Wittich Zsuzsanna írásai/Luciferi Víziók/Kilencedik szín
LUCIFERI VÍZIÓK: - Kilencedik szín
Kilencedik szín
szerkesztés.jpg)
Ádám már nem is Rudolf császár udvarát látta maga előtt, hanem Párizst, a Grève piacát. Az erkély helyett guillotine emelvényen állt. Ő volt most Danton,[1] és az emelvény széléről zajos néptömegnek szónokolt. Nem volt már éjszaka, hanem fényes nappal.
Dobszóval kísért rongyos újonchad jelent meg, az emelvénynél sorakoztak.
Danton, vagyis Ádám folytatta beszédét a lelkes kiáltással:
– Egyenlőség, testvériség, szabadság! – A néptömeg válaszul azt zúgta:
– Halál reá, ki el nem ismeri!
– Azt mondom én is! Két szó menti meg a mindenfelől megtámadott nagy eszmét. Az egyik szót a jók számára mondjuk. Veszélyben a hon! És ők ébredeznek! A másik szót a bűnre mennydörögjük! Ez a szó: reszkessetek! És megsemmisülnek! Felkeltek a királyok ellenünk, s eléjük dobtuk fejedelmünk fejét! Felkeltek a papok, s villámukat kicsavartuk kezükből, visszatettük trónjára az észt! E rég üldözöttet! – kicsit gyönyörködött a tömeg lelkesedésében, aztán mondta tovább.
– Halljuk még a másik szót is, amellyel a jókhoz szólt a hon. Tizenegy hadsereg küzd a határon, és lelkes ifjúság tódul szüntelen az elhullott hősök helyét kitölteni. Vagy kell-e bánnunk, hogy a vérengző őrület a nemzetet meg fogja tizedelni? Ha forr az érc, a rossz salak kihull, de a nemesebb rész tisztán megmarad. És hogyha mindjárt vérengzőnek mondanak, vagy szörnyetegnek neveznek is, nem gondolok nevemmel, legyen átkos, csak a haza legyen nagy és szabad!
– Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezért! – kiáltozták az emelvénynél sorakozó újoncok.
– Helyes, helyes! Csak fegyvert kívántok, pedig annyi mindenben hiányt szenvedtek, ruhátok foszlik, lábatok meztelen, de mind megszerzitek szuronnyal,mert győzni fogtok! A nép győzhetetlen! Most vesztette életét egyik tábornokunk, mert katonáink élén hagyta legyőzni magát!
–Óh, az áruló!
– Helyesen mondod! Nincs más kincse a népnek, mint a vér, melyet oly pazar nagylelkűséggel áldoz a hazának. És aki a népnek ezzel a szent kincsével parancsol, és mégsem bírja meghódítani a világot, az áruló!
Ádám, az újoncok és az egyre nagyobb tömeg hazafias lelkesedése határtalan volt. Az újoncok közül előlépett egy fiatal tiszt.
– Tégy engem az áruló helyébe, majd letörlöm a gyalázatot! – szólt hősiesen.
– Önbizalmad dicséretes, barátom, de előbb a harcok színhelyén bizonyítsd, hogy képes vagy szavadnak állni! – válaszolta Ádám. A fiatal tiszt nem hátrált.
– A bizonyíték lelkemben lakik. És, íme, van nékem is fejem, lehet, hogy többet is ér az áruló lehullott fejénél!
– És ki vállal kezességet, hogy elhozod azt a fejet, ha kérem?
– Kell-e jobb kezes, mint én magam, ki életemet nem nézem semmibe?
– Nem úgy gondolkodik minden fiatal. – Ádám szerette volna visszatartani a fiút a fölösleges áldozattól, de az nem hagyta magát.
– Polgár, még egyszer felszólítalak… – kezdte újra, de Ádám csitította.
– Türelem, eljön az ideje, nem marad el a cél.
– Látom, nem bízol bennem. Hát tanuld meg, hogy többre értékelj engem, polgár! – mondta határozottan csengő fiatal hangján, és a nála lévő fegyvert a fejéhez tartva lelőtte magát. A dörrenés és a megütközés csak egy pillanatig tartott.
– Kár érte – mondta Danton – megérdemelt volna egy ellenséges golyót. Barátaim,
vigyétek el. Viszontlátásig, győzelem után.
Az újoncok halott társukat magukkal cipelve elmentek. Ádám vágyakozva nézte őket.
– Bárcsak osztozhatnék sorsotokban! Nekem csak harc jutott, nem dicsőség. Nem olyan ellenség, amely által meghalni is dicsőség, hanem olyan, amely rejtekhelyről, orvul, fondorlatosan leselkedik rám és a szent hazára.
– Mutass rá, Danton, – kiáltottak az újabb gyülekezők – és halálra ítéljük!
– Akit mutathatnék, az már meg is halt.
– Hát a gyanúsak? – kiáltott valaki a tömegből – Hisz aki gyanús, már bűnös is! Megérzi a nép, hogy ki a bűnös, és az már megbélyegzett, mert soha nem téved a nép!
– Halál!
– Halál az arisztokratákra!
– Gyerünk a börtönökbe, tegyünk törvényt!
– Ítélkezzünk a nép törvénye szerint! – Az egyre növekvő, dühöngő tömeg már indult volna a börtönök felé, de Ádám nem ezt akarta.
– Nem az az igazi vész! Erős retesz őrzi a börtönöket, szövetségesünk a bűzös levegő, az úgyis megöli az elmét és az izmot. Hagyjuk őket! A Konventben ülnek az igazi árulók, ott élesítik tőrjeiket ellenünk!
– Fel a Konventre! Nincs még eléggé átválogatva! – kiáltották többen.
Fenyegető létszámú sokaság gyűlt össze megint.
– Majd később a Konventre! Legyen egy kis gyakorlatunk. Menjünk előbb a börtönökbe!
– Addig szedd össze minden áruló nevét, Danton!
A néptömeg megindult, a hangulat vészterhes volt. Ádám a guillotine közelében maradt az emelvényen. Újra kiáltozás hallatszott, sans-culotte csoport jött, egy ifjú márki testvérpárt kísértek, egy férfit, és egy nőt. A nő Éva volt. Ádám felismerni vélte, vonzotta a tekintetét, de a sans- culotte-ok erőszakos lelkesedése megzavarta.
– Nézd, Danton! Itt hozunk két újabb fiatal arisztokratát! Nézd ezeket a büszke arcokat és finom fehér ruhájukat! Világosan látszik, hogy bűnösök!
Ez már döbbenet volt. Ádám megriadt saját hatalmától, és az elszabadult pokoltól.
– Milyen nemes pár! – gondolta, és tisztelettel szólt hozzájuk. – Jöjjetek fel, ifjak!
A sans culotte-ok már indultak is tovább.
– Gyertek, menjünk a bajtársaink után! Van még munka, van még sok áruló!
Üres lett a tér, csak távolabb álltak őrök itt, ott. A testvérpár az emelvényre lépett. Ádámot elhagyta a kegyetlen határozottság.
– Nem tudom – kezdte bizonytalanul –, hogy milyen rokonszenv vonz felétek, magamat is veszélybe sodrom, mégis megmentelek titeket.
– Nem, Danton! – mondta büszkén az ifjú. – Ha bűnösök vagyunk, és nem ítélsz el, hazaáruló vagy. Ha nem vagyunk bűnösök, akkor sem kell hiú kegyelmed.
– Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz?
– Márki vagyok.
– Ne mondd ezt! Nem tudod, hogy csak polgárok léteznek?
– Nem hallottam, hogy királyom eltörölte volna a címeket.
– Ne folytasd, szerencsétlen ember. Ez a guillotine is szinte hallgatózik. Lépj be seregeinkbe, és nyitva áll a pálya előtted.
– Polgár! Nincs engedélyem a királytól, hogy idegen seregbe lépjek!
– Akkor meghalsz.
– Eggyel több lesz családomból, aki meghalt a királyért.
– Miért rohansz ilyen vakmerőn a halálba?
– Úgy gondolod, hogy e nemes előjog csak titeket illet, a nép fiait?
– Dacolsz velem, jó. Én is azt teszem. Meglátjuk, ki lesz az erősebb. Kívánságod ellenére megmentelek. Egy higgadtabb jövő, majd ha kihamvad a pártok szenvedélye, hálát fog adni nekem egy nemes jellem megmentéséért. – Kiáltott az őröknek. – Nemzetőrök! Vigyétek a házamba ezt az arisztokratát! Őrizzétek jól, ti feleltek érte!
– Légy erős, bátyám! – szólt Éva.
– Óvjon Isten, húgom! – válaszolta a fegyveresek között távolodó férfi.
– Itt is van egy fő, nem rosszabb a testvéreménél! – lépett előre hősiesen Éva.
Ádám nem tudta legyőzni az ellenállhatatlan vonzalmat.
– Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról. – mondta, szinte könyörögve.
De Éva erős maradt.
– A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.
– Az én világom e szörnyű emelvény. Mikor te ráléptél, veled egy darab mennyország szállt le, és szentélyébe zár.
– Miért gúnyolódsz? Az áldozatra szentelt állatot sem gúnyolták útjában a papok.
– Hidd el, én magam vagyok az áldozat. Habár irigykedve nézik sokan a hatalmam, mellőlem hullanak el naponként sokan, én megvetve életet és halált, öröm nélkül nézem királyi székem, és várom, mikor kerül rám a sor. A sok vérontás mellett gyötör az egyedüllét, és a sejtelem, hogy milyen jó lehet szeretni.
Ádám ítélkező forradalmárból egy pillanat alatt csillogó szemű, vágyakozó férfivá változott.
– Óh, te gyönyörű nő, ha csak egy napig tanítanál az égi tudományra, másnap már nyugodtan hajtanám fejem a bárd alá.
– Ebben a rémvilágban még szeretni vágysz? Hát nem rettent a lelkiismeret?
Ezek a szavak nehéz gondolatokat kavartak Ádám lelkében.
– A lelkiismeret a köznép előjoga. Ellenben akit a végzet vezet, az nem ér rá körültekinteni. Vagy hallottál olyat, hogy a vihar megáll, ha gyönge rózsa hajlong útjain? – Egyre jobban beleélte magát a végzet kiválasztottjának szerepébe.
– Aztán ki is lenne eléggé vakmerő ahhoz, hogy a közélet emberét megítélje. Ki az, aki látja a szálakat, amelyek az élet színpadán egy Catilínát, vagy egy Brutust vezetnek? Azt hiszik, hogy akiről a hírhozók beszélnek, az megszűnt egyúttal ember lenni, és olyan magasabb rendű lénnyé változott, akit a lenézett apró száz viszony, mindennapos gond nem is érdekel.
Ahogy ezt mondta, saját magát is ennek a téves felfogásnak az áldozataként látta.
– De, jaj, ne hidd, hogy így van! A trónon is ver a szív. Caesarnak, ha volt szerelmese, őt csak jó fiúnak ismerte, és sejtelme sem volt, hogy az emberek rettegik, és a föld is megrendül tőle.
Éva csak állt ott ragyogó fehér ruhájában, finom arcvonásaival, az ártatlanság és fiatalság sugárzásával. Ádám tehetetlen volt.
– S ha így van ez, mondd, mondd, mért nem szeretnél? Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú? Mondják, hogy a szív gyűlöl, vagy szeret, amint magával hozza e világra. Én érzem, hogy a szívem rokon a tiéddel, s te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd?
Éva semmit sem engedett erkölcsi tartásából.
– S ha megérteném? Mi haszna? Más Isten vezet téged, mint akit én hordok szívemben. Ezért nem érthetjük meg egymást soha.
– Hagyd el elavult eszményeidet! Mit áldozol száműzött isteneknek? A nőt úgyis olyan oltár illeti, amely mindég ifjú, s ez csak a szív.
– Az elhagyott oltárnak is lehet mártírja. Óh, Danton, magasztosabb kegyelettel megóvni a romot, mint üdvözölni a felkelt hatalmat. És ez a hivatás egy nőt inkább megillet.
– Nem látott engem ember még érzelegni, s ha látna most, akár ellenség, akár jó barát, látná, hogy az, akit a sors korbácsolt tova, vihar gyanánt tisztítani a világot, mostan megáll a vérpadon szeretni egy kisleánynál, és könny ég szemében, megjósolná, hogy Danton elbukik, mindenki kacagna, és nem félne senki többé. És mégis ... könyörgök... egy reménysugár .....
Ádám szinte az első szerelem izgalmával várta a választ, várta, hogy esetleg elhangzik egy „talán“, de a súlyos szavaktól, amiket hallott, megijedt.
– Ha a síron túl szellemed megbékél, és levetkezi ennek a kornak véres porát, ....talán...
– Ne mondd, ne mondd, leány, tovább, én azt a túlvilágot nem hiszem, remény nélkül csatázok végzetemmel!
Kiáltozva, üdvrivalgással visszaértek a sans-culotte-ok[2] a börtönökből. Óriási lelkes-haragos tömeg, véres fegyverekkel, véres levágott fejekkel a lándzsákon. Néhányan vad őrjöngéssel felmásztak az emelvényre. Ádám szem elől vesztette Évát a tülekedésben. A szív pillanatai elmúltak.
– Igazságot tettünk! – jelentették ordítva. Egyikük egy gyűrűt nyújtott át.
– Danton! Íme e gyűrű a hon zsámolyára. Kezembe nyomta az egyik cudar, amikor a késemet a nyakának tartottam. Azt tartják rólunk, hogy rablók vagyunk. – Hirtelen észrevette a fehér ruhás leányt.
– Hát te még élsz? – kérdezte harciasan. – Kövesd testvéreidet! – kiáltotta a sans-culotte, és gyakorlott mozdulattal döfte bele a kést a vékonyka testbe. Évának megijedni sem volt ideje. Holtan esett le az emelvényről.
– Jaj, vége hát! Óh, sors ki bír veled! – nyögte Ádám szemét eltakarva a látványtól.
– Most a Konventbe! – kiáltották többen.
– Polgártárs, vezess!
– Összeírtad az árulók nevét?!
Mind lejöttek az emelvényről, és nagy kiabálással, lökdösődve indultak a Konventbe. Egy rongyos ruhájú paraszt nő a tömegből kiválva nagy igyekezettel az emelvényre mászott. Egyik kezében tőrt, a másikban véres emberfejet tartott, Ádámhoz rohant.
– Danton! Nézd ezt az összeesküvőt! Téged akart megölni, én öltem meg!
– Ha jobban helytállt volna itt, mint én, akkor rosszul tetted. De ha nem, akkor tetted helyes.
– Tettem helyes, s jutalmamat kívánom! Tölts vélem egy éjet nagy férfiú!
– Miféle rokonszenv ébredhet ilyen kebelben?! – Ádám elborzadt. – Talán amilyen gyöngéd érzés a nőtigrisé lehet?
– Polgár! Úgy látszik, te is kékvérű arisztokratául szegődtél! Vagy milyen érzelemről beszélsz ilyen regényesen? Te férfi vagy, én ifjú s nő vagyok. Bámulatom hozzád vezet nagy ember.
Ádám riadtan elfordult.
– Végigborzongat, elfordul szemem, nem bírom e szörnyű káprázatot… – Mondta mintegy magának…, aztán szinte félve újra megnézte a nőt. Éva volt az, kétség kívül.
– Milyen csodálatos hasonlóság!… az, aki az angyalt ismerte, s látta azután, hogy elbukott, az látott tán ilyet. – A látvány hatása alatt zavarodottan, érthetetlenül beszélt a deszkáknak. – Ugyanazok a vonások, termet és beszéd, minden csak egy kicsike semmiség hiányzik, amit leírni sem lehet, és mennyire más az egész... Az nem lehetett az enyém, védte glóriája, ettől pokolnak gőze undorít el!
– Mit is beszélsz magadban?
– Számolom, asszony, hogy nincsen annyi éjszakám, ahány áruló van még a hazában.
– Fel a Konventre! – Vágta el a tömeg hangja a beszélgetést.
– Csak nevezd meg őket!
Közben Robespierre[3] és Saint Just[4] vezetésével újabb tömegek érkeztek. Jöttek, a Konvent tagjai is, és sokan mások. Emelvényt ácsoltak, még el sem készült teljesen, Saint-Just már rajta állt.
– Danton nevezné meg őket?! Ő a fő cinkosuk! – kiáltotta, s a tömeg zúgva helyeselt.
– Vádolni mersz, Saint-Just, nem tudod, milyen hatalom van a kezemben?
– Csak volt! – Kiáltotta vissza Saint-Just – Mert az a nép hatalma volt! De a bölcs nép megismert, és nem kívánja többé neked adni a hatalmat, hanem a Konvent végzését szentesíti.
– Nem ismerek bírót magam felett, csak a népet, és a nép, tudom, barátom!
Ádám kiáltására óriási zúgással válaszolt a nép. Saint-Just folytatta:
– Az a barátod, aki a hon ellensége! A felséges nép majd ítél fölötted! A nép előtt vádollak, hazaáruló! Csempészésért az állami javakban, rokonszenvért az arisztokratákkal, vágyódásért a zsarnok uralomra.
– Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam, vádad hamis!
Addigra már Robespierre is Saint-Just mellett állt az emelvényen, és a tömeget lázította Danton ellen.
– Ne hagyjátok beszélni! Tudjátok, a nyelve sima, mint a kígyó. Fogjátok el szabadságunk nevében!
– Ne halljuk őt!
– Ne halljuk, vesszen el! – kiabálták az emberek.
Egyre többen másztak fel az emelvényre, körülvették. Ádám a büszkeség nyugalmát erőltette magára.
– Ne halljatok hát, ámde én se halljam a hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást beszéddel. Sőt tettel se győztetek le. Robespierre, megelőztél csupán, ez az egész, ne kérkedjél vele. Magam teszem le a fegyvert. Elég volt. De ím, ezennel felszólítalak, hogy három hó alatt kövess ez úton! Bakó, ügyes légy! Órjást vesztesz el – mondta még a guillotine mellett állónak, azzal fejét a nyaktiló alá hajtotta.