Heraldikai lexikon/Sisakdísz

Névváltozatok: crista: czimer, Id quod in capitibus avium quarundam est (Szikszai Fabricius 1619. 102.[1]), sisak-fedél, taréj (Nyiri 1835. 320.), sisak taraja vagy orma (Nagy Iván 1872-1875. 14.), a sisak orra (Bárczay 4.), sisakdísz (Századok 1869. 493.), boncs (Turul 1908/2. 53. [Thallóczy]), taraj (Thallóczy 1897. CCLV. lap), czímerfej (Bizonfy Ferenc: Hungarian-English Dictionary. Magyar-angol szótár. Budapest, II. 1886.² 73. [2]), ékítmény (Kristó Anjou. háb. 239.), dísz (Forgon 108. Új Idők lexikona XIII. 3264.), clenodium (Hampel József ArchÉrt. 1888/3. 195.[3]), sisaktoll <speciális sisakdísz> (Forgon 549.), képlet (figura) (Nagy Iván III. 44.), taréj (Nagy Iván VI. 21., Ipolyi Arnold 240.), sisaktaraj (TESz I. 437.), tarajalakú sisakdísz <pávatollakból> (Pór Antal ArchÉrt. 1903. 14. [4]), sisakforgó (Kiss Farkas Gábor 44.), címerfedél (Turul 2000/1-2. 47. l.), orom-dísz (Szendrei János Turul 1884/4. 146.), sisakoromdísz (Szendrei 1896. 187.), oromjegy (Zolnay-Vajay ArchÉrt. 1984. 110.[5]), oromdísz (Holl ArchÉrt. 1984. 110.[6]), boncs (lófarokból font bóbita, cafrang)[7], sisaktorony; criſtatus: tzimeres, bokrétás, criſtata galea: bokrétás ſisak, criſtula: tzimeretske, taréjotska (Pápai/Bod 173.), orom (Magyar Kálmán ArchÉrt. 1975. 120.[8]), Sd., Sd.-alak (Tóth I. 1909. 225., 352.), felső czimer <sisak+s.> (Ghyczy Pál Turul 1904/1. 5.), sisak oromdísz (Szendrei 1896. 128.), crista: sisaknak tollbokrétája (Verseghy 1826. 65.), crista in scutis: tollbokréta a czímerben (Uo. 121.), orrjegy

fr: cimier, timbre, en: crest, de: Helmkleinod, Cimier, Zimier, Helmzier, Kleinod (a 14. sz. 2. felétől mutatható ki, mely az ófelnémet chleinodi 'kis, finom' zierlich 'kecses' származéka; az addigi Zimir kifejezést, melyet a teljes fegyverdíszre értettek <Schmuck der Rüstung>, később a sisakdíszre is átvitték), r.de: Groyr, Krayir <bizonytalan eredetű középkori kifejezések, talán sisakdíszt (Helmschmuck, Helmkleinod) jelentettek> (Oswald 170.), cs: klenot, la: coronaria, apex, galeatum, fastigium, cimerium (Rink 16.), corona, apex seu imposita figura (Uo. 17.)

"[Pápai Páriz Ferenc, Ars heraldica című művének XIV. fejezetében:] A sisaknak kiegészítő része a sisakdísz (Crista); a tetőt (apex) hajdan lófarkokból készítették, most (1695) strucz tollából készítik. A Careseket azért nevezték Gallusoknak, mert kakastollakat viseltek sisakjokon, de nem csak tollakat, hanem egész madáralakokat is viseltek sisakdíszűl, sőt rémállatok, oroszlán, grif, sphinx, chimera, sirén, pegasus stb. képeit is." (Deák Farkas: Az első magyar czímertan. Turul, 1883/3.[9])

Rövidítések:

A sisakdísz a sisak tetejére felerősített térbeli alakzat. (Az angol heraldikában sisak nélkül, sisakkoszorún vagy sisakkoronán is előfordul.) A pajzs után a címer legfontosabb alkotórésze. A francia eredetű címer szó jelentése sisakdísz volt.

Az egyik legrégibb sisakdísz Vilmos, Hollandia grófjának 1205-ös címerében

Tolldísz római sisakon

Magyar Anjou-címer, 1337-1374

Károly Róbert (1307-1342) dénára

Kolos fia Kolos királyi apród sisakdíszadománya, 1332. 2. 14.

A sisak tulajdonképpen a sisakdíszek viselése által vált címertartozékká. A csatában nagy távolságból is felismerhetővé tette a harcost, de nagy súlya miatt nem viselték teljes díszében, csak a lovagi tornán és ünnepi alkalmakkor.

Míg a pajzson levő címer az ellenfél felé fordult, a sisakdísz a csatában azt jelezte, hogy merre harcol a király vagy egy lovag. Bizonyos fajta védelmet is nyújtott, mert mérsékelte a fejre mért csapást. A lovagi tornák egyes küzdőszámainak célja az ellenfél sisakdíszének letaszítása volt a sisakról. A torna előtti címerszemlén is a sisakdíszeket állították ki. Ezért Európa legnagyobb részén az oromdísz alapvető fontosságot töltött be a lovagi és címerkultúrában. Gyakran szolgált a család egyes ágainak megkülönböztetésére, ami a közép-európai heraldika sajátsága. Egyes címerábrák vagy ábra-kompozíciók eredete a sisakdíszekre vezethető vissza, mint pl. Bogomér, liptói főispán és a tőle leszármazó családok címerében a koronán nyugvó trombitát tartó kar. Hasonló esetek, már a 14. századtól előfordulnak. Néha a sisak a sisakdísszel a pajzsra kerül, máskor a sisakdísz a sisakkoronával látható a pajzson. Sisakdíszre emlékeztet a Bebek és az 1412-es Forgách címeres pecsét.

A sisakdísz használata

A címercsere és a király megmenekülésének jelenete, Képes Krónika

A soproni Geissel család 14. századi sisakdísze

Henry de Percy 1301-es lovaspecsétje

Osl nemzetségbeli Kanizsai István, szlavóniai helytartó pecsétje, kettős sisakdísszel 14. század

14. századi címerek az aacheni kincsbõl

A sisakok díszítésének igénye már az ókorban felmerült. Elsőként valószínűleg Angliában jelent meg. Innen valók az első sisakdísz-leírások is.

A sisak ormára tollakat és egyéb díszeket tűztek, hogy a lovag felismerhető legyen a csatában. Népszerűek voltak az olyan segédsisakdíszek is, mint a sasszárnyak és a bölényszarvak. Ezek még nem valódi sisakdíszek, mert nem a viselőjét jelképezték, csak alkalmi módon utaltak rá, illetve céljuk a valódi sisakdísz kiemelése, hordozása, kiegészítése volt. Geoffroy Plantagenet 1127-es roueni lovaggá avatásán a gróf pajzsán látható oroszlánok közül egyet a fején viselt süvegére is ráfestettek. Ez azonban még nem valódi (plasztikus) sisakísz. A hagyomány szerint azonban Geoffroy rekettyeágat hordott a a sisakjára tűzve és innen ered a dinasztia neve is, ami már több joggal tekinthető sisakdísznek, de ez is csak egy mondai hagyomány. Az efféle alkalmi alakzatok viselése azonban előkészíthette az utat a valódi sisakdíszek számára, melyek nyilvánvalóan nem egy légüres térben, hirtelen jelentek meg. A sisakdíszek mellett fontos szerepet töltöttek be az ezeknél valószínűleg korábbi eredetű, különféle sisakokra és süvegekre helyezett tollforgók, melyekért hatalmas összegeket is kifizettek (pl. a daru- és kócsagtollas forgóért), melyek a társadalmi állást is kifejezték. Spanyolországban büntetést kellett fizetnie annak, aki tollbokrétát jogtalanul viselt. Az angol peerek egyik jelvénye volt a tollforgó is a cím, a sisak és a korona mellett.

A plasztikus sisakdíszek a 12. század végén jelentek meg a sisakokon. Általánossá a 13. század második felében váltak. A legkorábbi ismert valódi sisakdísz Flandriai Balduin 1197-es pecsétjén maradt fenn. A német-római birodalomban a 13. század óta mutatható ki. Csehországban Vítek z Prčice 1220-as pecsétje tartalmazza. A legrégibb sisakdíszek kétségtelenül a szarvak, sasszárnyak, páva-, kakas-, strucctollak, szarvasagancsok, zászlócskák, állatok, emberi törzsek. Ilyen például Mihály zólyomi és szepesi ispán (1273), Baldus szepesi ispán (1299), a zólyomi Doncs mester, a Kontok és a Drugethek sisakdísze. Az első teljes címerek 1230 tájáról valók, melyeken az oromdíszes sisak a pajzs fölött látható.

Noha korábban már léteztek címerek, melyeket a viselőjük saját maga vett fel, az első címeradományok a 14. században sisakdísz-adományok voltak. Ezek használata a 14. század közepén-végén fontosabbnak tűnik, mint a pajzson található jelképek használata. Jól mutatják ezt a korabeli sisakpecsétek folytatásai, a teljes címert ábrázoló pecsétek, melyeken a sisakdíszek nagysága jóval meghaladja a pajzsokét, ha azok szerepelnek a pecséten. Míg pl. Drugeth Vilmos nádor 1337-es pecsétjén a pajzs és a sisak egyforma nagyságú és a sisakdísz aránytalanul kicsi, addig Szécsényi Simon országbíró 1395-ös pecsétjén a sisak és a pajzs egyforma nagyságú ugyan, de a sisakdísz már aránytalanul nagy. Ez a sisakdíszek fontosságának megnövekedését mutatja a 14. század közepétől kezdődően a század végéig, ami egész Európára jellemző jelenség. A sisakdísz szolgált megfelelőnek ahhoz is, hogy (a címerpajzsok osztása előtt) az idegen dinasztiából származó magyar királyok (Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond) az államcímer sisakdíszén viselhessék a saját családi címerüket. A címereket (sisakdíszeket), a csatában viselt ismertető jelképeket az ellenség is ismerhette, hiszen pl. az 1330. évi hadjáratban Havaselvén Károly Róbert és Dénesfia Dezső azért cserélt címert, azaz sisakot és sisakdíszt („Rex autem mutaverat armorum suorum insignia..."), hogy a király kimenekülhessen az oláhok által felállított csapdából. Így ábrázolta ezt a Képes Krónika miniátora is (72a lap).

Magyarországon (és egész Európában) az első sisakdíszt, kiterjesztett szárnyú sólymot, az Ernyei Hercegh család állítólagos őse, Imre fia Miklós kapta 1326-ban Károly Róberttől. Az oklevél szövege tartalmazza a sisakdísz magyar nevét (cymer) is, záradéka pedig azt sejteti, hogy már a király valamelyik elődje is adományozott címert Magyarországon. (1327-ben a Balassa családbeli Doncs mester részesült címerjavításban.) Európai viszonylatban is ritka a Geissel patríciuscsalád 14. századi máig fennmaradt eredeti sisakdísze, melyet később ovális pajzzsal egészítettek ki és a soproni volt bencés (középkori ferences) templomban maradt fenn. Bőrből csuklyaszerűen kiképzett kecskefejet, a család címerállatát ábrázolja. A 17. század végéig a pecsétvésés az ötvösök mesterségéhez tartozott. Az ötvösinasoknak egy ún. "helymes" mesterremeket, vagyis sisakos, azaz sisakdíszes pecsétet is kellett készíteniük a vizsga letételéhez. A helym (de: Helm, 'galea') szó pedig megvan már a Besztercei Szójegyzékben (1380–1410) között.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 körül) is.

A 13. század első éveiben a sisakdísz a német pecséteken és más országokban is a címer mellett látható, mint önálló jelkép. 1240 táján már örökletes lett. A 14. században a sisakdíszek már csak a heraldikában maradtak fenn. Németországban, Ausztriában, Magyarországon és Svájc nagyrészén változatosak a sisakdíszek. A középkor végén a német befolyás alatt álló heraldikai rendszerekben több címer egyesítése esetén egy pajzson az eredeti címerek sisakdíszeit is megtartották a pajzs fölött. A brit oromdíszek egyszerűek, általában csak egy fordul elő a címerben. Franciaországban és az Ibériai-félszigeten egyre hanyatlott a használata, míg teljesen meg nem szűnt. Franciaországban nem tartották a címer jelentős alkotórészének, ezért előfordult, hogy a címerviselők azt a saját tetszésük szerint megváltoztatták. Az olasz heraldikában különleges sisakdíszeket használtak. A német, közép-eutrópai és skandináv sisakdíszek általában megismétlik a pajzsképet vagy azt tükrözik, ami teljesen ismeretlen gyakorlat a Brit-szigeteken, ahol a pajzsbeli kép általában valamilyen mesteralak. Ott a pajzs és a sisakdísz két külön, egyenrangú, de önálló, a címerviselőt egyaránt jelképező szimbólum, amit jelez az angol crest 'sisakísz' szó gyakori (laikus és szakszerű) használata különféle összefüggésekben (pecsétmező, levélpapír), ami már a legrégibb címerekben is megjelenik sisak és sisaktakaró nélkül, közvetlenül a pajzson.

A nők és az egyházi személyek általában nem viseltek sisakdíszt, ami azt fejezi ki, hogy nem vesznek részt a háborúban. Ez alól kivétel volt Jeanne d'Arc 1429-es címere. Néha a pajzs fölötti sisak nélküli ábrázolásokat, melyek a sisakdísz szerepében állnak, a magyar heraldikában címerfedélnek is nevezik. Ilyenek például az egyházi heraldika rangjelölő kalapjai és zsinórjai. I. Rákóczi György, erdélyi fejedelem címeradományain általában hiányzik a sisakdísz. Ez olasz címerfestő jelenlétére is utalhat az erdélyi dvarban, mert az olasz heraldikában ritkák a sisakdíszek. Néha a sisakdísz a lovaspecséteken csótárdíszként vagy fejdíszként megjelenik a ló fején is, mint pl. de Warenne, Surrey grófjának a lovaspecsétjén, Henry de Percy 1301-es pecsétjén, Owain Glyndwr (1354 k. - 1416) lovas ábrázolásán.

A hadviselésből a 16.században tűntek el a sisakdíszek. A 19. század romantikus légkörében néha újra megjelentek az előkelő származású urak összejövetelein. Például az orosz lovassági gárda sast viselt az ünnepi sisakján, a porosz személyes gárda ezrede a porosz sast hordta, míg a bajor lovasság oroszlánt viselt sisakdíszként.

"A reneszánsz heraldika a címersisak használatát is a művészi koncepciónak rendelte alá. A sisak pajzsra helyezésének egyik szabálya volt, hogy oldalt dőlt pajzsnál a sisakot is oldalt, egyenes pajzsnál a sisakot is szembe kellett fordítani. A reneszánsz címereknél ez sem érvényesült következetesen. Mindjobban háttérbe szorult a sisakdísz is. Az Anjou-korban még két sisakdíszt is ábrázolhattak egy pecséten. Kanizsai István szlavóniai helytartó saját családi sisakdíszére helyezte rá a királyét, minthogy az ő nevében kormányozta a tartományt. A XVI. századra a sisakdísz fokozatosan díszítőelemmé süllyedt." [10]

A sisakdzísz megrajzolása és leírása

A sisakdísz a címer örökletes tartozékai közé számít. A leggyakrabban összefügg a pajzsbeli képpel és a pajzs színeivel. A pecséteken és érmeken helyettesítheti az egész címert is.

Az eredeti sisakdíszeket fából, bőrből, tollból, papírból, pléhből, kötött anyagból, textilből, esetleg aranyból, ezüstből és drágakövekből készítették. A sisakhoz hozzácsavarozták vagy hozzákötözték. A címerben térben ábrázolták. Mindig a sisak irányát követi, de ez alól vannak kivételek, főleg ha több sisak van egy pajzson.

A sisakdíszt általában térben ábrázolják - eltérően a címer legtöbb alkotórészétől - , hiszen tényleges használata során a csatatéren is térbeli képződmény volt a sisak tetején. A sisakdísz soshasem áll magában (hiszen ekkor címerjel lenne), hanem, sisakon, sisakkoszorún vagy sisakkoronán helyezkedik el, van azonban példa arra is, hogy a sisakdísz közvetlenül a sisakon, a sisaktakaró szövetén áll. Néha a teljes pajzsbeli kép alkotja, olykor azonban csak egy részét ismétli meg vagy teljesen különbözik attól, illetve más címerképpel együtt fordul elő.

Az emberek és állatok általában növekvő helyzetben szerepelnek a sisakdíszen. Előfordulhat szinte az összes címerábra a segédsisakdíszekkel vagy azok nélkül. A korai sisakdíszek megismétlik a pajzsképet és a lovagok ténylegesen viselték a csatában és a lovagi tornán. Innen ered az a heraldikai szabály, hogy a sisakdísz nem lebeghet a pajzs fölött, hanem a sisakon kell nyugodnia. Az Angliában elterjedt lebegő sisakdíszek antiheraldikusak. Később, különösen a 18. században Németországban is vétettek ezen szabály ellen.

A címer helyes arányai

A sisak és a sisakdísz együttes magassága megegyezik a pajzs magasságával. A teljes címer így lesz a legarányosabb és legharmonikusabb. Leonhard szerint a pajzs, a sisak és a sisakdísz kölcsönös magasságának arányát a következő képletekkel lehet kifejezni: 13. század - 2:1:1, a 14. század eleje - 3:2:3, a 14. század vége - 2:2:4, 15. század - 3:2:3.

Lásd még

sisak, címer, címerleírás, forgó (fejdísz)

Iopolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest 1854.