Heraldikai lexikon/Történeti források
Történeti források, a történetkutatás legfontosabb eszközei, a forráskritika a történetkutatás legalapvetőbb művelete. A forrásokat többféle szempont szerint lehet osztályozni: a történettudomány részterületei szerint (gazdaság-, politika-, had-, eszköztörténet stb.), az ún. forrástudományok (címertan, genealógia, paleográfia, oklevéltan, pecséttan, történeti statisztika és demográfia stb.) és más segítő tudományok (régészet, művészettörténet, néprajz, nyelvészet, irodalomtudomány stb.) szempontjai szerint. A hagyományos felosztás három fő csoportot különít el, lényegében a források közvetítő közege szerint: 1. tárgyi emlékek (munkaeszközök, ruházkodás, használati tárgyak, épületek, temetők, fegyverek, címerek, pecsétek, pénzek, festmények, fényképek, filmek, hangfelvételek, számítógépes adathordozók stb.), 2. íratlan szellemi hagyományok (szokások, mondák, szólásmondások, játék, zene, tánc, nyelvi örökségek: archaikus és tájnyelvek, földrajzi és személynevek), 3. írott források (a tudatos megörökítés szándékával az utókor számára készítettek: rendszerint elbeszélő források, mint krónika, gesta, annales, életrajz, napló stb.; spontán módon a közigazgatási, igazságszolgáltatási, gazdasági, katonai, egyházi és más szervezetek műközése során létrejött források, mint pl. oklevél, missilis, urbárium, tizedjegyzék, törvény, rendelet, bírósági vagy testületi jegyzőkönyv, térkép, tervrajz, sírfeliratok stb.). A források jellege szerint megkülönböztetünk: 1. elsődleges (primér) forrásokat (egykorú eseményekről, álláspontokról szólnak) és 2. másodlagos (szekundér) forrásokat (közvetve, utólagosan tudósítanak). A forrás lehet l. lejegyzett (fixált) források (írásos anyag, hangfelvételek, képi felvételek vagy tárgyak), 2. le nem jegyzett (nem fixált, fixálatlan, hagyományos, orális) források (szabadon terjesztett információk, mondák, legendák, szájhagyomány). Szűkebb értelemben egyes szerzők csak a lejegyzetteket tekintik forrásnak. Lehetnek 1. hivatalos források (egyházi, egyetemi anyakönyvek, szerződések, céhiratok, katonai feljegyzések, hivatali levelezés stb.), és 2. magánforrások, melyek szbujektívebb, intimebb, narratív jellegűek (naplók, személyi és családi levelezés, önéletrajz, memoár stb.).
Minden forrást előzetesen egységes forrásakritikának kell alávetni. Ennek elemei: 1. a formális hitelesség megállapítása (eredeti-e a forrás vagy másolat: ez utóbbi lehet tudatos hamisítvány is), 2. a tartalmi érték eldöntése (hamisítvány vagy önkénytelen, a korabeli látásmódból, ideológiából, ismerethiányból eredő hamis, téves tudósítás, illetve a tényeknek megfelelő leírás). Ezek eldöntéséhez egyrészt ún. külső kritikára van szükség, amely a források materiális jellemzőit és keletkezésük hátterét vizsgálja (íróanyag, pecsét, írásmód, a forrás keletkzésének ideje, alkotójának személye stb.), másrészt ún. belső kritikára, amely a tartalmi hitelesség kérdésével foglalkozik (elsősorban más, a vizsgált forástól függetlenül keletkezett, ún. kontroll-források bevonásával, összehasonlító kutatásával).
Áldásy a címertan forrásait írott és képzőművészeti forrásokra osztotta. A címertani források osztályozásával Gatterer is foglalkozott. Két csoportra osztotta ezeket: 1. elsőrangú források (Quellen vom ersten Range), 2. másodrangú források (Quellen vom zweylen Range). Az első csoportba sorolta a címeres és nemesi leveleket (Wappen- und Adelsbriefe), a pecséteket (Siegel) és érméket (Münzen). A második csoportba sorolta 1. az emlékműveket (Denkmäler), mint pl. az epitáfumok (Epitaphia), sírkövek (Grabsteine), festmények (Gemälde), templomi zászlók (Kirchenfahnen) stb., 2. a hűbérleveleket (Lehenbriefe), 3. az arcmásokat (Gesichtschreiber), 4. a tornaleírásokat (Turnierbeschreibungen), 5. a régi családi vagy nemzeztségi krónikákat (Familien oder Stammbücher), a hadiszemlék leírásait (Beschreibungen feyerlichen Einzüge), kölcsönügyleteket (Leihenbegängisse) stb. 6. a címergyűjteményeket (Wappensammlungen) stb. Az elsőrangú források előnye szerinte (melyekből a másodrangúak leginkább származnak), hogy mivel mindegyik részint a címerviselő használata, részint a felügyelete alatt áll, mentesek a mások által okozott hibáktól, mint amilyeneket a rézmetszők, festők, képírók stb. és az ő segédeik ötletei, művészi hozzáadásai, tévedései, részrehajlásai vagy lelkesedése idéz elő. Az elsőrangú források további előnye, hogy rendelkezünk a velük kapcsolatos összes „tudósítással”.
Magyarországon a történeti források rendszeres kiadása a 18. században kezdődött, de tömegessé csak a 19. században vált. Ezen forráskiadványok teljes vagy részleges forrásanyaggal szolgálnak egy adott időszakra, eseményre, intézményre, irányzatra, személyre, tudományterületre stb. vonatkozóan. A 19. század második felétől a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Történelmi Társulat, a különböző intézmények, egyesületek, társaságok, főúri családok stb. sorra adták ki a különféle történeti forrásokat (elbeszélő történeti irodalom, oklevelek és iratok, címerek, pénzérmék stb.).