt az egekbe vigyem.
S vajon hinne-e valaki nékem,
hozzád hogy kényszer mi sem űzött?
rámfogná a herék hada, érzem:
nékem e földön más se jutott,
csak te, a tépett, kósza leány,
a százszor lebukott.
Van pedig, ó van valami ritka
szép is benned, mely örök érték:
egyszerű vagy, gyermeki tiszta,
nem csúfít mély rejtelem, árny –
s én mindig vágyódtam a szép,
gyermeki dolgok után.
S mégse tudok megszállani nálad,
Valami űz, hajszol tova tőled;
Szívem egy új, másfajta leánynak,
tán Trocheus húgodnak adom,
vagy nővéreid egyike lesz?
ezt még én se tudom.
Bármelyiket választom is én ki,
Daktilt, avagy szép Anapesztuszt,
Nem mondhatja nekik soha senki,
hogy cédák, olcsó szeretők.
mert szendék voltak nagyon is,
mint a kolostori nők.
Drágán adták szűzi szerelmük,
s bárki legénnyel szóba sem álltak;
így maradott fiatal a lelkük
s hírük is oly hótiszta, fehér,
amelyhez szenny, pletyka, gonosz,
ó, soha semmi se fért.
…No, kétségbe azért sose essél!
Hisz tudom, oly rossz épp te se voltál;
csak sokat és nőmódra szerettél –
s kit nagyon és mindenki szeret,
az másnál mindig hamarább
bús árnyékba veszett.
Egyszer majd még jön valaki bátor,
egy nálamnál sokkal erősebb,
ki nem ijed meg a pletyka-világtól,
s téged majd ismét felemel,
s mint voltál, te olyan fiatal,
bájos, drága leszel…