Heraldikai lexikon/Egyházi lovagrendek
Névváltozatok: katonai rendek (Nyiri 1835. 320.), papi vitézrend (Mednyánszky Dénes ArchÉrt. 1905. 417.[1]), Hoſpitalarii: Szerzetes Vitézek <johanniták> (Pápai/Bod 667.), keresztes urak, keresztesek
Egyházi lovagrendek, olyan szerzetesrendek, melyek tagjai letették a három szerzetesi fogadalmat (engedelmesség, szegénység, nőtlenség) és egy negyediket, is, hogy harcolnak a hitetlenek ellen és megvédik a Szentföldre érkező szegény és beteg zarándokokat. 1099-ben a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet és 1100-ban megalakult a Jeruzsálemi Királyság. A felszentelt pap saját védelmére sem foghatott fegyvert, ezért kezdetben a segítő testvérek álltak fegyverbe, majd csatlakoztak hozzájuk azok a lovagok, akik vonzónak tartották a szerzetesi életet. Szabályos regulákat kaptak, általában Szt. Ágostonét (esetleg Szt. Benedekét), melyet a pápa hagyott jóvá. Az alapszabályban szigorúan kikötötték, hogy kizárólag a pápának tartoznak engesdelmességgel. Ennélfogva sem állami, sem egyházi adót nem fizettek és egyes uralkodók bőkezű adományokkal látták el őket, Európából és saját európai rendházaiktól folyamatosan kaptak kisebb-nagyobb pénzügyi támogatást, minek hatására rendkívüli módon meggazdagodtak és megerősödtek. Jelentős tengeri és szárazföldi haderővel rendelkeztek és a legjobb katonáknak számítottak, akik kivételességük tudatában hajlandók voltak a végsőkig elmenő önfeláldozásra. Ideáljuk a szerzetesi szegénységű, aszkétikus lovag, aki kész életét áldozni a szent ügyért. Idővel pénzügyi műveletekkel is foglalkoztak, korszerű banki szolgáltatásokat alakítottak ki.
A fegveres védelem mellett fontos feladatuk volt a beteggondozás is. A Szentföldre már a 11. században is tömegével érkeztek Európából a zarándokok. Közülük sokan voltak öregek és betegek, akik számára fárasztó volt a hosszú utazás. Jeruzsálemben már az ókorban is működtek ispotályok. Egyes uralkodók és előkelő nemesek jelentős összegeket áldoztak a zarándokközpontok létrehozására. Ezen ispotályok a kor legkorszerűbb beteggondozó intézményei voltak.
A12-13. században főleg a Szentföldön működtek, jellegük nemzetközi volt, de a francia lovagok túlsúlyban voltak az egyes rendekben. Egyházi lovagrendek már a 12. századtól nemcsak a Szentföldön működtek, hanem Európa peremterületein is, ahol harcolni kellett a kereszténység ellenségei vagy a pogányok ellen (Ibériai-félsziget, Dél-Itália, Baltikum), de Európa belsejében is voltak keresztes rendek, mint pl. Magyarország, Csehország stb. Ezek közül egyesek valójában kanonokrendek voltak.
Általában három osztályra tagolódtak: 1. lovagok, feladatuk a fegyveres védelem és kíséret biztosítása, 2. papok, a lelkipásztori és beteggondozási feladatok ellátása, 3. segítő testvérek (szolgák), a fegyverhordozói, kézműves és a ház körüli feladatok biztosítása. Az osztályoknak külön-külön viselete volt, de ennek közös jellemzője, mogy a ruha jól látható részén keresztet viseltek. Innen kereszteseknek is nevezték őket. Egyes rendek csak a harcra alakultak. Vezetőik eleinte a választott mesterek, majd a nagymesterek voltak. Őket bizonyos számú (6-8) méltóségviselői tanács segítette. A legfőbb szerv a rend általános gyűlése volt, mely megválasztotta a nagymestert és megtárgyalta a rendet érintő fontos kérdéseket. A nagymester alatt álltak az egyes országokban működő rendtartományok elöljárói, a priorok (perjelek), végül a rendházak parancsnokai. Anyagi megerősödésüket követően, a 13. század második felétől arisztokratikus jellegű életformát kezdtek kialakítani. A nagymester uralkodói címet vett fel, meleltte szűk körű testület működött, mely a hatalom központosítására törekedett. A 14. században kísérletek történtek bizonyos reformok bevezetésére, de nem sok eredménnyel. Előtérbe kerültek a gazdasági, pénzügyi vonások. Ott, ahol a központi hatalom gyenge volt (Baltikum, Rhodosz szigete), a lovagrendeknek sikerült saját államot is létrehozni.
Az első szabályos (egyházi) lovagrend a Szent János Lovagrend pápai elismerése volt 1120-ban. Ezt követte 1128-ban a Templomos Lovagok Rendje, és a Német Lovagrend 1191-ben. A templomosok, a Johanniták és a Német Lovagrend katonailag, gazdaságilag és politikailag olyannyira megerősödött, hogy a többi kisebb rend, az Ibériai-félsziget kivételével gyakorlatilag beolvadt ezek valamelyikébe.
A 14. században megalakultak az első (világi) lovagrendek, melyeket egy-egy ország uralkodója hozott létre, hogy saját híveit megjutalmazhassa. Idővel ebből alakult ki a kitüntetések és érdemrendek rendszere.
Az egyházi lovagrendek kezdetben szabadon vettek fel címert. Később kialakultak bizonyos szabályok. Pl. a máltai lovagrend nagymestere a rend címerét (1. és 4. mező) a családi címerével (2. és 3. mező) négyelte. A nagykeresztes lovagok (a magisztrátusok) kivételével a rendi címert a pajzsfőbe helyezték. A lovagrendek nem használnak sisakot és sisakdíszt, hanem címerpalástot, koronát, rendjelet és jelmondatot, valamint néha pajzstartót.