Heraldikai lexikon/Szovjet heraldika

A Szovjetunió és más szocialista országok heraldikája, amelyet egységes módon kommunista heraldikának is lehetne nevezni. A szovjet heraldika stílusára, címerszemléletére stb. a Szovjetunióban kialakult politikai eszmerendszer és ennek jelképvilága nyomta rá a bélyegét, ami uniformizáló hatással járt az összes többi szocialista ország állami és kommunális jelképeinek a szimbolikájára is. Fennállását az 1917. nov. 7-i ún. nagy októberi szocialista forradalom kezdetére, illetve a Szovjetunió létezésének idejére (1922-1991) lehet tenni, noha egyes kommunista és diktatórikus országokban (Észak-Kórea, Kína, Belorusszia, Dnyesztermenti Köztársaság, Mozambik) az elvei még ma is teljes egészében vagy részben érvényesülnek. Máshol a napjainkig használtak efféle állami szimbólumokat (Laosz 1975-1991, Mongólia 1960-1992, Benin 1975-1990, Burkina Fasso 1984-1997, stb.). Egyes országokban (Magyarország, Litvánia, Lettország, Grúzia, Moldova, Indonézia) a kommunista jelképeket (vörös csillag, sarló és kalapács) önkényuralmi jelképeknek, az állami terror szimbólumainak tartják, ezért a használatukat a törvény tiltja.

A szovjet heraldika története

A szovjet heraldika történetében két fő vonulat különíthető el. Az egyik a politikai és ideológiai meghatározottság, amely a maga rendeleteivel, a jelképek ideológiai alapú létrehozásával kialakította a szovjet típusú címerek vagy inkább emblémák ikonográfiáját, a mögöttük álló kommunista ideológiának megfeleve. A másik a tudományos kutatás vonulata, mely a Szovjetunióban visszalépést jelentett ugyan a korábbi cári időkhöz képest, hiszen a címertant a régi rezsim úri tudományának nyilvánították, mely nem élvezett támogatást a központi állami szervek részéről, sőt inkább a megtűrt diszciplínák határvonalán helyezkedett el. Ennek ellenére azonban a heraldikai kutatások a Szovjetunióban meglepő módon mégsem szűntek meg teljesen, és jóval kiterjedtebbnek is nevezhetők, mint egyes volt kommuniata országokban, közte Magyarországon is, ahol a heraldika művelése a szocializmus évei alatt egy ideig szinte teljesen lehetetlen volt.

Az Oroszországban az 1722 óta létező heroldi hivatalt (герольдия), majd a Szenátus heraldikai osztályát (Департамент герольдии Правительствующего Сената) 1917 májusában az ideiglenes polgári kormányzat a Szenátus harmadik osztályává (3-й департамент Сената) nevezte át. Ezt 1917. november 22-én, azaz 15 nappal a bolsevik puccs után betiltották. 1918. április 13-án az igazságügyi népi komisszariátus határozata a korábbi heroldi szervezetet Címermúzeum (Гербовый музей) néven tudományos intézménnyé alakította át. 1918. június 1-jén a múzeumot a központi levéltári igazgatóság (Главное управление архивным делом) alá helyezték. Az összes iratát a Szovjet Szocialista Köztársaság Központi Állami Történeti Levéltárában (ЦГИА СССР; Центральный государственный исторический архив СССР) helyezték el.

Ennek a múzeumnak a keretén belül továbbra is lehetőség nyílt a heraldikai tudomány művelésére és meglepő módon viszonylag kiterjedt publikációs tevékenység folyhatott. Ez nemcsak a központi, moszkvai szintre érvényes, hanem a tagköztársasági és helyi szintekre is.

A szovjet heraldika, mint tudományos diszciplína V. K. Lukomszkij (Владислав Крескентьевич Лукомский, 1882—1946) [1] tevékenységével vette kezdetét, aki egy régi katolikus hercegi családból származott. 1918-ig a Szenátus heroldi hivatalában dolgozott, tagja volt a cári időkben létrejött orosz genealógiai társaságnak(Русское генеалогическое общество), majd a Címermúzeum alkalmazta, ahol heraldikai kutatásokat végzett és címertani szakvéleményeket dolgozott ki. Itt az orosz heraldika minden elérhető eredeti forrását is megőrizte. Később a múzeumot a történeti segédtudományok kabinetjévé (Кабинет вспомогательных исторических дисциплин) alakították át.

A heraldikusok többsége a származása és az általuk művelt címertan "úri" tudománya miatt emigrációba kényszerült. A sztálini korszakban a többi értelmiségihez és tudóshoz hasonlóan a heraldikával foglalkozóknak is állandóan a letartóztatás veszélye miatt kellett rettegniük. 1935. március 24-ének estéjén Lukomszkijt is őrizetbe vették, de szerncsés módon délutánra már szabadon is engedték. 1942 februárjáig az ostrom alatt álló Leningrádban élt, de miután leégett a háza, innen sikeresen Moszkvába evakuálták. Szergej Trojnyickij (1882-1948) már nem volt ilyen szerencsés. 1917-ben tagja volt az ideiglenes kormány jogi bizottságának, mely a nemzeti zászló és címer kérdésével is foglalkozott. 1927-ben leváltották az Ermitázs Múzeum igazgatói tisztségéből, az alkalmazott művészetek osztályának igazgatójává nevezték ki, ahol 1931-ig maradhatott. Innen az "első osztályban kitisztítottként" (вычищен по первой категории) távolították el, az Ermitázsban való munkavállalás lehetősége nélkül. 1935-ben "tásadalmilag veszélyes elemként" letartóztatták és a feleségével három évre Ufa városába száműzték, ahol a helyi múzeumban dolgozott. Csak 1989-ben rehabilitálták.

A szovjet történészek heraldikával elsősorban a Szovjetunió címerével (emblémájával) kapcsolatban foglalkoztak (a létrehozásuk története, a jelképek változásai, stb.). A heraldikát ideológialilag megbízhatatlan, a történelmi múlt megismerése szempontjából lényegtelen tudománynak tartották. A szimbólumok propagandacélú felhasználásának lehetősége csak az 1970-es években, a szovjet ideológia krízisével egy időben került előtérbe. Ennek hatására megnövekedett a szovjet címerekkel foglalkozó művek száma, de ezeket is az ideológiai szempontok határozták meg. Az 1970-es és a korai 1980-as években sikertelen kísérlet történt a heraldika tárgykörének a kijelölésére. Ennek hatására a címertan egyfajta megadiszciplína lett, melynek feladata volt nemcsak a címerek, hanem egyúttal a zászlók, pecsétek stb. vizsgálata is. Ennek eredményeképpen az 1980-as év szovjet heraldikai műveinek bibliográfiájából (Библиография советских публикаций по геральдике за 1980 год) hiányoztak a szűkebb értelemben vett címertani tanulmányok.

A szovjet idők végén, a glasznoszty (1985-1991) keretén belül lehetőség nyílt az első heraldikai egyesületek létrehozására is. 1987. szeptember 10-15-én tartották Moszkvában a faleristák klubjai össz-szovjet társaságának (Всесоюзное объединение клубов фалеристов, ВОКФ) első országos összejövetelét. A heraldikai jelvények amatőr gyűjtőinek társaságaként jött létre. Ezen határozták el a ВОКФ és egy heraldikai szekció létrehozását. Az 1988-as donyecki összejövetelen eldöntötték a regionális irodák létrehozását. 1989-ben alakult meg a szevasztopoli és minszki, 1990-ben a moszkvai helyi szervezet. A helyi klubok össz-szovjet egyesületének keretén belül létrejött a heraldikusok szekciója (Секция геральдистов) is. Ez az 1989-es nulladik kiadás után 1990-ben kiadta a saját hírlapját, Вестник геральдиста címmel, mely ma is létezik, mint a Союз геральдистов России kiadványa (az orosz heraldikausok szövetsége; 1987-ben jött létre a ВОКФ heraldikai szekciójának utódszervezeteként). Az orosz heraldikusok szövetsége (Союз Геральдистов России) 1990-ben alakult meg, mely 1987-ben a korábbi vexillológiai egyesület heraldikai részlegéből kiválva önállósult és a Szovjetunió 1991-es felbomlása után, a mai Oroszországban is működik. Néhány egykori szovjet tagköztársaságban is (Belorusszia) vannak helyi szervezetei.

1990-ben jött létre a gyűjtők össz-szovjet közössége (Всесоюзное объединение коллекционеров) moszkvai, valamint a numizmatikusok klubjainak össz-szovjet közössége (Всесоюзное объединение клубов нумизматов), Kalinyingrádi székhellyel. A Szovjetunió 1991-es felbomlásával ezek a szervezetek megszűntek.

Ami a szovjet heraldika politikai és ideológiai jellegét illeti, ezt a felhasznált jelképek ideológiai szemlélete határozta meg. Ennek értelmében a korábbi feudalista és kapitalista címerekkel szemben a szovjet címerek egy új politikai jelentéssel bírnak, melyek a szocialista társadalmi rendet fejezik ki.

A Szovjetunió címerének 1923-as elfogadását követően helyi szinten tovább folytatódott a kommunális jelképek létrehozása. Állami és helyi szinten folyamatosnak nevezhető a velük kapcsolatos állami és helyi törvények, rendeletek, szabályozások meghozatala is, általában korlátozó jelleggel. Ilyen volt pl. az 1970-es években a Központi Bizottság rendelete az útmenti heraldikai jelképek eltávolításáról a városokban.

A legrégibb kommunista jelkép az ötágú vörös csillag volt, melyet Marx és Engels a küzdelemben elhulljatott vér jelképeként használt. Azt is kifejezte, hogy fajtól, nemtől, osztálytól függetlenül minden ember vére ugyanolyan. Az 1910-es évek végén a kommunista forradalmakban kialakult országok és szervezetek is használták (Szovjet-Oroszország, Vörös Hadsereg, Magyarországi Tanácsköztársaság, Bajor Tancsköztársaság, stb.), mint internacionalista jelképet, majd a szocialista országok zászlóin, címerében, katonai jelzéseiben is megjelent.

Az eredetét tekintve a legelterjedtebb nézet szerint az osztrák-magyar és német frontról 1917-ben Moszkvába visszatérő orosz katonák tömegeit úgy különböztették meg a helyőrség katonáitól, hogy a tisztek fém csillagokat osztottak ki közöttük, hogy azokat viseljék a sapkájukon. Amikor ezek a katonák csatlakoztak a bolsevik forradalomhoz, a csillagot a szocializmus vörös színére festették és ezzel megalakították a Vörös Hadsereget. Ekkor vált a Szovjetunió és a kommunizmus jelképévé is. Öt ágát az öt kontinensként is magarázták, ami visszautalt a "Világ proletárjai egyesüljetek!" kommunista jelmondatra, kifejezve a kommunizmus világméretű győzemének célkitűzését.

A sarló és kalapács a bolsevik forradalom alatt vált szovjet jelképpé, noha a helyi heraldikában már korábban is előfordult. A bolsevik propagandában 1917 táján jelent meg. A munkások (kalapács) és a parasztok (sarló) szövetségét fejezte ki, egyfajta eszményi, idealista szemléletmód szerint. A forradalom után a szovjet társadalom gerincét alkotó társadalmi osztályok békés együttműködését volt hivatva kifejezni.

Az egyszerű vidéki munkások és parasztok semmit sem tudtak Marx és Engels társadalmi elméletéről. Nem voltak tisztában a proletár forradalom és a kommunista ideológia alapelveivel sem. Korábbi társadalmi képüket megbízható módon a cár alakja, mint a nemzet atyja határozta meg. A régi rezsim bukásával új szimbólumokra volt szükség. Az új társadalmi célokat és a forradalmi ideológiát a tömeges mobilizáció és a társadalmi reformokban történő részvétel biztosítása érdekében egyszerű és érthető módon kellett mindenki számára kifejezni. A forradalom a proletariátust dicsőítette, az egyenlőség eszméjét hirdette, a nemzetközi munkásság utópiáját vázolta fel, élén Oroszországgal. A forradalom vezetői 1918-tól új jelképeket és szertartásokat kezdtek bevezetni, melyek célja a hagyományos orosz kultúra háttérbe szorítása és ennek az új forradalmi internacianalizmussal való felváltása, a nemzeti jellegek elhomályosítása volt. A régi jelképeket újakkal váltották fel, melyek a proletariátus hősiességét és nemes küzdelmét dicsőítették. A vöröset a forradalom színének (és a nemzet újjászületésének, az 1905-ös és 1917-es mártírok elhullajtott vérét jelképező szimbólumnak) nyilvánították, ami a hagyományos világképben a húsvét, Jézus feltámadásának a jelképe volt.

Az 1917-es polgári forradalom első napjaiban a tömegek mindenhol hozzáláttak a gyűlölt cári rezsim szimbólumainak (címerek, zászlók, szobrok) az eltüntetéséhez. Az ideiglenes kormányt megbuktató új bolsevik kormánynak a régi cári jelképeket országszerte új szimbólumokkal kellett felváltania. Lenin egy "szobor-propaganda" tervet dolgozott ki, melynek értelmében a közterek régi szobrait mindenhol a nyugati szociális és politikai reformerek (Marx és Engels) szobraival kellett felváltani. Ezeket gyakran nyilvános ünnepség keretében avatták fel, amivel egy új hagyományt és az ünnepek új rendszerét akarták létrehozni (március 8., május 1., novenber 7.). A cári kétfejű sast a vörös csillaggal helyettesítették. Ez a folyamat egészen 1935-ig tartott, amikor végül a kétfejű cári sast a Kreml homlokzatán is felváltotta a vörös csillag.

1917-ben Lenin (1870-1924), a Szovjetunió első vezetője és Lunacsarszkij (1875-1933), bolsevik művelődéspolitikus, esztéta, Felvilágosodási népbiztos pályázatot írt ki az új szovjet címer megalkotására. A győztes terv a sarló és kalapács lett, felkelő nap fölötti földgömbre helyezve, ami a kommunista ideológia internacionalizmusát és remélt világméretű győzelmét jelképezte. Ezt két oldalról búzaszálak övezik, melyek vörös szalagokkal vannak körbetekerve, rajta a Világ proletárjai egyesüljetek! jelmondattal, a Szovjetunióban beszélt tizenöt nyelven. Ez a római babérkoszorúra emlékeztet, az élelmiszertermelést és a föld termékenységét fejezi ki. Legfelül a vörös csillag látható. Eredetileg a tervben egy kis kard is szerepelt, a hadsereg jelképeként, de Lenin hevesen elutasított minden erőszakos utalást. A Központi Végrehajtó Bizottság 1923. július 6-i második ülésén ezt a szimbólumot fogadta el.

Az új szimbólumok kezdetben a munkás-paraszt szövetséget, a proletariátus és a parasztság együttműködését jelképezték. Ezzel szemben a sztálinizmus idején (1924-1953) a realitás az lett, hogy Sztálin a gyors gazdasági fejlődés erőltetése miatt a parasztsággal szemben a munkásságot helyezte előtérbe, a városi munkásásság élemmiszer-ellátásának biztosítása érdekében megindult a kötelező kollektivizálás (szövetkezetesítés), a parasztok élelmiszer tartalékainak elkobzása, amivel Sztálin ukrán és orosz parasztok millióit ítélte éhhalálra. A kommunista rezsim emberek millióit küldte munkatáborba, visszaszorította a vallásgyakorlatot, lerombolta a templomokat, kivégeztette vagy elüldözte a régi társadalmi elit tagjait, bevezette a cenzúrát, megszüntette a sajtó- és szólásszabadságot, elkobozta a nagy magántulajdont, komédiává silányította a demokratikus intézményeket (választások, népképviselet), irracionális személyi kultuszt vezetett be. A társadalom minden egyes szegletében túltengett a korrupció, a kultúra hanyatlásnak indult. A kommunista szimbólumok a kezdeti utópisztikus, idilli elképzelésekkel szemben így hamarosan a zsarnokság jelképeivé váltak, de ez inkább csak a Szovjetunión kívül érvényes. Ezért a mai Oroszországban és egyes szovjet utódállamokban még ma is széles körben használják, ahol a történelmi múlt szerves részének tekintik őket.

A szovjet heraldika jellege

A szovjet heraldika egy teljesen merev, sematikus ábrázolásmód. Felülről határozták meg, nem a helyi emberek alakították ki és nem a helyi hagyományokon alapult, ezért az emberek nem is érzték a magukénak.

Ha egy-egy település egyáltalán választott magának címert, azt általában a helyi párttitkár fogadta el, és a kialakítását meghatározták a kommunista ideológia elvei. Szinte elmaradhatatlan volt a vörös csillag és/vagy a sarló és kalapács. Tiltottak voltak a vallási és a nemzeti jelképek. Megszakadt vagy háttérbe szorult a korábbi címerekkel való kontinuitás, ezért általában felhagytak a korábbi jelképek használatával. A címereknek a helyi ipar, mezőgazdaság és kultúra szimbólumait kellett megjeleníteni. Ezért a pártszimbólumok (vörös csillag, sarló és kalapács) mellett gyakoriak a fogaskerekek, gyárépületek, ipari és mezőgazdasági berendezések, bányászjelképek, mozdonyok stb. A kommunális heraldikában rendszerint megmaradtak a pajzsok, de a színtörvényt szinte sohasem követik. A címerszimbolika teljesen sematikussá és mechanikussá vált, és összességében a legdurvább módon antiheraldikus jellegű (ízléstelen, monumentális, túlzsúfolt, a színek és címerábrák arányosságának hiánya). A jelképek ideológiai meghatározottságán kívül nem voltak semmilyen (heraldikai) szabályok, sem (külföldi) minták, elvek, normarendszerek (mint a heraldika esetében), amelyeket követni kellett vagy lehetett volna. A szimbólumok lehettek pajzsra helyezve vagy teljesen hiányozhattak is.

Ez fokozottabban érvényes az államcímerek szimbolikájára. Ezek rendszerint körbe írt jelképek. A pajzsok csak kivételesen maradtak meg, mint egyes szovjet tagköztársaságokban (orosz, belorusz) vagy a magyar "Kádár-címerben" (1957-1990). Ezért ezen állami jelképek nem is nevezhetők címereknek, hanem csak emblémáknak, jelvényeknek. A körbe írt jelkép központi helyén valamilyen jellegzetes természeti, ipari, mezőgazdasági, nemzeti jelkép van (felkelő nap, földgömb, nemzeti táj, tenger, fúrótorony, vízierőmű, stb.), rendszerint a természetes ábrázolásmódnak megfelelően (ami teljességgel ellentétes a heraldika elveivel). A köralakú jelkép két oldalán egyfajta "pajzstartóként" (vörös) szalagokkal körbetekert növényi szálak (búza- és gabonaszálak, fenyőágak, tölgyágak, virágszálak stb.) láthatók. A szimbólum tetején, egyfajta "sisakdíszként" leggyakrabban a vörös csillag helyezkedik el, míg a sarló és kalapács rendszerint az embléma központi részén, az ott ábrázolt jelképekre helyezve található.

Intézmények

Гербовый музей (Címermúzeum)

Szervezetek

Союз Геральдистов России (orosz heraldikusok szövetsége), 1990-ben jött létre

Kiadványok

Вопросы истории (történettudományi lap)

Вестник геральдиста (még a szovjet idők végén jött létre, a Союз Геральдистов России kiadványa)

Irodalom

Большаков, А. М.: Воспомогательные исторические дисциплины : антропология, археология первобытная и бытовая, палеография, эпиграфика, сфрагистика, нумизматика, геральдика, генеалогия, метрология, хронология, историческая география, языковедение, дипломатика, библиотековедение, архивоведение, историография. Ленинград, 1924 (történeti segédtudományok)

Каменцева Е.И., Луппол А.Н.: Как создавался советский герб. Вопросы истории. 1962. №12.

Стрельский, Вячеслав Ильич: Источниковедение истории СССР : период империализма конец ХIХ - 1917 г. / В. И. Стрельский. - М. : Соцэкгиз, 1962 (szovjet történelem)

Е. И. Каменцева, Н. В. Устюгов: Русская сфрагистика и геральдика : [учебное пособие для вузов] Москва, 1963 (szfragisztika és heraldika)

Киселёв Г.Ф. - Сперансов Н.Н.: Эмблемы мира и труда. М., 1968

Сейфеддини, Магомед Ахмед оглу: Монеты Ильханов ХIV века / М. А. Сейфеддини ; науч. ред.: Д. Г. Капанадзе, Р. А. Гусейнов ; Институт Истории АН СССР. - Баку : Изд-во АН Азерб. ССР, 1968 (numizmatika)

Казаманова, Людмила Николаевна: Введение в античную нумизматику : учебное пособие / Л. Н. Казаманова. - М. : Изд-во МГУ, 1969 (numizmatika)

Люблинская, Александра Дмитриевна: Латинская палеография : учебное пособие / А. Д. Люблинская. - М. : Высшая школа, 1969 (a latinbetűs írás paleográfiája)

Васільеў Я., Камінскі М.: Як ствараўся герб БССР. Маладосць. 1970. №1.

Янин В. Л.: Актовые печати Древней Руси X-XV вв. М., 1970

Спасский, Иван Георгиевич: Русская монетная система : историко-нумизматический очерк / И. Г. Спасский. - 4-е изд., доп. - Л. : Аврора, 1970 (numizmatika)

Н. Н. Сперансов: Земельные гербы России = Coats-of-arms of Russian principalities = Les armoiries des villes de la Russie : XII-XIX вв. Москва : Советская Россия, 1974

Е.И. Каменцева, Н. В. Устюгов: Русская сфрагистика и геральдика : [учебное пособие для вузов] Москва, 1974 (szfragisztika és heraldika)

Нумизматический словарь / авт.-сост. В. В. Зварич ; пер. с укр. М. С. Марченко ; отв. ред. Н. Ф. Котляр. - Львов : Вища школа, 1975 (numizmatika)

Собалева Н.А.: Российская городская геральдика. Вопросы истории. 1976. №3.

Поцелуев, Владимир Алексеевич: История развития советских гербов (1917-1977 гг.) : автореферат диссертации на соискание ученой степени кандидата исторических наук. Москва, 1977 (szovjet jelképek)

В.С. Драчук[18]: Рассказывает геральдика. Москва, 1977

Драчук, Виктор Семенович: Рассказывает геральдика / В. С. Драчук ; отв. ред. Г. Г. Мезенцева ; АН СССР. - М. : Наука, 1977. - 253 с. : 2 вкл. л., гербы. - (История нашей Родины).

Н. А. Соболева: Российская городская и областная геральдика XVIII-XIX вв. Москва, 1981

Г. В. Вилинбахов: Геральдика : материалы и исследования : сборник научных трудов. Ленинград, 1983

Медушевская, Ольга Михайловна: Современное зарубежное источниковедение : учебное пособие / О. М. Медушевская. - М. : Высшая школа, 1983 (kronológia)

Н. А. Соболева: Старинные гербы российских городов. Москва, 1985

Поцелуев В.: Гербы Союза СССР. М., 1987

Г. В. Вилинбахов szerk: Геральдика : материалы и исследования : сборник научных трудов / Государственный Эрмитаж. Ленинград, 1987 (1988)

В. С. Войтюк: Союз нерушимый : в помощь художнику-оформителю и организатору наглядной агитации. Москва, 1988

Цітоў А. К.: Сімвалы новага поступу: З гісторыі Дзяржаўнага герба і Дзяржаўнага Флага БССР. Мастацтва Беларусі. 1989. №1.

А. Б. Лакиер: Русская геральдика. Москва, 1990 (Lakier új kiadása?)

Введение в специальные исторические дисциплины : [учебное пособие для вузов по специальности "История" : сборник статей] Москва, 1990 (történeti segédtudományok)

П. П. фон-Винклер: Гербы городов, губерний, областей и посадов Российской империи, внесенные в Полное собрание законов с 1649 по 1900 год. Москва, 1990