Névváltozatok:

jelkép – jelvényezi (Nagy I. 101.), auguraculum: jövendö́lö́ hely, augurale: jövendö́lö́k' jegyek, tzimerek, augurales libri: jövendö́lö́k könyveik, augurium triſte: roſz jel (Pápai/Bod 75.), symbola, symbolus: szer, jel, jegy, liber ſymbolicus: olly könyv, a' mellyben bé-foglalt tudományt közönségesen vallanak (uo. 604.)


Rövidítések:

http://www.warfare.meximas.com/15/Graduale-184r.htm --- szimbolikus ábrázolás a Mátyás graduáléból

Mátyás címere kút és homokóra emblémákkal
Mátyás címere hordó és méhkas emblémákkal
Sárkány és kettős korona embléma
Nádasdy Ferenc exlibrise, Georgius Subarich, bécsi rézmetszőtől, 1646

Áldásy Antal 1923-ban (Címertan. Bp., 1932. 34.) teljesen elutasította a címerek szimbolikus értelmezését. Kivételt csak a beszélő címerekkel tett: "Általában azonban a címerképeknek bizonyos meghatározott jelentést tulajdonítani nemigen lehet, mert ezzel a monda és a költészet tereire kalandozunk el, és veszélyeztetjük a heraldika tudományos jellegét."

Püspöki Nagy Péter viszont mindenben a mögöttes értelmet kereste (Zseliz. 174-176.)


Mátyás király különösen kedvelte a szimbólumokat. Emblémái ma csak a Corvinák egyik csoportjában találhatók meg, valamint az előkerült padlócsempéken és néhány épületplasztikán. Antonio Bonfini, aki 1486-ban lett Budán Mátyás történetírója, azonban leírja, hogy Mátyás az emblémáit a királyi palota kapuira, a termek boltozataira is ráfestette. A Budán készült padló­csempéken az Aragóniai-ház emblémái mellett Mátyás két emblémája is megjelenik, a kút és a homokóra. A nyéki villa fríztöredékein látható a hordó és a méhkas, az aragóniai gyémánthegyet közrefogva (Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában I. Bp., 1966.). A Corvinák közül csak az 1485 után készült kódexekben jelennek meg emblémák, melyeket Attavante degli Attavanti, valamint a Fora-testvérpár, Gherardo és Monte di Giovanni készítettek. Valamennyi kék alapon ecsetarannyal készült. Összesen tizenkét emblémát és tizenegy címert különböztethetünk meg.

Hoffmann Edith feltételezése szerint az emblémákat a humanista műveltségű, firenzei művészek alkották, de formai kialakításuk az Attavante műhelyben történhetett. Feltehetőleg az emblémák Mátyás személyére, személyiségére vonatkozhatnak. Használta a hollót, kaptárt, hordót, homokórát, kovakövet, sárkányt, kettős koronát és koronát. Ezek más udvarokban nem voltak fellelhetők, míg a gyémántgyűrű és az armilláris gömb helyet kapott az Esték, Sforzák és Malatesták családjában is.

A 16. századi korai barokk emblémás könyvekben más emblémát, gyémántgyűrűt tulajdonítanak Mátyásnak. Ez a hagyomány egyébként a művelt közvéleményben egészen a 20. századig tovább élt. Mátyás ugyanis gyémántot viselt bajelhárító imprésaként ezzel a latin jelmondattal: „Durat et lucet” (Kitart és fénylik). Mátyást már a kortárs humanisták is a gyémántgyűrűvel azonosították. A lengyel királyi udvarból Budára érkezett Filippo Buonaccorsi, avagy Callimachus (1437–1496), itáliai származású humanista egyik versében Mátyás gyémántját ellenfele, Frigyes német-római császár heraldikai állatához, a sashoz hasonlítja, s a versenyben természetesen most is a magyar király jelvénye győzedelmeskedik. Másik költeménye Mátyás mindhárom jelvényét, a gyémántot, a hollót és a gyűrűt együttesen énekli meg. Ez a jelmondat és impresa először Jacobus Typotius (1540–1601/1602) Prágában kiadott metszetes könyvében jelent meg, melynek metszeteit Aegidius (Gilles) Sadeler készítette. (TYPOTIUS, Jacobus: Symbola divina et humana pontificvm imperatorum regum ex musseo Octavii de Strada civis Romani. Accessit brevis et facilis isagoge Jacobi Typotii. Prága, I-III. 1601–1603. ) Az az ékköves gyűrű a Hunyadi-címer ikonográfiájában gyökerezik, hiszen a Hunyadi János, Magyarország kormányzója által nyert címerbővítő oklevél (1453) címerleírásában a holló csőrében már ékköves gyűrű van. Ezt a mottót a 19. század heraldikai irodalmában említi Palliser (Mrs PALLISER, Bury: Historic Devices, Badges, and War-cries. London, Sampson Low, Son & Marston, 1870. 64. 1. jegyzet). Végső forrása azonban Giovanni Ferro (1582–1630) lehet, aki Mátyás emblémájaként említi. (Giovanni Ferro: Teatro d’Imprese. Venezia, II. 1623. 277.)

Pulszky Ferenc szerint a gyémántos gyűrű Mátyás megtörhetetlenségét jelképezi, acél és kova a lángész szikráját, a méhkas a szorgalmát, a gémeskút az igazságosságát, a glóbusz az emberi sorsot, amely a csillagoktól függ, a hordó Magyarország nemes borát jelképezi (Magyarország archeológiája II. Bp. 1897.). Fitz József szerint a méhkas a szorgalmat, a hordó a takarékosságot, a glóbusz a hatalmat, a gyűrű a hűséget, a kút az elmélyedést, az acél és kova a szellemet, a homokóra az idő helyes felhasználását, a sárkány pedig a bátorságot szimbolizálhatja (Mátyás király Emlékkönyv születésének ötszázéves fordulójára II. Bp., 1910.). Berkovits Ilona is hasonlóan vélekedik, kivéve a hordót, amely szerinte a kapzsiságot jelképezi (Berkovits Ilona: A magyarországi Corvinák Bp., 1962. p.46.).


A szimbolikus címerszemlélet és az emblémagyújtemények kiadása különösen a 16-17. században terjedt el. Zrínyi Miklós könyvtárában megvolt Gabriel Rollenhagen, Nucleus emblematum selectissimorum (Arnheim, 1611) című műve. A II. Rudolf prágai udvarában élő Jacobus Typotius, Symbola Diuina et Humana Pontificum Imperatorum Regum című gyűjteménye (Prága, 1601–1603) leírja a Szentháromság, majd az összes jelentős európai uralkodó, pápa, kardinális, herceg valós vagy kitalált emblémáját és jelmondatát.

A szimbolikus emblémahasználat nagyon fontos szerepet töltött be a képek 16–17. századi funkciói között. Ilyen volt a vallásos emblematika vagy Loyolai Szent Ignác Meditációi. A vallásos emblematika a valóságosnak tekintett képekből indul ki a meditációhoz, Szent Ignác viszont kifejezetten a belső, elképzelt kép elsődlegességét vallja, és a materiális megjelenítés ennek csak a spirituszától megfosztott külső formája. Az olvasó feladata a kép által inspirált oratio interior, belső beszéd, ima, meditáció megfogalmazása, amelynek kimunkáltsága utánozhatja az oratio exterior, a hangos megszólalás, az élőbeszéd retorikus ékességét. Mind a katolikus, mind a protestáns oldalon népszerű volt ez a fajta képhasználat, amely az emblematika révén készen kínálta a meditációra alkalmas morális témákat is. A jezsuiták különösen élen jártak ebben a módszerben és ennek oktatásában is. A jezsuita gimnáziumok, így Zrínyi iskolája, a grazi collegium tananyagába is beletartozott a retorikai és a poétikai osztályokban az emblémák készítése, és a tanterem falait is emblémákkal kellett díszíteni: a falra kerülhetnek „pajzsok [címerek], templomok, sírok, kertek, szobrok; város, kikötő, hadsereg leírásai, valamelyik szent tettei, néhány paradoxon, úgy hogy képeket illesszünk hozzájuk, kizárólag a rektor engedélyével, amelyek megfelelnek a javasolt emblémának vagy témának”. Ennek a jezsuita emblémahasználatnak és az iskolai oktatásban való szerepének emléke az 1637-ben, Pozsonyban kiadott Agalmation apargmaticum (kb. Zsengeáldozatok kicsiny emlékműve). A nagyszombati gimnázium elsőként végzett baccalaureusai egyrészt a címlapra szánt, de meg nem jelent címerről írtak költeményeket (ez a Szűzanyát ábrázolta volna, kezében Jézus feliratú könyvvel, jobbjában a Filozófia Almája, feje felett a Szent Korona, jobbra Magyarország négy folyója, balra a kettőskereszt, a három hegy a lába alatt), másrészt pedig különféle témákat kaptak meg kidolgozásra (három hallgató pl. egy elefántot kapott az ormányán felirattal), amelyet emblematikus források segítségével (pl. Pierio Valeriano hieroglifái) oldottak meg. Zrínyi négy évvel korábban járt – és akkor is csak nagyon rövid ideig – a nagyszombati gimnáziumba, azonban az ilyen alkalmi emblémakiadványok kiadása gyakori volt a jezsuita gimnáziumokban. A grazi gimnázium, az egyetlen iskola, ahol Zrínyi egy szemeszternél többet töltött el, épp 1631-ben, Zrínyi ottléte idején adott ki egy hasonló művet, amely III. Ferdinánd Mária spanyol infánssal kötött házasságához gratulált ötven rézmetszetes emblémával.

A világi művészetekben a kor szinte minden irodalmi műfaját – sőt tágabb értelemben szinte minden kulturális, művészeti, zenei produktumát – át- meg átjárta az emblematikus reprezentáció. Nemcsak az irodalom nyelvén próbálták explikálni a kép-szöveg együttes tartalmát, hanem a politikai iratok, egyetemi publikációk, halotti beszédek nyelvezetét is megtermékenyítették az emblematikus közlésformák. A litterae, „az írásos szellemi termékek összességének” minden területén megjelennek az emblémákra visszavezethető üzenetek, akár a képek szövegre fordításával, akár képek nélkül. Ez egy bricolage-jellegű, a meglevő szimbolikus elemekből barkácsolásszerűen új, összetett szimbolikus üzeneteket előállító metódus volt. Thomas Nashe, a 16. század végének egyik legszellemesebb, pikareszkregény-írója hosszú embléma- és devizaparódiájába is beillesztette egy kitalált lovagi torna roppant hosszadalmas leírását. Nashe műve kitűnően mutatja be az emblematikus látásmód kiterjedését szinte minden társadalmi közlésformára: „ A nyolcadik [lovag] páncéljának minden hüvelykjére kacsozó, tüskés galagonyabokrot metszettek, melyből azonban (miként lator atyának nemes gyermeke) szépséges májusi virágok illatozó bimbói keltek, melyeknek (miként az május havának természete szerint való) nagy és erősen szagló illatuk vala. Hótól fodros sisakja tarajának ívén magányos fülemüle ült szoros kalitkában, mellében tövis, csőrében ezen szavak szalagjával: Luctus monumenta manebunt. A bokornak tövénél, melyet acélkötényére metszettek, pöfeteg, fekete varangyok hevertek levegőért tátogatva, meg nyár-éltű szöcskék harmatra áhítozva, valahányan féktelen szomjúságtól fojtogatva az árnyéknak híján. Ez vala peniglen a jelmondat: Non sine vulnere viresco, azaz nem ugrom, csak ha gát áll elibém, értvén pedig e szókat a varangyokra és egyéb földi férgekre, kik elébb erőit kiszíva élősködének gyökerei között, ámde elűzettenek mostan, és kevés híján szomjúságtól fúltak.” 111-123. A kor szimbolikus értelmezésének felet meg a fiktív genealógiák szépirodalmi összeállítása és a családi címer eredetének, valamint a család eljövendő fényes tetteinek a felvázolása. Így pl. Francesco Bracciolini (1566–1645) eposzában a Medici család Herinta és Batrano törzsökéből születik, a Medici-címert Batrano hozza létre, mikor az utolsó ütközetben, Armallo legyőzése után védangyala befejezi a címerképet. Ehhez hasonlóan a Károly Emánuel szavojai uralkodó megrendelésére készült L‘Amedeide, Gabriello Chiabrera (1552–1638) eposza a család eredetének leírásához felhasználja a címer ikonográfiáját is. Margherita Sarrocchi (1560–1617) és Belmonte Cagnoli (1565-1639) eposza azonban még tovább megy. Az enumeratiók során az ismeretlen hősöket általuk kitalált címerekkel látják el, melyek mind a korabeli impréza- és emblémaalkotási divatot követik. Nem kell persze bonyolult imprézákra gondolni, sokkal inkább csak az eposzi címergyár sorozattermékeire: a pogány Bleda címere egy farkas, mely épp bárányt mardos, Panduttoé egy párduc, mely szarvast tép, a kun Asceltoé könnyező krokodil, Zanardo királyé mézet lopó medve, vagy a keresztény táborban ravasz rókát, kacsára leső sólymot látunk. 172. Ennek ellenére Zrínyi Szigeti veszedelmében egyetlen szimbolikus címerleírás sem szerepel, beleértve a saját címerét is, noha a XI. énekben sisakdíszre van utalás:

Vid mégyen előttök, mint gállya tengeren,
Kinek sok vitorlája lebeg az égben,
Mert rettenetesen structollat fejében
Mozgatja forgószél, dárda forog kézben. (XI, 52)