A halotti pajzsokat vagy címereket a temetéseken használták. A temetési címereket papírra vagy selyemre festették. Ezek legkorábban a 17. század eleji főúri temetéseken adatolhatóak.

Mátyás király halotti pajzsa

Névváltozatok:

halotti címer; epitáfium címer (mortuárium) (Pandula/Kollega III. 125.), scutum 175.


Rövidítések:

Thurzó György nádor temetési rendjében (1617. II. 19.) négy aranyozott címert varrtak a gyászmenetben vonuló feldíszített ló bársonytakarójára, és ugyanennyi aranyozás nélküli címert egy fekete posztóval öltöztetett gyászlóra. A Thurzó Imre temetéséről (1621. X. 19.) készült elszámolásban 100 nagyobb aranyozott címerről, 100 kisebb aranyozott címerről, és 215 aranyozás nélküli címerről olvashatunk. Más temetéseken viszont, a legkülönfélébb okok miatt (politikai viszonyok, társadalmi status, anyagi kondíciók, az elhunyt puritán felfogása stb.), ennél jóval kevesebb címer készült. Szelendi János Károlyi Sándorhoz Károlyi László 1689. évi temetésének előkészületeiről így írt: „(Nagybányán) immár a képíróval a címerek iránt szólottam, a küldött atlaszból 9 öreg címer leszen, egyet-egyet 3 magyar forintért csinál". Pekry Lőrincné (1662-1708) pedig külön meghagyta a végrendeletében, hogy ne költsenek sokat a temetésére, csak a koporsójára tegyenek két címert, „hogy lássák nem voltam pór". A tárgyi emlékeket tekintve a sárospataki plébániatemplom kriptáinak ásatásából hat selyemre festett halotti címer maradványa került elő az 1640-es, illetve az 1650-es évekből. A kolozsvári Farkas utcai ref. templom falain másodlagos helyzetben sorakozó nagyszámú különböző epitáfium között a 17. század második feléből kelteződnek a legkorábbi selyemre és papírra festett címerek (Apafi György 1666, Kun Ilona 1668, Istvándi Bálint 1670, Döbrői Gáspár 1678 és Polyik István 1689 stb.).

A temetési címerek, amelyek a 18. század közepe óta egyre inkább az olcsóbb nyomtatott szöveggel és papírra készültek, az egész század során megőrizték jelentőségüket. Az egy-egy temetésre készített halotti címerek mennyisége továbbra is nagyon különböző lehetett. A halott közelében, a koporsóján, a templom kitüntetettebb helyein (pl. az oltárnál), a közelebbi rokonok és az előkelőbb gyászolók kezében, legalábbis a legreprezentatívabb főúri gyászszertartásokon, mindig selyemcímert találunk. A kevésbé fontos helyeken elhelyezett papírcímerek jelenlétét a hierarchia érzékeltetése mellett feltehetően takarékossági szempontok is motiválták. Kárrolyi Ferenc 1758. évi kaplonymonostori temetésén a gyászmenet indulása előtt a fáklyákat és a gyertyákat meggyújtva kiosztogatták... „Az férfi rendeknek Czimerekkel együt, az Asszomsagok Pedig czimer nélkül..."

Az 1765. VI. 18-án meghalt Barkóczy Ferenc hercegprímás VIII. 14-én lezajlott pozsonyi temetésére a rendezők 500 fáklyát, 500 gyertyát és több száz selyem és papírcímert készítettek. A 180 nagy fáklyát selyemcímerekkel a püspökök, kanonokok, mágnások, miniszteri tanácsosok és prépostok vitték. A 150 közepes nagyságú fáklyát nagy papiroscímerekkel a pozsonyi kanonokok, miniszteri tisztviselők és tehetősebb nemesek, míg a 150 egyszerű fáklyát kisebb címerekkel az alsóbbrendű miniszteri tisztviselők, érseki tisztek, a 200 gyertyát a plébánosok és más jelenlévők vitték a gyászmenetben. Az 1799. X. 23-án meghalt Batthyány József hercegprímás XII. 12-i temetésén 180 különböző nagyságú aranybetűs festett címert erősítettek a ravatalra és a templom falaira. Az 1842. II. 11-én Budán eltemetett Hermina főhercegnő temetési menetét mutató metszet tanúsága szerint a koporsó mellett fáklyákat és 3-3 halotti címert vittek.

A funkciójuk szerint beszélhetünk díszítő célú, a halottat a ravatalon identifikáló (ez rendszerint a kriptába is elkísérte a koporsót) és gyászmenetben vitt halotti címerekről. Az utóbbi szimbolikus jelentése abban áll, hogy a temetési menetben a halotti címereket rendszerint égő fáklyákkal és gyertyákkal együtt vitték. A fáklya és a gyertyaláng az „örök világosságot", illetve Krisztust jelképezte, aki halálával hozta el az embereknek a megváltást, a túlvilági örök életet, ahogy a gyertya is megsemmisülése során ad világosságot. A címer viszont az elhunyt evilági létét és dicsőségét hirdette. (A Károlyi temetésnél ezt a szimbólumot ezért nők nem hordozták.) A szimbólumok tehát a halál két aspektusa: „az élet vége" és az „örök élet kezdete" között teremtettek egyfajta egyensúlyt, illetve megsokszorozódva egy misztériumjáték résztvevőivé tették a gyászolókat is.

A 18. század második felére a halotti címerek formailag is átalakultak. Az ország keleti felében, de különösen az Erdélyi Nagyfejedelemségben a címert rendszerint egy perspektivikus, koporsószerű talapzatra állították, amelynek szemközti rövidebb oldalára került a felirat. A változást nyilván a nyomtatás elterjedése is motiválta. Az előre nyomtatott szöveget utólag festették körül. A század vége felé az ábrázolás mind egyszerűbb feliratos kartussá alakult, miközben fokozatosan elmaradtak a járulékos díszek, a koponyák, a szalagcsokrok, az akantuszok és angyalok is. Az ország nyugati felében jobban megőrződött a felirat ovális elhelyezése, de már nem körirat formájában, hanem két részre bontva. A fölső ívre kerültek az elhunyt életére vonatkozó, az alsóra pedig a halálára vonatkozó adatok. A felirat elhelyezésére gyakran feliratszalag szolgált.

A 19. századra a temetési szertartások egyszerűsödése tovább folytatódott. Végképp eltűnt a „halotti szín", a barokkos pompájú díszravatal, a „castrum doloris" stb. Amíg a 17. században a rangos temetések előkészületei több hónapot is igénybe vettek, addig a 19. században, kevés kivételtől eltekintve - főleg a század második felében - már csak néhány napot. Jellemző módon még az 1803. IV. 4-én elhunyt Károlyi Józsefet V. 23-án, azaz 50 nap elteltével helyezték a kaplonyi sírboltba, addig fia, Károlyi György 1877. évi temetését már csak 5 nap előzte meg. Az 5 nap szokásosnak tekinthető, hiszen halotti címereink tulajdonosai közül Ürményi Józsefet (a tervek szerint Széchenyi Istvánt) és Trauttmansdorf Máriát is ennyi idő elteltével helyezték örök nyugalomra. A változásban szerepet játszott a polgárosodás, de még inkább a hírközlés és a közlekedés robbanásszerű felgyorsulása. A temetés egyre kevésbé a család vagy a gyászolók belső, közös ügye. A rendjét szabályozta a közigazgatás, rendezését átvette a hivatásos temetkezési vállalkozó, akinél készen álltak a szükséges temetkezési kellékek. A gyászszertartások egyedi tartozékai, így a festett halotti címerek száma radikálisan lecsökkent. Egyre inkább csak a ravatal díszítésére használták őket. A gyászmenet tagjainak többé nem jutott belőlük. A temetésekről szóló sajtóhíradások a címerdíszekről - természetességük folytán - többnyire alig írnak. Széchenyi döblingi ravatalának az egyetlen díszét a falakon függő címerek képezték, ezért a Vasárnapi Újság tudósítója is megemlékezett róluk (Vasárnapi Újság 1860. 188.) Szerepeltek halotti címerek a IV. 30-i gyászünnepélyen is.

A koporsó körül ekkoriban általában 5 címer elhelyezésével (2-2 oldalt és 1 a lábnál), a ravatali helyiség falain pedig kb. 8-10 papírcímer elhelyezésével számolhatunk. A 19. századi címereken már eltűnnek a feliratszalagok, a feliratok íve kiegyenesedik, végül megszűnik a kettéosztottságuk is. Erdélyben a század elején találkozunk még kartusokkal és klasszicizáló füzérdíszekkel, de végül itt is bekövetkezik a teljes leegyszerűsödés, amelyet csak néhány historizáló darab tör meg a század végén.

A halotti címerek rendszerint csak a halál pillanatában viselt címeket és tisztségeket tüntették fel. Ez alól csak a más szempontból is archaikus Györgyi címer jelent kivételt az 1847. évi országgyűlési követség említésével. A 18. században a család által megrendelt hosszabb felirat rendszerint csak erős rövidítésekkel fért el a kijelölt helyen. A halotti címerek feliratai a 19. század folyamán lerövidültek, miközben a rövidítések is eltűntek belőlük. Ez egy folyamat utolsó állomásának tekinthető, amely során a szövegekből eltűntek a retrospektív család- és élettörténeti elemek.

Rhédei János († 1768) halotti címerének szövege lefordítva még így hangzott: „Nagyméltóságú és kegyelmes gróf kisrédei Rhédei János úr címerei, aki a Rhédeiek legősibb családjából származott, Abának, Magyarország egykori királyának nemzetségéből veszi eredetét. Született 1713-ban, majd 35 éven át katonáskodásra szentelte életét. Különb-különb féle hivatalokat és méltóságokat töltött be, végül őfelsége aranykulcsos kamarása, a Helytartóság táborszemagya volt, kitüntetettje a Mária Terézia katonai lovagrendnek, parancsnoka a nemesi testőrségnek, a Helytartótanács elnöke volt. Elhunyt 1768. esztendő január havának 10. Napján".

A magyar nemesi családok tagjainál a címerfeliratok nyelve a 18. században, 6 debreceni címer között latin nyelvű, a kolozsvári címerek között csak kb. 10% magyar nyelvű, a 19. századiak viszont mind magyarul íródtak, és nagyrészt nyomtatottak. A nőknél gyakran kettős (házassági) címert használtak, azaz viselték férjük jelvényét is (fordítva nem fordult elő). Némileg szokatlan, hogy a 19. században az asszonyok halotti címerén csak kevés utalás van a férjükre. Az arisztokraták címerén általában sisakdíszt nem, hanem csak rangkoronát, illetve rangjelvényt (pl. hercegi palástot) találunk. A nemesi rangúak címere viszont szinte mindig sisakdísszel ékes.


Irodalom szerkesztés

BAJÁK LÁSZLÓ: CÍMEREK A GYÁSZSZERTARTÁSOKON, HALOTTI CÍMEREK A 19. SZÁZADBÓL. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. 1997. 163-191.[1]

http://www.mke.hu/lyka/09/392-396-kronika.htm