Hajdu Sándor:Sorsot vállaltam én e néppel

Hajdu Sándor – Versei

Feltehetőleg 1946. után írta

Hajdu Sándor

Sorsot vállaltam én e néppel

Amíg csak élek, büszkén vallom

Mindig, hogy bányász voltam én,

S az is leszek már, bárha harcom

Ott lenn a barna föld ölén

Örökre véget ért.

Megtört testemben ott fáj mélyen

A bányász sorsa, s bármilyen

Úrrá is lennék egykor, érzem:

Ki nem irthatja semmi sem,

Örökre bennem él.

Tizenöt éves voltam tán csak,

S apám csillése már a holt

Mezőkön mélyen, s nagyapámnak

Ő volt csillése messze ott:

Zsil-völgyén, Petrilán.

Bányász volt már a nagyapám is,

S családom sok-sok tagja még,

Akik oly ifjak voltak s máris

Reájuk hullt a messzeség,

A terhes bányaárny.

Bányászok voltunk, száz veszélyre

Edződött harcos, büszke nép,

S családom múltját kőbe vésve

Nem jelzi mégse ősi szép

Címer vagy drága kép;

S ha volna: égő karbidlámpa,

Aztán egy csákány lenne még

Bevésve abba – semmi másra

Nem lenne szükség, épp elég

Is lenne ennyi ék.

Többet beszélne sok más fényes

Címernél mindez, gondolom;

Fajtám ezernyi harca s véres

Küzdelme lenne ott azon,

Gyötrődés, gond, halál,

S ami mindennél többet érne,

Hogy az nem lenne adomány,

Amit hűségért vak cserébe

Úgy adna nekünk csak csupán

Valaki rongy király.

E jelben minden benne lenne,

Jövőnk is, nemcsak, ami múlt;

A csákány bátor küzdelemre

Biztatna, menni árnybahullt

Világok éjjelén;

S az égő karbidlámpa fénye

Példázná azt, hogy nem lehet

Oly messzi mélység, gondok éje,

Ahonnan egyszer nem vezet

A napra hű remény.

Küzdelmes sors a bányász sorsa,

S nem is lesz könnyű az soha,

S mégis, ha módom száz is volna

Elmenni innen, bárhova,

Hol várna napsugár?

Nem tudna innen semmi kényszer

E tájról messze csalni már, -

Sorsot vállaltam én e néppel,

S e sorson nem győz semmi már,

Legfeljebb a halál.

Esztergom-Kertváros . 1946. után

* ^* *

* * *