Heraldikai lexikon/Diószegi István
Diószegi István, 16-17. századi kőfaragó. A Báthoryak, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György szolgálatában állt. Talán rokona volt Diószegi Ferenc Deák, Rákóczi képírója, aki 1638 szeptemberében járt Váradon.[1]
A gyulafehérvári fejedelmi palota építése erősebb ütemben 1588-ban kezdődött. Ez év márciusában a két legjelesebb kolozsvári mester, Diószegi István és Szilágyi János indult Gyulafehérvárra Báthory Zsigmond fejedelem közvetlen parancsára. A következő évben, 1589 júniusában Diószegi Istvánt és Kuti Mártont küldték le Fehérvárra a fejedelem parancsára. A vezető mester ekkoriban Diószegi. 1589. augusztus 7-én a fejedelem parancsára ő vitte Gyulafehérvárra a faragott köveket, összesen 12 szekérrel.
A 16. század első felében épült kolozsvári, Szabadság tér 30. szám alatti Wolphard–Kakas-ház eredetileg Stephanus Wolphard matematikus és asztronómus lakhelye volt. A reneszánsz ház egyik helyisége az ún. zodiákus szoba. A barokk gyámkövek a csillagászati állatöv (zodiákus) 12 alakját ábrázolják finom kivitelű faragványokban. A szobrászmester neve Diószegi István, fejedelmi kőfaragó a Báthoryak korában.
Bethlen Gábor megbízásából dolgozott Diószegi István a 17. századi fogarasi vár Vörös-tornyának nyílásain. A kolozsvári vezető mester a lakosztályként használt nyolcszögű tér homlokzatát hármas ikerablakokkal osztja. Műhelyéből 1617-ben 21 ökrösszekéren ablakkereteket, később, három szekéren "öt öregh ablakot" küldtek Fogarasba. A faragványok valószínűleg a veronai Giacomo Resti fejedelmi építész tervei alapján készültek.
1624-ben Bethlen Gábor szigorú parancsban rendelte el az uralma alá tartozó Kassa házainak újjáépítését. Építkezéseit olasz fundálói, a mantovai Giovanni Landi és a veronai Jakab vezették. Mellettük a helyi, főként kolozsvári kőmívesek és kőfaragók egész sora dolgozott. Főpalléra Orbán Mihály, legjelesebb kőfaragója pedig Diószegi István volt. A fejedelem messzenéző terveinek fényes bizonyítéka, hogy a magasabbrendű tervező építészetre is magyarokat akart nevelni, akik majdan az olasz fundálókat felválthassák. E célból küldte le Pálóczi Horváth Jánost Padovába építészetet tanulni.
Dolgozott a kisbúni udvarház építésénél is, melyet Bethlen Farkas tanácsúr építtetett.
A fia, Diószegi Péter is kőfaragóként szolgálta Bethlen Gábort és I. Rákóczi Györgyöt. Sükösd György (1632) kapitány sírkövét a kolozsvári Diószegi Péter, Apafi fejedelemét a nagyszebeni Elias Nicolai faragta. Műveik egyúttal kitűnően világítják meg a szász és magyar felfogás közötti alapvető különbségeket. Diószegi művén a tagolások világosak, a díszítések, melyek az olasz renaissance motívumait követik, lapos faragásúak. Nicolai munkáját viszont a német díszítőelemek túláradó gazdagsággal, kiemelkedő magas reliefű faragásban borítják el.
A Rákócziak idejében Diószegi Ferenc Deák, Fekete János, Seregélyesi György, Mezőbándi Egerházi Képiró János tűntek ki. A század végén a kassai származású Tihaméry Képiró Szekér Mihály Nagybányán működött. A képiró falfestményeket, kárpitokat, arcképeket, zászlókat, címereket egyaránt festett és éppen ezért hozzátartozott a kisebb főúri udvartartások személyzetéhez is. Batthyány Ádám szolgálatában 1682-ben három képíró állott, közöttük Kéry György „képíró mester”, aki már oltárképfestéssel is foglalkozott (a lékai ágostonrendi templom oltárképe, 1675).
A címereslevelek festésében a XVII. század elején Fejérvári Pál, vagy másként Cimeriró Pál deák tűnt ki, akit hű szolgálataiért Rákóczi Zsigmond adományban részesített (1608). Valószínűleg a Deák melléknevet viselő udvari képírók, mint Szentbenedeki István Deák (1617), Diószegi Ferenc Deák (1638) hasonlóan főleg címerfestéssel foglalkoztak.
Irodalom
szerkesztésBalogh Jolán: KÉSŐRENAISSANCE KŐFARAGÓ MŰHELYEK. VI. Közlemény. Ars Hungarica 1979/2. 209.[2]
BALOGH JOLÁN: A KÉSŐ-RENAISSANCE ÉS A KORA-BAROKK MŰVÉSZET. In: Domanovszky: Magyar művelődéstörténet HARMADIK KÖTET A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐBÁSTYÁJA.[3]
HEINRICH LÁSZLÓ (1910–1985): A CSILLAGÁSZAT HAJSZÁLGYÖKEREI ERDÉLYBEN. In: Heinrich László: Az első kolozsvári csillagda. Bukarest, 1978.[4]
Berke Márta: Erdélyi kastélyok, kúriák és udvarházak nyílászárói a 17.-18. században. Budapest, 2010. (doktori disszertáció) 24-25., 26.[5]