Heraldikai lexikon/Pandúr
A szlavón katonák bátorságát és a Horvát, szlavón határőrvidékiek hősiességének hírét terjesztette a XVIII. századi Európában Trenk Ferenc báró (674. kép) és pandúrjai. Igazából itt van az, az alkalom, hogy néhány szót szenteljünk arra az emberre, aki a nevét egy mai falunak adta és, akit a Horvát történelemben is följegyeztek. Szlavóniában jó néhány hatalmas uradalmat birtokolt, mint: Bresztovácot, Pakrácot, Pleternicát és Velikát, a pozsegai vármegyében, valamint Nutárt, Szerém vármegyében. Porosz vére, itáliai születése, osztrák állampolgársága okán, valamint módos szlavón és horvát főúrként, báró Trenk Ferenc a maga 38 évnyi életével, viharos életet élt meg. Kétszer ítélték halálra, mindkétszer megmenekült; négyszer sebesült meg az un. örökösödési háborúban, Mária Terézia királynőért harcolva; 102-szer állt ki párviadalra, mesélik, hogy pandúrjaival, 10.000 franciát, poroszt és bajort vetettek rabságba, vagy öltek meg. Meggondolatlansága, keményfejűsége, hamarisága és erőszakossága, de személyes büszkesége miatt is, 1747. végén életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a morvaországi Brünn melletti Spielbergben, ahol 1749-be halt meg. Az osztrák monarchia történetében olyan harcosként jegyzik a nevét, aki kiemelkedőt nyújtott, az osztrák örökségért folytatott harcokban, az 1741-től, 1748-ig tartó, osztrák örökösödési háborúban, amikor is sok európai uralkodó (XV. Lajos francia, V. Fülöp spanyol, Don Karlo nápolyi, III. Auguszt lengyel, II. Frigyes porosz, Károly Emánuel szardíniai, Károly Albert bajor király, stb.) vitatta Mária Teréziának a Habsburg Monarchia örökségéhez való jogát, apja, VI. Károly halála után, akinek nem voltak fiú örökösei. Fényes hadi sikerei voltak Trenknek a maga 1.000-3.000 pandúrjával Sziléziában (1741-1742), Bajorországban (1742-1743), Bajorországban és Csehországban (1744-1745), valamint a Németalföldön (1746). A parancsnoksága alatt álló katonai egységet, Trenk pandúrjai név alatt ismerték. Ezt a katonaságát először önkéntes és rendes közkegyelemben részesült szlavóniai hajdukokból (betyárok, zsiványok, rablók) állította össze, utóbb erőszakosan toborzott szlavóniai jobbágyokból. Trenk pandúrjai kiemelkedtek bátorságukkal, de fegyelmezetlenségükkel, erőszakosságukkal és fosztogatásaikkal is. Vonzotta a figyelmet a ruházkodásuk is. A ruházatuk, un. török módi volt: vörös sipka, vörös, csuklyás felöltő, kék nadrág, a nyakukban vörös kendő. Ekkoriban a horvát katonaság gyakran hordott az európai hadszíntereken vörös kendőt, melyből a Horvátokról (latinul Crovat) elnevezett, akik először viselték, kravátli nyakkendő fejlődött ki. Trenk Ferenc bárónak tekinthető a katonazene megalapítása is. A törökökkel azonos szerepű, katona zenészek kísérték a pandúrjait, akik tizenkét zenésszel, dobosokkal és furulyásokkal alkottak egy zenekart. Trenk pandúrjai után, minden európai hadseregben bevezették a katonai zenekarokat711.
báró Trenk Ferencnek (1711-1749) máig fennmaradt az emléke a népben és, akivel Szlavónia szerte, állandóan büszkélkednek.
711) Báró TRENK FERENC (Reggio-Calabria, 1711. 01. 01-Spielberg-Brno, 1749. 10. 04.) (674. kép), Trenk Iván és Keiler von Hargvatten (az ismert kurlandi hercegi családból), harmadik gyerekeként született. A legidősebb bátyja, 1707-ben született és 1725-ben, egy megvadult lovak által felborított kocsival szenvedett halálos balesetet a Diakóvár és Szlavón Bród közti úton. A másik bátyja, 1709-ben született és 1731-ben tisztviselőként, Bécsben halt meg. Ferenc apja, báró TRENK IVÁN (1652-1743. 02. 11.), 1683-ban lépett át a porosz hadseregből az osztrák katonaság szolgálatába, ahol feltehetően több mint hat, évtizedet töltött el. Mint zászló kezdte katonai pályafutását és alezredesként, a Bródi Erőd parancsnokaként fejezte be. A von Trenck család a de Schorlak, Schakulak et Meiken előnévvel igen régi család volt, akiket a közép Német, Frankenreis környékén emlegetnek a középkor vége felé, 1450. körül kelet Poroszországba települtek át. Báró Trenk Ferenc gyermekként féktelen és akaratos volt és ilyen is maradt egész életében. Iskoláit a magyarországi Sopronban és Pozsegán a jezsuitáknál végezte. Hét nyelven beszélt. A gimnázium után katonai szolgálatba állt, tizenhat évvel később visszatért szlavóniai birtokaira, mivel apja, és mind két bátyja halála után egyedüliként ő maradt. 1731-ben vette feleségül Tillier feldmarsall leányát, akitől négy gyermeke született. Már 1737-ben megözvegyült, mivel felesége és összes gyermeke pestisben meghalt. Hat évig tartó házassága alatt atyja birtokain élt, ahol vadászattal és gazdálkodással múlatta idejét, továbbá összefogdosta a szlavóniai útonállókat (hajdukok), akik a XVIII. század első felének folyamán sok kárt okoztak a parasztoknak és a nemeseknek. A családi tragédiája ösztönözte arra, hogy katonai hivatásának szentelje magát. Amikor IV. Károly király visszautasította Trenk felajánlkozását, hogy 4.000 katonára támaszkodva megtámadja Boszniát, orosz katonai szolgálatba lépett át, ahol két évet töltött el. A török elleni háborúban vált híressé és előbb kapitánnyá, később őrnaggyá lépett elő, a parancsnokaival való összetűzése miatt Kijevben halálra ítélték. Az utolsó pillanatban kegyelmet kapott és száműzték Oroszországból., ezután 1740-ben visszatért szlavóniai birtokaira. Már a következő évben Trenk Ferenc bekapcsolódott az örökösödési háborúba és engedélyt kapott Mária Terézia királynétól, hogy saját költségén felfegyverezzen egy pandúr csapatot az előzetesen kegyelemben részesített útonállókból. Trenknek a katonai sikerek, 1741-ben őrnagyi, 1742-ben alezredesi, 1743-ban ezredesi rangot hozott. Minden hadisikere ellenére makacs és fékezhetetlen jellem volt, továbbá hajlott a civakodásra és a párbajok kiprovokálására, ami Trenknek számtalan ellenséget szerzett, akik bevádolták a királyi és a katonai bíróságok előtt, elkövetett és el nem követett tetteiért. Három vizsgálat után, amit 1745-1747-ig folytattak le, megfosztották tiszti rendfokozatától és vagyonától, továbbá életfogytiglani börtönre ítélték, ahol két évet él és ezalatt megírta az emlékiratait.
Források: Karaman, I. 1977: 201; Kempf, J. 1910: 186-193; 1914: 61-71; Pavličević, D. 1961: 83-87; iić, 1896: 85-93; 1900.