Heraldikai lexikon/Honosítás
Kisteleki Károly
A magyar állampolgárság fejlődéstörténete
a kezdetektől a rendszerváltozásig
Az állam területén lévő népességet az adott államhoz tartozás jogi ténye osztja fel honpolgárokra és idegenekre. Az államhoz való tartozás kapcsán szűkebb értelemben azok tekinthetők állampolgároknak, akik az államhatalom gyakorlásában részt vesznek, vagyis akik politikai jogokkal bírnak. Ebben az értelemben Magyarországon - az állampolgárság fejlődéstörténetének 1848 előtti idejét tekintve - a Szent Korona tagsága jelentette az "állam testéhez" tartozást. A Szent Korona tagjai a nemesek (főnemesek, főpapok, köznemesek), a testületi nemességgel bíró szabad királyi városok polgárai (melyek kiegészültek még a Jász-Kun kerületekkel és a hajdúvárosokkal) voltak.
A honosság illetve az alattvalói kötelék tágabb értelmezésében az előzőeken túl beleértették a honfiúkat (indigenákat)[1], akiket szintén a magyar Szent Koronához tartozónak tekintettek. Különös jogaik és kötelezettségeik megkülönböztették őket az idegenektől,[2] vagyis:
a) nemességet csak honfiú kaphatott (1630. évi XXX. tc.);
b) állami hivatalt - olyat is, amelyet nem nemesek töltöttek be - csak honfiú viselhetett (1439. évi V, XII., XV., XXV, XXVI., t.cikkek, 1608. évi X., 1647. évi XCIV, 1659. évi XXXVIII., 1681. évi XXVII., 1715. évi XXII., 1741. évi XV., t.cikkek);
c) egyházi méltóságba is csak honfiú kerülhetett (1439. évi V, 1492. évi XXX., XXXI., XXXII., 1550. évi XVIII., 1659. évi XXXVIII., 1681. évi XXVII., 1741. évi XV. t.cikkek).
A magyar állampolgárság 1879-es első önálló törvényi szabályozásáig a magyar honosság születéssel, honosítási eljárással és ún. hallgatagos módon volt megszerezhető.
A születéshez, leszármazáshoz kötött szerzési módról megállapíthatjuk, hogy Magyarország azon államok közé tartozott, amelyek a ius sanguinis elvét követték.
A honosítás először 1542. évi L. törvénycikkel jelenik meg a magyar jogalkotásban. Eszerint Musika alias Laskai Márton esztergomi várnagyot I. Ferdinánd király és a magyar országgyűlés - a maga és nagybátyja érdemeire való tekintettel- "felvétette" a magyar nemesi rend soraiba[3]. Ezzel az esettel kapcsolatban Ekmayer Ágost arra hívja fel a figyelmet, hogy az esztergomi várnagy társadalmi állását tekintve közember volt, s a honfiúsítás által nyert magyar nemességet, tehát - következtetése szerint - a magyar Szent Korona tagságának elnyeréséhez eredetileg nem volt alapfeltételül szabva a folyamodó külföldi nemesember mivolta. Azonban a későbbi gyakorlat, valamint a honfiúsított idegenek névjegyzéke (syllabus indigenarum) arról tanúskodik, hogy az indigenátusért folyamodó idegen eredeti hazájában már nemes volt, és ezt a tényt igazolta is a honfiúsítási eljárásban.
Magát a honosítási eljárást az 1550. évi LXXVII. tc. szabályozta. E szerint a honosítás az országgyűlés együttlétekor a király és a diéta által közösen történt végzemény formájában, ha pedig nem volt országgyűlés, a király volt feljogosítva - magyar tanácsosainak tudtával és meghallgatásával - indigenátus, s ezáltal magyar nemesség adományozására. Ekkor azonban a honosítottnak utólag kellett becikkelyezéshez folyamodnia az országgyűléshez.
Ezt követte a honfiúsított esküje, melyben ünnepélyesen kijelentette, hogy mindenben alárendeli magát az ország törvényeinek, az ország szabadságát tehetsége szerint megvédi, azok ellenére semmit nem tesz, az ország valamely várát, vagy bármely részét nem fogja elidegeníteni, hanem azon lesz, hogy az elidegenítetteket is visszaszerezze. Ezt az esküt az országgyűlés színe előtt, vagy annak nemlétekor a kancellár előtt kellett letenni s az eskü szövege, helye az eskütevő nevével együtt bekerült a jegyzőkönyvekbe.
Mindezek után a honfiúsítandó idegennek törvényben megszabott honfiúsítási díjat kellett befizetnie az országos pénztárba. Ennek mértéke világi személyeknél 1000 arany (1688. évi XXVI., tc.), később 2000 arany (1741. évi XLI., 1790-91. évi LXIX. tc.), egyháziaknál- ha nagyobb egyházi javadalmat nyertek - 1000 arany (1741. évi XVII. tc.), ha pedig kisebbet- 200 arany (1790. évi LXX. tc.,) volt.[4] Mindezek után válthatta ki a honfiúsított a magyar királyi kancelláriától a királyi kiváltságlevelet (diploma indigenatus).
Az eddig felsorolt eljárási kellékeken túl két olyan előírást kell még megemlíteni, melyek korlátozó jellegüknél fogva szűkítették az indigenátust elnyerhetők körét. Az 1791. évi XXVI. és XXVII. tc. valamint az 1792. évi X. tc. előírása szerint a honfiúságért folyamodó személynek az országban törvényesen bevett keresztény vallások egyikéhez (római ill. görög katolikus, "ágostai vagy helvét" protestáns, görög ortodox) kell tartoznia. A vallási jellegű korláton túl az 1486. évi XXXII. tc. a velenceieket és a lengyeleket egyenesen kizárta a magyar indigenátus megszerzéséből, sőt, hűtlenség büntetését helyezte kilátásba arra az esetre, ha "fekvő jószágot" nekik elzálogosítottak, elajándékoztak vagy bármely módon lekötöttek. E szabály alól csak törvényi úton adtak kivételt egy-két esetben (pl. 1575. évi XVIII. tc., 1802. évi XXXIV. tc., 1805. évi VI. tc.) Ezt a megszorítást ugyan az 1647. évi VIC. tc.-ben még megújították, de az 1827. évi XX. tc. végképp eltörölte.
Ha értékeljük a felsorolt eljárási kellékeket, megállapíthatjuk, hogy a honosítás érvényességi feltételének a becikkelyezést, az eskütételt és az előírt díj lefizetését tekintették, a királyi kiváltságlevél az indigenátusnak csak bizonyítási eszköze volt. Az elnyert "országtagság" hatálya azt jelentette, hogy ettől kezdve az illető személyt a magyar nemességgel járó összes jogok megillették, s amennyiben előző hazájában főrangúnak számított, Magyarországon is automatikusan tagja lett a főrendi táblának.[5]
Magyarország újkori történetének külön fejezete az önálló Erdélyi Fejedelemség históriája. A különállásból következően az indigenátus szabályozásának is megvolt a maga "Erdélyországi" megfelelője. A honfiak helyzetére és e státusz elnyerésének módjára vonatkozó előírásokat az Approbatae Constitutiones-ben találhatjuk meg. A magyarországi helyzethez hasonlóan itt is megkülönböztették a honfiakat az idegenektől:
a) közhivatalt csak honfiak viselhettek (Appr. Const. III. R. 41. c. 1. §, 1791. évi XV. tc.), b) birtokjogosultságuk csak nekik volt (Appr. Const. III. R. 41. c. 1. §), c) nemesi címet - vagyis az egyesült három nemzet közé való felvételt - is csak ők nyerhettek (1791. évi XIX. tc.).
Az indigenátus megszerzése során a folyamodótól megkívánták, hogy előző hazájában is a nemesi rendhez tartozzon, magát a honfiúsítást az erdélyi országgyűléstől kérje, ahol honfiúsítási esküt is kellett tennie, amit aztán törvénybe iktattak. Ezek után még be kellett fizetnie 1000 aranyat az "országos pénztárba" - ez alól csak az országgyűlés adhatott kivételes esetben felmentést- majd ezt követően kapta meg a fejedelemtől az új honfiú a honosítási okmányt.[6]
Ha összevetjük a két - magyarországi és erdélyi - szabályozást, szinte ugyanazokat a törvényi feltételeket láthatjuk. Az eljárások következményeként létrejött indigenátus azonban két nemességet ill. honfiúságot eredményezett: erdélyit és magyarországit. Ezek alanyai a két ország szuverén uralkodóinak alattvalói lettek, ezért logikusnak tűnik, hogy az "országtagságok" nem voltak a két állam által kölcsönösen elismerve. Az ország területi - és egy uralkodó alatti - egyesítése után elég sokára történt csak meg a helyzet rendezése (1791. évi XVI. erd. tc.). Ekkor kimondták, hogy miután az Erdélyi Fejedelemség és Magyarország "egy és ugyanazon királyi hatalmának van alávetve" s "ugyanazon sarkalatos törvényekkel él", ezért "a nemesek és honfiak állapotára és szabadságára" nézve viszonosság lép életbe a két állam között.
A honfiúsítási eljárást összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Szent Korona tagjai közé való felvétel egyrészt megtörténhetett az országgyűlés közreműködésével, másrészt az országgyűlésen kívül, a király által - meghallgatva a magyar tanácsosok véleményét. Ezen kívül a királynak joga[7] volt arra, hogy nemesi ranggal nem rendelkező külföldieknek tetszése szerint adományozhatott magyar nemességet vagy királyi adomány (donatio regia), vagy Címeres levél (armales) formájában. Ezek a módok együttesen csupán a honfiúsítás azon fajtáit szabályozták, amikor a folyamodó az indigenátussal együtt a magyar "országrendiséget" is megszerzi (indigenatus momentus).
A honpolgárság megszerzésének másik esetében az idegen csupán honfiú lesz, de nem kap nemességet (indigenatus successivus). Ezt nevezzük ún. hallgatag szerzésnek, amely megvalósulhatott:
a) magyarországi állandó letelepedéssel, b) hosszabb ideig tartó belföldi tartózkodással (konkrét időtartam megjelölése nélkül), c) valamely város vagy szabadalmazott község lakóinak mint adózóknak a sorába való felvétellel, d) valamely közhivatal viselésével.[8]
Egy kicsit közelebbről megvizsgálva a városi polgárjog megszerzését azt láthatjuk, hogy ezt a területet a korabeli magyar törvények általánosságban nem szabályozták, erről csak a városi statútumok szóltak. Utóbbiak megkívánták a folyamodótól, hogy igazolja törvényes születését, előéletét, "jó erkölcsét"; ezen kívül egyes helyeken még szükség volt házasságkötésre (pl. Kassa, Kolozsvár, 1537), máshol céhbeli tagságra, illetve ingatlan birtoklására (pl. Kolozsvár, Fiume, Kassa 1607)[9]. A polgárok közé a városi tanács vehetett fel idegeneket, akik a fentiek igazolása után kötelesek voltak ún. polgárpénzt fizetni és polgáresküt tenni.[10]
A jobbágy állapotú külföldi személyek "magyarrá tétele" nem volt még elbíráláshoz sem kötve. Ha az illető terület földesura szóban vagy írásban megengedte a jobbágyközségbe való betelepedést ez már elegendő volt a magyar honosság hallgatag megszerzéséhez, melyhez - természetesen - csupán a jobbágysorhoz tartozó jogosítványok társultak.[11]
Az állampolgárság jogi szabályozásának igénye a reformkorban kerül elő.[12] Ez a korszak a nemzetek öntudatra ébredésének kora, s ehhez alapvetően hozzátartozott az állampolgárság meghatározása is. Franciaországban a Code Civil, a Habsburg Birodalom tartományaiban az Osztrák Polgári Törvénykönyv (OPTK) rendelkezett a honpolgárság megszerzésének és elvesztésének feltételeiről. Az előbbi szabályozásokból látszik, hogy ezekben az államokban a civiljog körébe sorolták az állampolgárságot. Magyarországon azonban különböző tervezetek a közjog keretei között foglalkoztak a kérdéssel, mely a magyar rendezésnek a későbbiekben - a már megvalósult, önálló törvényi megjelenésekben is - alapvető jellegzetessége maradt.
Két országgyűlésen - az 1843-44, évin illetve az 1847-48. évin - készítettek törvényjavaslatot a kérdésről, de ezek nem kerültek elfogadásra. A szabadságharc után 1853-ban az OPTK nálunk is életbelépett, s Magyarországon is e törvénykönyv személy jogi részének állampolgársági szakaszai jelentették a hatályos rendelkezéseket. Meg kell még említenünk a Horváth Boldizsár igazságügy miniszter által 1868-ban előterjesztett törvényjavaslatot, de ez - a reformkoriakkal ellentétben - még tárgyalásra sem került.
A törvényjavaslatokon túl szólnunk kell a konkrét törvényi szabályozások[13] szerint kialakult új honosítási gyakorlatról, melyek alapján a belügyminiszter állított ki - a hűségeskü letétele után - honosítási levelet a kérelmezőnek, ha a folyamodó személy igazolta, hogy nem más állam alattvalója, öt év óta az országban lakik, folyamatosan fizet adót, s nem esik erkölcsi, vagyoni és politikai tekintetben kifogás alá.
Végül a magyar törvényhozás 1879-ben látta elérkezettnek az időt az állampolgárság végleges rendezésére. Nem volt véletlen az időpont megválasztása, hiszen a megelőző években "söpört végig" Európán az államhoz való tartozás jogi rendezésének törvényi hulláma (pl. Németország 1870. évi törvény; Svájc 1876. évi törvény; Olaszország 1865. évi PTK; Nagy-Britannia 1870. évi törvény). Ehhez a nemzetközi folyamathoz csatlakozott Magyarország, amikor 1879. október 8-án Tisza Kálmán miniszterelnök a T. Ház elé terjesztette "a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről" szóló törvényjavaslatot. A jogszabálytervezet indoklása fő szempontként a zavaros jogi helyzet megszüntetését jelölte meg, a másik fő szempont pedig a magyar állam érdekeinek megóvása volt.[14] A törvénnyel alapvető hiányt is igyekeztek pótolni, hiszen az állampolgárság elvesztéséről- magyar nő idegenhez való férjhezmenetelén kívül - nem szóltak az addigi hazai szabályozások.
A törvényjavaslat alsóházi vitája mindössze egy hónap alatt lezajlott, majd a főrendi ház elé terjesztett és elfogadott szöveget Ferenc József szentesítette 1879. december 20-án. Magyarország első állampolgársági novellája - 1879. évi L. törvény elnevezéssel becikkelyezve - 1880.jan. 5-én lépett hatályba.
Röviden összefoglalnánk a törvény lényegi rendelkezéseit.
Az állampolgárság megszerzésének öt módját ismeri a jogszabály: leszármazás, törvényesítés és házasság útján, honosítással és országban lakással.
Leszármazás útján szerezhetett állampolgárságot minden törvényes születésű személy, kinek apja magyar állampolgár volt, ezen kívül magyar állampolgárnő törvénytelen gyermeke is - függetlenül attól, hogy a születés Magyarországon vagy külföldön történt.
Törvényesítés volt a szerzési jogcím akkor, ha a gyermek törvénytelen születésű, anyja nem, de atyja magyar állampolgár.
Az a külföldi nő, aki magyar állampolgárhoz ment férjhez, a házassági kötelékkel a magyar állam kötelékébe is belépett.
A honosításnak két fajtáját különböztették meg: a rendes és a rendkívüli honosítást.
A rendes honosítás kizárólag kérelemre indult, melynek tárgyában a Belügyminiszter, illetve a horvát bán volt az illetékes. Feltételei közé tartozott, hogy az arra jogosított kérje, a kérelmezőnek valamely belföldi község kötelékébe való felvétele kilátásba legyen helyezve[15], 5 évig megszakítás nélkül lakjon belföldön és ugyanennyi idő óta szerepeljen az adózók lajstromában, családját és magát el tudja tartani és kifogástalan magaviselettel bírjon. Az illetékes szervek azonban még mindezek együttes megléte esetén is megtagadhatták a honosítást. Ha mégis hozzájárultak, akkor honosítási határozatot hoztak, a kérelmező esküt tett és ezek után kapta kézhez az állampolgárságot bizonyító honosítási okiratot. Az így honosított személy politikai jogait azonban korlátozták azzal, hogy a Képviselőházba csak 10 év múltán volt válaszható, főrendiházi tagságot csak a törvényhozás útján nyerhetett, s nem lehetett koronaőr.
A rendkívüli érdemek jutalmaként királyi oklevéllel honosított ezzel ellentétben azonnal válaszható volt a Képviselőházba.
Az országban lakás akkor eredményezte az állampolgárság elismerését, ha az illető 1880. január 8-a előtt már minimum 5 évig Magyarországon lakott és be volt vezetve egy hazai községben az adózók lajstromába.
Az állampolgárság megszűnésének ill. elvesztésének módjai a következők voltak: törvényesítés által, házassággal, távollét esetén, elbocsátással és hatósági határozattal.
Törvényesítéssel szűnt meg az állampolgársága azon törvénytelen születésű (akinek csak az anyja volt magyar állampolgár) személynek, akit külföldi atyja hazájának jogszabályai alapján törvényesítettek s ezt követően már nem lakik Magyarország területén.
Idegen állam polgárához való férjhezmenetellel vesztette el állampolgárságát a külföldivel házasságra lépő magyar nő.
A hírhedt távollét-klauzula[16] alapján vesztette el magyar állampolgárságát az, aki a magyar kormány vagy az osztrák-magyar közös miniszterek megbízása nélkül 10 évig megszakítás nélkül a magyar állam területének határain kívül tartózkodott. A jogvesztés kiterjedt a távollévő férfi nejére és kiskorú gyermekeire is.
Az állam kötelékéből csak kérelemre indult eljárás eredményeként lehetett a folyamodót elbocsátani, amennyiben az már eleget tett hadkötelezettségének. Ha még nem - de már 17 évét betöltötte -, akkor törvényhatósági bizonyítvánnyal igazolnia kellett, hogy nem a katonaság elől kíván elmenekülni az állampolgárság elvesztésével. Ha a folyamodó katonai szolgálatát töltötte, a honvédelmi miniszter elbocsátó levelét csatolnia kellett kérelméhez. Béke idején a fenti feltételeken túl még igazolni volt köteles, hogy önálló rendelkezési képességgel bír, vagy hogy apja, illetve gyámja vagy gondnoka gyámhatóságilag jóváhagyott bele- egyezésével az elbocsátáshoz hozzájárult, állami és községi adóhátralék nem terheli, illetve nem volt ellene Magyarországon folyamatban büntető eljárás, vagy nem állt büntető ítélet hatálya alatt. Mindezek együttes meglétekor az elbocsátási okirat kiállítására feljogosított Belügyminiszter ("Horvát-Szlavónországok" területén a horvát-szlavón bán, háború idején kizárólag "őfelsége") nem tagadhatta meg a kérelem teljesítését, s az így elbocsátott személy elvesztette magyar állampolgárságát. A jogvesztés hatályosult az elbocsátott férfi neje és kiskorú gyermekei vonatkozásában is.
Ha valamely magyar állampolgár az illetékes hatóság (Belügyminiszter, horvát-szlavón bán, határőrvidéki országos hatóság) engedélye nélkül más állam szolgálatába állt, és e hatóság felszólítására meghatározott időn belül ebből a szolgálatból ki nem lépett, az illetékes hatóság határozata alapján elvesztette állampolgárságát.
A megszerzés és az elvesztés jogkövetkezményein felül a törvény még deklarálja a kettős (vagy többes) állampolgárság elismerését. Végül - de nem utolsósorban - jogtechnikai előírásokról rendelkezett a jogalkotó az állampolgársággal kapcsolatos eljárások lefolytatása vonatkozásában.
Az ismertetett törvényi szabályozás időtállónak bizonyult, hisz a jogszabály lényegi rendelkezései 1948-ig, azaz majd hét évtizeden keresztül hatályban maradtak. Amiben a XX. század módosításai lényegesen változtattak első állampolgársági novellánkon, azok politikai célzatosságot magában foglaló szempontokat takarnak. Az egyik ilyen szándék az állampolgárság regulái közé az aktuális politikai rendszerrel szembenállók elleni diszkrimináció paragrafusait építi be, a másik pedig - részben ennek ellenhatásaként - a jóvátétel igényével szabályozza a jogintézményt. A következőkben e két szemponthoz való kötődés alapján mutatjuk be az állampolgársági jog XX. századi fejlődését egészen a politikai rendszerváltozásig bezáróan.
A diszkriminatív jellegű szabályozások az állampolgárság elvesztéséhez kapcsolódnak. Az elvesztési jogcímek közül pedig a megfosztást kell kiemelnünk, amely egyértelműen politikai rezsimspecifikus találmány.
Elsőként az 1939. évi IV. tv-t kell említenünk, ami a zsidók gazdasági térfoglalásának korlátozásáról címet viseli. Ennek 3. §-a egyrészt előírja, hogy honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhet, másrészt a zsidó személyek meglévő állampolgárságának hatálytalanítása tárgyában intézkedik. Ennek keretében a jogszabály felhatalmazza a belügyminisztert, hogy hatálytalanítsa az 1914. július l-je után magyar állampolgárságot kapott zsidók honosítását, illetve visszahonosítását, amennyiben nevezetteket életviszonyaik nem utalják arra, hogy az ország területén maradjanak, ha a honosításnak illetve visszahonosításnak a törvényben meghatározott előfeltételei nem állottak fenn, illetve ha a magyar állampolgárság megszerzése érdekében a nevezett személyek bűncselekményt vagy fegyelmi vétséget követtek el vagy a hatóságot megtévesztették. A jogfosztást ez esetben is kiterjesztették az inkriminált személy feleségére és kiskorú gyermekeire.
Az 1879. évi L. tv. jelentős módosításai közé tartozik az 1939. XIII. tv., amely kizárólag az állampolgárság elvesztésével kapcsolatos szabálypontokat tartalmaz. A törvény 1. §-a alapján megszűnik a magyar állampolgársága annak, aki honosítás útján külföldi állampolgárságot szerzett s ez azokra is kiterjed, akik ezt a törvény hatálybalépésének napja előtt (tehát 1939. szeptember 1. előtt) szerezték meg. E személy feleségére és kiskorú gyermekeire is kiterjeszti a törvényalkotó a jogvesztést, ha a honosító állam szabályai szerint a honosítás rájuk is kiterjedt. A törvény a továbbiakban szigorítja az 1879. évi L. tv. ún. távollét-klauzuláját, amennyiben a távollét időpontjául nem azt a napot veszi, amelyen a távollévőnek lejárt az útlevele (ahogy ezt az eredeti szabályozás előírta), hanem nevezett időpontot ahhoz a naphoz kötötte, amelyen az illető eltávozott az országból. Az ily módon eltávozott személy elvesztette állampolgárságát, s ezt a joghátrányt a jogszabály kiterjesztette a távollévő férfinak vele élő feleségére és vele élő gyermekére is.
A másik szigorítás a távollét megszakításához kötődik. A módosítás szerint nem lehet a tízévi távollét megszakításának tekinteni a Magyarország területére való visszatérést, ha az esetenként nem haladja meg a három hónapi időtartamot. (Az eredeti szabályozás az egynapi hazatérést is megszakításként értékelte.) Amennyiben valaki fenn kívánta tartani állampolgárságát, de távollétét nem akarta hazatéréssel megszakítani, úgy annak ez irányú szándékát be kellett jelentenie a magyar belügyminiszternek, illetve a tartózkodási helye szerint illetékes magyar külképviseleti hatóságnak. A törvény azonban ennek a bejelentésnek csak abban az esetben ad jogi hatályt, ha az állampolgárság fenntartásához a belügyminiszter kifejezetten vagy hallgatólag hozzájárult. Ez viszont a kormányzati tényező politikai szempontú mérlegelésének az útját nyitotta meg, ami a további diszkrimináció lehetőségét építette be a jogszabályba.
Az 1939. évi XIII. tv. már formailag is használja a megfosztás kifejezést. A 8. § előírásai a politikai értékítélet jogszabályalakító erejét teljes egyértelműséggel demonstrálják, mikor is a hatalmon lévő politikai rezsim elsősorban a legfőbb ellenségének kikiáltott kommunista, illetve munkásmozgalmi személyeket állított a megfosztási szabályok célkeresztjébe.
Két személyi csoportja terjeszti ki törvény a hátrányos jogkövetkezményeket Az egyik csoport azon külföldön tartózkodó személyek köre, akikkel szemben a bíróság az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. tv-ben meghatározott bűntett vagy vétség miatt bűnösségét megállapítható ítéletet hozott, illetve akikre nézve a bíróság megállapította, hogy háború idején az ellenséghez pártoltak s azt segítették (kémkedéssel, fegyveres szolgálattal, másnemű szolgáltatással) vagy e célból ellenséges csapathoz csatlakoztak vagy önként ellenséges területre távoztak.
A másik személyi csoport azon belföldieket foglalja magába, akik a magyar kormány engedély nélkül idegen állam kormányától, bármely más szervétől vagy külföldi politikai szervezettől bármilyen politikai tisztséget vagy megbízatást elvállalnak, vagy valamely külföldi politikai szervezet tagjává válnak illetve tevékenységében rész vesznek.
Külön említenénk azt a bekezdést, amely azt a személyt fosztja meg az állampolgárságtól, aki az ország területének elhagyására vonatkozó jogszabályok megszegésével vagy kijátszásával külföldre távozik. Ez a szabálypont alapítja meg a hírhedt disszidálás törvényi tényál1ását, mely a „legéletképesebbnek" bizonyult a megfosztási jogcímek közül. Ennek bizonyítékául a későbbiekben bemutatandó ún. népi demokratikus törvények szolgálnak, ahol ezt a tételt előszeretettel szerepeltették s így megmutatták, hogy az aktuális előjelű politikai rendszerek jogtechnikai megoldásai között nincs áthidalhatatlan különbség, ha az hasznos a mindenkori politikai kormányzat számára.[17]
A második világháború után megsokasodtak az állampolgárság jogintézményét alakító jogszabályok s ezek - a három új novellán túl - kizárólag- diszkriminatív vagy jóvátételi jellegűek.
A diszkriminatív körből elsőként az ideiglenes kormánynak az 1945. október 15-én hatályba lépett 9.550/1945. M.E. számú rendeletét idéznénk, amely a német ál1ampolgárok honosításának és visszahonosításának hatálytalanítása tárgyában intézkedik. Eszerint a honosítás vagy visszahonosítás útján az 1939. augusztus 31-e után magyar állampolgárságot szerzett német állampolgárok honosítása illetve visszahonosítása 1945. december 31-ével hatályát veszti s ez kiterjed az illető férfi honosított feleségére és gyermekeire is. A jogfosztás nem vonatkozott arra, aki a belügyminiszterhez intézett beadványban kérte a honosítás illetve visszahonosítás fenntartását. Ennek érdekében a honosítottnak igazolnia kellett, hogy a nácikkal fegyveresen szembeszállt, a visszahonosítottnak pedig azt, hogy 1939. augusztus 31-e után tanúsított magatartása a magyarsághoz való hűség szempontjából kifogás alá nem esik, és egyébként visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolják.
A honosítottak és visszahonosítottak csoportja két eltérő típusú állampolgársági magatartást takar. A honosítottak olyan német nemzetiségű személyek közül kerültek ki, akik 1939. augusztus 3l-e után előny- és haszonszerzés szándékával folyamodtak a magyar állampolgárságért. A visszahonosítottak körébe azok tartoztak, akik eredetileg magyar állampolgárok voltak, de német nemzetiségüket felhasználva, magukat németnek vallva német birodalmi állampolgárságot nyertek és így lemondtak magyar állampolgárságukról, majd később mégis visszahonosították magukat.[18]
A megfosztás alóli mentesítés körülményeit vizsgálva aggályos pontokat lelhetünk. A honosítás és visszahonosítás hatályának kérdésében a belügyminiszter határoz, de ha ezt 1945. december 31-ig ezt nem teszi meg, akkor a kérelmet elutasítottnak kell tekinteni. További kétségeket támaszt az a tény, hogy a fenntartási kérelem beadására mindössze egy hónap (!) állt az érintettek rendelkezésére, s ez jogvesztő határidő volt. A hatályfenntartás az érintett férfi feleségére és kiskorú gyermekére csak akkor terjedt ki, ha ezt a belügyminiszter határozatában kimondja. Végül a hatá1yfenntartás indokául felhozott "különös méltánylást érdemlő körülményekre" való hivatkozás tovább fokozhatja azt az érzésünket, hogy a jogalkotó igyekezett minél teljesebb mértékben szankcionálni a "bűnös népnek" tartott németeket.
Ehhez a vonulathoz sorolható a következő jogszabály: a nemzeti kormány 12.330/1945. M.E. számú rendelete a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről. Ennek hátterében nem csak a magyar kormány szándékát kereshetjük, hanem a kérdés tágabb politikai összefüggésekbe ágyazódik. Ugyanis 1945. november 20-án kötött egyezményt Magyarország kormánya és a Szövetséges Ellenőrző Tanács a magyarországi német lakosság Németországba való áttelepítéséről s a nevezett rendelet ennek a határozatnak az l945. évi XI. tv. 15. §-ban kapott felhatalmazás alapján történő végrehajtása. A politikai döntés tehát a szövetséges hatalmak aktív kezdeményezésére, ráhatására született meg.
A rendelet szerint az a magyar állampolgár köteles Németországba áttelepülni, aki a legutolsó népszámlálás (1941. - K. K.) alkalmával német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza. Ezen felül ugyanez a retorzió sújtotta a Volksbund vagy valamely fegyveres alakulat (pl.: SS) tagjait.
A kitelepített német nemzetiségűek állampolgárságának kérdése azonban még nyitott kérdés volt egészen 1946. július 16-ig, mikor napvilágot látott 7.970/1946. M.E. számú rendelet. A jogszabály alapján a Németországba áttelepített magyar állampolgárok Magyarország területének elhagyása napján elvesztették magyar állampolgárságukat. Mindez vonatkozott azon személyekre is, akiket a rendelet hatálybalépésének napja előtt telepítettek át Németországba.[19]
A negatív diszkrimináció további súlyosbodásának dokumentuma az egy évvel későbbi 10.515/1947. Korm. számú rendelet, amely az állampolgárság elvesztésének szankcióját kiterjesztette azokra a személyekre, akik az áttelepülés kötelezettsége alól kivonták magukat, illetve azokra, akiket az áttelepülésre kötelezettek névjegyzékébe felvettek[20], s ezután lakóhelyüket rendőrségi engedély nélkül elhagyták. Előbbiek azon a napon vesztették el állampolgárságukat, mikor az ország területét el kellett volna hagyniuk, utóbbiak pedig lakóhelyük engedély nélkül való elhagyásának napján. A rendelet további szankciója, a magyar állampolgárság elvesztése az érintett személy Németországba való áttelepítésének nem akadálya.
A politikai diszkrimináció erősödéséről tanúskodik e tárgyban a külföldön tartózkodó egyes személyeknek magyar állampolgárságuktól való megfosztása tárgyában kiadott 1947. évi X. tv. Előírásai szerint a kormány megfoszthatja magyar állampolgárságától azt a külföldön tartózkodó személyt, aki ellen a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. tv-ben meghatározott valamely bűntett miatt nyomozás van folyamatban, ha a kormány felhívására ennek közlését követő harminc, Európán kívüli tartózkodás esetén hatvan nap alatt Magyarország területére nem tér vissza és itt a magyar hatóságnál nem jelentkezik.Ugyanígy kell eljárni azzal szemben, aki az előzőekben meghatározott bűntett gyanúja miatt a törvény hatálybalépése előtt (!) a visszatérésre fel lett hívva és a törvény hatályba1épéséig Magyarország területére nem tért vissza.[21]
A törvény az aktuális politikai kurzussal szemben állókkal lép fel s a korszak közéletét egyre inkább uraló ellenségkeresési és az azzal való leszámolási hangulat a jogszabályt erősen támadható megoldások alkalmazásához vezette. Nem befejezett bírósági tárgyalást lezáró ítélet alapján kezdeményezhető a megfosztás - mint ahogy azt az 1939. évi XIII. tv. azt az 1921. évi III. tv. alapján elítélt személyek vonatkozásában előírta -, hanem feltételezett bűntett gyanúja miatti nyomozás teremtette meg az eljáráshoz az alapot. További aggályos pontja a szabályozásnak, hogy a hazatérésre felszólítottnak nem csupán a hazatérés, hanem a jelentkezés is a kötelezettsége. Nem valószínű, hogy túlságosan megnyugtatta volna az érintetteket a jogszabály miniszteri indoklásában olvasható érvelés, mely szerint a törvény sem az állampolgárságot, sem a demokratikus szabadságjogokat nem kívánja érinteni, hiszen ha a hazahívott személy az ország területére visszatér és jelentkezik, akkor nem lehet a magyar állampolgárságtól megfosztani.
Az Országos Törvénytár 1948. évi május 14-én kiadott 19. számában jelent meg az 1948. évi XXVI. tv., amely az előző szabályozást tovább szigorította. A törvény szerint ugyanis a kormány megfoszthat minden olyan személyt a magyar állampolgárságától, aki a kormány felhívására, a felhívásnak a Magyar Közlönyben történt utolsó közzétételét követő harminc nap alatt, ha pedig Európán kívül tartózkodik, hatvan nap alatt Magyarország területére nem tér vissza és itt magyar hatóságnál nem jelentkezik. A törvényalkotó itt már mellőz valamely magatartás tényálladékára való mindenfajta utalást, s ezzel a hatósági mérlegelés keretei teljesen megszűnnek. Az állampolgárságtól való megfosztás a bármilyen tartalmú felhívás ellenére történő vissza nem téréssel hatályosult.[22]
Ilyen előzmények után került sor az állampolgársági jog újrakodifikálására, melyben a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok leképezési igénye figyelhető meg. Az 1948. évi LX. tv. átfogó novellaként szabályozta a kérdéskört.
A törvény szerint az állampolgárságot házasságkötéssel, törvényesítéssel, atyai elismeréssel vagy atyaság bírói megállapításával, elbocsátással, illetve megfosztással lehetett elveszteni. Végképp megszűnt a távollét és a külföldi honosság okán beálló jogvesztés intézménye.
A megfosztási indokoknál több módosítást találunk. Még az 1879. évi L. tv. 30. §-a hozta be a jogcímek közé az engedély nélkül más állam szolgálatába lépést. Ez annyiban módosult, hogy a szolgálatnál a közszolgálatot nevesítették a jogfosztás alapjául, de elhagyták az eredeti kiegészítést: ha felszólításra az illető nem lép ki ebből a szolgálatból, csak akkor veszíti el állampolgárságát. A változtatás miniszteri indoklása úgy szól, hogy aki a kormány engedélye nélkül idegen állam közszolgálatába lép, az annyira vét az állampolgári hűség ellen, hogy felesleges a kilépésre felszólítani (!) az illető személyt, a jogviszonyba lépés önmagában elég a megfosztás beálltához. Az 1939. évi XIII. tv. előírásai közül csak a disszidálás, illetve a külföldi politikai megbízatás elvállalása vagy külföldi politikai szervezet tagsága., vagy munkájában való részvétel maradt érvényben, a többit hatályon kívül helyezték. A jogszabály megerősítette érvényében az 1948. évi XXVI. tv. vagyonelkobzásra vonatkozó rendelkezéseit. Összességében megállapítható, hogy az 1948. évi LX. tv., a második állampolgársági novella stabilizálta a diszkriminatív szabályozást.
Nem bizonyult azonban utóbbi törvény olyan időtállónak, mint első állampolgársági nove1lánk. Kilenc év múlva adták ki az 1957. évi V. tv-t, harmadik egységes állampolgársági törvényünket. Itt a diszkriminatív szabályozás területe az előzőekhez képest csökkent. A magyar állampolgárság mindössze két jogcímen, kérelemre történő elbocsátással, illetve megfosztással volt elveszíthető. Az új szabályozás szerint a megfosztás azzal a személlyel szemben állt be, aki külföldön tartózkodik, és súlyosan vét az állampolgári hűség ellen vagy akit súlyos bűncselekmény miatt magyar vagy külföldi bíróság jogerősen elítélt. A megfosztás hatálya már nem terjed ki automatikusan a házastársra és a gyermekekre, csak ha ők is külföldön tartózkodtak és a jogfosztó határozat erről külön rendelkezett. A megfosztás kérdésében a kormány helyett a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (továbbiakban: NET) döntött, de a vagyonelkobzást már nem írta elő kötelező erővel a törvény, hanem azt a NET mérlegeléséhez kötötte.
Az első látásra humánusabb általános szabályozás sokkal konkrétabb megfogalmazást nyert az 1957. évi 55. tvr-ben, amely az előzőekben tárgyalt törvény végrehajtási utasítása. Az ördög a részletekben rejlik - ahogy ezt a régi mondás tartja, s erről a tvr-t átvizsgálva újfent meggyőződhetünk. A törvény 15. §-nak a.) pontjában előírt megfosztási jogcím, a súlyos vétség az állampolgári hűség ellen csak a tvr-ben lett tartalmilag értelmezve s itt új megfogalmazásokon túl a régebbi szabálypontokat is újólag ismerősként köszönthetjük. Ugyanis súlyosan vétőnek minősül az a személy, aki a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő vagy veszélyeztető politikai tevékenységet folytat, a magyar államra vagy annak szerveire becsmérlő, rágalmazó nyilatkozatot tesz, engedély nélkül idegen állam közszolgálatába szegődik, illetve az ország területére szóló visszahívással szembeszegül. Mindezen felsorolás azonban nem taxációs jellegű, mivel a NET a bármely más cselekményt is értékelhet megfosztási okként. Ennek tudatában nem beszélhetünk a diszkrimináció jelentős visszaszorulásáról, a humanitás teljes térnyeréséről, hiszen a részletesebb vizsgálat bemutatta a szabályozás igazi arcát. A megfosztás diszkriminatív tételei ígyhát egészen a politikai rendszerváltásig bennmaradtak állampolgársági jogunkban, amelyek megszüntetése már másik vizsgált területünkre, a jóvátételre vezetik át elemzésünket.
A jóvátételi jellegű szabályozások élén áll az 1921. évi XXXIII. tv., amely a trianoni békeszerződést cikkelyezte be hazai jogunkba. A 61. § talapján mindazok a személyek, akiknek községi illetősége olyan területen van, amely azelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia területeihez tartozott, a magyar állampolgárság kizárásával annak az államnak az állampolgárságát szerzik meg, amely az említett területen az állami főhatalmat gyakorolja. A jogvesztés mellett azonban a jóvátétel is megjelent a 63. §-ban, az opció intézményének bevezetésével. Eszerint azok a 18 évesnél idősebb személyek, akik magyar állampolgárságukat a 61. § alapján elvesztették és új állampolgárságot nyertek, a szerződés életbelépésétől számított egy évi időtartamon belül (tehát 1921. július 26-tól 1922. július 26-ig - K. K.) joguk van magyar állampolgárságot igényelni (opció), ha illetőségük előzően Magyarország területén volt. Ennek alapján minden magyar állampolgárnak, aki a trianoni szerződéssel vesztette el magyar állampolgárságát, lehetősége nyílt Magyarország javára optálni. A férj a felesége, a kiskorú gyermekek nevében apjuk volt teljes körűen felruházva az optálási jog gyakorlására, de a 12 évet betöltött kiskorút az opció kérdésében már meg kellett hallgatni. Ha valaki azonban elmulasztotta a megjelölt egy éven belül az opciót, akkor az - a határidő jogvesztő mivolta miatt - csak visszahonosítás útján, aki más címen vesztette el állampolgárságát, az csak honosítás útján szerezhette meg 1922. július 26. után a magyar állampolgárságot.
Emellett természetesen a törvény minden olyan személynek elismerte a magyar állampolgárságát, akinek a trianoni szerződés életbelépésének napján magyar területen volt az illetősége és nem volt más állam polgára. Ezen túl - kényszerű kisegítő szabályként alkalmazva - a területi elv, mint jogcím-keletkeztető megoldás is megjelenik a törvényben: aki magyar területen született, az a születés tényénél fogva megszerezte a magyar állampolgárságot, ha születése miatt nem illeti meg más állampolgárság.
A trianoni békeszerződés becikkelyezését előíró törvényben a megváltozott állampolgárságú személyeknek biztosított opciós jog, amelynek alapján magyar állampolgárságuk fenntartására vonatkozó elhatározásuk bejelentésére mód nyílt nem volt képes önmagában végleg rendezni a kérdést. Az országlakosok addigi életviszonyait teljesen felforgató határmódosítások rendkívüli problémahalmazt eredményeztek, a megkisebbedett területű Magyarország területét elözönlötték a magyar nemzetiségű menekültek, akiknek jogi helyzete normalizálásánál az első lépcsőfokot az állampolgárság rendezése jelentette. Azonban hamar bebizonyosodott, hogy az optálásra előírt egy éves időtartam túl rövid a nagy mennyiségű ügy kezelésére, s az 1879. évi L. tv-ben szabályozott visszahonosítás procedúrája méltánytalan, ráadásul elhúzódó eljárást eredményez. Mindezek arra vezették a magyar törvényhozást, hogy jóvátételt gyakorolva kiadja az 1922. évi XVII. tv-t, amelynek 24. §-a lehetővé tette a trianoni békeszerződés folyományaként megszűnt magyar honosság kedvezményes eljárás útján való visszaszerezhetőségét. A törvény felhatalmazása szerint az a személy, aki a világháború kitörése (1914. július 26. - K. K.) után elbocsátás vagy hatósági határozat nélkül vesztette el magyar állampolgárságát és Magyarország területén lakik vagy itt kíván letelepedni, azt kérelmére a belügyminiszter kivételesen az 1879. évi L. tv. 38. §-a (a visszahonsításról - K. K.) értelmében megkívánt kellékek hiányában is visszahonosíthatja, ha a visszahonosítást kérő 18. életévét betöltötte, nem cselekvőképtelen és visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolják.[23]
A jóvátételi szabályozásnak volt azonban egy Achilles-sarka: a községi illetőség. Az említett jogintézmény - eredetét tekintve - nem az állampolgársághoz, hanem a községi önkormányzat kialakulásához kapcsolódott. Utóbbiak létrejöttével párhuzamosan jelent meg az ún. községi polgárjog, amely a község ügyeinek intézésében résztvevő személyeket illette meg. Ebből fejlődött aztán ki a községi illetőség, amely egy 1859. április 24-én kibocsátott császári pátens rendelkezése következtében lett bevezetve a Habsburg császárság országaiban - így a Magyar Királyságban is. Hazánkban azonban a Kiegyezésig nem tudott meggyökeresedni az intézmény. A magyar törvényhozás aztán négy évvel az Osztrák Magyar Monarchia megalakítása után emelte be - immáron végérvényesen - hazai jogunkba a községi illetőséget az 1871. évi XIII. tv-vel.[24] A jogszabály miniszteri indoklásából kiolvasható szándék szerint a jogalkotó a községi illetőségnek a polgári és politikai jogok gyakorlása szempontjából nem kívánt jelentőséget adni, azt a szegényellátási és közápolási költségek viselésének rendezéséhez szükséges eszköznek tekintette. Ezen költségek megtérítése a községet terhelte, ezért fontos volt a község és az egyén közti személyi kötelék meglétének bizonyítása, azaz az. illetőség fennállása. A szociális támogatások és a községi illetőség közti kapcsolatot aztán - az illetőség megállapításának bonyolultsága miatt - egy 1931-es kormányrendelet[25] szüntette meg és a támogatás kötelezettségével az utolsó lakóhely községét terhelte.[26] Az 1871-es törvény azonban az említett törvényalkotói szándékon túl közjogi kapcsolatot is teremtett az egyén és a község között. A jogszabály 6. §-a előírta ugyanis, hogy minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia. Ehhez a rendelkezéshez kapcsolódott aztán első állampolgársági novellánk, az 1879. évi L. tv-nek a honosítással kapcsolatos azon előírása, amely szerint a honosítandó valamely belföldi község kötelékébe fel legyen véve, illetve felvételét valamelyik község kilátásba helyezze. Az állampolgárság- és a községi illetőség közti kapocs tehát kettős: csak magyar állampolgár szerezhet községi illetőséget, illetve minden magyar állampolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia.
A gyakorlat során azonban számos esetben patt helyzet alakult ki. Ugyanis sok község kizárólag a magyar állampolgárok illetőségét ismerte el, és csak nekik adták ki az illetőségi bizonyítványt. Azonban a honosításért folyamodó így nem kérhette honosítását, mivel nem volt módjában igazolni községi illetőségét, de ezért meg amiatt nem folyamodhatott, mert nem volt magyar állampolgár.[27]
A trianoni békeszerződés után előállott megváltozott helyzet a községi illetőség kérdésében is állásfoglalást kíván. A belügyminiszter lett az egyedüli joghatóság, aki a községi illetőség kérdésében végérvényesen, a további jogorvoslat lehetőségét kizárva döntött.[28]
Ez a rendelkezés sem tudta véglegesen feloldani a községi illetőséggel kapcsolatos problémákat. Rengeteg állampolgársági ügy évekig elhúzódott, a nem tiszta jogi helyzet miatt, megkeserítve ezzel sok áttelepülni kívánó ember életét. A jogirodalomban is egyre inkább erősödött a vélemény, hogy a községi illetőség helyébe inkább az állandó lakhelyet, vagy tartózkodási helyet kéne léptetni, s így átvághatóak lennének a gordiuszi-csomó bonyolultságú ügyek.[29]
A magyar törvényhozás tett is lépéseket ez irányba a bécsi döntésekkel visszacsatolt területeken lévő személyek állampolgárságának rendezésekor.[30] Az 1939 évi VI. tv. a felvidéki és kárpátaljai területvisszacsatolásokkal kapcsolatban úgy intézkedik, hogy akik 1921. július 26-án az akkor érvényes magyar jogszabályok értelmében kétségtelenül magyar állampolgárok voltak és a trianoni szerződés alapján csehszlovák állampolgárokká váltak, azok 1939. március 15-től kezdődő jogi hatállyal hatósági intézkedés nélkül visszaszerzik magyar állampolgárságukat, ha állandó lakhelyük 1939. március 15-e óta a visszacsatolt kárpátaljai illetve felvidéki területen van.[31] Az állampolgárság visszaszerzésének jogi alapja tehát már nem a sok zavart okozó községi illetőség, hanem az állandó lakhely. Az említett jogszabály azonban még tíz évi időtartamot szab az állandó lakhely fennállásának elismeréséhez, de ez a korlátozás már nem szerepel a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) keretében visszacsatolt keleti és erdélyi országrészeknek Magyarországgal való egyesítéséről szóló 1940. évi XXVI. tv-ben. Eszerint azok a román állampolgárok, akík 1940. augusztus 30-án az említett területeken állandó lakóhellyel bírtak, hatósági intézkedés nélkül megszerzik a magyar állampolgárságot. Azok a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akiknek ezután is Romániánál maradt területeken van az állandó lakhelyük, jogukban áll a magyar állampolgárság javára optálni.[32] Hasonlóképpen rendelkezik a Jugoszláv Királyságtól megszerzett területek visszacsatolását becikkelyező 1941. évi XX. tv. is.
A második világháborúban való szerepvállalásunk következtében a visszacsatolt területek elvesztek. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 526/1945. M.E. számú rendeletében a Moszkvában 1945. január 20-án létrejött fegyverszüneti egyezmény 2. pontjának végrehajtásaként az ország területi változásaira vonatkozó, előzőekben hivatkozott törvénycikkeket hatályon kívül helyezte. Ennek következtében a törvényekben jóvátétel útján megszerzett magyar állampolgárság elenyészett, s így nagyszámú személy jogi helyzete vált kérdésessé. A probléma kezelésére adták ki öt hónappal később, 1945. június 18-án, az 5.070/1945. M.E. számú rendeletet a magyar állampolgárság ideiglenes igazolása tárgyában. Eszerint azok a személyek, akik az 526/1945. M.E. számú rendelettel hatályon kívül helyezett jogszabályok alapján szerezték meg annak idején a magyar állampolgárságot és állandó lakhelyük Magyarországnak 1937. december 31-én fennállott határain belül van, a magyar hatóságok (bíróságok) előtti eljárás során állampolgárságuk szempontjából további rendelkezésig a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek. Az igazolványt kérelemre adták ki az illető állandó lakóhelye szerinti önkormányzatok.[33]
A nevezett személyi kör állampolgárságára vonatkozó rendelkezéseket írt elő a már tárgyalt 1946. évi XV. tv. a magyar-csehszlovák lakosságcseréről és az 1949. évi XIV. tv. a magyar-román egyezmény becikkelyezéséről.[34] A trianoni békeszerződésből eredő állampolgársági problémákat átfogó jelleggel viszont csak a második állampolgársági novella, az 1948. évi LX. tv. szabályozta. A törvény elsőként azoknak a személyeknek, feleségüknek, leszármazottaiknak illetve férfi leszármazottaik feleségeinek a magyar állampolgárságát ismeri el, akik a trianoni békeszerződés hatálybalépésekor (1921. július 26-án) magyar állampolgárok maradtak, illetve a szerződésben előírt módon gyakorolták az opció jogintézményét.
Akik a területvisszacsatolások következtében szereztek állampolgárságot és azt az 526/1945. M.E. számú rendelet következtében elvesztették, azok 1945. január 20-tól kezdődő hatállyal magyar állampolgárnak ismertetnek el, ha állandó lakhelyük mind 1948. január elsején, mind a törvény hatálybalépésének napján (1949. február 1.) Magyarország területén volt. Utóbbi rendelkezés hatálya kiterjedt állampolgárságukat elvesztett és hadifogságba hurcolt, elhurcolt (deportált) avagy szocialista (kommunista, szociáldemokrata), fasisztaellenes vagy demokratikus magatartásuk következtében Magyarország területéről távozni kényszerült olyan volt magyar állampolgárokra is, akik 1948. január 1. után, de a kényszerű távollét okának megszűnésétől számított hat hónapon belül telepedtek le Magyarországon.
Az 1948. január 1-jén fennálló állandó lakhely az állampolgárságszerzés jogcíme azoknál is, akiknek külföldi állampolgársága igazolva nincs és mind ő, mind szülei Magyarországnak az 1921. július 26-a előtt fennállott határain belül - az ún. történelmi Magyarországon - született. Ugyanezt kell alkalmazni azokra is, akik 1939. szeptember 1-je előtt gazdasági válság vagy munkanélküliség miatt munkavállalás céljából külföldre távozni kényszerültek, és 1948. január l-ig Magyarországra nem tértek vissza, ha az 1949. február 1-jétől számított egy év alatt a belügyminisztertől kérték magyar állampolgárságuk elismerését.
A jogszabály honosítást szabályozó része is tartalmaz trianoni jóvátételi előírást. A belügyminiszter ugyanis az általános rendelkezésben elírt kellék (a honosítást kérőnek a kérelem előterjesztését közvetlenül megelőző három év alatt megszakítás nélküli állandó lakhellyel kellett rendelkeznie) hiányában is honosíthatja azt a nem magyar állampolgárt, aki Magyarországon lakik, vagy itt kíván letelepedni, ha felmenője magyar állampolgár volt és honosítását különös méltánylást érdemlő körülmények teszik indokolttá. Ennek alapján szerezhettek állampolgárságot a trianoni békeszerződés alapján magyar állampolgárságú személyeknek olyan ivadékai, akik 1921. július 26-a után születtek s az 1922. évi XVII. tv. alapján nem voltak visszahonosíthatóak, mivel ezek már külföldi állampolgárokként születtek, így nem veszthettek el magyar állampolgárságot. A nevezett személyi kört így csak honosítás útján lehetett magyar állampolgárrá tenni, viszont velük kapcsolatban mindenképpen méltányos jóvátételi intézkedés volt a háromévi állandó lakhely igazolásától való eltekintés.
A törvény ezen felül még lehetőséget nyújtott a kedvezményes honosításra is. Ezt a belügyminisztertől kérelmezhette az, aki a történelmi Magyarország határain belül született, állandó lakhelye 1947. szeptember 15-én (a párizsi békeszerződés életbeléptekor - K. K.) Magyarországon volt, a honosítási kérelem előterjesztésekor is itt tartózkodik és honosítását különös méltánylást érdemlő körülmények teszik indokolttá. Ezek közé azok a személyek tartoztak, akik nem tudták volna igazolni a honosítási szabályok alapján, hogy hol született az a felmenőjük, akihez állampolgárságuk a 1eszármazás jogcímén igazodik. Ez könnyen e1őfordulhatott, hiszen 1907. január 1. óta a magyar állami születési anyakönyv nem tünteti fel a szülők születési helyét, ezért mindenképpen indokolt volt a honosítási kedvezmény megalkotása.
A helyzet végleges tisztázásaként a törvény záró rendelkezései közt e1őírja, hogy a magyar állampolgárokat állampolgárságuk nyilvántartásba vétele végett össze kell írni egy állampolgársági jegyzékbe. Akit ide felvettek, azt ellenkező bizonyításig magyar állampolgárnak kell tekinteni.
Az állampolgársági novellával egyidejűleg szerepelt a magyar törvényhozás napirendjén a községi illetőség megszüntetéséről szóló javaslat. A községi illetőség mint állampolgárság-keletkeztető jogcím a trianoni szerződés életbe1épte óta állandó viták és gyakorlati nehézségek forrása volt, mint azt már előzőleg bemutattuk. A jóvátételi jogszabályalkotásban a terület-visszacsatoló törvények óta az állandó lakhellyel kívánták felváltani a jogintézményt, de a községi illetőséget nem helyezték hatályon kívül.
Az új állampolgársági törvény idézett tételei aztán kellő jóvátételt gyakorolva rendet vágtak a Trianon okozta állampolgársági jogi problémák dzsungelében, így a községi illetőség megléte végképp anakronisztikussá vált Az így megszületett 1948. évi LXI. tv. törölte el. végérvényesen a jogintézményt s rendelkezése szerint, ahol valamely jogszabály községi illetőségre utal, ott helyette belföldi személynél a lakóhelyet, külföldön lakó személynél pedig az utolsó belföldi lakóhelyet kell érteni.
A jóvátételi szabályozás másik csoportját alkotják azok a jogszabályok, amelyek a megfosztás hátrányos jogkövetkezményeit szüntetik meg. A politikai indokú jóvátétel elsőként a Horthy-rendszerrel szembenállókat diszkrimináló intézkedések megszüntetését hozta. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1948. február 15-én kiadott egy rövid rendeletet (285/1945. M.E. számú rendelet) a baloldali politikai meggyőződés és tevékenység miatt elítéltek, illetve hátránnyal sújtottak rehabilitálásáról, de pontosabban és bővebben a nyolc hónap múlva megjelent 9.590/1945. M.E. számú rendelettel orvosolták a joghátrányokat.[35] A hátrányos jogkövetkezmények miatt önként vagy hatósági intézkedés folytán külföldre menekült ilyen személyeket, ha már visszatértek, vagy a békekötés után egy éven belül visszatérnek Magyarország területére, magyar állampolgároknak kell tekinteni akkor is, ha egyébként az állampolgárságról szóló jogszabályok értelmében állampolgárságukat elvesztették. Az intézkedés kiterjedt az ugyancsak eltávozott, de visszatérő személy feleségére és gyermekeire is.
Ugyanerre a személyi körre vonatkozóan emelte törvényerőre az 1948. évi LX. tv. az említett szabályozást azzal az időbeli megkötéssel, hogy az állampolgárság joghatályának visszaállítása az 1948. szeptember 15-ig Magyarországra visszatérteket illeti meg.
Az 1945. február 6-án kiadott 200/1945. M.E. számú rendelet hatályon kívül helyezte a zsidótörvényeket és rendeleteket - így az állampolgárságot érintő 1939. évi IV. tv-t is, amelynek 3.§-a szerint zsidó házasságkötés és törvényesítés által magyar állampolgárságot nem szerezhet. A hatálytalanítást kimondó rendelettel ez a szabálypont is megsemmisült, de a szabályozás nyitva hagyta a kérdést, hogy az érintett személyeket úgy kell-e tekinteni, mint akik a magyar állampolgárságot házasságkötés, illetve törvényesítés által megszerezték. Ezt a hiányt pótolja az 1948. évi LX. tv. 31. §-amely szerint aki az idézett jogfosztó szabálypont alapján az állampolgárságot házasságkötéssel illetve atyja jogán nem szerezhette meg, a jelen törvény erejénél fogva olyannak kell tekinteni, mint aki a magyar állampolgárságot házasságkötéssel, illetőleg törvényesítéssel megszerezte.
A jóvátételi szándék nyilvánul meg a NET 1955. évi 11. számú tvr-ben is, amely az országhatárokon kívül tartózkodó magyar állampolgárok tekintetében gyakorol kegyelmet. A rendelkezés az 1956. április 4-ig Magyarországra visszatért személyekre vonatkozik. Ezekkel szemben a jogszabály három esetben tiltja meg a büntetőeljárás megindítását. Nem lehet a háborús vagy népellenes bűntett elkövetése az eljárás alapja a háborús események következtében nyugatra távozott magyar állampolgárok ellen, kivéve a fasiszta rendszer irányítót illetve a főbenjáró háborús vagy népellenes bűntettek elkövetőit, akikre nem terjedt ki a kegyelem hatálya. Ugyancsak nem indítható büntető eljárás az 1954. január 1.előtt elkövetett tiltott útlevélhasználat és tiltott határátlépés, valamint az ezzel összefüggésben elkövetett más bűncselekmény jogcímén, illetve az ellen a törvényesen külföldre távozott magyal állampolgár ellen, akinek útokmányai 1954. január 1-ig lejártak.
A kegyelem alapján hazatelepült személyek állampolgárságnak rendezése során számos kérdés merült fel, amelyet orvosolni kellett. Ugyanígy megérett a helyzet, hogy egy hivatalos állásfoglalással elősegítsék az állampolgársági összeírást és jegyzékbevételt előíró - már az előzőekben hivatkozott - rendelkezés egyöntetű alkalmazását. A hivatkozott célok elérése érdekében született a NET 1956. évi 11. .számú határozata, mely előírja, hogy a magyar állampolgárság elvesztésének ténye az 1939. évi XIII. tv. folytán hozott határozatok alapján nem állapítható meg, illetve e törvény 8. §-a alapján beálló megfosztás jogkövetkezményei semmisek. A NET szabályozás nyugvó időt vezet be a távolléttel való állampolgárság-vesztésnél, melynek időtartamába az 1939. szeptember 1. és 1947. szeptember 15. között eltelt időt nem lehet beleszámítani.
Az 1989-90-es politikai rendszerváltozásig kellett aztán várni, hogy a jóvátétel igényével az 1945. utáni politikai rezsim alatt állampolgárságuktól megfosztott személyek is rehabilitációban részesüljenek. Az 1990. április 5-én hatályba lépő 1990. évi XXVII. tv. hatályon kívül helyez minden olyan egyedi megfosztó határozatot, amelyet az 1947. év X. tv., az 1948. évi LX. tv., 1948. évi XXVI. tv. és az 1957. évi V. tv. alapján hoztak, A nevezett személyek a Magyar Köztársaság elnökéhez címzett nyilatkozattal, a nyilatkozattétel időpontjától nyerik vissza magyar állampolgárságukat. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy ez a törvény csak az akkor élő személyekre terjedt ki, a már nem élőkkel kapcsolatos joghátrányt nem érintette. Ezért 1990. május 22-én kihirdették 1990. évi XXXII. tv-t, amely az előző jogszabály rendelkezéseit egészítette ki azzal, hogy az időközben elhunyt személyeket úgy kell tekinteni, hogy a jogfosztó intézkedések következtében magyar állampolgárságukat nem vesztették el.[36] Hasonlóan intézkedik negyedik állampolgársági törvényünk az 1993. évi LV. tv., amely zárórendelkezései közt szerepeltetve az egyedi határozatok hatálytalanítását a megfosztáson túl azt az 1947. szeptember 15. és 1990. május 2. közötti elbocsátottakra is kiterjeszti, illetve az alapelvek közt kimondja, hogy senkit sem lehet állampolgárságától, valamint állampolgársága megváltoztatásának jogától önkényesen megfosztani.
A magyar állampolgársági jog XX. századi viharos története a politikai rendszerváltást követő az új szabályozással lezárulni látszik. A magyar állampolgárság jövőbeni fejlődésének irányát már az Európai Uniós polgárság jelenti. A 2001. évi XXXII. törvény - amely a negyedik állampolgársági kódexet módosította -, valamint a 2002. évi III. törvény már ennek a folyamatnak az állomásait jelzi.
Jegyzetek:
1. Az elnevezésre vonatkozólag álljon itt magyarázatul Ekmayer Ágost felosztása (EKMAYER Á.: A honfiúság (indigenatus) Magyarországban. Jogtudományi Közlöny, 1867, 29.p) : "azok, kik a honpolgárságot születés vagy befogadás által vagy más módokon megnyerték, honpolgároknak, membra regni vel civitatis (osztrák polgári törvénykönyv 28. §) neveztetnek. Hazánk törvényei őket veri hungari s. indigenaknak (benszülötteknek) is nevezik, ellentétben ti. az országon kívül születettekkel, kik forenses s. alienigenaknak is hivatnak. Az indigenák még belföldieknek - intranei - országlakosoknak - regnicolae - is neveztetnek (1439:5.26.-1608: kor. e. 1.-1647:26.)" - valamint uo. 2. lbj. "A puszta indigena név honunkban hol a született, hol. a befogadott magyarokat jelenti. 1618:5.18.-1729:24.1."
2. Az Aranybulla (ll. cikk) megengedte, hogy az ország tanácsa a vendégeknek (idegenek) - amennyiben tisztességesek - méltóságokat adományozhasson. A későbbiekben az idegenek - szabályt erősítő kivételként - egyes konkrétan meghatározott tisztségeket is betölthettek, így a sóhivatalok (1552. évi XXXI. tc.) és a bányahivatalok (1792. évi VIII. tc.) tisztviselői lehettek, emellett általános gyakorlat volt katonai posztokra való kinevezésük.
3. CSIZMADIA Andor: A magyar állampolgársági jog fejlődése. Állam és Igazgatás, 1969. 12. sz. 1075 p., Ekmayer Á. i.m. 38.p.
4. A honfiúsítási díjat az 1827. évi XXXVII. tc. szerint mindig aranyban kellett lefizetni, s az 1830. évi XVII. tc. előírása alapján a megfizetés e16tt a honfiúsítandót nem lehetett becikkelyezni. Ld. EKMAYER: i. m. 39.
5. Utóbbi jogosítványt az 1840. évi XLIX., L., LI., t.cikkek annyiban szűkítették, hogy a honfiusításhoz főrenditáblai tagság csak akkor járt, ha az országgyűlés az illetőt ülésezési és szavazati joggal külön felruházta.
6. Szabályozva: Appr. Const. III. r. 41. c. 1. §.
7. A magyar királyt erre tételesen az 1606. évi XIV. tc. és az 1630. évi XXX. tc., valamint nem hatályosan Werbőczi Tripartituma (1. r. 3. c. 7. §, J. r. 32. c.) jogosítja fel.
8. Ezeken kívül még további két külön jogcímet sorol fel Ekmayer: Polgári telek megszerzése és birtoka, ill. valamely kereskedés, műipari foglalkozás, vagy mesterség maradandó űzése. EKMAYER: i. m. 40.
9. CSIZMADIA: i. m. 1078.
10. Csizmadia erre a következőképpen szolgáltat bizonyítékot: ,...A városok a polgárokkal való felvételt is indeginátus szerzésnek tartották. Ez tűnik ki 1738-ban Bazin város védekezéséből. A kancellária ugyanis a városi tanácsot kérdőre vonta, hogyan merte Reindelsveder János György péket, mint külföldi acatholicust az 1733. évi királyi rendelet ellenére a polgárok közé felvenni. A tanács védekezésében rámutat arra, hogy Reindelsveder a polgárok közé felvétellel és ingatlanrésszel indigenatust szerzett, ezenfelül bazini polgárleányt vett feleségül, tőle a polgárjogot megtagadni nem lehet". CSIZMADIA: i. m. 1077-1078.
11. Mindez a török háborúk utáni elnéptelenedett területek benépesítésekor öltött tömeges méreteket egyrészrő1 a spontán bevándorlással, másrészről a tudatos kormányzati betelepítéssel.
12. Nem számítva Hajnóczy Józsefnek az 1790-91-es országgyűlésre szánt - s a diéta által elvetett - egyik alkotmánytervezetét, melyben a magyar nemzethez tartozás kritériumait igyekezett meghatározni.
13. Ezek a törvények: a köztörvényhozásokról szóló 1870. évi XLII. tc. 23. §-a és a Budapest fővárosról szóló 1872. évi XXXVI. tc. 24. §-a.
14. Ennek a főszempontnak kapcsán az indoklásban kitérnek a kivándorlás kérdésére is. "A kivándorlás megakadályozása oly érdek, a mely az állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló törvény által meg nem vonható, mert ez ellen ily törvényben csak azon egyedüli óvintézkedés foglalhatna helyet, hogy az engedély nélkül kivándorlók jogvesztéssel sújtsanak... Tehát nem helyén kívüli úgynevezett szabadelvű felfogás az, a mely a kormányt arra indította, hogy a törvényjavaslatba olyan intézkedést vegyen fel, a mely az engedély nélkül kivándorlókat jogvesztéssel sújtsa, hanem azon meggyőződés, hogy a kivándorlás ily rendszabályok által meg nem akadályozható."
15. Ennek a kitételnek a szerepeltetésére már hatályos törvény kötelezte a jogalkotókat: az 1871. évi XVIII. tc., az első községi törvény, amelynek 6. §-a megállapítja, hogy "minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia".
16. A legtöbb indulatot és szenvedélyes véleményt ez a rendelkezés (32. §) hozta, amely az állampolgárság 10 év távollét után való elvesztését kívánta hazai jogunkban meghonosítani. Az ellenzék a politikai emigránsok - főként és a vitában nevesített Kossuth Lajos -elleni nyílt kormányzati támadásnak minősítette az előterjesztést, mellyel meg is szabta a kibontakozó vita irányát. A jogi érvek súlya eltörpült a politikai tartalmú beszédek, nemzetféltő felszólalások mellett. A kormányzati oldal azzal próbálta az ellenzéket (és saját lelkiismeretét) lecsitítani, hogy az állampolgárság fenntartása csupán egy egyszerű nyilatkozathoz kötődik, mely csekélységénél fogva egy emigránsnak sem ütközhet az elveibe. Az ellenzék viszont - személyeskedésektől sem mentes - éles vitában támadta az előterjesztést, s módosító indítványt tett. A név szerinti szavazáson azonban a kormányoldal 141:52 arányban elvetette az ellenzék módosítási javaslatát. Képviselőházi Napló, VII. kötet, 365-377. p.
17. A megfosztás jogcímét használja az 1939. évi XIV. tv. is, azonban itt nem politikai indok a jogfosztás alapja, hanem a gazdasági jellegű bűncse1ekmény. A törvény 9. §-a szerint azt a személyt, akivel szemben a bíróság a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélésekrő1 szóló 1922. évi. XXVI. tv-ben, illetve a kivitt vagyontárgyak ellenértékének beszolgáltatását biztosító kötbérrő1 szóló 1931. évi XXXII. tv.-ben vagy a fizetési eszközökkel, külföldi követelésekkel és a vagyontárgyak kivitelével elkövetett visszaélések hatályosabb megtorlásáról szóló 1939. évi XIV. tv-ben meghatározott bűntett vagy vétség miatt bűnösséget megállapító ítéletet hozott, a minisztérium megfoszthatja magyar állampolgárságától.
18. A magyar állampolgárság (Megszerzése és elvesztése a gyakorlatban). Szerk.: Besnyő K., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1982. 37-38.
19. A rendelet hatálya alól kivont kedvezményezettek köre egyrészről kiterjedt a nem német nemzetiségű (anyanyelvű) személy házastársára, kiskorú gyermekeire, vele közös háztartásban élő felmenőire, ha utóbbiak 65. életévüket 1945. december 15-e előtt betöltötték. A családi kötelék tényén túl a további kedvezmények értékelésénél már politikai kategóriákat találunk: aki német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallotta magát s emiatt üldöztetésnek volt kitéve; aki aktív tagja volt valamely demokratikus pártnak vagy legalább 1940 óta tagja volt a Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó valamely szakszervezetnek. A kedvezményezettség elbírálására a belügyminiszter által kiküldött bizottság lett feljogosítva, aki minden további jogorvoslat kizárásával (!) végérvényes határozatot hozott.
20. A 7.970/1946 M.E. számú rendelet hatálybalépése napjától kezdve az áttelepülésre kötelezett személyek minden ingó és ingatlan vagyonát zár alá vették s a kötelezetteket névjegyzékbe írták. További két külön névjegyzéket állítottak össze az összeíráskor lakóhelyükön nem tartózkodókról és az áttelepülési kötelezettség kedvezményezettjeiről. A névjegyzékbe vett személyek innentől kezdve lakóhelyüket csak rendőrségi engedéllyel hagyhatták el, s ha valaki ennek ellenére cselekedett vagy magát az áttelepülési kötelezettség alól kivonta, azt - ingó és ingatlan vagyonának elkobzása mellett - internálták.
21. A törvény az 1939. évi XIII. tv. előírásai közül továbbra is fenntartotta azt, hogy a jogfosztás az állampolgárságától megfosztott személy feleségére és kiskorú gyermekeire csak akkor terjed ki, ha ezt a határozat kimondja, valamint hogy a Magyar Közlönyben a megfosztó határozatot is közzé kell tenni és a határozat e közzététel napján vá1ik hatályossá, illetve hogy a jogfosztott személyt csak a kormány hozzájárulásával lehet visszahonosítani. Az 1939. évi XIII. tv. megfosztási jogcímei továbbra is hatályban maradtak, kivéve az 1921. évi III. tv. alapján elítélt személyek állampolgárságtól való megfosztásának bekezdésének, melyet a már hivatkozott 1946. évi VII. tv. 12. §-nak (2) bekezdése hatályon kívül helyezett.
22. A negatív diszkrimináció további szélesítéséről tanúskodik a jogszabály vagyonelkobzásról szóló része. Akit a magyar állampolgárságától 1944. december 22-e után az 1939. évi XII. tv. 8. §~a, vagy az 1939. évi XIV. tv. 9. §~a, vagy az 1947. évi X. tv., illetve a hivatkozott törvény alapján fosztottak meg, annak vagyonát el kell kobozni. Ha a megfosztás hatálya kiterjed az illető feleségére és gyermekeire, akkor ezeknek a vagyonát is el kell kobozni.
23. A visszahonosításhoz eredetileg megkívánt kellékek a következők voltak: cselekvőképesség, valamely belföldi község kötelékébe tartozás, megszakítás nélkül 5 év belföldi tartózkodás, az életviszonyoknak megfelelő lakás és megélhetés bizonyítása, öt év folyamatos adózás, kifogástalan magaviselet. Ezek a feltételek nyilvánvalóan nem voltak teljesíthetőek a magyar honosságot elvesztő személy számára a megváltozott körülmények között, ezért adott mentesítést az 1922. évi XVII. tv. ezek alól a pontok alól. Az így visszahonosítást kérőnek - a cselekvőképesség, a 18. életév betöltése és a különös méltánylást érdemlő körülményeken túl - „mindössze” azt kellett igazolnia, hogy 1918. november 1-jétől a visszahonosítási kérvényének benyújtásáig hol (mely községben vagy városban) lakott és mi volt a foglalkozása. Ha 192l. március 1. előtt nem lakott az új határok közé szorított Magyarország területén, akkor mikor és honnan költözött a magyar Királyságba. Ha az elcsatolt területekről érkezett, ezen felül igazolnia kellett még azt is, hogy kért, illetve kapott-e beköltözési engedélyt. Az említett 1921. március l-jei dátum tehát két csoportra osztotta a visszahonosítást kérőket: akik a nevezett dátum előtt már az új területű Magyarországon laktak, illetve azokra, akik azután költöztek be. Utóbbiak életét nehezítették meg a beköltözési engedély felmutatásával. FERENCZY F.: Magyar állampolgársági jog. Gyoma, Kner Izidor könyvnyomtató kiadása, 1928. 103-104.p.
24. A jogszabály alapján minden magyar állampolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia, és az illetőség megszerzéséhez igazolnia kell a kétévi egyhelyben lakást, a büntetlen előéletet és az adófizetést. Minden magyar állampolgár azonban csak egy község kötelékéhez tartozhatott. A jogszabály két utóbbi módosítása (1876. évi V. tv. és az l886. évi XXII. évi tv.) ezen felül még előírta a négyévi folyamatos adózást, a magyar államhoz való tartozást, és politikai jogaik gyakorlását.
25. A 6000/1931. M.E. rendelet. 26. Ld. CSIZMADIA A.: A magyar állampolgásági jog fejlődése. Állam- és Igazgatás, 1969/12. 1084-1085.
27. Ld. CSIZMADIA: i. m. 33-34.
28. Az 1922. évi XVII. tv. első és egyúttal utolsó fokon a belügyminisztert jogosította fel annak megállapítására, hogy egyrészt az elcsatolt területen volt-e a békeszerződés életbelépésének napján valamely személy községi illetősége és az mely időponttól számít érvényesnek, másrészt a békeszerződés értelmében az illető elvesztette-e a magyar állampolgárságát vagy nem. Ha pedig valamely személy, aki a békeszerződés alapján állampolgárság fenntartására, illetőleg visszaszerzésére, vagy pedig a magyar állampolgárság megszerzésére nyilatkozatot tett (optált) és az előzőekben hivatkozott törvény életbeléptetésének napjáig valamely belföldi községben illetőséget még nem szerzett, számára a belföldi illetőséget - első és utolsó fokon - a belügyminiszter állapítja meg. Az illetőségi ,jogcímek alkalmazásánál a törvény az 1886. évi XXII. tv. előírásait tekinti irányadónak, ha pedig ezekben nincs támpont, akkor a közszempontokat és az illető személyi viszonyait veszi alapul.
29. Ld. KUTHI S.: Magyar állampolgárság. Jogtudományi Közlöny, 1929/24. 239-240.; RÁCZ K.: Az állampolgárság kérdéséhez. . Jogtudományi Közlöny, 1930/14. 131-132.
30. Az első bécsi döntés (1938. november 2.) következtében Magyarország visszakapta egykori felvidéki területeinek egy részét. A szerződést az 1938. évi XXXIV. tv. cikkelyezte be a magyar jogszabályok közé. A törvény az állampolgárság és az optálás kérdést egy magyar-csehszlovák vegyesbizottság hatáskörébe utalta, amelynek munkája alapján 1939. márciusában - a német bevonulással - a megszűnt Csehszlovákia területéből Magyarország Kárpátalját megszerezte. Az 1939. június 23-án hatályba lépett 1939. évi VI. tv-ben szabályozták aztán a két területre vonatkozó állampolgári kérdéseket, immáron együttesen.
31. A magyar állampolgárság visszaszerzése kiterjedt az illető férfi feleségére és a huszonnégy év alatti gyermekekre. A házasságon kívül született gyermekeke anyjuk, a teljesen árvák illetve apa nélküli félárvák a törvény értelmében apjuk állampolgárságát szerzik meg.
32. A bécsi döntés alapján a visszacsatolt területeken magyar állampolgárságot szerzett személyek közül azok, akik román állampolgárok kívánnak lenni, azt hat hónapi határidőn belül optálással megszerezhetik. A magyar állam területét további egy éven belül elhagyni tartoznak és Románia kötelezi magát befogadásukra.
33. A kormány az 1.710/1945. M.E. számú rendeletével állította fel a Népgondozó Hivatalt, amely többek között a visszacsatolt területekről a trianoni határokon belülre menekült személyek elhelyezésének, letelepítésnek, segélyezésnek feladatát látta el.
34. Ennek alapján azok a román állampolgárok, akiknek állandó lakhelye 1940. augusztus 30-án és az egyezmény aláírásának napján (1949. február 10.) is Magyarország területén, az egyezmény hatálybalépésétől (1949. július 19.) számított kilenc hónapon belül jogukban áll a magyar állampolgárság javára optálni.
35. A rendelet azokat a volt magyar állampolgárokat érintette, akik szocialista (kommunista, szociáldemokrata), antifasiszta vagy demokratikus politikai meggyőződésük, magatartásuk vagy tevékenységük miatt - ideértve az 1918-1919. évi forradalmak érdekében kifejtett tevékenységet is - hátrányt szenvedtek, illetve nemzetiségük vagy vallásuk miatt üldözött azon személyeket, akik az üldözés miatti cselekedeteik kapcsán szenvedtek joghátrányt, illetőleg azokat, akik ezen üldözöttek érdekében kifejtett tevékenységük miatt lettek diszkriminálva.
36. Az 1990. évi XXVII. tv. általános indoklásában szerplő adatok szerint 1947. és 1953. közöt 1500; 1957. és 1981. közt pedig 203 főt fosztottak meg a magyar állampolgárságtól.[1]
dr. Tarczay Áron:
A magyar állampolgárság viszonya a magyar nemzetiséghez
és a lakóhelyhez - a jogtörténetben és jelenleg
Bevezetés
A 2004. december 5-i népszavazás kapcsán rengeteg szó esett arról, vajon mennyiben tekinthető az állampolgárság lakóhelytől függetlenül az egy nemzethez való tartozás jelképének, illetve mennyiben köthető az inkább ahhoz, hogy az illető az államterületen lakjék. A kérdéssel világszerte rengeteg közjogász és nemzetközi jogász foglalkozott már, a magyar jogban azonban régóta különös jelentősségű a probléma - és úgy tűnik, még sokáig az is marad. Bár a következőkben ezt a kérdést nem kísérlem meg megválaszolni - a válaszhoz egyébként is az állampolgárság tartalmának, az azzal járó jogoknak és kötelezettségeknek a teljes körű felsorolása és elemzése szükséges -, de megkísérlem a magyar jogi szabályozás történetét felvázolni. Véleményem szerint érdemes figyelni arra a folyamatra, ahogy a soknemzetiségű XIX. századi ország "nemzetiség-semlegesen" kezelte a kérdést, figyelemmel a be- és kitelepülésre, majd hogyan viszonyult az ország a külföldre szakadt magyar nemzetiségűek két csoportjához: (1.) az országot már a XIX. sz. végétől kezdve, majd egyes történelmi események kapcsán újra tömegesen elhagyó kivándorlókhoz, akik önként hagyták el az országot, és (2.) azokhoz, akik nemzetközi szerződés alapján kerültek más állam fennhatósága alá.
Meg kell jegyezni, hogy összes állampolgársági törvényünkben a születéssel való állampolgárság-szerzés fő szabálya a leszármazás útján szerezhető magyar állampolgárság - még ha ez a kezdeti szabályozásban csak az apa állampolgárságának megszerzését jelentette is. Ismeretes, hogy az egyes államok két csoportba oszthatók aszerint, hogy állampolgársági joguk annak adnak-e születés útján állampolgárságot, aki területükön született (jus soli), vagy annak, akinek szülője magyar állampolgár volt (jus sanguinis - ezen belül az apa állampolgárságának megszerzése a jus sanguinis a patre, az anyáé a jus sanguinis a matre). A jus soli-t elsősorban azok az államok alkalmazzák, ahol a bevándorlás jelentős, vagy jelentős volt, így célszerű (volt) a bevándorlók belföldön született gyermekeinek születéssel való automatikus honosítása. A jus soli alkalmazása nyilvánvalóan az állampolgárság és a lakóhely, míg a jus sanguinis alkalmazása az állampolgárság és a nemzetiség kapcsolatát erősíti. Megjegyzendő, hogy kisegítő szabálykéntként - elsősorban a hontalanság elkerülése érdekében - pl. a jus sanguinis-t alkalmazó országok kivételesen alkalmazhatják a jus soli-t is. Pl. ha egy jus soli-t alkalmazó ország állampolgárainak gyermeke jus sanguinis-t alkalmazó országban születik, hontalan lenne, így a szülőhely szerinti ország célszerűen állampolgárságot adhat a gyermeknek a jus soli alapján.
Ugyanígy fő szabály szerint ha egy jus sanguinis-t ismerő ország állampolgárának gyermeke jus soli-t ismerő országban születik (pl. magyar állampolgár gyermeke az USA-ban), a gyermek kettős állampolgár.
I.) Az első állampolgársági törvény
A századforduló állampolgársági jogi szabályozását megelőzően - annak könnyebb értelmezése végett - néhány szót szóljunk az állampolgárság jogintézményével 1949-ig párhuzamosan létező községi illetőség fogalmáról. A jogintézmény a községek kialakulásával egyidőben megjelent községi polgárjogból - vagyis a községi ügyintézésben való részvétel jogából - fejlődött ki. Egy császári pátens sikertelen 1859-es kísérelete után 1871 -ben vezették be, és ez alapján minden, az országban tartózkodó személy egy meghatározott község kötelékébe tartozott. Ennek a közigazgatás számos ágában (pl. szegénygondozás, iparengedély, talált gyermekekről gondoskodás, cigányügyi igazgatás, stb.) jelentőssége volt, témánk szempontjából pl. a honosítási feltételek közt lesz szerepe. Valójában eredetileg szociális célja volt, hiszen az egyes ellátások a községet terhelték, ezért szükséges volt a községhez tartozás rendezése, azonban nem sokkal bevezetése után az állampolgársági jogi szabályozással is kapcsolatba került. A törvény hatályba lépésével az itt lakókat beosztották az egyes községekbe, leszármazással, lelencgyermek megtalálásával, nő a házassági kapcsolat alapján megszerezhette. A községbe települők megszerzésre irányuló kérelmét pedig csak kivételesen lehetett megtagadni.
Első állampolgársági törvényünk, a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879. évi L. tc. A soknemzetiségű Magyarországban természetesen nem nemzetiségi alapon rendezte az állampolgárságot - hiszen a magyar nemzetiségűek száma az ország lakosságának felét sem érte el. Az állampolgársági kérdés szorosabban kötődött a területhez, mint a nemzetiséghez. A tc. Ennek ellenére megengedte külföldön élő személyeknek is a magyar állampolgárság megszerzését. Így (1.) leszármazással a magyar állampolgár törvényes (ius sanguinis a patre) és a magyar állampolgárnő törvénytelen gyermekei (ius sanguinis a matre) külföldi születés esetén is, a (2.) törvényesítés esetén a külföldi állampolgárnő törvénytelen gyermeke további feltétel nélkül, (3.) házasság által a magyar állampolgárral házasuló külföldi nő. Így - elsősorban a leszármazással való szerzés miatt - már első állampolgársági törvényünk óta fennálló probléma az, hogy a világban sok ún. latens magyar állampolgár van, akik esetleg ezt a tényt nem is tudják magukról - illetve akikről a magyar állam sem tud. Leszármazással - amíg valamely leszármazó el nem veszti az állampolgárságot - az összes következő generáció megszerzi az állampolgárságot, és ezt önmagában a lakóhely szerinti állam állampolgárságának megszerzése nem befolyásolja. A (4.) szerzési jogcím, a honosítás esetén (amely a honosítást kérő férfi és atyai hatalom alatt álló gyermekeire is kiterjedt) azonban - többek között - feltétel volt, hogy belföldi község "kötelékébe" fel legyen véve, "illetőleg felvétele a község által kilátásba" helyeztessék, valamint az 5 évi megszakítás nélküli belföldi tartózkodás - (és az, hogy az adózók lajstromába is 5 éve be legyen vezetve). Az 5 évi belföldi tartózkodástól (és adózói nyilvántartástól) a magyar állampolgár által örökbefogadott esetén el lehetett tekinteni, a községi illetősségtől azért sem, mert a lakóhely szerinti törvényhatóságnál kellett a honosítási kérelmet benyújtani. Azonban mindhárom általam említett feltételtől el lehetett tekinteni, ha a "ministerium" olyan személyek honosítását javasolta Ő Felségénél, "kik a magyar korona országai irányában rendkivüli és kitünő érdemeket szereztek és vagy a belföldön laknak, vagy kijelentik, hogy itt letelepedni fognak". Ha ezeknek községi illetőssége nem volt, ipso jure "egyelőre" Budapesten lett.
A tc. ismert egy (5.) jogcímet is, amely azonban egy átmeneti szabály volt: akik az ország területén laktak a törvény hatályba lépéséig már 5 éve megszakítás nélkül, és adózói lajstromba is be voltak vezetve, honosítás nélkül kaptak állampolgárságot, kivéve ha a törvény hatáyba lépésétől számított egy éven belül a hatóság előtt igazolták, hogy előző állampolgárságukat megtartották. Ez a szabály a kiegyezést követő gazdasági fellendülés következtében bevándorolt osztrák, bajor, porosz, cseh, morva, svájci, olasz betelepülők státusának rendezése érdekében született, akik többsége nem tett ilyen fenntartó nyilatkozatot, tehát magyar állampolgár lett.
Az államterületen születéssel, illetve az államterületen "lelencként találtatással" megdönthető vélelem állt fenn a magyar állampolgárságra.
Az állampolgárság megszűnésének esetei közül (1.) az állampolgár kérelmére történő elbocsátás, (2.) a magyar állampolgár nő külföldivel való házassága, (3.) a magyar állampolgár gyermek külföldi általi törvényesítésel, illetve (4.) engedély nélkül külföldi állam szolgálatába álló és felszólításra ki nem lépő állampolgárokra hatósági határozattal történő elvesztése témánk szempontjából nem jelentős. Az (5.) jogcím azonban a távollét. Ennek előzményeképpen említsük meg, hogy a Monarchia 1870-ben az Amerikai Egyesült Államokkal kötött szerződésben azt vállalta, hogy az Egyesült Államokban tartózkodó, ott honosított személyeket amerikai állampolgárnak fogja tekinteni. Erre a hatalmas, elsősorban az Egyesült Államokba tartó kivándorlás adott okot. Témánk szempontjából jelentős, hogy a kivándorlók kb. 2/3-a nem magyar anyanyelvű volt. Visszatérve az állampolgársági törvényre: távolléttel elvesztette magyar állampolgárságát az a magyar állampolgár, aki a magyar kormány, vagy az osztrák-magyar közös miniszterek megbízatása nélkül megszakítás nélkül 10 évig a magyar korona országainak határain kívül élt. A távollétet megszakította az, ha az eltávozott magyar állampolgárságának fenntartását bejelentette a magyar hatóságnál. A joggyakorlat enyhítette a törvényi szabályozást: bármilyen kapcsolatfelvétel a magyar hatósággal, sorozáson részvétel, gyámság, gondnokság alá helyezés, vagy akár csak az országon való átutazás, területe feletti átrepülés, rövid látogatás, akár az illető személy akarata nélkül is, illetve a háború vagy a hadifogság megszakította a távollétet.
A távollét intézményét lex Kossuthnak nevezte a köznyelv, hiszen az nemcsak az amerikai kivándorlás kérdését oldotta meg, de egyben igen hátrányos volt a Kossuth-emigrációra nézve. Kossuthnak pl. állampolgársága megtartásához 87 évesen kellett volna megjelenni valamely magyar külképviselet előtt, és esküt tenni az uralkodóra. Több magyar város díszpolgárává avatta Kossuthot, így próbálván nyomást gyakorolni a jogalkotóra, de ezen kezdeményezések ellenére Kossuth 1890. január 1-én elvesztette magyar állampolgárságát. Ez annak ellenére történt így, hogy Tisza Kálmán miniszterelnök és a Kormány azon a véleményen volt, hogy Kossuth nem veszítheti el magyar állampolgárságát. Ezért - annak ellenére, hogy 1889. dec. 20-i nyílt levelében Kossuth kijelentette, hogy nem ismeri el magát Ferenc József alattvalójának - Tisza törvénymódosítást kezdeményezett, ám az - mivel saját pártjának többsége sem támogatta - elvérzett. (Ezek után Tisza Kálmán beadta lemondását, amit a király elfogadott.)
A törvény azt is alőírta, hogy a honosításra vonatkozó szabályoktól eltérően, az ország területén lakás nélkül is visszahonosítható volt, aki távolléttel (vagy elbocsátással) vesztette el magyar állampolgárságát. Ha pedig az ilyen személy hazatért, és folyamodott magyar állampolgárságért, minden egyéb feltétel vizsgálata nélkül visszakapta azt. Valamely magyarországi község illetősségének megszerzése, vagy ennek kilátásba helyezése esetén, egyéb feltételek nélkül is folyamodhatott magyar állampolgárságért
a) az a magyar állampolgár nő, aki azért vesztette el állampolgárságát, mert külföldivel házasodott, vagy magyar állampolgár férjét elbocsátották, illetve annak távollétével szűnt meg az állampolgársága,
b) és atyja halála vagy nagykorúvá válása után az, aki kiskorúként, a pater familias elbocsátásával vagy távollétével veszítette el az állampolgárságát.
1886-ban a bukovinai székelyek és csángók betelepítése, így a soknemzetiségű országban a magyar etnikum arányának növelése érdekében "a tömegesen visszatelepülők honosításáról" szóló törvény előírta, hogy a fent említett visszahonosítási szabályok szerint, illetékmentesen, és községi illetőségük hivatalbóli megállapításával szerezhettek állampolgárságot.
II.) A trianoni békeszerződés
A Trianonban, 1920. június 4-én aláírt, 1921. július 26-án hatályba lépett békeszerződés szerint azok a személyek, akiknek illetősége elcsatolt területen volt, a magyar állampolgárságot elvesztette, és megszerezte annak az államnak az állampolgárságát, amely fennhatósága alá került. (Nyilvánvalóan az átcsatolt területen élő külföldi állampolgárok - pl. erdélyi német állampolgárok - állampolgársága nem változott.) Aki azonban a Szerb-Horvát-Szlovén vagy a Cseh-Szlovák Államhoz csatolt területen csak 1910. január 1. után szerzett illetősséget, csak ezen állam engedélyével szerezte meg ezt az állampolgárságot. Ha ezek a személyek nem kértek engedélyt, vagy azt megtagadták, a korábbi illetősség szerinti állampolgárságot kapták. Az állampolgársági rendelkezések célzata valójában nem jogfosztás, hanem éppen a jogok biztosítása lehetett. Elképzelhetetlen lett volna, ha az átcsatolt területek népessége nem kapta volna meg az új államhatalom szerinti állampolgárságot.
A Szerződés ismerte a nemzetközi jogi opció lehetőségét. Ennek értelmében
1.) a) a magyar állampolgárságukat elvesztő, új állampolgárságot szerző, 18. életévüket betöltött személyek a Szerződés hatályba lépésétől számított 1 éven belül választhatták annak az államnak az állampolgárságát, ahol a Szerződés hatályba lépésekor fennálló illetőséget megelőzően illetőségük volt,
b) a férj opciója maga után vonta a feleségét, a szülők opciója a 18. életévét be nem töltött gyermekét,
2.) azok a személyek pedig, akiknek a volt Monarchia területén volt illetősségük, és ott a lakosság többségétől "fajra" vagy nyelvre nézve különböztek, a Szerződés hatályba lépésétől számított 6 hónapon belül Ausztria, Magyarország, Olaszország, Lengyelország, Románia, a Szerb Horvát-Szlovén Állam vagy a Cseh-Szlovák Állam állampolgárságát választhatták, ha ott a többség nyelve és "faja" azonos volt.
Az optálás összes esetére vonatkozó szabály volt, hogy az optáló 12 hónapon belül köteles volt abba az államba tenni lakóhelyüket, amelynek állampolgárságát optálták. Ingó vagyonukat magukkal vihették illeték- és mindennemű kilépési, vagy belépési díj fizetése nélkül. Ingatlanukat a Szerződés szerint megtarthatták. (Azonban pl. Románia Erdélyben földreformot hajtott végre, amely érintette az optáns magyar nemzetiségű erdélyi arisztokraták birtokait is, akik inflálódott román pénzben kaptak kártalanítást. A Magyar-Román Nemzetközi Vegyes Döntőbíróság előtt indított ún. optáns perek hatására a magyar állam vállalta kártalanításukat.) Nehezítette az opció gyakorlását, hogy a fentebb 1.) számmal jelölt esetben a korábbi illetőséget kellett igazolni, illetőséget pedig a helyhatóság igazolhatott, amely mostmár egy másik államban volt. A magyar végrehajtási szabályok szerint a nyilatkozatot általában a diplomáciai képviseletnél kellett megtenni saját és atyai születési anyakönyvi kivonatot, községi illetőségi bizonyítványt mellékelve. A hatóság opciós igazolványt adott ki, a magyar állampolgárság fennállását azonban nem ez, hanem a belügyminiszter által kiadott opciós bizonyítvány ismerte el, amelynek kiadása előtt a Belügyminisztérium megvizsgálta, a Szerződés hatályba lépésekor valóban fennállt-e a magyar állampolgárság. Problémát jelentett, hogy egyes községek csak magyar állampolgároknak kívánták kiadni az illetősségi bizonyítványt - ami nélkül azonban a honosítást kérő nem tudta igazolni az illetőséget, így nem kaphatott állampolgárságot.
A magyar belső jogban a Szerződés opcióra vonatkozó egy éves határidejének korrekciójaként az 1922. évi XVII. tv. módosította az 1879. évi állampolgársági törvényt. Ennek értelmében aki a világháború kitörése, 1914. július 26. után elbocsátás vagy hatósági határozat nélkül vesztette el magyar állampolgárságát, és Magyarország területén lakott vagy itt kívánt letelepedni, azt kérelmére a belügyminiszter kivételesen a visszahonosításhoz megkívánt kellékek hiányában is visszahonosíthatta, ha a visszahonosítást kérő 18. életévét betöltötte, nem volt cselekvőképtelen és visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolták. Látható tehát, hogy ez a rendelkezés is a magyarországi lakóhelyhez kötötte az állampolgárság megszerzését. Az illetőség igazolásával kapcsolatos fenti problémák orvoslásául a belügyminiszter jogává tette a törvény annak igazolását, hogy az állampolgárságért folyamodó személy illetősége a békeszerződés hatályba lépésének idején Magyarországon volt. A döntés ellen jogorvoslatnak helye nem volt. Az opció, illetve az 1922-es rendelkezés lehetőségeit kihasználva az I. világháborút követően mintegy 350 ezer magyar nemzetiségű személy költözött be az országba, annak ellenére, hogy - mivel Magyarország nem tudott mit kezdeni ilyen arányú bevándorlással - beköltözési engedélyt nem volt könnyű szerezni.
A Szerződés értelmében a férjes asszonyok férjük, a 18. életévüket be nem töltött személyek szüleik állampolgárságát mindenben követték.
Kijelenthetjük, hogy a Szerződés területi rendelkezéseivel ellentétben az állampolgársági rendelkezések alapja, a területi alapú állampolgárság racionális döntés volt, amelynek a célja az átcsatolt területek lakosságának jogvédelme. Azonban az utódállamok gyakran nem teljesítették jóhiszeműen ezeket a rendelkezéseket, így éltek ezen államok területén hontalanként magyar nemzetiségű személyek, akik így egyes szolgáltatásokat nem vehettek igénybe, sőt a kiutasítás veszélyének is ki voltak téve. Például az 1924-es román állampolgársági törvény - amellett, hogy a román nemzetiségűek számára kedvezményes eljárással biztosította a szerzést - nem az illetőséghez, hanem az 1918. december 1-i állandó lakóhelyhez kötötte a román állampolgárság megszerzését, így több, mint 200 000 magyar nemzetiségű személy esett el ettől a lehetőségtől. II. Károly román király 1939-ben kiadott rendeletében kívánta később rendezni a kérdést, de a rendezés Észak-Erdélyben a bécsi döntés miatt maradt el, Dél-Erdélyben pedig nem hajtották végre. Arra, hogy Csehszlovákiában is hasonló volt a helyzet, jó példa Balogh Edgér esete, akit hontalanként - kommunista szimpátiái miatt - édesapja egykori illetőségi helyére, Romániába kitoloncoltak.
III.) Állampolgársági jogunk a Horthy-korszak végén
A zsidók gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939. évi IV. törvény állampolgársági szabályozása a nemzetiség és állampolgárság közötti összefüggés negatív példája. E szerint honosítással, házasságkötéssel, törvényesítéssel zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhetett, illetve a belügyminiszter hatálytalaníthatta azon zsidók 1914. július 1. utáni honosítását, visszahonosítását, akik életviszonyai nem igazolták az ország területén maradást, akik honosításának vagy visszahonosításának törvényes feltételei nem álltak fenn, illetve akik honosításuk, visszahonosításuk érdekében bűncselekményt, fegyelmi vétséget követtek el, vagy a hatóságot megtévesztették. Az intézkedés hatálya a családtagokra is kiterjedt.
Az 1879. évi L. törvényt módosította az 1939. évi XIII. törvény, amely az állampolgárság elvesztésének eseteit a következőkkel egészítette ki:
1. Megszűnt az állampolgársága annak a személynek, akit külföldi állam honosított. Amennyiben a törvény hatályba lépése (1939. szeptember 1.) előtt történt a honosítás, a törvény hatályba lépésénak napjával vesztette el az illető személy az állampolgárságot. Amennyiben a külföldi államban a honosítás hatálya a családtagokra is kiterjedt, akkor a családtagok is elvesztették a magyar állampolgárságot. Mivel a honosításhoz a legtöbb külföldi állam is ott lakást követelt meg, így fő szabály szerint külföldön lakó személyek veszítették így el állampolgárságukat.
2. A törvény teljes egészében átfogalmazta az állampolgárság távolléttel történő elvesztésének feltételeit úgy, hogy a már megkezdett távolléti időtartamokra is az új szabályokat kellett alkalmazni, és a törvény hatályba lépése előtti és utáni időtartamokat össze kellett adni, de ha a törvény hatályba lépésekor a régi szabályok szerint még nem járt volna le, az új szabályok szerint pedig már lejárt, vagy a hatályba lépés utáni egy éven belül járt le a 10 év, akkor a hatályba lépés után az állampolgárságot fenntartó nyilatkozattételre egy év idő volt. 2. a) Változtak a távollét időtartamának kezdő napjára vonatkozó szabályok. A távollét kezdő időponyja a továbbiakban nem az útlevél lejárta, hanem az ország területének elhagyásának időpontja, ha pedig kormánytól való megbízatás alapján hagyta el az illető személy az ország területét, de annak végeztével nem tért vissza, a távollét időtartama a megbízás megszűnését követő napon kezdődött. 2. b) Változtak továbbá a távollét megszakítására vonatkozó szabályok. A három hónapot meg nem haladó hazatérés nem szakította meg a távollétet. Az állampolgárság fenntartásához már nem volt elég a 10 év lejárta előtt magyar hatóságnál nyilatkozni, hanem ahhoz a belügyminiszter hozzájárulása volt szükséges, amelyet azonban 6 hónapi hallgatás esetén megadottnak kellett tekinteni. Az állampolgárság elvesztése az együtt élő feleségre és az atyai hatalom alatt álló gyermekre is kiterjedt.
3. A törvény hatályon kívül heleyezte az 1879. évi L. törvény visszahonosítási rendelkezéseit. A továbbiakban főszabály szerint a visszahonosításhoz is a honosításhoz szükséges feltételeket kellett teljesíteni. Aki azonban elbocsátás vagy távollét miatt veszítette el a magyar állampolgárságot, e feltételek hiányában is visszahonosítható volt, ha Magyarországon élt, vagy itt kívánt letelepedni. Egyéb feltételek teljesítése nélkül volt visszahonosítható az, aki távolléttel veszítette el magyar állampolgárságát, ha külföldi állampolgárságot nem szerzett. Kedvezményesen volt visszahonosítható továbbá a Magyraországon lakó, vagy itt letelepedni kívánó a) nő, aki külföldivel való házassága miatt, vagy férje távollétével, elbocsátásával, külföldi honosításával veszítette el állampolgárságát, ha özvegységre jutott, házasságát felbontották, vagy - ha hazája joga szerint a házasság nem volt felbontható - ágytól, asztaltól elválasztották, továbbá az a b) kiskorú személy, aki atyja elbocsátása, távolléte, külföldi honosítása alapján vesztette el állampolgárságát, ha atyja halála után törvényes képviselője hozzájárulásával kéri, vagy - akár atyja életében is - nagykorúságának új hazája törvényei szerinti elérése után kéri.
4. A törvény bevezette az állampolgárságtól való megfosztás intézményét. Megfoszthatta a minisztérium a magyar állampolgárságtól azt,
a) akit az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvény alapján bíróság elítélt;
b) aki külföldön tartózkodott, és róla a bíróság megállapította, hogy háború idején az ellenséghez pártolt, és azt kémkedéssel, fegyveres szolgálattal, vagy másnemű szolgáltatással támogatta vagy evégből ellenséges csapathoz csatlakozott, vagy önként ellenséges területre távozott;
c) aki a kormány engedélye nélkül idegen állam kormányától, szervétől vagy külföldi politikai szervezettől politikai jellegű tisztséget vagy megbízatást elvállalt, vagy valamely külföldi politikai jellegű szervezet tagjává lett;
d) aki az ország területének elhagyására vonatkozó jogszabályok megszegésével, kijátszásával az ország területét elhagyta;
e) aki bármilyen jellegű külföldi politikai jellegű szervezet tevékenységében részt vett.
Az állampolgárságtól való megfosztás a családtagokra csak akkor terjedt ki, ha azt a határozat külön kimondta. Az állampolgárságától megfosztott személyt csak a belügyminiszter jóváhagyásával lehetett visszahonosítani.
Érdekes lesz megfigyelni, hogy az 1939-ben megjelent szabály, miszerint az országterület jogellenes elhagyása elegendő volt a megfosztáshoz, hogyan éli túl a szabályt megalkotó rendszert, és hogyan lesz része az - elvben éppen ellentétes ideológiájú - kommunista időszak állampolgársági jogának is.
Az 1939. évi XIV. tc. a megfosztás esetkörét kibővítette azon külföldön tartózkodó személyekre is, akik fizetési eszközzel, külföldi követeléssel, vagy vagyontárgyak kivitelével kapcsolatos bűncselekményt követtek el.
1938. november 2-án az első bécsi döntés következtében a Felvidék déli része, illetve 1939-ben a Kárpátalja, 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, 1941-ben pedig délvidéki területek magyar fennhatóság alá kerültek vissza. Az első döntőbírói határozat még nem tartalmazott állampolgársági rendelkezést, hanem a kérdést egy 1939. februári csehszlovák-magyar egyezmény rendezte, a trianoni szabályokhoz hasonlóan. Az opcióra ismét 6 hónapon belül volt lehetőség. Kárpátaljára nézve az 1939. évi VI. tc. rendezte az állampolgárság kérdését.
A törvény értelmében azok a kárpátaljai lakosok, akik a trianoni rendelkezések hatályba lépésének napján (1921. július 26.) kétségkívül magyar állampolgárok voltak, de a trianoni szabályok szerint - nem opció útján - csehszlovák állampolgárokká váltak, 1939. évi március hó 15. napján kezdődő jogi hatállyal hatósági intézkedés nélkül visszaszerezték magyar állampolgárságukat, ha 1929. március 15. óta állandóan a kárpátaljai vagy a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken laktak. A rendelkezés hatálya kiterjedt a feleségre és a 24. életévét be nem töltött gyermekre, míg a házasságon kívül született, 24. életévét be nem töltött gyermek az édesanya állampolgárságát követte.
A második bécsi döntés már maga rendezte az állampolgárság kérdését. Azok a román állampolgárok, akik a Románia által átengedendő területeken laktak, minden további nélkül magyar állampolgárokká váltak, azonban 6 hónapon belül optálhatták a román állampolgárságot. Opció esetén a magyar állam területét további egy éven belül elhagyni voltak kötelesek, Románia pedig befogadni köteles volt őket. Ingóságukat magukkal vihették, ingatlanukat költözésükig eladhatták és az árát magukkal vihették, ha pedig ez nem volt lehetséges, a magyar állam kártalanította őket. Ugyanilyen feltételekkel a Romániánál maradó területeken élő román állampolgárok optálhatták a magyar állampolgárságot. Magyarország a magyar állampolgárrá váló román nemzetiségűekre, Románia a román állampolgárrá váló magyar nemzetiségűekre vállalta a magyar, illetve román nemzetiségűekkel való egyenlő bánásmód biztosítását.
A délvidékiek állampolgárságát a visszafoglalt délvidéki területeknek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről szóló 1941. évi XX. Törvény rendezte. Ez alapján akik 1921. július 26-án kétségkívül magyar állampolgárok voltak, de a trianoni szabályok szerint azt elvesztették, és 1931. június 1. és 1941. június 1. között az elcsatolt délvidéki területen éltek, 1941. ápr. 11-i hatállyal magyar állampolgárságot nyertek külön hatósági intézkedés nélkül. Az 1921. július 26. után jugoszláv állampolgárként született teljesen árva vagy atyátlan árva gyermek 1941. április 11. napján kezdődő jogi hatállyal a magyar állampolgárságot hatósági intézkedés nélkül megszerezte, ha az 1921. július 26-án atyja - s ha atyja később született, nagyatyja - az akkor érvényes magyar jogszabályok értelmében magyar állampolgár volt és a trianoni szerződés következtében vált a Szerb-Horvát-Szlovén királyság állampolgárává. A házasságon kívül született gyermek anyjának, illetőleg nagyszülőjének állampolgárságát követte. Mindkét rendelkezés hatálya kiterjedt a feleségre és a 21. életévet be nem töltött gyermekre, illetve az anya állampolgárságát követte a 21. életévét be nem töltött törvénytelen gyermek. Nem szerzett azonban magyar állampolgárságot, aki a külföldi állampolgárságot a trianoni szerződés opcióra vonatkozó rendelkezései alapján szerezte meg. Az így megszerzett magyar állampolgárságtól 1941. április 11. napjára visszamenő hatállyal megfoszthatta a belügyminiszter azt, aki az elszakítottság ideje alatt ellenséges magatartásával a magyar nemzet érdekei ellen súlyosan vétett.
Látható tehát, hogy míg az észak-erdélyi lakosok automatikusan kaptak magyar állampolgárságot, a többi átcsatolt terület lakói csak 10 évi ott lakás esetén. Ezekben a dokumentumokban már nem az illetőség, hanem a lakóhely az állampolgárság megszerzésének alapja. A bukovinai székelyek és csángók betelepítését ismét tervbe vették a Délvidék 1941-es visszacsatolása után: a Vajdaságba beköltöző telepesek egyszerűsített honosítási eljárással lettek magyar állampolgárok. Az így betelepült kb. 13 000 csángónak 1944. után kellett tovább menekülnie, így pl. a Tolnából és Baranyából kitelepített németek helyére. Ezt leszámítva hivatalos formában lakosságcserére nem került sor, de Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe kb. 200 000 román, Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe kb. 150 000 magyar vándorolt át, és a Délvidéken is volt nemzetiségi alapú migráció.
IV.) A II. világháborút követő években született nemzetközi és belső jogi dokumentumok
A bécsi döntéseket hatályon kívül helyezte az 1945. január 20-án kelt fegyverszüneti egyezmény . Az egyezmény nem rendezte részletesen a magyar állampolgárság kérdését. Szintén nem rendezte a román állampolgárság kérdését Romániára is hatályos, 1944. szeptember 12-i roman-szovjet megállapodás. Így fordulhatott elő, hogy a Groza-kormány idején, 1945-ben született román állampolgársági törvény nem csak azoknak nem adott román állampolgárságot, akik - amint azt fent említettem - 1940. augusztus 30-ig nem kapták azt meg, hanem azoknak sem, akik önként Romániával hadban álló állam hadseregébe léptek, vagy 1940. augusztus 30. után más állampolgárságot optáltak.
Szintén az 1945. január 20-án kelt fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarország kötelezettséget vállalt a nem zsidó német állampolgárok kitelepítésére is. Az ideiglenes kormány "jóvátételi jellegű", valójában megtorló 9.550/1945. M. E. rendelete 1945. december 31-i hatállyal hatálytalanította a német nemzetiségű személyek - valamint a honosított férfiak felesége és gyermekei - 1939. augusztus 31. utáni honosítását és visszahonosítását, kivéve ha a honosított a belügyminiszterhez intézett beadványában igazolta, hogy a nácikkal fegyveresen szembeszállt, a visszahonosított pedig azt, hogy az 1939. augusztus 31. utáni magatartása a magyarsághoz való hűség szempontjából kifogás alá nem esik, és visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolták. A kérelem beadására mindössze egy hónapos jogvesztő határidő állt rendelkezésre, akinek az ügyében pedig 1945. december 31-ig nem döntött a belügyminiszter, annak a kérelmét el kellett utasítani. Az említett honosítottak általában olyan német nemzetiségűek voltak, akik előnyök szerzése végett váltak magyar állampolgárokká 1939. után, míg a visszahonosítottak - német nemzetiségükre tekintettel - korábban a német állampolgárságot választó, de ebben az időszakban visszatérő személyek voltak.
A potsdami értekezleten a nagyhatalmak megállapodtak a lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi németek Németországba való telepítésében a kollektív bűnösség elve alapján. A Magyarország kormánya és a Szövetséges Ellenőrző Tanács között, 1945. november 20-án létrejött egyezmény végrehajtására kiadott, az ideiglenes nemzeti kormány 12.330/1945. M.E. számú rendelete értelmében azoknak a német nemzetiségű magyar állampolgároknak, akik az 1941-es népszavazás alkalmával német nemzetiségűnek, vagy anyanyelvűnek vallották magukat, vagy magyar hangzású nevüket német hangzásúra változtatták vissza, vagy a Volksbund, illetve valamely német fegyveres alakulat (így az SS) tagjai voltak, kötelesek voltak Németország területére áttelepülni. Ez alól kivételt képezett a nem német nemzetiségű (anyanyelvű) személy házastársa, kiskorú gyermeke, illetve 1945. december 15. előtt 65. életévét betöltött együtt élő felmenője, továbbá az, aki német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallotta magát, és ezért üldöztetésnek volt kitéve, továbbá aki tagja volt valamely demokratikus pártnak, vagy legalább 1940 óta a Szakszervezeti Tanács valamely szakszervezetének. A kivételezett helyzetet a belügyminiszter által kiküldött bizottság bírálta el, ez ellen jogorvoslat nem volt. Az 1946. július 16-án kihirdetett 7970/1946. M.E. számú rendelet értelmében ezek a személyek az ország területének elhagyásával elvesztették magyar állampolgárságukat. A 10.515/1947. Korm. rendelet az állampolgárság elvesztésének szankcióját azokra is kiterjesztette, akik kivonták magukat az áttelepítés alól - ők azon a napon veszítették el magyar állampolgárságukat, amikor elkellett volna hagyniuk az országot - , illetve akiket az áttelepítendők névjegyzékébe felvettek, de rendőrhatósági engedély nélkül elhagyták lakóhelyüket - a lakóhely elhagyásának napján. Ez kártalanítás nélküli vagyonvesztéssel járt. Végül akik 1950-ig ki tudta vonni magát az áttelepítés alól, illetve addig nem telepítették ki, mert a gazdaságnak szüksége volt rá, az egy 1950-es MT. rendelet alapján visszanyerte magyar állampolgárságát.
1945-ben Csehszlovákiában nemcsak a német, hanem a magyar nemzetet is bűnös nemzetnek nyilvánították, kollektíve felelősnek minősítették, az ún Beneš-dekrétumokkal a csehszlovák állampolgárságtól is megfosztották őket. Egyoldalú kitelepítésüket azonban a nagyhatalmak nem engedélyezték, így 1946. február 27-én Magyarország és Csehszlovákia kormánya lakosságcsere tárgyában kötött egyezményt. Ennek értelmében a Magyarországon élő cseh, illetve szlovák nemzetiségű állampolgárok önként áttelepülhettek Csehszlovákiába a magyar kormány engedélye nélkül. Az áttelepülési szándékot kinyilváníthatta az el nem vált feleség nevében annak férje, a törvényes 18 évesnél nem idősebb gyermek nevében atyja, a természetes, 18 évesnél nem idősebb gyermek nevében anyja, gyámság vagy gondnokság alatt álló személy nevében ennek gyámja vagy gondnoka. A csehszlovák kormány kifogást emelhetett az áttelepülők személyével szemben, ha ezzel Magyarország nem értett egyet, Vegyesbizottság döntött. Az áttelepülők magyar állampolgárságukat elveszítették. A lebonyolítás érdekében a csehszlovák kormány által összeállított Különbizottság Magyarország területén korlátlanul közlekedhetett, a sajtó útján felhívásokat is tehetett közzé. A rendelkezések értelmében több, mint hetvenezer szlovák hagyta el Magyarországot. A csehszlovák kormány az áttelepülőkkel azonos számú, a fentiek szerint csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott magyar nemzetiségű személyt kijelölt, akik kötelesek voltak áttelepülni. Ezen a számon felül a csehszlovák kormány áttelepíthetett bizonyos bűncselekményeket elkövető magyar nemzetiségű személyeket is. Csehszlovákia az egyezmény hatályba lépése után 6 hónapon belül kijelölni volt köteles ezeket a személyeket. Az áttelepülők magyar állampolgárok lettek. A - nem bűnöző - áttelepülők vámmentesen magukkal vihették ingóságukat, és a csehszlovák államra szálló ingatlanjaik 50 hektárt meg nem haladó része után a Vegyesbizottság által megállapított kártérítést kaptak. Mitegy százezer magyar érkezett ezek alapján Magyarországra.
Már több példát láttunk, hogyan jelenthet súlyos negatív diszkriminációt az állampolgárság megszerzésének vagy elvesztésének a nemzetiséggel való kapcsolatba hozása, most lássunk - a távolléttel való elvesztés egyes vonatkozásai után - igazán negatív példát a tartózkodási hely és az állampolgárság összefüggésére. Az 1947. évi X. tv. a külföldön tartózkodó egyes személyek magyar állampolgárságuktól való megfosztásáról rendelkezett. Ennek értelmében a minisztérium megfoszthatta magyar állampolgárságától azt a külföldön tartózkodó személyt, aki ellen a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről rendelkező törvényben meghatározott valamely bűntett miatt nyomozás volt folyamatban, ha a minisztérium felhívására ennek közlését követő harminc, Európán kívüli tartózkodás esetén hatvan nap alatt Magyarország területére nem tért vissza és itt magyar hatóságnál nem jelentkezett. Tehát az 1939-es szabályozással ellentétben a bűncselekmény puszta gyanúja - a nyomozás megindulása - elegendő volt a haza nem térő személy állampolgárságától való megfosztásra. Nyilvánvaló, hogy aki ellen nyomozás indul, az általában nem jelentkezik a hatóságnál. A jogkövetkezményekre is utaló felhívást a tartózkodási hely szerinti magyar külképviselet útján kellett kézbesíteni, és a Magyar Közlöny egymást követő három számában megjelentetni. Ha a terhelt ismeretlen helyen tartózkodott, vagy egyébként nem lehetett kézbesíteni a felhívást, az állampolgárság a Magyar Közlönyben való harmadik megjelenést követő 60. napon szűnt meg. A törvény rendelkezéseit azokra is alkalmazni lehetett, akiket a hatályba lépés előtt a minisztérium a hazatérésre már felhívott, de a törvény hatályba lépéséig nem tértek haza.
Az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés hatálytalanította a bécsi döntéseket - nyilvánvalóan az állampolgársági rendelkezésekkel együtt. E mellett a trianoni határokhoz képest Csehszlovákiához csatolt három falu - Dunacsun, Horvátjárfalu, Oroszvár - lakosságára nézve kinyilvánította, hogy ezeknek a személyeknek Csehszlovákia biztosítja az emberi és polgári jogok teljességét, illetve a területet elhagyókra hatólyos a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény. Így az áttelepülő személyek magyar, az ott maradók csehszlovák állampolgárok lettek.
A fent említett, állampolgárságtól való megfosztásról rendelkező 1947. évi X. tv-t az 1948. évi XXVI. tv. hatályon kívül helyezte és új szabélyozással váltotta fel. Ennek értelmében már nemcsak azon külföldön tartózkodó személyek voltak megfoszthatók állampolgárságuktól, akik valamilyen politikai bűncselekményt elkövettek, hanem minden olyan külföldön tartózkodó személy, aki a kormány - jogkövetkezményekre figyelmeztető - felhívására, illetve ennek a Magyar Közlöny három, egymást követő számában való közlésétől számított 30 napon belül nem tértek haza. Akinek ismert volt a tartózkodási helye, annak a felhívást a külképviselet útján kézbesíteni kellett, de ennek elmaradása nem akadályozta a megfosztást. A határozat úgy is rendelkezhetett, hogy a megfosztás a feleségre és a kiskorú gyermekre is kiterjed. A törvény arról is rendelkezett, hogy akit állampolgárságától 1944. december 22. után akár ezen törvény, akár a megfosztást szabályozó korábbi törvények (1939. évi XIII., 1939. évi XIV., 1947. évi X.) alapján megfosztottak - illetve ha a határozat hatálya rájuk is kiterjedt, ezek felesége és gyermekei - vagyonát el kell kobozni. Éppen ezért nemcsak politikai motivációja lehetett az államnak, de az emigrált szociáldemokraták, parasztpártiak, kisgazdák állampolgársága 1948-49-ben így szűnt meg. Általában azonban nem a háborúban kompromittálódott személyeket fosztották meg állampolgárságuktól. 1953-ig kb. 1500 személyt érintett ez a szankció, tehát a magyar emigráció töredékét.
V.) A második állampolgársági törvény rendelkezései
Az 1879. évi L. törvény 1948-ig állampolgársági kódexünk volt - a fennt nyomon követett változások ellenére. Ezt a törvényt váltotta fel az 1948. évi LX. Törvény, második állampolgársági törvényünk, amely az első kódex mellett hatályon kívül helyezte a fent említett 1886. évi IV., 1922. évi XVII., 1939. évi XIII. És XIV. törvényeket is.
Az állampolgárság megszerzésének jogcímeit megvizsgálva továbbra is a jus sanguinis elvének primátusát találjuk, vagyis (1) leszármazással születésekor, vagy utólagos házasságkötés esetén, illetve teljes hatályú atyai elismerő nyilatkozat, illetve apaságot megállapító bírói ítélet hatályosulásakor a magyar állampolgár férfi gyermeke, illetve születésekor a magyar állampolgár nő törvénytelen gyermeke - születési helytől függetlenül - magyar állampolgár lett. Ha az utólagos házasságkötés, elismerő nyilaykozat vagy a bírói ítélet idején a nem magyar állampolgár gyermek már nagykorú volt, nyilatkozattal kérhette a magyar állampolgárságot egy éven belül, és ezt akkor is megtehette, ha külföldön tartózkodott.
Az állampolgárságot (2) magyar állampolgár férfival való házasságkötéssel - az esetleges későbbi özvegységet, felbontást, illetve ágytól-asztaltól elválasztást követő időre is - szintén lakóhelytől függetlenül szerezte meg külföldi állampolgár nő.
(3) Honosítással azonban csak az szerezhetett állampolgárságot, aki honosítása államérdeket nem sértett, és állandó lakhelye a honosítási kérelmének előterjesztését közvetlenül megelőző három év alatt megszakítás nélkül Magyarországon volt. A három éves itt tartózkodástól eltekinthetett a belügyminiszter
- ha a nem magyar állampolgár Magyarországon lakott, vagy letelepedni itt kívánt, felmenője magyar állampolgár volt, és honosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolták (ezek közös beadványban, tömegesen is kérhettek honosítást), vagy
- a nem magyar állampolgár Magyarországon lakott, vagy itt kívánt letelepedni, és honosítását államérdek indokolta, és erre tekintettel a kormány kérte a belügyminisztertől a honosítást, vagy
- a nem magyar állampolgár a Trianon előtti Magyarország területén született, és állandó lakóhelye mind 1947. szeptember 15-én, mind a kérelem előterjesztésekor Magyarországon volt, és a honosítást különös méltánylást érdemlő körülmények indokolták..
Látható, hogy a honosítás továbbra is az ország területén lakó, vagy letelepedni szándékozó személyek állampolgársághoz juttatásának eszköze volt. A férfi honosítása kiterjedt az ezt kérő feleségre, illetve az atyai hatalom alatt álló gyermekekre is.
(4) Visszahonosítással a honosításra vonatkozó szabályok szerint lehetett állampolgárságot szerezni, de a három évi itt tartózkodástól eltekinthetett a belügyminiszter,
- ha a nem magyar állampolgár külföldi honosítással, elbocsátással, távolléttel, vagy a trianoni szerződés, vagy az 1945-ös fegyverszüneti egyezmény folytán veszítette el magyar állampolgárságát, Magyarországon lakott, vagy itt kívánt letelepedni és visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények tették indokolttá, vagy
- a magyar állampolgárságát külföldivel való házasságkötése miatt elvesztő nő özvegységre jutott, a házasságot felbontották vagy ágytól-asztaltól elválasztották, illetve ha legalább egy éve férjétől különváltan, Magyarországon élt.
A belügyminiszter előterjesztésére a kormány akkor is eltekinthetett visszahonosításnál a három éves tartózkodási időtől, ha a második állampolgársági törvény alapján megfosztással veszítette el magyar állampolgárságát a visszahonosítást kérő.
(5) Visszaszerezte továbbá korábbi, külföldivel való házasságkötéssel elvesztett magyar állampolgárságát az a nő, akinek házasságát érvénytelennek nyilvánították. Lakóhelyet feltételként nem írt elő a törvény.
Vélelmezni kellett a magyar állampolgárságát annak,
- aki a magyar állampolgárok - később említendő - összeírását követően Magyarországon született, valamint
- akit ismeretlen szülők gyermekeként Magyarországon találnak, ha Magyarországon nevelik fel.
Ezek a szabályok tehát megtörték a jus sanguinis elvét, és - a hontalanság elkerülése érdekében - a jus soli alkalmazását írták elő.
Az állampolgárság elvesztésének jogcímei közül a távollét intézményét ez a törvény már nem ismerte - így utat nyitva a latens állampolgárok sokasodásának. Fentebb említettem, hogy az állampolgárság távolléttel való elvesztésénél a 10 éves határidőbe a gyakorlat nem számította bele a háború, hadifogság idejét. A II. világháború idejére (1939. szeptember 1. - 1945. szeptember 15.) ezt - később említendő - jogszabály külön rögzítette. Mivel a második állampolgársági törvény 1947. február 1-i hatállyal szüntette meg az állampolgárság távolléttel elvesztésének jogintézményét, így utoljára az 1929. szept. 1. előtt kivándoroltak vesztették így el állampolgárságukat.
Az elvesztési jogcímek közül a (1) házasságkötéssel külföldi állampolgárságot szerző nő magyar állampolgárságának elvesztése lakóhelytől független volt. (2) Törvényesítéssel azonban nem szűnt meg a magyar állampolgár gyermek állampolgársága, ha nagykorú volt, és az utólagos házasságkötés, az elismerő nyilatkozat, vagy a bírói határozat idején állandó lakóhelye Magyarországon volt. A kérelemre, (3) elbocsátással történő elvesztéshez nem volt feltétel a külföldi lakóhely, csak az adótartozások és büntetőeljárás hiánya, valamint a katonakorú férfiaknál a honvédelmi miniszter engedélye.
Mindezeknél témánk szempontjából sokkal jelentősebb a (4) megfosztás újraszabályozása. Ennek alapján a belügyminiszter megfoszthatta magyar állampolgárságuktól azokat, akik a kormány engedélye nélkül más ország közszolgálatába léptek. A kormány a belügyminiszter előterjesztése alapján foszthatta meg állampolgárságától azt,
- aki a magyar kormány engedélye nélkül külföldi állami szervtől, politikai szervezettől politikai tisztséget, vagy bármilyen megbízatást elfogadott, ilyen szervezet tagja lett, vagy tevékenységében részt vett, vagy
- az ország területének elhagyására vonatkozó jogszabályok megszegésével vagy kijátszásával külföldre távozott.
Ez utóbbi rendelkezés jelentőségét akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy az 1950-es évek rendkívül szigorú kiutazási szabályainak köszönhetően mindössze évente néhány százan hagyhatták el legálisan az ország területét, ugyanakkor pl. 1956-57-ben több százezren hagyták el az országot jogellenesen. A kérdésre a harmadik (1957-es!) állampolgársági törvény hasonló rendelkezésének tárgyalásánál még visszatérek.
A megfosztó határozat úgy is rendelkezhetett, hogy az a feleségre és a gyermekre is kiterjed. A megfosztás vagyonelkobzással is járt. A törvény nem érintette a fent említett 1948. évi XXVI. törvény hatályát, így ez alapján is lehetett továbbra is megfosztó rendelkezést hozni.
(5) Elveszítette házasságkötéssel szerzett magyar állampolgárságát a nő, ha a házasságot érvénytelennek nyilvánították, kivéve ha egy éven belül kérte annak fenntartását. Lakóhely nem szerepelt a feltételek között.
A törvény átmeneti szabályai rendeztek néhány, a második világháborút követő évek szabályozásából eredő visszásságot. A törvény magyar állampolgárnak ismerte el azokat trianoni szerződés szabályai szerint magyar állampolgárok maradtak lakóhelyük, vagy opció folytán, illetve ezek feleségét, gyermekeit, fiúgyermekeik feleségét, kivéve ha a trianoni szerződés hatályba lépte, vagy opciójuk után az állampolgárságot elveszítették.
Az 1945. január 20-i fegyverszünet hatályon kívül helyezte a visszacsatolt területek népességének állampolgárságát rendező - fent említett, belső, illetve nemzetközi jogi - jogszabályokat. Azonban a háború idején az átcsatolt területekről áttelepültek személyek azokra a területekre, amelyek a háború után is magyar területek maradtak. Ezen személyek is elveszítették magyar állampolgárságukat a fegyverszüneti egyezménnyel, és ezen személyek helyzetét 1945-ben az ideiglenes nemzeti kormány egy rendeletében csak annyiban rendezte, hogy a hatóság előtti eljárásokban a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá estek. A második állampolgársági törvény ezekről kimondta, hogy ha állandó lakóhelyük 1948. január 1-én és a törvény hatályba lépésekor is Magyarországon volt, 1945. január 20-ra visszamenőleg magyar állampolgárnak elismertetnek.
Ez a szabály azokra is kiterjedt, akik a fenti módon veszítették el állampolgárságukat, és 1948. január 1-én azért nem tartózkodtak Magyarországon, mert hadifogságba estek, elhurcolták (deportálták) őket, vagy szocialista (kommunista, szociáldemokrata), fasisztaellenes, vagy demokratikus magatartásuk következtében az országot elhagyni kényszerültek, és az akadály megszűnése után 6 hónapon belül az ország területére visszatértek.
Magyar állampolgárnak ismerték el továbbá azt, akinek állandó lakhelye 1948. január 1-én Magyarországon volt, és mind ő, mind az a szülője, akihez állampolgársága a fent írtak szerint igazodik, a Trianon előtti Magyarország területén született. Akik az előbbi bekezdésben felsorolt okok miatt nem tartózkodtak 1948. január 1-én Magyarországon, de az akadály megszűnése után 6 hónapon belül ide tértek vissza, azokra is vonatkozott ez a szabály. A törvény hatályba lépésétől számított egy éven belül az is kérelmezhette - a külképviselet útján - a belügyminisztertől állampolgársága megállapítását, aki "az 1939. évi szeptember hó 1. napja előtt a tőkés gazdasági rendszerben keletkezett gazdasági válság vagy munkanélküliség miatt munkavállalás céljából külföldre távozni kényszerült és az 1948. évi január hó 1. napjáig Magyarországra nem tért vissza". Továbbá mindazok a volt magyar állampolgárok, akik szocialista (kommunista, szociáldemokrata), fasisztaellenes vagy demokratikus meggyőződésük, vagy tevékenységük miatt - így pl. az 1918-19. évi forradalom érdekében kifejtett tevékenység miatt - akár önként, akár hatósági intézkedés folytán külföldre távoztak, de 1948. szeptember 15-ig visszatértek, akkor is magyar állampolgárnak minősültek, ha az állampolgárságra vonatkozó szabályok szerint azt elvesztették. Ez az eltávozottak visszatért feleségére és gyermekére is hatályos volt. Az utóbbi személyi körrel - a Horthy-rendszerrel szemben állókkal - kapcsolatos jóvátételi szabályokat már az ideiglenes kormány két rendelete is tartalmazott, a most tárgyalt törvény ezeket emelte törvényerőre.
A törvény értelmében azt a nőt, aki az 1939. évi IV. tc. értelmében zsidó származása miatt házasságkötéssel nem szerzett magyar állampolgárságot, úgy kellett tekinteni, hogy azt megszerezte. Ugyanígy azt is, aki törvényesítése ellenére e törvény jogfosztó rendelkezése miatt nem szerzett állampolgárságot. Már az ideiglenes kormány egy rendelete hatályon kívül helyezte a zsidótörvényeket, így azt is, hogy zsidó ezen jogcímeken nem szerezhetett állampolgárságot, de az 1939. és 1945. között házasult, illetve törvényesített személyek helyzetét ez a törvény rendezte.
Tekintettel arra is, hogy a külföldön élő magyar állampolgárok leszármazottai is magyar állampolgárok, azonban ezek kapcsolata az anyaországgal egyre halványodik, a törvény előírta a magyar állampolgárok összeírását. A Magyarországon élő magyar állampolgárokról ettől az időponttól kezdve rendelkezünk regiszterrel - és ez vezetett 1954-ben a személyi igazolvány bevezetéséhez. A külföldön élő magyarok összeírásának szabályait 1956-ban egy belügyi-külügyi együttes utasítás pontosította. A külföldön élő magyar állampolgárok a külképviseleteken kérhették nyilvántartásba vételüket. A később említendő, 1957-es állampolgársági törvény ezt a szabályozást érintetlenül hagyta. Természetesen a külföldön élő magyar állampolgárok teljes körű összeírása teljesen reménytelen vállalkozás lett volna.
Az állampolgársági törvény mellett meg kell említeni az 1948. évi LXI. tv.-t, amely megszüntette a községi illetőség fogalmát, helyette a belföldi lakóhely használatát rendelte el. Mivel a trianoni szerződés után gyakran megoldhatatlan helyzetet jelentett az állampolgárság illetőséghez kötése, korábbi dokumentumok is gyakran használták helyette a lakóhely fogalmát, végleges eltörlésére azonban csak 1948-ban került sor.
A második és a harmadik állampolgársági törvény közötti időszakból a NET 1956. évi 11. sz. határozatát kell megemlíteni, amely semmisnek nyilvánította az 1939. évi XIII. tv. alapján hozott megfosztó határozatokat. A rendelkezés indoka elsősorban egy 1955-ös törvényerejű rendelet, amely kegyelmi szabályokkal az emigrációból való hazatérést kívánta előmozdítani: az 1956. április 4-ig hazatérők ellen háborús vagy népellenes bűntett - ide nem értve a főbenjáró fasiszta bűncselekményeket -, illetve az 1954. január 1. előtt elkövetett tiltott útlevélhasználat, tiltott határátlépés, illetve ezzel kapcsolatos bűncselekmények miatt nem lehetett büntető eljárást indítani. A magyar állampolgárok összeírása érdekében is az 1956-os NET határozat kívánta megalkotni az egységes elveket. A határozat a távollét intézményével kapcsolatban az 1939. szeptember 1. és 1947. szeptembet 15. közötti időt - amint arról fent szó volt - nyugvó időnek nyilvánította. A NET határozat az emigráció felé kívánt nyitni, de az 1956-os forradalom utáni tömeges emigráció meghiúsította ezeket a terveket.
VI.) A harmadik állampolgársági törvény
Második állampolgársági törvényünk nem volt olyan időt álló mint az első, 9 év múlva felváltotta harmadik állampolgársági törvényünk, az 1957. évi V. törvény, amely már rendszerváltásunkig meghatározta állampolgársági jogunkat. E törvény szerint (1) születéssel a magyar állampolgár gyermeke magyar állampolgárságot szerzett. Ez azt jelenti, hogy ez a törvény már párhuzamosan elismerte a jus sanguinis a matre és a jus sanguinis a patre létét. Így a vegyes házasságból származó gyermek - lakóhelyétől függetlenül - kettős állampolgár, amennyiben a másik szülő állampolgársága szerinti jog alapján azt az állampolgárságot is megszerezte. E törvény szerint házasságkötéssel már sem megszerezni, sem elveszíteni nem lehetett az állampolgárságot. Ez a törvény már nem használja a törvényesítés fogalmát, de (2) a szülők utólagos házasságkötésével, teljes hatályú apai elismerés, illetve apaságot megállapító bírói ítélet alapján - ha a nagykorú személy a belügyminiszterhez intézett nyilatkozatával egy éven belül erről le nem mondott - szintén magyar állampolgárságot szerzett a gyermek, így ez a szerzési mód is kettős állampolgársághoz vezethetett. Ezek a szabályok arra utalnak, hogy a törvény már nem érvényesítette a család egységének elvét, vagyis hogy a család minden tagja azonos állam polgára legyen, a kettős állampolgárság lehetőség szerinti elkerülésével.
A (3) honosítás feltétele a három év itt lakás és az volt, hogy a honosítás ne veszélyeztessen államérdeket. A három év itt lakás alól kivételt lehetett tenni a Magyarországon lakó, vagy itt letelepedni kívánó nem magyar állampolgár esetén, ha
- felmenője magyar állampolgár volt, vagy
- honosítását más rendkívüli esemény teszi indokolttá.
A miniszteri indoklás a magyar állampolgár felmenővel rendelkező kedvezményezett csoporttal kapcsolatban ugyan megemlítette a távolléttel magyar állampolgárságukat elvesztők leszármazottait, de nem ez volt a törvényhely alkalmazására a jellemző. Valójában e törvényhely alapján a trianoni szerződés alapján elcsatolt területeken élő magyarokat honosítottak.
Nem követelték meg még a Magyarországon lakást sem, sőt az itteni letelepedés tervezését sem annak honosításakor, aki
- magyar állampolgárral házasságot kötött, vagy
- gyermeke a magyar állampolgárságot megszerezte, vagy
- magyar állampolgárt örökbe fogadott.
A hontalan, illetve aki lemondott a külföldi állampolgárságról, illetve abból való elbocsátását kérte, kedvezményes elbírálásra számíthatott. A cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes személy nevében törvényes képviselője kérhette a honosítást. A honosított személy házastársa csak akkor vált magyar állampolgárrá, ha maga is kérte a honosítást, míg a szülői felügyelet alatt álló gyermek a szülő honosítása esetén csak akkor nem vált magyar állampolgárrá, ha a szülő ezt minden gyermekre, vagy valamelyik gyermekre külön kérte; a nagykorú gyermekre a honosítás akkor terjedt ki, ha ezt kérte. Látható, hogy itt sem érvényesül már a család egységének elve.
(4) Visszahonosítás útján a magyar állampolgárságát elvesztett személy a honosításnál megismertekhez képest enyhébb feltételekkel szerezhetett magyar állampolgárságot. Ha az ilyen személy magyar állampolgárságát elbocsátás, távollét, vagy külföldi állampolgárság honosítással való megszerzése útján veszítette el, amennyiben Magyarországon élt, vagy itt kívánt letelepedni, a visszahonosításhoz sem azt nem kellett vizsgálni, hogy volt-e magyar állampolgár felmenője, sem azt, hogy visszahonosítását indokolttá teszi-e más, rendkívüli körülmény. Aki pedig házasságkötés, törvényesítés, apai elismerés, apaság bírói megállapítása folytán veszítette el állampolgárságát, arra tekintet nélkül volt visszahonosítható, hogy Magyarország területén lakott-e.
Az eljárási szabályok is számoltak azzal, hogy külföldön élő személy is honosítható, visszahonosítható volt: az ilyen személy az esküt a külképviseleten is letehette, vagy irásban is elküldhette a Népköztársaság Elnöki Tanácsának (NET). Az eskü letételére a felhívástól nyitva álló 60 napos határidőt a külföldön élők tekintetében a NET meghosszabbíthatta.
A törvény néhány megdönthető vélelmet is felállított. Aki magyar személyi igazolvánnyal, vagy útlevéllel rendelkezett, vagy abba mint gyermeket vagy gondnokoltat bejegyeztek, illetve akit gyermekvédő otthon nyilvántartó könyvébe bejegyeztek, az ellenkező bizonyításáig magyar állampolgárnak kellett tekinteni. Témánk szempontjából fontosabb, hogy azt, aki a törvény hatályba lépése után Magyarországon született, vagy akit, mint ismeretlen szülőktől születettet a törvény hatályba lépése után Magyarországon találtak, majd itt nevelkedett, mindaddig magyar állampolgárnak kellett tekinteni, amíg külföldi állampolgársága be nem bizonyosodott.
A törvény kifejezetten elismerte a kettős állampolgárságot: azt a magyar állampolgárt, aki külföldi államnak is polgára, magyar állampolgárnak kellett tekinteni, amíg magyar állampolgárságát el nem veszítette.
Az állampolgárság megszűnésének két jogcíme az elbocsátás és a megfosztás volt.
Elbocsátással kérelmére az a magyar állampolgár veszítette el magyar állampolgárságát, aki rendelkezett külföldi állampolgársággal, vagy annak megszerzése valószínű volt, nem állt büntető eljárás, vagy büntető ítélet hatálya alatt és nem volt adótartozása. A 17. életévét betöltött férfi elbocsátásához a honvédelmi miniszter engedélye is szükséges volt. Csak a kérelmezőre terjedt ki az elbocsátás hatálya. Az elbocsátási kérelem elbírálásánál különös méltánylást érdemlő körülmény volt az, ha a kérelmező
- külföldi állampolgárral házasságot kötött, külföldön élt, vagy külföldön kívánt élni, vagy
- elbocsátást kérő kiskorú egyik szülője külföldi volt és a gyermeket külföldön nevelték, vagy
- az elbocsátást kérő kiskorút külföldi állampolgár örökbr fogadta és külföldön nevelte, vagy
- a kérelmező magyar állampolgárságát házasságkötés útján szerezte, és házassága megszűnt.
Ezekben az esetekben az elbocsátáshoz nem kellett igazolni a külföldi állampolgárságot, vagy valószínűsíteni annak jövőbeni megszerzését.
A cselekvőképtelen, vagy a korlátozottan cselekvőképes személy helyett - a gyámhatóság hozzájárulásával - törvényes képviselői terjeszthettek elő kérelmet. A korlátozottan cselekvőképes személyt - ha nem külföldön lakott - meg kellett hallgatni. Meg kellett hallgatni azt a szülőt is, akinek felügyeleti joga szünetelt.
A gyakorlatban azokat, akik nem konzuli útlevéllel, hanem kivándorlási engedéllyel hagyták el az országot, gyakran rábeszélték, hogy még a külföldre távozásuk előtt kérjék elbocsátásukat.
Megfosztható volt a magyar állampolgárságától az, aki külföldön tartózkodott és
- súlyosan vétett az állampolgári hűség ellen, vagy
- súlyos bűncselekmény miatt magyar vagy külföldi bíróság jogerősen elítélte.
Gyermekre, házastársra akkor terjedt ki a határozat hatálya, ha ezek külföldön tartózkodtak, és a határozat róluk is külön rendelkezett. A NET elrendelhette ezen személyek vagyonának teljes vagy részbeni elkobzását. A határozatot a Magyar Közlönyben közzétették.
A honosítás, visszahonosítás, elbocsátás, megfosztás a NET hatáskörébe tartozott, és a belügyminiszter terjesztette a NET elé a javaslatot.
A törvény végrehajtására adták ki az 1957. évi 55. tvr-t, amelyben a megfosztás feltételeként a törvény szerint előírt állampolgársági hűség elleni súlyos vétséget is definiálta a jogalkotó. Ilyennek minősült
- aki a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő vagy veszélyeztető politikai tevékenységet folytatott, vagy
- a magyar államra, annak szerveire becsmérlő, rágalmazó nyilatkozatot tett, vagy
- engedély nélkül idegen állam szolgálatába szegődött, illetve
- aki az ország területére való visszahívásnak ellenszegült.
Ezen kívül a NET egyéb cselekményeket is értelmezhetett súlyos vétségnek. Látható tehát, hogy a szabályozás korántsem enyhült olyan mértékben, mint ahogy a törvény szövege alapján hihetnénk. Ennek ellenére meg kell jegyezni, hogy még ez a rendkívül szélesen értelmezhető szabály is enyhébb volt a korábbi szabályoknál, amelyek szerint a megfosztáshoz a külföldön tartózkodás is elég indok volt. A harmadik állampolgársági törvény alapján 202 személyt fosztottak meg a magyar állampolgárságtól, általában külföldön bűncselekményt elkövető személyeket, akiket haza akartak toloncolni, és ezt a magyar állam a megfosztással előzte meg, kisebb mértékű volt a politikai okokból megfosztottak száma.
VII.) Kétoldalú egyezmények a kettős állampolgárság kiküszöbölésére
A Magyar Népköztársaság a keleti blokk egyes országaival kötött kétoldalú egyezményekkel a kettős állampolgárság kiküszöbölésére törekedett - elsősorban a vegyes házasságokból született gyermekek állampolgárságának rendezése céljából. Az egyezmények egyike sem hatályos ma már, de természetesen csak (ex nunc) megszűntek, és nem (ex tunc) felbontották azokat a felek, így aki ilyen módon a hatályosságuk alatt elvesztette valamelyik állampolgárságát, az a szerződések hatályának megszűnésével nem nyerte azt vissza. Ilyen szerződéseket csak szocialista országokkal kötöttünk. Parragi Mária két dologgal támasztja alá azon - a 90-es években Magyarországon hangoztatott egyes véleményekkel ellentétes - álláspontját, hogy ezek az egyezmények nem a határon túli magyarság ellen irányultak: egyrészt a tárgyalások anyagaiban nincs erre utalás, másrészt az NDK-val, Bulgáriával, Lengyelországgal, Mongóliával kapcsolatosan ez a kérdés nem is igazán vetődhet fel. Véleményem szerint a szerződések tartalma adhat erre a kérdésre választ, amelyet az alábbiakban - állásfoglalás nélkül - ismertetek. Az mindenesetre igaz, hogy a 60-as években még Nyugat-Európában is nem kívánatosnak tekintették a kettős állampolgárság létét: az Európa Tanács által kezdeményezett 1963-as strasbourgi konvenció szerint pl. aki saját kezdeményezésére állampolgárságot szerzett, a korábbit elveszítette. 1985-ben a keleti blokk országaiban is kezdeményeztek egy, a kettős állampolgárságot kizáró multilaterális egyezményt, de a térségben lezajlott változások ezt megakadályozták. Nyugat-Európában is csak a 90-es évekre fordult meg ez a tendencia.
Az egyezmények szövegének összehasonlításával képet kapunk arról is, mi mindent kellett szabályozni egy ilyen egyezményben, és erre milyen lehetőségeket találtak a Felek.
I.) Az első ilyen egyezményt a Magyar Népköztársaság a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségével Budapesten, 1957. augusztus 24-én kötötte. Az egyezmény szerint a Szerződő Felek területén élő azon személyeknek, akiket saját joga szerint mindkét ország saját állampolgárának tekint, választaniuk kellett, melyik állampolgárságot kívánják megtartani. Azoknak a nagykorú (vagyis 18. életévüket betöltött, vagy 18. életévük előtt megházasodott) személyeknek, akik nem annak a Szerződő Félnek az állampolgárságát választották, amelynek területén laktak, az egyezmény hatályba lépését követő 1 éven belül írásbeli nyilatkozatot kellett benyújtaniuk a másik Szerződő Fél nagykövetségéhez.
A kiskorú gyermek:
- szülei állampolgárságát követte, ha mindkét szülőé azonos volt;
- azt az állampolgárságot tarthatta meg, amelyikről a szülők megegyeztek, ha a szülők a fent említett nyilatkozatban erről rendelkeztek;
- a felügyeleti jogot gyakorló szülő állampolgárságát tarthatta meg, ha a szülők külön éltek és az állampolgárságról nem egyeztek meg;
- a nyilatkozatot tevő szülő állampolgárságáról szóló határozat napján fennálló lakóhely szerinti állampolgárságot tarthatta meg, ha az együtt élő szülők nem egyeztek meg
- az egyezmény hatályba lépését követő napon fennálló lakóhelye szerinti állampolgárságot tarthatta meg, ha a szülői nem éltek vagy ismeretlen helyen tartózkodtak.
Aki nyilatkozatot tett ugyan, de az általa választott állampolgárság nem állt fenn, azt úgy kellett tekinteni, mintha nem nyilatkozott volna. Aki nem nyilatkozott, az a lakóhely szerinti állampolgárságot tarthatta meg. A Szerződő Felek a hatályba lépéstől számított 18 hónapon belül kötelesek voltak egymást tájékoztatni a megállapított állampolgárságról. Aki nem a lakóhelye szerinti állampolgárságot tartotta meg, az - a külföldiekre vonatkozó szabályok szerint - lakóhelyén maradhatott. Az egyezményben említett nyilatkozatok illetékmentesek voltak.
II.) A következő egyezmény a Magyar Népköztársaság és a Bolgár Népköztársaság között Szófiában, 1958. június 27-én aláírt egyezmény volt. Ez a szerződés az előzővel azonosan szabályozta a nyilatkozattételi lehetőséget, a nyitva álló határidőt, a nagykorúság fogalmát. Azok a kettős állampolgárok, akik harmadik ország területén laktak, azon Szerződő Fél diplomáciai vagy konzuli képviseleteihez nyújthatták be nyilatkozatukat, amelynek állampolgárságát választották. A kiskorúakra vonatkozó szabályok is mindössze egy kiegészítő szabályban mutatnak eltérést: azok a kettős állampolgárságú kiskorú gyermekek, akik harmadik állam területén laktak, a szülők megegyezésének hiányban annak a Szerződő Félnek állampolgárai lettek, amelynek területén külföldre távozásuk előtt laktak. A harmadik országban lakó, nyilatkozatot nem tevő nagykorú azon ország állampolgára maradt, ahonnan a harmadik országba települt. A lakóhely szerinti állampolgárságot elvesztők lakóhelyen maradhattak.
Az egyezmény a szovjet-magyar szerződéstől eltérően külön szabályozta az egyezmény hatályba lépését követő egy év elteltével, eltérő állampolgárságú szülőktől született gyermekek állampolgárságának sorsát. A gyermek állampolgársága
- a szülők megegyezése alapján alakult, ha a közjegyző vagy az egyik Szerződő Fél külképviseleti hatósága által hitelesített írásbeli nyilatkozatot legkésőbb a gyermek születését követő 3 hónapon belül bemutatták az illetékes anyakönyvvezetőnek;
- lakóhely szerinti állampolgárságot szerzett a szülők megegyezése hiányában;
- a szülői felügyeletet gyakorló szülő állampolgárságát szerezte meg különélő szülők megegyezése hiányában.
Így a Szerződő Feleknek nemcsak egyszeri, hanem rendszeres (minden naptári év utolsó havában) kölcsönös tájékoztatási kötelezettsége állt fenn egymás irányában.
Minden gyermek a nagykorúság elérésétől számított egy éven belül nyilatkozhatott a másik Szerződő Fél diplomáciai (konzuli) képviseleténél, ha a a másik Szerződő Fél állampolgárságát kívánták választani.
A Szerződés 5 éves, határozott időre szólt, de az időtartam lejártával - felmondás hiányában - automatikusan határozatlan idejűvé vált, 1 éves felmondási idővel.
III.) Prágában, 1960. november 4-én a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság között született egyezmény az előző egyezményhez nagyon hasonló szabályozást tartalmaz. A kiskorúakra vonatkozóan azt az esetet is külön szabályozza, ha csak az egyik szülő él: ebben az esetben természetesen az ő állampolgárságát tartotta meg a gyermek is. Az előző egyezménnyel ellentétben a nagykorúvá vált gyermek nyilatkozattal nem korrigálhatta a szülői döntést. Az egyezmény határozatlan időre jött létre.
IV.) Moszkvában, 1963. január 21-én ismét a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Kormányával kötöttünk állampolgársági tárgyú egyezményt. Azokra a gyermekekre nézve, akik vegyes házasságból születtek - így a fent említett, 1959-es egyezmény után születettekre is -, az egyezmény értelmében a szülők egy éven belül jelenthették be az illető állam hatóságánál, hogy közös megegyezéssel melyik állampolgárságot választják. A nem nyilatkozó szülők gyermeke a szülők lakóhelye szerinti állampolgárságot kapta, ha pedig valamelyik szülő már nem élt, vagy ismeretlen helyen tartózkodott, a másik szülő, míg külön élő szülők esetén a felügyeleti jogot gyakorló szülő állampolgárságát kapta a gyermek. Ha egyik szülő sem élt, vagy mindkettő ismeretlen helyen tartózkodott, a gyermek lakóhelye volt az irányadó. Harmadik államban tartózkodó személy esetén a harmadik államba való távozás előtti lakóhely az irányadó.
Új elem: egyik fél sem honosíthatta a másik állampolgárságát ez utóbbi hatóságainak hozzájárulása nélkül. Ennek a rendelkezésnek a később említendő román-magyar egyezménnyel kapcsolatban volt nagy gyakorlati jelentőssége: Románia 1990-ig így akadályozhatta meg a Magyarországra áttelepülő magyar nemzetiségűek honosítását.
V.) A Magyar Népköztársaság és a Lengyel Népköztársaság között 1961. július 5-én aláírt egyezmény a gyámság alatt álló gyermekekre az árva gyermekekre vonatkozó, fent írt szabályokat rendelte alkalmazni. Ha a harmadik országban élő szülőknek a Felek területén soha nem volt lakóhelye, és így a fenti szabályok nem alkalmazhatók, a gyermek az édesanya állampolgárságát tartotta meg. Egyéb újdonságot ez az egyezmény nem hozott a fentiekhez képest.
VI.) A Magyar Népköztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság között Budapesten, 1969. december 17-én aláírt Szerződés a fenti szabályoktól eltér abban, hogy a nyilatkozathoz a 14. életévét betöltött gyermek hozzájárulását megköveteli. A szerződés hatályba lépése után csak akkor honosíthatták a Felek egymás állampolgárait, ha már megtörtént a másik fél állampolgárságából való elbocsátás.
VII.) Magyar Népköztársaság a Mongol Népköztársasággal Ulanbatorban, az 1977. évi augusztus hó 15. napján kötött a fentiekhez hasonló egyezményt.
VIII.) A Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság Bukarestben, az 1979. évi június hó 13. napján kötött ilyen egyezményt.
Összefoglalva: a szerződések elsősorban a következő kérdéseket szabályozták (nem minden szerződés szabályozott minden kérdést):
1. valamely fél területén élő kettős állampolgár nyilatkozattételi jogát, illetve azt, hogy a
nyilatkozat elmaradása esetén melyik állampolgárságot tartotta meg;
2. a harmadik államban élő kettős állampolgárra vonatkozó szabályokat;
3. valamely fél területén élő szülők kettős állampolgár kiskorú gyermekének helyzetét;
4. harmadik állam területén élő szülők kettős állampolgár kiskorú gyermekének helyzetét;
5. az egyezmények megkötése után születendők helyzetét;
6. egymás állampolgárainak honosítására vonatkozó korlátokat.
Probléma volt, hogy az egyezmények létéről az érintettek gyakran nem tudtak, így a romániai magyar nemzetiségűek pl. gyakran megjegyzik, hogy nem is tudtak élni nyilatkozattételi jogukkal.
VIII.) A negyedik állampolgársági törvény és módosításai, valamint a rendszerváltás utáni nemzetközi kötelezettségvállalásaink
Az utolsó pártállami országgyűlés által elfogadott 1990. évi XXVII. tv. hatályon kívül helyezte az összes megfosztó határozatot . A megfosztott személyek a köztársasági elnökhöz címzett nyilatkozatukkal, a nyilatkozattétel időpontjával megszerezték a magyar állampolgárságot. Látható, hogy semmilyen hatósági hozzájárulás, engedély nem kellett a szerzéshez. Az első demokratikusan választott országgyűlés által elfogadott 1990 évi XXXII. tv. szerint azokat az elhunyt személyeket, akiket állampolgárságuktól megfosztottak, úgy kell tekinteni, hogy nem veszítették el magyar állampolgárságukat.
Az 1990. évi XL. tv. az Alkotmányt úgy módosította, hogy az állampolgárságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. E rendelkezés szabályai szerint született az 1993. évi LV. tv., negyedik állampolgársági törvényünk. A törvény miniszteri indokolása kiemeli, hogy az állampolgárság elsősorban jogi kapocs egy természetes személy és egy állam között, de nem mentes érzelmi mozzanatoktól sem. Bár az állampolgárság keletkezésének és megszűnésének szabályozása az állami szuverenitás része, az államok figyelembe veszik a nemzetközi szerződések rendelkezéseit és ajánlásait is. Az indokolás szerint az anya és az apa jogán való állampolgárságszerzés között különbséget nem szabad tenni. A hontalanság eseteinek csökkentése céljából a hontalan szülők Magyarországon született gyermekeinek meg kell adni a magyar állampolgárságot. A kettős (többes) állampolgárság eseteinek redukálását célzó megoldások a magyar jogi tradícióktól idegenek, ezért erre vonatkozó rendelkezést a törvény nem tartalmaz. A harmadik állampolgársági törvény honosításra vonatkozó rendelkezései a honosítást kérőkkel szemben túl enyhe feltételeket fogalmaznak meg, az új törvényben a bevándorlás feltételeinél szigorúbb feltételeket kell a honosításra előírni. A kérelem elbírálása állami jogi diszkréció mellett történik. A kedvezményes honosítást fenn kell tartani, de ennek feltételeit is szigorítani kell. Nem szabad fenntartani a honosítás olyan formáját, amelynek nem feltétele az ország területén lakás, mert ez a magyar állampolgárság leértékelődéséhez vezethet. Mind az elcsatolt területek magyarságára, mind az emigrációra tekintettel indokolt fenntartani a visszahonosítás intézményét, a honosításnál enyhébb feltételekkel. Ugyanígy kedvezményt kell biztosítani a magyar állampolgárok leszármazóinak. Az elbocsátás intézménye helyett a lemondás kerül bevezetésre, a megfosztás jogintézménye megszűnik, a törvény azonban szabályozza a visszavonást. Korábban 20-30 ezer - többségében nyugaton élő - személy elbocsátására került sor, akik ezt vagy a magyar állam, vagy új hazájuk nyomására kérték. E személyeknek lehetőséget kell biztosítani, hogy anélkül állítsák helyre magyar állampolgárságukat, hogy visszaköltözésükkel jelenlegi életviszonyaikat meg kellene változtatniuk. Így az állampolgárságuktól megfosztottakra irányadó nyilatkozattételi lehetőséget ki kell terjeszteni az elbocsátottakra is.
A törvény eredeti - 2001. VII. 1-ig hatályos - rendelkezései a következők voltak.
A törvény az alapelvek között meghatározta:
- az állampolgároknak a keletkezés, illetve megszerzés módjától független azonos jogállását
- az állampolgárságtól való önkényes megfosztás tilalmát ,
- az akaratszabadság keretei között a család egységét ,
- a hontalanság eseteinek csökkentését ,
- a személyes adatok védelmét
- a visszaható hatály tilalmát.
Magyar állampolgár az, aki a törvény hatályba lépésekor az volt, vagy aki ez után azzá vált, illetve a magyar állampolgárságot megszerezte. Azt a magyar állampolgárt, aki egyidejűleg más állam polgára is, a magyar törvény alkalmazása során magyar állampolgárnak kell tekinteni .
A törvény megkülönböztette a magyar állampolgárság keletkezését és annak megszerzését. A magyar állampolgárság keletkezésének jogcímei: (1) magyar állampolgárság gyermekekénti születés, (2) teljes hatályú apai elismerő nyilatkozat, utólagos házasságkötés, apaságot vagy anayaságot megállapító bírói ítélet, amelyekkel a születés napjára visszaható hatállyal szerzi meg a gyermek a magyar állampolgárságot. Ezen kívül ellenkező bizonyításáig magyar állampolgárnak kell tekinteni
- a Magyarországon lakó hontalan Magyarországon született gyermekét,
- az ismeretlen szülőktől származó, Magyarországon talált gyermeket.
A magyar állampolgárság megszerzésének jogcímei: a honosítás és a visszahonosítás, valamint szűk körben nyilatkozattétellel is meg lehet szerezni a magyar állampolgárságot.
A törvény eredeti szövege szerint a honosítás feltételei a következők voltak:
- a kérelem előterjesztését megelőző 8 évi folyamatos Magyarországon lakás,
- a magyar jog szerinti büntetlen előélet, valamint az, hogy a kérelem előterjesztésekor a kérelmezővel szemben büntető eljárás ne folyjon,
- megélhetése és lakóhelye Magyarországon biztosítva legyen,
- honosítása a Magyar Köztársaság érdekeit ne sértse,
- valamint ha a kérelmező nagykorú, alkotmányos alapismeretekből magyar nyelven sikeres vizsgát tegyen.
Nem szükséges 8 évi, csak 3 évi folyamatos itt lakás a többi feltétel teljesülése esetén, ha a kérelmező
- magyar állampolgárral három éve törvényes házasságban él, vagy a házasság a házastárs halála miatt szűnt meg, vagy
- kiskorú gyermeke magyar állampolgár, vagy
- a kérelmezőt magyar állampolgár fogadta örökbe, vagy
- magyar hatóság menekültként elismerte .
Örökbefogadás esetében, kérelemre el lehet tekinteni a három év folyamatos Magyarországon lakástól.
A többi feltétel teljesülése esetén nem szükséges 8 évi, csak 1 évi folyamatos itt lakás, ha a kérelmező magát magyar nemzetiségűnek valló, nem magyar állampolgár, és volt magyar állampolgár felmenője.
Ha a kiskorú a szülővel együtt kéri a honosítást, a 8 évi, illetve a 3 évi folyamatos Magyarországon lakástól el lehet tekinteni.
Amennyiben a kérelmező honosításához a Magyar Köztársaságnak komoly érdeke fűződik, a belügyminiszter javaslatára a köztársasági elnök a honosítási feltételek közül
- a 8 évi folyamatos Magyarországon lakás,
- a Magyarországon biztosított lakóhely és megélhetés, valamint
- az alkotmányos alapismeretek vizsga
alól felmentést adhatott.
Az a személy, akinek magyar állampolgársága megszűnt, visszahonosítható a honosítás feltételeitől annyiban kedvezőbb módon, hogy a nyolc évi folyamatos Magyarországon lakás helyett elegendő a kérelem benyújtása idején Magyarországon laknia, és nem kell alkotmányos alapismeretekből vizsgáznia.
A honosításról és a visszahonosításról a belügyminiszter előterjesztése alapján a köztársasági elnök dönt. A honosított, visszahonosított a lakóhelye szerinti polgármester előtt esküt vagy fogadalmat tesz, cselekvőképtelen személy nevében ezt törvényes képviselője teszi.
A Magyar Köztársaság Elnökéhez címzett, személyes, írásbeli nyilatkozatával szerezheti vissza állampolgárságát az, akit attól megfosztottak, és akit 1947. és 1990. között elbocsátottak.
A törvény két jogcímet ismer az állampolgárság megszűnésére. A törvény eredeti szövege szerint a külföldön lakó magyar állampolgár - a köztársasági elnökhöz címzett nyilatkozatában - (1) akkor mondhatott le magyar állampolgárságáról, ha
- külföldi állampolgársággal is rendelkezett vagy annak megszerzését valószínusíteni tudta - hiszen ennek hiányában a hontalanná válás veszélye állna fenn - és
- magyar bíróság elott nem folyt ellene büntetoeljárás, illetoleg magyar bíróság által kiszabott büntetésének végrehajthatósága megszunt és
- Magyarországon adó- vagy egyéb köztartozása nem volt.
A kérelemről a belügyminiszter előterjesztése alapján a köztársasági elnök dönt. Amennyiben a lemondás feltételei hiányoznak, erről a belügyminiszter a Fővárosi Bíróság előtt támadható határozatban dönt. A korábbi elbocsátással ellentétben a lemondást a törvény miniszteri indokolása alanyi jognak tekinti, az tehát az eljárásban szereplő szervek mérlegelésétől nem függ. Az indokolás szóhasználata szerint a köztársasági elnök is csak "tudomásul veszi" a lemondás tényét.
(2) Visszavonható a magyar állampolgárság a külföldön élő magyar állampolgártól, ha magyar állampolgárságát a jogszabályok megszegésével, így különösen valótlan adatok közlésével, illetve adatok vagy tények elhallgatásával a hatóságot félrevezetve szerezte meg. Nincs helye a visszavonásnak a magyar állampolgárság megszerzésétol számított tíz év elteltével. Az állampolgárság visszavonására okot adó tény fennállását a belügyminiszter határozattal állapítja meg. A határozat felülvizsgálata a Fovárosi Bíróságtól kérheto. A magyar állampolgárság visszavonással történo megszüntetésérol - a belügyminiszter eloterjesztése alapján - a köztársasági elnök dönt. A magyar állampolgárság visszavonásáról szóló határozatot a Magyar Közlönyben közzé kell tenni. A magyar állampolgárság a határozat közzététele napján szunik meg. Összehasonlításként jegyezzük meg, hogy az állampolgárság hivatalbóli megszüntetésére korábban a megfosztás szolgált. Látható, hogy a visszavonás intézménye jóval szűkebb esetkörre teszi lehetővé a magyar állampolgárság hivatalbóli elvételét.
A törvény eredeti szövege a következőképp definiálta a Magyarországon lakást: e törvény alkalmazása szempontjából Magyarországon lakik az az országban bejelentett lakcímmel rendelkezo, nem magyar állampolgár, akinek bevándorlását engedélyezték, vagy akit menekültként elismertek.
1997. november 7-én az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága aláírásra megnyitotta az ET állampolgársági szakértői bizottsága által elkészített Európai Állampolgársági Egyezményt, amelyet a Magyar Köztársaság is aláírt. Az Egyezmény szerint az állampolgárság fogalma: valamely személy és egy állam közötti jogi kapcsolat, és nem utal a személy etnikai származására. A fogalom meghatározásánál a Nottebohm-ítéletet vették alapul. Az egyezmény szerint minden állam saját maga határozza meg, hogy kik az ő állampolgárai, de a többi állam ezt csak annyiban köteles elfogadni, amennyiben a szabályozás összhangban van a hatályos nemzetközi szerződésekkel, nemzetközi szokásjoggal és az általánosan elfogadott jogelvekkel. Erről a fontos megállapításról a Nottebohm-üggyel kapcsolatban még lesz szó. Az Egyezmény alapelvei: (1) minden személynek joga van valamely állam állampolgárságához, (2) a hontalanságot el kell kerülni, (3) senkit sem lehet állampolgárságától önkényesen megfosztani, (3) a házasság, a házasság felbontása és a házastárs állampolgárságának megváltozása nem érintheti senki állampolgárságát automatikusan. A részes államok állampolgársági joga nem ismerhet nemen, valláson, fajon, bőrszínen, nemzeti, vagy etnikai származáson alapuló diszkriminációt.
Az Egyezmény szerint minden részes állam köteles ex lege biztosítani az állampolgárság megszerzését a következő személyeknek:
- olyan gyermekek, akiknek valamelyik szülője születésük pillanatában a részes állam állampolgára, kivéve ha a belső jog a külföldön született gyermekre vonatkozóan kivételt tesz ez alól; amennyiben az apaságot vagy az anyaságot elismerés, bírói határozat vagy más hasonló eljárás állapítja meg, az állam rendelkezhet úgy, hogy a gyermek az állampolgárságot meghatározott eljárást követően szerzi meg;
- a területen talált gyermek, aki hontalan lenne egyébként.
Minden részes állam köteles belső jogában rendelkezni arról, hogy a területén született, más állampolgárságot nem szerzett gyermek megszerezze az állampolgárságot
- vagy ex lege,
- vagy a születést követően, a hontalan gyermek, illetve képviselője által benyújtott kérelem alapján; az ilyen kérelem benyújtását függővé lehet tenni legfeljebb öt évi az állam területén való jogszerű és szokásos tartózkodástól.
Minden részes állam köteles lehetővé tenni a területén jogszerűen és szokásosan tartózkodó gyermekek számára a honosítás lehetőségét. Feltételként legfeljebb 10 évi tartózkodási idő írható elő.
Minden részes állam köteles elősegíteni az állampolgárság megszerzését a következők számára:
a) állampolgárainak házastársai;
b) valamely állampolgárának gyermekei, akik a fent írt, ex lege állampolgárság-szerzés alóli kivételnek tekinthetők;
c) azon gyermekek, akiknek valamelyik szüloje megszerzi vagy megszerezte az állam állampolgárságát;
d) valamely állampolgára által örökbefogadott gyermekek;
e) azon személyek, akik a területén születtek és ott jogszeruen és szokásosan tartózkodnak;
f) olyan személyek, akik az állam területén jogszeruen és szokásosan az érintett részes állam belso joga által meghatározott idotartamig tartózkodnak, mely idotartam 18 éves koruk elott kezdodött;
g) olyan hontalan személyek és menekültként elismert személyek, akik az állam területén jogszeruen és szokásosan tartózkodnak.
Az állampolgárság ex lege vagy az érintett állam kezdeményezése alapján történő elvesztéséről kizárólag a következő esetekben rendelkezhet az állam:
a) egy másik állampolgárság önkéntes megszerzése;
b) a részes állam állampolgárságának megszerzése a kérelmezo által elkövetett csalás, hamis adatszolgáltatás vagy bármely releváns tény eltitkolása révén;
c) önkéntes szolgálat egy külföldi katonai eronél;
d) a részes állam alapveto érdekeit súlyosan sérto magatartás;
e) a részes állam és a szokásosan külföldön tartózkodó állampolgára közötti tényleges kapcsolat hiánya (!);
f) ha egy gyermek kiskorúságának idején megállapítást nyer, hogy már nem állnak fenn a belso jog által meghatározott azon feltételek, amelyek a részes állam állampolgárságának ex lege megszerzéséhez vezettek;
g) a gyermek örökbefogadása, ha a gyermek az örökbefogadó szülok egyikének vagy mindkettonek a külföldi állampolgárságát megszerzi vagy azzal már rendelkezik.
A b) pont alatt jelölt eset kivételével nem lehet az állampolgárság elvesztéséről rendelkezni, ha az érintett hontalanná válik ezáltal. A részes állam úgy is rendelkezhet, hogy az a gyermek, akinek mindkét szülője elveszíti az állampolgárságát, szintén elveszíti azt, kivéve a fentebb c) illetve d) pont alatt jelölt eseteket.
Az Egyezmény szerint minden állam köteles engedélyezni a lemondást (az állampolgárság elvesztését az érintett személy kezdeményezése aéalpján) feltéve, hogy az érintett személy nem válik hontalanná ezáltal. Az állam kikötheti, hogy csak a szokásosan külföldön tartózkodó személy mondhat le állampolgárságáról.
Minden részes állam köteles elosegíteni a belso joga által meghatározott esetekben és feltételek szerint az állampolgárság visszaállítását olyan korábbi állampolgárai számára, akik területén jogszeruen és szokásosan tartózkodnak.
Az egyezmény külön elismeri a többes állampolgárságot, amelynek témánk szempontjából is jelentőssége van. Minden részes állam köteles engedélyezni:
a) hogy a születéskor automatikusan különbözo állampolgárságokat megszerzett gyermekek ezeket az állampolgárságokat megtarthassák;
b) hogy állampolgáraik másik állampolgársággal is rendelkezhessenek, amennyiben ezt a másik állampolgárságot automatikusan, házasságkötés révén szerzik meg.
Azonban az Egyezmény rendelkezései nem korlátozhatják a részes állam azon jogát, hogy belso jogában meghatározza, hogy:
a) azon állampolgárai, akik egy másik Állam állampolgárságát megszerzik vagy azzal rendelkeznek, megtarthatják-e állampolgárságukat vagy elveszítik azt;
b) az állampolgárság megszerzése vagy megtartása függ-e egy másik állampolgárságról való lemondástól vagy annak elvesztésétol.
Valamely részes állam egy másik állampolgárságról való lemondást vagy annak elvesztését nem írhatja elo állampolgársága megszerzésének vagy megtartásának feltételéül, amennyiben a lemondás vagy elvesztés nem lehetséges, vagy ésszeruen nem követelheto meg.
Az Egyezmény államutódlásra vonatkozó rendelkezései szerint a következőket kell figyelembe venni az állampolgárság rendezésekor:
a) az érintett személynek az Államhoz fuzodo valódi és tényleges kapcsolatát;
b) az érintett személy szokásos tartózkodási helyét az államutódlás idopontjában;
c) az érintett személy akaratát;
d) az érintett személy területi származását.
Amennyiben lehetséges, nemzetközi szerződéssel kell rendezni az állampolgárság kérdését. A jogelőd állam azon állampolgárai, akik a jogutód állam állampolgárságát nem kapták meg, a jogutód állam területén maradhatnak és gazdasági, szociális jogaik tekintetében az állampolgárokkal egy tekintet alá esnek, az állam azonban a közhatalmi állásokból kizárhatja ezeket a személyeket.
Negyedik állampolgársági törvényünk szövegét először a 2001. évi XXXII. tv. módosította. A módosítások célja elsősorban az Európa Tanács egyezményével való összhang megteremtése. Ennek keretében a hontalanság eseteinek csökkentése érdekében az állampolgárság kedvezményes megszerzésére új esetköröket kellett megteremteni és lehetővé kellett tenni az állampolgárság visszaállítását azokra a személyekre nézve, akik lemondtak a magyar állampolgárságukról, de nem szereztek más állampolgárságot. Kedvezményes honosítási lehetőséget kellett teremteni az országban született vagy itt nevelkedett külföldiek részére. Az Egyezmény mellett az új szabályozást indokolta az állampolgári jogok országgyűlési biztosának egy 1997-es jelentése, amely kifogásolta az alkotmányos alapismeretek vizsga gyakorlatát. E mellett a korábbi szabályozásban problémát jelentett, hogy azok a határon túli magyarok, akik kérték a magyar állampolgárságukat, csak hosszú, költséges eljárás útján szerezhették vissza magyaros hangzású nevüket is.
A törvény - az Európai Állampolgársági Egyezmány szabályainak eleget téve - új kedvezményes honosítási lehetőséget vezetett be - a régiek megtartásával. Nem 8, hanem csak 5 év folyamatos tartózkodást kell igazolnia annak, aki
a) az ország területén született;
b) kiskorúsága idején létesített magyarországi lakóhelyet; vagy
c) hontalan.
A nemzetközi jogi kötelezettségeink mellett az első két csoport kedvezményezését indokolja az is, hogy könnyebben beilleszkednek a magyar társadalomba, így nem szükséges hosszú tartózkodási időt előírni. A hontalanoknak nyújtandó kedvezményekről nemcsak az Európai Állampolgársági egyezmény szól, hanem az ENSZ két egyezménye , az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlása is rendelkezik.
Kiskorú esetén nemcsak akkor lehet a törvény új rendelkezése szerint eltekinteni az itt tartózkodás igazolásától, ha a kiskorú a szülővel együtt kéri a honosítást, hanem akkor is, ha a szülő a magyar állampolgárságot megszerezte. Előfordult ugyanis korábban, hogy a kérelmezőnek az eljárás folyamán, az eskütétel előtt született gyermeke, akire vonatkozóan a kérelmet már nem lehetett előterjeszteni.
A magyar állampolgár által örökbefogadott kiskorú gyermek lakóhelyétől függetlenül honosíthatóvá vált. A magyar társadalomba való beilleszkedés képességét felmérő, magyar nyelvű alkotmányos alapismeretek vizsgát nem kell letennie a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személynek; annak, aki magyar felsőoktatási intézményben magyar nyelvű oktatásban diplomát szerzett; annak, aki a kérelem benyújtásakor 65. élrtévét betöltötte; aki igazolja, hogy állapotának tartós és visszafordíthatatlan romlása miatt arra nem képes.
A törvény új szabályai a nyilatkozattétellel történő állampolgárság-visszaszerzés feltételeit kiegészíti azzal, hogy a nyilatkozatot tevő csak akkor kapja vissza állampolgárságát, ha nem folytatott az állampolgárság elvesztése óta a magyar állam nemzetbiztosnságát sértő tevékenységet. A törvény - az Európai Állampolgársági Egyezmény előírásaira tekintettel egy újabb csoport részére is lehetővé teszi azt, hogy nyilatkozatukkal megszerezzék a magyar állampolgárságot. A kedvezmény annak jár, aki az ország területén született és születésével nem szerezte meg szülei külföldi állampolgárságát a szülok állampolgárságára irányadó külföldi jog alapján, feltéve, hogy a születése napján magyarországi lakóhellyel rendelkezett és a nyilatkozat megtételét közvetlenül megelozoen legalább öt éve az ország területén lakik. A nyilatkozatot az érintett tizenkilencedik életévének betöltéséig teheti meg. A szabály nyilván azokra a külföldiekre vonatkozik, akik állama nem a jus sanguinist, hanem a jus solit követi (pl. latin-amerikai államok). A törvény pótolt egy szabályozási hiányosságot is: határozatban kellett megállapítani a feltételek fennállásának hiányát. A határozat a Fővárosi Bíróság előtt támadható meg.
Arra tekintettel, hogy külföldön élő személy is honosítható kivételesen, a törvény a polgármester mellett a külképviseletek vezetőjét is feljogosította az állampolgári eskü-és fogadalomtétel lebonyolítására.
A törvény az állampolgárságról való lemondás feltételei közül kiiktatta a büntetőjogi és az adótartozással kapcsolatos feltételt, így bárki, aki külföldön él és van más állampolgársága, vagy annak megszerzése valószínű, lemondhat a magyar állampolgárságról. A hontalanság kiküszöbölése érdekében a törvény szerint a lemondás elfogadásától számított egy éven belül kérheti a magyar állampolgárság visszaállítását, aki nem szerzett külföldi állampolgárságot. A visszavonás feltételei közül a törvény elhagyta a külföldön lakás követelményét, ugyanis a jogintézmény gyakorlatilag nem működött emiatt a garanciális szabály miatt. Életszerűtlen ugyanis, hogy aki csalárd módon állampolgárságot szerzett, az ezek után külföldre távozzon. Az Európai Állampolgársági Egyezmény előírásainál láttuk, hogy a csalárd módon szerzett állampolgárság akkor is visszavonható, ha hontalanná válik az illető.
A honosítást vagy visszahonosítást kérő külföldi egyidejuleg kérheti
a) azt, hogy saját vagy felmenoje egykori magyar családi nevét viselhesse;
b) többtagú családi nevébol egy vagy több tag, valamint a nemre utaló végzodés vagy névelem elhagyását;
c) családi nevének magyarra fordítását.
A törvény meghatározta a külföldi lakóhely, és megváltoztatta a magyarországi lakóhely fogalmát. A törvény alkalmazása szempontjából Magyarországon lakik az az országban bejelentett lakcímmel rendelkezo, nem magyar állampolgár, akinek bevándorlását engedélyezték, vagy akit menekültként elismertek. A törvény alkalmazása szempontjából külföldön lakik az a személy, akinek Magyarországon nincs bejelentett lakóhelye vagy tartózkodási helye.
Az állampolgársági törvény következő módosítása a 2003. évi LVI. tv. A törvény néhány szövegpontosítás mellett a nyilatkozattétellel való állampolgárság-szerzésre új jogosulti kört ismert el: aki magyar állampolgár anyától és külföldi állampolgár apától 1957. október 1. előtt született, és születésével nem szerzett magyar állampolgárságot. Így orvosolja a törvény az 1957. előtti jogunknak a mai nemzetközi gyakorlatnak meg nem felelő elemét. Az állampolgárságtól megfosztott, illetve az elbocsátott személyek körére a törvény ismét elhagyta azt a feltételt, hogy a személy nem folytatott az állampolgárság elvesztése óta a magyar állam nemzetbiztosnságát sértő tevékenységet. A törvény alkalmazása szempontjából Magyarországon lakik az a lakóhellyel rendelkezo nem magyar állampolgár, akinek bevándorlását engedélyezték, vagy akit menekültként elismertek, valamint aki letelepedési engedélyt kapott, továbbá az Európai Unió más tagállamának EGT tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgára.
IX.) A 2004. december 5-i népszavazással kapcsolatos alkotmánybírósági határozat
A Magyarok Világszövetsége aláírásgyűjtő ív mintapéldányát nyújtotta be az OVB-hez azzal, hogy ügydöntő országos népszavazást kíván kezdeményezni a következő kérdésben:
"Akarja-e, hogy az Országgyulés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségunek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. § szerinti "Magyar igazolvánnyal" vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?"
A népszavazás eredménye (eredménytelensége) ismert, de a kérdésben született alkotmánybírósági határozat állampolgársági jogunk újabb fontos dokumentuma.
Az OVB hitelesítette az aláírási ívet , de határozata ellen kifogást nyújtottak be. A kifogást mindenben elutasító alkotmánybírósági határozatnak csak a témánk szempontjából jelentős megállapításait érintem.
1.) A kifogás egyik megállapítása az volt, hogy a kérdésről azért nem lehet megtartani a népszavazást, mert az nemzetközi jogi kötelezettségvállalásunkkal ellentétes: nevezetesen a fent említett Európai Állampolgársági Egyezmény diszkriminációt tilalmazó rendelkezéseibe ütközik, hiszen azáltal, hogy a magyar nemzetiségűeket előnyben részesíti, a más nemzetiségű személyek hátrányt szenvednek. Ezzel a felvetéssel az Alkotmánybíróság nem értett egyet. Az Alkotmánybíróság leszögezte: az Európai Állampolgársági Egyezményhez fűzött, az Európa Tanács keretében kidolgozott kommentár szerint az Egyezmény - fentebb írt - állampolgárság-definíciója alapjául a Nottebohm-ítélet szolgált. A Nemzetközi Bíróság ezen ítélete annak nyomán született, hogy egy Guatemalában élő német állampolgár - félve attól, hogy ellenséges állam állampolgáraként hátrányok érik - elsősorban anyagi juttatásokért cserébe megszerezte a liechtensteini állampolgárságot úgy, hogy ehhez az országhoz semmi sem kötötte. Mikor Guatemalában német volta miatt mégis hátrányok érték, Liechtenstein diplomáciai védelemben kívánta részesíteni. A Bíróság - az effektivitás elvét megteremtve - leszögezte: minden állam szuverenitásának része annak eldöntése, kit tekint állampolgárának, de amennyiben egy állam szabályozása nem felel meg a nemzetközi jogi normáknak - így az állam olyan személyeket is állampolgárának tekint, akik valójában nem állnak kapcsolatban az állammal - a többi állam ezt nem köteles tiszteletben tartani, így a diplomáciai védelem sem lehetséges ebben az esetben.
A kommentár kiemeli továbbá, hogy az Egyezmény diszkriminációt tiltó rendelkezéseit az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló, 1950. november 4-i Római Egyezménnyel összefüggésben kell értelmezni. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Római Egyezményhez kapcsolódó gyakorlata szerint a diszkrimináció tilalma nem önálló rendelkezés, hanem az emberi jogi egyezményben meghatározott jogokkal kapcsolatban értelmezhető. Nincs szó diszkriminációról, ha a megkülönböztetés eltérő tényállási elemeken alapul, vagy azt közérdek indokolja.
Az Állampolgársági Egyezmény kommentárja sem tekint tiltottnak mindenfajta megkülönböztetést, így a nemzeti nyelv ismerete, vagy a leszármazás alapján elképzelhető a különbségtétel. Az európai államok gyakorlatában is előfordulnak hasonló esetek, például:
- a skandináv országok más skandináv államok állampolgárainak,
- Franciaország a francia nyelvű országban élő, francia kulturális közösséghez tartozó személyeknek,
- Portugália a portugál felmenővel rendelkező személynek, illetve a portugál felmenőkkel rendelkező közösséghez tartozó személynek,
- Görögország a görög származású személyeknek,
- Románia a román állampolgárságukat önhibájukon kívül elvesztetteknek, illetve leszármazóiknak
nyújt kedvezményeket.
A népszavazásra feltett kérdésben szereplő "Magyar igazolvány" megszerzésének feltételeit a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény szabályozza. Az itt meghatározott feltételek - a kérelmező magát magyar nemzetiségűnek vallja és vagy tud magyar nyelven, vagy a lakóhely szerinti állam magát magyar nemzetiségűnek valló személyként tartja nyilván, vagy a lakóhely szerinti államban magyar nemzetiségűeket tömörítő szervezet tagja, vagy itt működő egyház magyar nemzetiségűként tartja nyilván - olyan ismérvek, amelyek megfelelnek a Nottebohm-ítéletben meghatározottaknak, így az állampolgárság kedvezményes szerzésének alapjául szolgálhatnak. Annál is inkább van ez így, mert az Európa Tanács Joggal a Demokráciáért Európai Bizottsága (Velencei Bizottság) ajánlására tekintettel alakultak ki ezek a törvényi feltételek.
2.) A kifogásban szereplő másik érv szerint azért érint nemzetközi kötelezettséget a kérdés, mert a trianoni békeszerződés szabályai szerint az elcsatolt területeken élők a magyar állampolgárság kizárásával az utódállam állampolgárságát szerezték meg. Az Alkotmánybíróság ezzel az érvvel sem értett egyet, hiszen a kérdés nem az állampolgárság kollektív visszaállítására irányul, hanem kérelemre történő honosításra.
3.) Nem értett egyet az Alkotmánybíróság azzal az érvvel sem, hogy az Alkotmány diszkriminációt tilalmazó rendelkezésével ellentétes a kérdés, így az az Alkotmány módosítását jelentené, ami a népszavazás lehetőségét kizárná. Ez az érvelés azért nem helytálló, mert az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelménye nem jelenti azt, hogy a jogalkotó indokolt esetben sem tehetne különbséget társadalmi csoportok között. Márpedig jelen esetben a különbségtétel indoka a Magyarországhoz való erőteljesebb kötődés.
Források:
Parragi Mária: A magyar állampolgársági jog és a külföldön élô magyarság, Kissebbségkutatás, 9. évf. 2000. 1. szám, http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/2000-1/5.htm
Tóth Pál Péter: Az állampolgárságtól megfosztva, Kisebbségkutatás - 9. évf. 2000. 3. szám,
http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/2000-3/7.htm
Ádám Magda: Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról, História XXIV. Évf. 1. szám
Nagy Boldizsár: Kettős állampolgárság Nemzet, állam, polgár: kísérlet fogalmi rendteremtésre,
http://www.martonaron.hu/kettosallampolgarsag/tanulmanyok/tan_02.html
Kisteleki Károly: A magyar állampolgárság fejlődéstörténete a kezdetektől a rendszerváltozásig,
http://www.martonaron.hu/kettosallampolgarsag/tanulmanyok/tan_21.html
Nagy Károly: A nemzetközi jog, valamint Magyarország külkapcsolatainak története, Antológia Kiadó és Nyomda, Lakitelek, 1995.
Nagy Károly: Nemzetközi jog, Püski Kiadó, Budapest, 1999.
Tóth Judit Miért nem lehet, ha szabad A többes állampolgárság a nemzetközi és az európai közösségi jog felől
http://beszelo.c3.hu/03/10/03toth.htm Forrás: Beszélő, 2003. október
Nagy Boldizsár KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁG Nemzet, állam, polgár: kísérlet fogalmi rendteremtésre; Élet és
Irodalom, 2004. május 7. http://www.fuggetlenek.com/cikkek/cikk180.htm
Végel László: Kettős identitás - kettős állampolgárság; Élet és Irodalom, 2003. augusztus 15. http://www.martonaron.hu/kettosallampolgarsag/tanulmanyok/tan_04.html
Tóth Judit: KETTÔS ÁLLAMPOLGÁRSÁGOT NÉPSZAVAZÁSSAL? AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG DÖNTÉSÉRÔL; Fundamentum. - 2004, 2. sz. - p. 88-96.
http://www.martonaron.hu/kettosallampolgarsag/tanulmanyok/TothJudit_Fundamentum.pdf
Vincze Gábor: Állampolgárság és kisebbségpolitika Romániában a II. világháborút követô években; Magyar
Kisebbség 1999. 2-3. (16-17.) szám http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg/9902/m990217.htm
Tóth Judit: Mit ér az útlevél, ha magyar? Amaro drom, 1999. december-2000. január
http://www.akm.tti.hu/toth_judit_mit_er_az_utlevel_ha_magyar.htm
Tóth Judit: A diaszpóra jogállása a Magyar Köztársaság jogrendjében - Van-e diaszpórajog ;
Kisebbségkutatás - 8. évf. 1999. 2. szám http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg/9902/m990209.htm
[2]