Hajdu Sándor: XX. század
Hajdu Sándor – Versei
Bányász és költő 24-25. oldal
A XX. század
Az idők széles országútján
Úgy ballag végig egy-egy Század,
Mint lassú vándor, kissé fáradt
Inakkal lépve, bús mogorván.
Útját hol zengő réti tájak
Kísérik végig fénnyel telve,
Hol könnyes átok ül a messze
Vidékre, gond és véres árnyak.
S ki zengő árnyként, dalra kelve
Kíséri őt: a hősi dalnok,
Úgy nyúl a húrhoz, penget lantot.
Amilyen épp a Század kedve.
Laura báját zengi sírva,
Miként Petrrarca tette egykor,
Majd époszt zengve hősi sorsról,
Virágot szór a süppedt sírra.
Elzengte százképp, minden dúrba,
Korának kedv, vágyát, gondját,
S ha néha úgy jött: harci dal szállt
A lant húrjáról hajrát zúgva.
Lehet, hogy nagy volt s glóriásabb
Egy-egy Század, mely eddig elment,
De nem volt ennél bátrabb, szentebb,
Mint most e kor, e büszke Század.
Ez már az Idők országútján
Nem lassan ballag, vándor módra,
Hanem a nyűgöt félredobva
Öles léptekkel, ifjan járván.
Erőtől duzzadt harcos ő még,
Ki csapzott hajjal, mint az orkán,
Száguld a gépek búgó szárnyán
S szemében mélyen ifjú láng ég.
Nagy eszmék bátor hordozója
Az én korom, e harcos Század,
S pihenni addig meg nem állhat,
Amíg az embert búsnak tudja.
Útját bár könny és néma várás
Kíséri most még, vér és várrom,
De egyszer felzeng még e tájon
A békedal s a megbocsátás.
A költő sem zeng mézes nyelvvel,
Ahogy a múltak sok-sok nagyja,
Mert lágyan szólva, könnyű dalba
Kiöntni könnyét ő már restel.
Darabos kissé, mint a század,
Amelyet szolgál – hittel telve,
De őszintén szól mindig nyelve,
Ha mással bűnt és gondot láttat.
Témája szürke –nincs már benne
Nyugat fölénye s nyafka hangja –
Szántóföld, napszám, Isten, munka
Dalol fel lantján mélyen zengve.
E Század már a szürke hősök
Kora, mely nem hoz talmi kincset,
De minden dalban tiszta szívet
Nyújt át a búsnak, ritka gyöngyöt.
És én, hogy épp e nagy-nagy korban
Lehettem dalnok: hálatelten
Szórom szét lelkem s minden kincsem,
A korhoz méltón: hősi dalban.