Heraldikai lexikon/Számszeríj

Névváltozatok:

baliſta: ſzámſzer-íj, baliſtarium: lövöldö́zö́-hely, baliſtarius: lövöldö́zést tanitó meſter (Pápai/Bod 79.), aclis: el-lövö́ fegyver, nyíl (uo. 13.), catapulta: számſzeríj, catapultarium pilum: számſzeríjhez-való nyíl (uo. 101.), emiſſio baliſtarum: szám-ſzeríjnek el-lövése (uo. 233.), scorpio: szám-ſzeríjscorpionarius: számſzeríjes (uo. 553.), nyilpuska (Szendrei 1896. 294.), számszer (Pór Antal, Századok 1896. 141.[1])

Rövidítések:

A számszeríj szerkezete

A középkori számszeríj rétegezett szarulemezekből összeragasztott ívből álló, ágyazattal és tusával ellátott nagyobb méretű íj volt. Az ágyazat vájatában található az elsütő szerkezet, amelynek legfontosabb alkatrésze a csontból faragott dió volt. A dió alkotóján kivájt csatornába az ív húrkötegből álló felajzott idege került. Az alsó (ellentétes oldalon levő) vájatba pedig a lehúzó karnak, a ravasznak rövidebb vége feküdt be, ami a dió elfordulását akadályozta meg.

Felhúzás előtt először a diót kézzel hátra kellett forgatni mindaddig, míg a lehúzó kar kisebbik karjának vége a dió alsó vájatába be nem ugrott. A diót ebben a helyzetében a lehúzó karra ható nyomás rögzítette. Ezután került sor a felajzásra, illetve felhúzásra. Lövéskor a lehúzó kart, a ravaszt a tusához szorították, miáltal annak kisebbik karja kiemelkedett a dió vájatából, a dió szabadon elfordulhatott és így a ráakasztott húrköteg előrecsapódásával kiröpítette a nyílvesszőt.

Az ágyazat felső szintjén kivájt csatornába fektették a nyílvesszőt. Ennek leesését a tusára erősített, a dió felett áthajló rugózó fémlemez-nyelv akadályozta meg. Az ágyazat elülső részére erős szíjkötéssel felerősített vaskengyel került, amely a kézi erővel történő felhúzásakor a lábfej befogadására szolgált.

A számszeríj felhúzására a kéz ereje, illetve a láb kinyújtásakor kifejtett erő nem volt elegendő, ezért a harcosnak vagy pedig a vadásznak kisegítő készségre volt szüksége.

XV. századbeli ábrázolásokon megfigyelhetjük hogy a számszeríjat kezelő harcos ülő helyzetben, mindkét lábát az ívnek feszíti, a húrt pedig mindkét kezébe fogja és hátrafelé húzza a dió csatornájához. Igen egyszerű eszközzel segítettek magukon: az övre felfüggesztett vashoroggal, amelynek segítségével állva is fel lehetett húzni a számszeríj idegét. A számszeríjat lefelé fordították, kengyelébe (étrier) behelyezték a lábfejet, az ideget pedig beakasztották az övön függő horogba. A lábat mindaddig nyomták a föld felé, míg az ideg a dióba nem kapcsolódott (XIX. t. 3).

Ezen meglehetősen ritka felhúzó horgokból (ném. Spannhacken, franc. crochet) a Történeti Múzeum fegyvertára három példányt őriz (a naplóba vaslakatként bevezetve). A horgokat a dunántúli nagyobb erdőségekben találták. Ebből arra következtetünk, hogy vadászok használták. Boeheim szerint ilyen felhúzó horogpéldányt a párizsi Tüzérségi Múzeum gyűjteménye őriz.1 [1 Boeheim: Waffenkunde 410.]

Használatuk a XVI. század elejéig tartott, amikor ezeket a motollás, csigakerekes (angol), majd pedig a forgattyús (német) — régi magyar nevén tekervény — felhúzókészülékek váltották fel.

A csákberényi erdőségben talált felhúzó horog hossza 130, a forgó henger hossza 50 mm, tehát ez a felhúzó horog 50 mm széles hevederszalagra vagy bőrszíjra volt felfüggesztve. A henger átmérője 25 mm. A forgó hengeres tag beiktatásai két célt is szolgált. Az áthajlított hevedernek vagy szíjnak húzásánál történő igénybevételét nagyobb felületre vitte át, másrészt pedig elfordításnál az esetleges csúszást elhárította ezáltal a heveder vagy szíj kopását kiküszöbölte, élettartamát meghosszabbította. A felhúzó horog oldalkeretét három pálcatag merevíti (XIX. t. 2.). A kiskajdacsi horog rövidebb, hossza mindössze 100, a beiktatott hengeres tag hossza 55 mm, átmérője az előbbi példánnyal azonosan 25 mm. A harmadik példány számnélküli darab, valószínűleg szintén Csákberényből származik, hosszai 90, a hengeres tagé 46 mm, átmérője 22 mm. Mindkét példány két-két pálcataggal merevített (XIX. t. 1.).

Ezen utóbbival csaknem azonos képet találunk a bécsi Művészettörténeti Múzeum XV. századából származó egyik kártyafigurájának számszeríjas lövészén.2 [2 Franzenschuld, Jahrbuch d. Kunsthistorischen Sammlungen d. allerhöchsten Kaiserhauses, Bp. II. 1884, 98.]

A kártyalap értékszáma V-ös, színe fehérrel és pirossal hétszer vágott magyar címer. A kártyalapon ábrázolt lövész (Schütz) számszeríját lövésre készen tartja, baloldalán az övre akasztva függ rövid, késszerű kardja (Bauernschwert, Hauswehr), előtte pedig az alul kiszélesedő testű, nyílvesszőket tartó tegez. Elől a test közepén találjuk az övön a számszeríj felhúzó horgot, fehér bőrre, valószínűen ebben az esetben szövött hevederre függesztve (XIX. t. 4.).

1430—1440 körüli évekből származó egyik kódex számszeríjas harcosának övéről a felhúzó horog függ alá. A kilövendő nyílvesszőre puskaporos zsákocska van kötve, tehát gyújtó nyilat lő ki, nyilvánvalóan ostromlott vár területére (XIX. t. 5.)3 [3 Essenweis, Quellen zur Geschichte der Feuerwaffen. В. I. tábla, f. kép. Hauslab-féle gyűjteményben Bécsben. Vö.: Demmin, 904.]

További XIII—XIV. századi ábrázolásokat Demmin közöl művében (a prágai Welislaw-féle képes bibliából).4 [4 Demmin, Die Kriegswaffen, 902.]

Violiet le Duc munkájában számszeríjas harcos képét látjuk, öve elején függő horoggal húzza fel a fegyverét. Violiet a horgot füllel ellátott, meghajlított végű, egyszerű vaspálcaként ábrázolja, eredetiben nyilván nem látott ilyen eszközt és így hamis képet nyújt róla.5 [5 Violiet le Duc, Dictionnaire Raisonné du mobilier français, 420—421.] Ezzel az egyágú horoggal számszeríjat felhúzni nem lehet.

Az V. és VI. kötetében megadott rajzokon már kétágú horgok szerepelnek, de itt sem az eredeti példány után, hanem elképzelés szerint.6 [6 Violiet, i. m., V. k. 22. 24. 25.; VI. k. 141]

Eredeti felhúzó horogpéldányokat a külföldi fegyverrégészeti szakirodalom nem közöl.[2]

A számszeríj használata

A számszeríj használata nálunk a 14. század folyamán terjedhetett el. Az 1395 körüli Besztercei szójegyzékben zomoserig (szomoszeríjj) alakban fordul elő, ami a szláv "samostrelij", "samostrilj" ('önmagától lövő') szóra vezethető vissza. Ez arra utal, hogy a számszeríj Cseh- és Lengyelország felől érkezhetett hozzánk, elsősorban mint vadászfegyver. Először Németországban is vadászfegyverként terjedt el, ahol a 13. században már általános volt. A számszeríjhoz a vadásznyilak két fő típusát használták.

Borbála királyné 1431-ben kézíjakért és nyilakért ír Kassa városához. Kassán már a 14. században is nagyon elterjedt mesterség volt az íjjártó (arcufex, balistarius, bogner). Kassán 1394-1404 között János bogner (1394—1398), Miklós arcufex (1395—96), Miklós köcherer (1395) <tegezkészítő>, Hensil ambroster (1395—96), Lőrinc bogner, Stenczel bogner, Dyonisius arcufex, Tamás arcufex (1395), Barlabas arcufex (1395—1403), Jakab bogner, Howil Miklós arcufex, Wedener Mihály arcufex (1397), Andreas balistarius (1401—1402) fordul elő. 1431-ben Bogner Andrást, 1454—1480 közt Bogner Miklóst említik, 1461-ben Lazarus de Novacivitate balistarius és Nicolaus de Sátor, 1464-ben Kuncz (Konrád) Mosch de Nyssa nyertek Kassán polgárjogot. 1466-ban Bogner Mihály, 1473-ban B. István, 1483-ban B. Lázár, aki a mészáros-utcán lakik és 1 1/2 adót fizetett, 1487—1517-ben B. Márton, 1490-ben B. László szerepel. György, gyöngyfűző mester (1468-1476) 1468-ban nyert polgárjogot Kassán, s ezért egy számszeríjjal fizetett. Lázár kassai balistariust (számszeríjjártót) 1466-ban említik. A kassai tegezgyártók (Köchermacher) 1461-ben a nyereggyártókkal voltak egy céhben, míg a nyílhegyeket a sarkantyúsok (calcariator) készítették, akik a lakatosokkal társultak.

A számszeríj (balista, armbrust) használata még a 15. században is széles körben divatozott. Az ellenséggel szemben a városi polgárság kezdte használni. A német lovagság mint lovagiatlan fegyvert megvetette. Az egyház sem nézte jó szemmel a használatát, amikor az első keresztes hadjárat óta Franciaországban és Anliában mindinkább elterjedt. Az 1139-es lateráni zsinat meg is tiltotta a keresztyének elleni használatát s csak a hitetlenekkel szemben engedélyezte. Ennek ellenére a 12. század végén Oroszlánszívű Richárd angol, és Fülöp Ágost francia király számszeríjas gyalogos és lovas csapatokat szerveztek.

A számszeríj előnye a kézi íjjal szemben abban állt, hogy pontosabban lehetett vele célozni, és a kilőtt nyílvesszőnek is sokkal nagyobb volt a röpereje. A kézi íjjal viszont sokkal gyorsabban lehetett lőni. A gyakorlott nyilas a kézi íjjal egy perc alatt hét nyílvesszőt is kilőhetett, míg ugyanennyi idő alatt a legjobb számszeríjas is legfeljebb csak két nyilat tudott kilőni. Emellett a kézi íj kezelése is sokkal könnyebb volt. Ez lehet az oka, hogy a könnyű fegyverzethez és szabadabb mozgáshoz ragaszkodó magyar harcos jobban szerette a kézi íjat.

Lásd még:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_KOZL_TechnTortSzle_03/?pg=98&layout=s