Kovács Béla nagybátyám életírása/Légiriadó Leipzigben


Ferenc Ferdinánd és hitvese közvetlenül a merénylet előtt


Kovács Béla nagybátyám életírása


(Adalék az I. világháború történelméhez)


Egy szemtanú visszaemlékezései


Írta : Terckvart


Légiriadó Leipzigben


Légiriadó Leipzigben

Másnap reggel elindultunk mi öten az omhalti(?) pályaudvarra. Reggel ½8-kor indultunk és a sok átszállással du. 6-ra értünk oda, ez békében 20-30 perc. A papírjainkat lepecsételtettük a pénztárnál és fölkapaszkodtunk egy lassan cammogó vonatra, amely Leipzig felé ment. Útközben sok Sziléziából menekült szállt föl, asszonyok kisgyerekeikkel, tömve volt a vonat. Mi, kérésükre 8 kisgyereket a kupénkban lefektettünk. Nagyon szomorú helyzet volt. Éjjel ½ 2 órakor nagy fényesség keletkezett Leipzig külső szélében, leállt a vonat. 4 drb. úgynevezett Csörcsil karácsonyfa világította be a környéket, mintha a nap sütött volna. Nagy riadalom a vonaton, mindenki lemenekült onnan, sokan, mi is az ablakon keresztül egymást lesegítettük. Mindenki rohant és menekült. Én mondtam a barátaimnak, ha vége lesz a riadónak és a vonat ép marad, ott találkozunk. Egyik barátom velem szaladt le a töltésről. Egy vastag fa tövében egy órán át körbe szaladgáltunk, mert a légvédelmi tüzérség 24 ágyúja lőtt és a repeszdarabok fütyültek és becsapódtak a fa törzsébe is. A liberátorok 8 km magasan 120-as kötelékekben jöttek, és a környékben lévő gyárnegyedet bombázták. Mi kb. 400 méternyire egy földszintes házat láttunk, ott valaki kinyitott egy ajtót, szökellve oda mentünk és az ottani pincébe sikerült bejutni. Tele volt anyákkal, kisgyerekekkel is. Egy tankgyár, egy olajgyár és az AEG-gyár lett lebombázva.

2 ½ óra múlva végre lefújták a légiriadót. Idegileg teljesen kikészültünk. A vonat sértetlen volt, és újra elindult Graffenwöhr-be. Oda visszaérkezve közölte velünk a magyar parancsnokság, hogy utazzunk csapataink után Zalalövőre. Öt személyre szóló nyílt paranccsal elutaztunk, közben a rádióból megtudtuk, hogy Magyarország teljesen fölszabadult. Ezért Pozsonyba mentünk, ott magyar lakosok fölhívtak a lakásukba, és a parkettán matracon megaludtunk. Másnap reggel Wienbe akartunk menni, de Hegyeshalom le volt bombázva, így traktor húzta pótkocsi vitt Sopronba, ott az állomásparancsnokságon leigazoltak és parancsot adtak, hogy irány a laktanya, bevetésre induljunk be. Be is mentünk, de az első házaknál leálltunk, és éjjel a sötétben egy nagyon hosszú vonatra sikerült fölkapaszkodni. Ez sebesült német és magyar katonákat szállított. Wien felé indult éjjel a vonat. Hajnalban egyik osztrák állomáson én egy vasutast megkérdeztem, hogy ez a vonat Wienbe tart-e? Ő közölte velem, hogy 2 állomás után szálljunk le, és majd jön egy tehervonat, az visz be Wienbe. Így is történt, jött a másik tehervonat, arra átszálltunk, egy vagon ki volt lyukasztva fölső részén, ott másztunk be. 2/3-ad részig tele volt búzával, ebben aludt jó pár magyar katona. Mi is ezt tettük Wienig. Az Ostbahnhof előtti térre 3 orosz repülő láncos-bombákat dobott, a parkban dekkoltunk, a szemben lévő 6 emeletes ház találatot kapott. Innen egy vonat elvitt Sanktpöltenbe, ez a város nagyon romos volt. Útközben egy kis állomáson a német vasutas bemondta, Wienből jelentették, hogy az oroszok bevonultak és megszállták a várost.

Sanktpöltenbe a déli órákban érkeztünk. Egy nagyon hosszú vonat állt készen, hogy majd viszi az evakuálókat. A vonat tele volt, hely nem volt, a tér tele német civilekkel, kik nem fértek a vonatra. Ott találkoztunk a mi tisztjeinkkel és azok csicskásaival. Estefelé 3 üres hosszú régi stílusú vagont hozzákapcsoltak a vonathoz, ez is azonnal megtelt civilekkel, de letessékelték őket, mondván, német katonáknak van ez szánva.

Vezérkari századosunk odajött hozzánk, és a következőket mondta: fiúk bármelyikőtöknek van valami ötlete, hogyan lehetne erre a vonatra följutni, elfogadjuk azt. Én megszólaltam, hogy a 3 kocsira úgy juthatunk fel, ha szétszéledünk. A német lakosság kiabálta több ízben, hogy Auslander heraus, sőt, mivel a Debreceni Kormány már hadat üzent a németeknek, már ránk is „Sveine ungar”-t zengtek.

Ilyen körülmények között a jel az volt, hogy én a sapkámat levettem, akkor a kellő pillanatban megrohantuk a kocsit. Sikerült bejutnunk. Az egyik mellettem ülő német katona megszólalt magyarul, kérdezvén, hogy mi hová valók vagyunk. Mondtam, én szegedi vagyok. Ő azt mondta, hogy pécsi, de a volksbundistákat besorozták, így került ide. Megnyugtatott, hogy beszél a parancsnokával, és maradhatunk.


◄--- Előző lap:Katonai szolgálataim                       ---► Következő lap:Hazafelé