Heraldikai lexikon/Istenítélet

http://mek.oszk.hu/04700/04735/html/21.html

Névváltozatok:

istenítéletek (ordáliák) (Kállay 1831. 290.), ferri candentis judioium: tüzes vasnak hordozása által-való próba (Pápai/Bod 667.)

Rövidítések:

Az istenítéletet kötelező érvénynel a bíró határozta el, a bajvívást a felek szabad akaratukból vállalták és el is állhattak tőle. Minden orinalia az egyház felügyelete alatt állt, míg a bajvívásokra polgári bíróság előtt került sor. Csak a legfőbb bíróknak volt joga elrendelni. Gyakran megesett, hogy az istenítéletet más törvényszék előtt tartották, mint amelyik azt elrendelte. A tüzesvas- és a forróvíz-próbában résztvevő felek bizonyos összeget kellett fizetniük a közreműködő papnak, amely a szabolcsi zsinat (1092. 28. pont) határozata szerint két pensa volt a tüzesvas- és egy pensa a forróvíz-próbáért, de nem mind a per bírójának, hanem egyházi jövedelemként. Az 1094 körüli esztergomi zsinat határozata szerint a tüzesvas próbát Quadragesima vasárnapján a kitűzött helyen tartják. A tüzesvas-próba helyszíne többnyire a templom volt, melynek megtartására néhány templom kiváltságot kapott. Kálmán király törvénye a püspöki és káptalani templomokat, Nyitra és Pozsony templomát említi külön is. A külföldi források szerint a próbához mindig ugyanazt az 1 vagy 3 fontos vasat kellett használni, melyet a püspök felszentelt. Ha ez elveszett, a templomban nem tarthattak többé tűzpróbát, amíg a püspök egy újabb felszentelt vasat nem küldött.

A templomba a papon és az ítéletnek alávetett személyen kívül senki sem léphetett be, miután oda az ítéletre szolgáló tüzet bevitték. Az illető a templom közepére lépett és miután a tüzes vasat a tenyérbe helyezték, a kitűzött téren a puszta kézzel fogott vasat háromszor körbe hordozta. A Váradi regesztrum szerint a kezet bekötözték és lepecsételték (nehogy az égés hatását kenőccsel csillapítsák), majd három nap múlva kibontották. Ha a kéz sértetlen maradt, kimondták az adott személy ártatlanságát. Ha a pecsét sérült volt, a kezet nem vizsgálták, hanem kimondták a bűnösséget.

A tűzpróbát Magyarországon a 13. század végéig tartották, Csehortszágban a bárók tiltakozása ellenére 1364-ben, törölték el, de Ausztriában még 1485-ben is gyakorolták. A Váradi regesztrum csak 1235-ig említ ordináliákat. A 1279-es budai zsinat nem törölte el a tüzesvas- és a forróvíz-próbát, de megtiltotta a papságnak, hogy ezen ordináliáknál semmilyen módon ne működjön közre. Károly Róbert a törvénykezési reform keretében az ordináliák rendszerét is igyekezett megváltoztatni. (Pesty 128. skk.)

A tüzesvas- és forróvíz-próbákra a törvény a püspöki és káptalani székhelyeken kívül Pozsony, Nyitra, Nagyvárad, később még Óbuda és Arad főegyházait jelölte ki. 1214-ben Budán került sor tüzesvas-próbára. Kálmán király dekrétumában (I. könyv, 22. fejezet): "Judicium ferri et atque in aliqua ecclesia fieri interdicimus, nisi in sede episcopali et maioribus preposi turis, nec non Posonii et Nitrie." (Pesty 87.)

A vallásos érzetüktől hajtva sokan zarándokoltak Váradra, Szent László sírjához, hogy az istenítéletre ott kerüljön sor. Így pl. 1304-ben a peres felek a Pozsony megyei Szentgyörgyről zarándokoltak Váradra, hogy ott kerüljön sor a bajvívásra, de a sír dicsfénye olyan nagy hatással volt rájuk, hogy elálltak az eskütételtől és a birtok fölött egyezségre léptek. Végül Károly Róbert a törvénykezési reformja keretén belül eltörölte a Szent László sírjánál történő esküvéseket, a tüzesvas- és a forróvíz-próbákat.

A perbeli bizonyításnak az egyik szabályos formája az eskü volt, melyet, "az ország szokása szerint" végeztek. A földesküt a vitás földterületen tették le, mely úgy történt, hogy az illető és eskütársai megoldott övvel, mezítláb és egy marék földet fejük fölé tartva a szokásos szavakkal esküdtek.

Az istenítéleti párviadalok többségét karddal folytatták le. Az egy-egy elleni párviadalok sorsszerű kimenetelének gondolata az ókori hagyományokra tekint vissza (legismertebb az Iliász, a bibliai történetek közül Dávid és Góliát küzdelme, valamint a sumér–akkád ékírásos eposzokban fennmaradt híres párviadal, Gilgames és Enkidu epikus küzdelme), amely a középkorban sokáig népszerű maradt. Akkor kerülhetett sor fegyveres küzdelmekre, amikor a perlekedő felek nem tudtak megegyezni. Az egyik legkorábbi magyarországi említése az Aranybulla 12. artikulusában őrződött meg: „A megholtak feleségét, azokét, akik bírói ítélettel halálra ítéltettek, vagy párbajban elestek, vagy bármilyen okból haltak meg, csalárd módon ne fosszák meg hitbérüktől.” Erdélyben a szász városok közül a szebeni számadáskönyvek adnak hírt arról, hogy eskü megóvása, birtokperek és örökösödési viták esetén alkalmazták az istenítéleti párviadalokat.

Magyarországon előre meghatározták, hogy lóháton vagy gyalogosan történjen a küzdelem, amely a király, a nádor, a vajda, az országbíró, a városi bíró vagy más előkelők jelenlétében történt az előre kijelölt, erre alkalmas és erre rendszeresített bajvívó helyeken. Az előírások szerinti lovagi fegyverzetben leggyakrabban kardokat alkalmaztak. Több olyan hűtlenségi esetet is ismerünk, amikor egy szál ingben és egy karddal kellett vívniuk, ezt nevezték „meztelen” párbajnak. A perdöntő párviadalokban a nők, az idősek, a gyermekek, a papok és a XIII. századtól a zsidók általában nem vettek részt, azonban maguk személye helyett egy bajnokot, bajvívót (pugil) állíthattak. Amennyiben mégis nő vívott férfival, a férfiút övig gödörbe állították.

A pugilok, azaz bajvívók bizonyosan rendszeresen gyakorolták kardforgató tudományukat. Társadalmi felemelkedésükre, akár birtokszerzésre vagy nemesség elnyerésére számos magyarországi példa utal.

Irodalom

Sashalmi-Fekete Tamás: A kardhoz kapcsolódó eszmék és rítusok a középkori és kora újkori Magyarországon, különösképpen Erdélyben és Székelyföldön. In: BÍRÓ CSILLA – NAGY DÓRA szerk.: Magyarságkutató Intézet évkönyve 2022. A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 62. Budapest, 2023. 415-445. [1]