Heraldikai lexikon/Cím
Névváltozatok: méltóság, rang, titulus; 1780 k.: „Titulus: Tisztczím, Nevezet” [NyR. 30: 472.] (TESz. I. 436.), corteſia: nevezet, titulus (Pápai/Bod 665.), titulatúra; titulus: fellyǘl-való írás, méltósági ditséretes név (uo. 618.), titulus: út, mód, valaminek birására (uo. 673.), titulus coloratus: szinlett czim (Nagy 1845. 52.), dignitatum tituli: méltósági czimek (Uo. 91.), authenticus: hiteleseredetü, igazczimü (Uo. 137.), justus titulus: igaz czim, jogos czim (Uo. 202.), pseudopigraphus: álnevü, álczimü, álczimzetü (Uo. 317.), titulais: czimes, czimzetes, czimviselö (Uo. 388.)
en: title, de: Titulus, it: titolo, la: titulus, cs: titul
„A nagy fejedelmek levelek kezdetire szokták irnja leg-nagyob' és bötsűletesb titulussokat” [Pázmány: Prédik. 37.] (NySz. I. 1598.)
"Titulus: Titulus régen magyarrá és közönségessé lett; a' czím szó is szint olly idegen ezen Franczia szóbúl la cime, onnét cimier, melly a' nemes czímert teszi. A régen megszokott idegen szó helyett tehát mint titulus , nem volna igasságos, hasonló idegen, de sokkal szokatlanabb szót felkapni, mint vol na a czím."
(Pápay Sámuel: Észrevételek a' magyar nyelvnek a' polgári igazgatásra és törvénykezésre való alkalmaztatásáról az oda tartozó kifejezések' gyűjteménnyével. Veszprém, 1807.)
A' magyar fejedelmek czímje az idők körülményeihez, 's az udvar szokásaihoz képest különböző volt. A' királyi czím eredetét szent Istvántól veszi, kinek utódjai majd nagyságos, majd kegyelmes, 's végre felséges czímmel neveztettek. Jelenleg a' magyar király személye, az ausztriai örökös császáréval egy lévén, a' magyar királyi czím különösen nem jön elő, hanem evvel együtt használtatik. Eloszlik pedig ez nagy, közép és kis czímre. A' nagy czím hódolásoknál, udvari szerződéseknél, 's általjában a' birodalom körében minden nagyobb fontosságú eseteknél jön elő, aztán a' külföldi hatalmakkal való egyezkedésekben, megbizó levelekben, 's követi utlevelekben; a' közép czím kevésbbé ünnepélyes kihirdetésekben, 's kormány levelekben; a' kis czím pedig minden iratban, mi csak ő felsége által aláiratik.
A' kis czím következő: Mi Első Ferdinand Isten kegyelméből Ausztria császárja, Magyar és Csehországoknak e' néven ötödik, Lombardia és Velencze, Galliczia és Lodomeria, Illiria királya, ausztriai főherczeg.
Közép czím: Ausztria császárja, Magyar, Cseh, Lombardia és Velencze, Dalmát, Horvát, Tót, Galliczia és Lodomeria, Illirországok királya, ausztriai főherczeg, Lotharingia, salzburg, Stájer, Karinthia és Karniolia, Felső és Alsó Szilézia herczege, erdélyországi nagy fejedelem, morvaországi márkgróf, Habsburg és Tirol herczegi grófja.
A' nagy czím, 1836-ban az uj birtok állapot szerint szabályozva, Magyarországot illető dolgokban Ráma, Szervia, Kún és Bolgárországokkal 's az apostoli czímmel megtoldatván, igy hangzik: Ausztria császárja, Jerusalem, 's Magyar és Cseh, Lombardia és Velencze, Dalmát, Horvát, Tót, Galliczia, Lodomeria, Illir, Ráma, Szervia, Kún és Bolgárországok apostoli királya ; ausztriai főherczeg, Lotharingia, Szalzburg, Vürzburg és Franconia herczege, Stájer, Karinthia és Karniolia herczege ; Krakkói nagy herczeg ; Erdély nagy fejedelme ; Morvaország márkgrófja, Szandomiria, Massovia, Lublin, Felső és Alsó Szilázia, Osveczina és Zatoria, Teschen és Friaul 'sat. herczege , Berchtoldsgadeni és Mergentheimi herczeg, Habsburg, Kyburg, Görz és Gradiska grófja, Felső és Alsó Lusatia, ugy Isztria márk grófja ; Volhinia, Podlachia, és Brest, Trieszt, Freudenthal, Eulenberg , és a' Szlávmark grófság földjeinek ura, 'sat.
Megszólitásban mind magánosoktól, mind az országrendeitől e' czím használtatik: Császári királyi apostoli Felség, leg kegyelmesebb uram vagy urunk!
Magyarország királyának, mint láttuk sajátságos czíme ez: apostoli. E' czímet Magyarország királyai mindég megtartották, 's Maria Therezia és maradékai számára XIII. Clemens pápától csak ujabban erősittetett meg, mint ez az 1758. szept. 30-ki intézvényben világosan meg van érintve." (Fényes Elek: Magyarország statistikája. Pest, II. 1843. 15-17.[1])
Rövidítések:
A cím az adott személy társadalmi rangját kifejező megnevezés, melyet a név előtt, esetleg mögött tüntetnek fel, általában rövidített formában. A címet a név részének tekintették és tekintik, ezért a bemutatkozásnál vagy írásban a névvel együtt használják. A cím a ranggal jár együtt. Lehet rangcím és jogcím.
A címek különböztek a beszédben és az írásban. Más címek voltak használatosak a megszóltásban, az elbeszélésben és a befejezésben. Így pl. a király címzése a levél megszólításában: Felséges Császár és Apostoli Király, legkegyelmesebb Uram!; a szövegben: Császári és Királyi Felséged; a befejezésben: Császári s Királyi Felségednek legalázatosabb s leghívebb jobbágya. A helyes címzéseket külön tanították a jogakadémiákon és az egyetemeken az ún. tiszti írásmód keretében.
A múltban az egyén társadalmi állását, méltóságát a vagyoni helyzetén kívül a cím, a rang, a hivatal és a származás határozta meg. Ezek nagyban összefüggtek egymással és így a megfelelő társadalmi álláshoz általában a megfelelő cím és rang társult. Cím pl. a gróf, (hivatali) rang a tábornok. Valaki gróf csak grófi címmel lehet (mivel ez a születés által meghatározott származási cím), tábornoki rangban viszont mindenféle cím nélkül is állhat (mivel ez a karrier során elérhető hivatali cím). Ennek ellenére a cím nem előzi meg minden esetben a rangot, mert egyes hivatalokon belül a rangbeli hierarchia a meghatározó. Így pl. a grófi címmel rendelkező hadnagy a hadseregen belül mindig alacsonyabb rangú a cím nélküli tábornoknál. Ezen különbségek egykor a címzésekben is kifejeződtek, ami gyakran igen bonyolult helyzeteket idézett elő.
A legismertebbek a származással összefüggő nemesi címek, melyek használatát Magyarországon az 1947. évi VI. törvény szüntette meg. Ezeken kívül széles körben használatosak a különféle akadémiai címek, melyeket az iskolai oktatás során lehet megszerezni. Ilyenek a baccalaureus, a magister, a doktor, a docens, a professzor, az akadémikus stb. A címek harmadik nagy csoportját az egyházi címek képezik, melyek lényegében szintén az oktatással függnek össze. A negyedik csoportba a hivatali, az ötödikbe a tiszteletbeli címek sorolhatók, melyek közé egyaránt tartoznak akadémiai, egyházi és származási, valamint hivatali címek.
A címzetes szó azt fejezi ki, hogy az illető csak a címmel rendelkezik a hivatal tényleges betöltése nélkül. A 15. század közepétől az országos ügyintézésben megjelentek a címmel kitüntetett személyek, akiket kezdetben címzetes báróknak (barones solo nomine) neveztek, szemben a természetes bárókkal (barones naturales). A két csoport közti különbség kezdett elmosódni, majd az 1608. évi I. tc. a főnemességet jogilag is elkülönítette a köznemességtől. Ettől kezdve a személyre szóló törvénykezési jog együttjárt minden főnemesi címadományozással, illetve külföldi címek magyarországi honfiúsításával. Az 1885. évi VII. tc-től 1918-ig olyan főnemesi címeket is adományoztak, melyek nem jogosítottak örökös főrendiházi tagságra (ún. „papírbárók”). A monarchia megszűnése után a nemesi címeket és rangokat számos (nemcsak szocialista) országban törölték el (Franciaország 1871, Oroszország 1917, Németország 1918, Japán – az uralkodócsalád kivételével – 1946). Németországban viszont ezután is megmaradt a von előtag használata, mert ezt továbbra is a név részének tekintették. Ausztriában a Monarchia megszűnte után a főnemesi és nemesi rangot nem lehet bejegyezni a hivatalos okmányokba (születési, házassági, halotti bizonyítvány, útlevél, személyazonossági igazolvány stb.), de a használatuk továbbra sem tilos. Az Egyesült Államokban az alkotmány titlja, hogy a kormány nemesi címet adományozzon és megtiltja, hogy a szövetségi tisztviselők külföldi nemesi címeket fogadjanak el a Kongresszus engedélye nélkül.
A cím szó eredete
szerkesztésA titulus, a 'ranggal járó cím' előfordul már 1531-ben, az Érsekújvári kódexben.[1] A titulál értelme 'rangja szerint szólít' volt.[2] A latin titulus 'cím, felirat; kitüntető név, elnevezés; megtisztelő cím' kifejezés ismeretlen eredetű, talán etruszk szó. A magyar cím 'rangot jelölő megszólítás' szó nyelvújítási elvonás a címer szóból. Alkotója valószínűleg Barczafalvi Szabó Dávid volt.[3]
A különféle (uralkodói, nemesi, egyházi) címek kérdésével Pápai Páriz Ferenc is fogalkozott (Ars heraldica. Kolozsvár, 1695. Caput V. De Titulis. 25-37.).[2]