Olvasónapló/Tannhäuser
Középiskolai dolgozatok
Richard Wagner 3 felvonásos operája. Szövegét Richard Wagner írta.
Cselekmény
szerkesztésTörténik az I. felvonás 1. képe a Vénusz-hegy belsejében, a 2. kép Wartburg előtt egy völgyben, a II. felvonás Wartburgban, a III. felvonás a Wartburg előtti völgyben, a XIII. század elején.
I. felvonás
szerkesztés1. kép
szerkesztésA Vénusz-hegy buja színektől égő barlangja.
Alvó amorettek között a szerelem istennője, Vénusz pihen pompázó kagyló-fekhelyén. Előtte térdel Tannhäuser, és ölébe hajtja a fejét. Köröttük a rózsás, remegő fényben nimfák táncolnak.
Szerelmes, mámoros párok veszik őket körül, majd belesodródnak azok is a táncolók közé. Azután bacchánsnők vad csapata zúdul végig. A kékesen csillogó tó vize felől szirének csábszava szól: "Szállj, partra nálunk!"
A három grácia a ködös felhőkből hol Európa elrablását, hol a Lédával szerelmeskedő hattyú káprázatát varázsolja elő holdfényes ködképekben.
A tánc egyre kavargóbb és vadabb, míg lassan aláúszó rózsafelhők gomolygásában el nem tűnik, el nem merül a mámoros forgatag.
A szerelmes csendben Tannhäuser hirtelen felriad. Mintha a bűbájos istennő ölében - álmában - harangszót hallott volna... Fájón panaszolja, mlyen régen nem látta a napot... az eget... nem hallja többé a pacsirta szavát, amint a tavaszt hirdeti...
Az istennő alig hallgatja beszédét, odanyújtja dalnokának a hárfát, hogy a szerelemről énekeljen. Tannhäuser dicsőíti is Vénuszt:
(A dalnok énekét, az érzéki szerelmet dicsőítő himnuszt csak a hárfa hangjai kísérik.)
De valahányszor is... csak ugyanegy a dal vége: "Óh, égi nő, Vénusz, mennem kell!"
A szépség sértett istennője most már haragra gyúl - nem engedi el innen! És szava csábosan varázslatossá válik:
(A hegedűk remegő tremoló izzása a kíséretben érzékivé fokozza a dallamot.)
Tannhäuser azonban egyre sürgetőbb, s mind lázasabban kéri: ha a halál várja, akkor is mennie kell!
- Menj hát, tébolyult! - zúdítja rá szenvedélyes haragját Vénusz. - Még látlak megtörten... könyörögve, hogy nálam boldog légy...
Tannhäusert már nem teszi boldoggá a szerelmes mámor. Örökre elhagyja az istennőt, vallja meg neki kegyetlenül. "Az üdv nekem már csak Mária!" A szerelem pogány istennője kétségbeesett sikollyal roskad össze, s a Vénusz-barlang a sötétbe vész.
Változás
szerkesztésA tavasz derűs kék ege mosolyog Tannhäuserre a barátságos májusi völgy felett. A távolban Wartburg vára. Nyáj kolompja is szól valahonnan és fiatal pásztor dalol a domboldalon. Majd furulyáját kapja fel:
A messziről kanyargó úton jámbor zarándokcsapat közeledik, már hallani is énekük:
Tannhäuser eddig mozdulatlanul állott, most térdre rogy az útkereszt Szűzanya-képe előtt. A súlyos bűn terhe nyomja s hangja is könnybe fúl, mikor felfohászkodik. A völgyben megkondul a harang. Vadászok kürtje harsan fel a közelben.
Hermann, thüringiai őrgróf s véle Wolfram, Walter, Biterolf, Henrik, Reinmar - lovagok és dalnokok - vadászatról térnek éppen vissza, s rátalálnak a keresztnél térdeplő Tannhäuserre. Nagy az örömük, amikor ráismernek régen elveszett barátjukra. Wolfram meleg szóval köszönti:
Tannhäuser azonban zavart: Ő nem maradhat itt... messze járt, ne is kérdezzék, hol... A szeretet, az öröm, mellyel a gróf és a lovagok fogadták, sem tarthatják itt, hiába is marasztalják. Szinte menekül, s máris indulna - csak Wolfram szava: "Erzsébet vár!" állítja meg. Azután némán, megindultan hallgatja:
- A dalnokversenyen a győzelmet hol egyik, hol a másik lovag vívta ki - emlékezteti vissza barátja -, de a legszebb díj, egy drága szív, egyedül csak a tied lett.
(Őszinte melegség, baráti szeretet árad Wolfram dallamából, melyet a hegedűk lágy, ölelő ringása kísér.)
De amióta Tannhäuser elment, Erzsébet bús magányban él, és elkerüli a dalnokversenyeket. Ne menj el tőlünk, kéri ismét Wolfram és kérleli őt vele együtt a többi lovag is. Tannhäuser forrón, meghatottan öleli át ekkor Wolframot s köszönti utána valamennyiüket. - Vezess hozzá! - kéri most már ő maga -
A kísérő vadászok kürtje egyre közelebbről harsan fel. Az őrgróf és a lovagok Tannhäuserrel együtt indulnak el a Wartburg felé vezető úton.
II. felvonás
szerkesztésA wartburgi vár ünnepi csarnokába - a dalnokversenyek színhelyére - a boldog Erzsébet lép be:
(A fúvók ismétlődő remegő staccatói és a hegedűk felfelé törő dallamíve az öröm, a boldogság rajza.)
Mily sivárrá vált az számára, mikor Tannhäuser innen elmaradt! De most boldog, a dalnok újra itt van - Te drága csarnok, áldlak én! - szárnyal fel öröme.
Wolfram kíséri hozzá Tannhäusert, ki lábához borul. Erzsébet meghatottan kérleli:
Meg is köszöni, hogy visszatért. Zavarban van, s alig bírja érzelmeit palástolni, mialatt elmondja:
Dala új életet ébresztett lelkében, s hogy elment, a dalnokok versenye színtelenné vált s az öröm is elköltözött szívéből. És vádolóan kérdi tőle: - Henrik, mit tettél velem?
Fellángol Tannhäuser vallomása, és a hercegnő is boldog.
Csak Wolfram, aki titkolt szerelemmel gondol Erzsébetre, suttogja maga elé lemondóan az árkádok alatt: - látom, a földön azámomra nincs remény...
Az őrgróf örvend, hogy Erzsébetet végre újra a körükbe hozta a nemes verseny. Jól sejti a változás okát is unokahúga lelkében.
A vár udvarából trombita hangja szól:
Gyülekeznek már, s egymás után érkeznek a vendégek, akiket az őrgróf a mai ünnepélyre meghívott. A lovagok és grófok hölgyeik társaságában hódolattal köszöntik urukat és Erzsébetet.
A sok nemes hölgynek is öröm sugárzik arcán:
mely oly sokszor volt már nemes művészi versengés színhelye.
A dalnokokat apródjaik kísérik be a terembe, és megkezdődhet a dalnokverseny. Elhangzik az őrgróf felhívása: ma arról zengjen a dal, hogy mi a szerelem valójában. Ki ezt a legméltóbban énekli meg, annak nyújtja majd Erzsébet a győztes díját.
Négy nemes ifjú lép elő. A versenyző dalnokok nevét összehajtott lapocskákon aranyos kehelybe gyűjtik és Erzsébethez viszik. Az egyet kiemel, és az apródok felolvassák:
"Wolfram von Eschenbach, te kezdd el!" És ő belekezd a dalba:
Lelkét mélyen megindítja e látvány. Amikor aztán az asszonyok, e kedves virágszálak koszorúját nézi, elnémul dala a csodálatos ragyogástól. Egy forrás merül fel előtte. Ez a forrás, amiből szíve merít, a szerelem tiszta, magasztos üdve. Bűnös gondolattal ennek tisztaságát sohasem merészelné zavarni s az imádat áhítatával áldozza érte szíve utolsó csepp vérét is.
A Wolfram látta forrást Tannhäuser is ismeri, de az ő égő szerelmi vágyát csak a kéj és a mámor hűsíti.
Walter is az erény áhítatát tiszteli a szerelemben és nem a buja szenvedélyt.
Tannhäuser hevesen veti oda: hiszen ez eltorzítja a szerelmet, az ilyen sivár epekedééstől kihalna az egész világ!
Mert ami a földön elérhető - a szerelem -, azt ő csak a kéjben ismeri. A felháborodott Biterolf ekkor lovagi párviadalra hívja ki, nemcsak a maga, de valamennyiök nevében:
A női becsületért és erényért mint lovag küzd ő smegveti a gyönyört.
Tannhäuser dőre kérkedőnek gúnyolja és sajnálja: ugyan mit is élvezhetett szegény az életből? Nem volt az szerelemben gazdag, s ha mégis... bizonyára nem érhetett semmit.
Fennhéjázó szava már vihart kavar, Biterolf kardja után kap. Az őrgróf békére inti őket, Wolfram pedig az eget kéri, adjon erőt dalának, hogy száműzze a bűnt e tiszta körből.
De Tannhäuser most már fékevesztett gyönyörrel, szinte önkívületben tép bele hárfája húrjaiba:
A te édes bájad forrása minden szépnek;
Hogy mi a szerelem, csak az ismeri egyedül,
Irtózatos a felháborodás. Mind felugrálnak, a nemes hölgyek iszonyodva hagyják el a termet. - Elvetemült! A Vénusz-hegyben járt! - tör ki a felzúdult szörnyűlködés. A lovagok kardot rántanak. Tannhäuser földbe gyökerezett lábbal, szinte bódulatban áll. Egy pillanat alatt végeznének vele, de ekkor, a legnagyobb elképedésre, Erzsébet áll a kivont kardok elé. A tiszta, szűzi Erzsébet, kit mindenkinél súlyosabban sértett.
- El tőle, nem ti vagytok bírái... - védi saját testével.
Szava mindenkit megrendít. A kardok visszakerülnek hüvelyükbe, az őrgróf pedig megvetően fordul Tannhäuserhez: - Az örök kárhozattól csak egy út ment meg:
És vele együtt valamennyien küldik: - Menj a kegyelem városába... ott porba hullva térdelj, s vezekeld le vétkeidet. De ha késlekedsz, kardunk elér! - fenyegetik meg.
A völgyből felhangzik a fiatalabb zarándokok éneke. Tannhäuser szemében felcsillan a bűnbocsánat reménye, gyorsan elhagyja a csarnokot.
III. felvonás
szerkesztésŐszi levelek hullanak. Alkony száll a völgyre Wartburg vára alatt. Erzsébet imába mélyedve térdel a Mária-kép előtt. Wolfram a vár felőli úton közeledik. Amint megpillantja a térdeplőt, csendesen megáll. Sejtette, hogy itt találja Erzsébetet, ki éjjel-nappal a vezeklő bűnösért imádkozik az útkeresztnél.
A völgy mélyéből a visszatérő zarándokok éneke hangzik:
Erzsébet felindultan figyeli, fürkészi a vár felé tartó porlepte sereget: - Köztük van-e az is, kit annyira vár? - Hiába! Ő nem jött... nincs közöttük...
A zarándokcsapat eltűnik az útkanyarban. Erzsébet leomlik a szentkép előtt:
Már csak egyetlen vágya van:
(A fafúvók lassú, tartott, tisztult akkordjai Erzsébetnek már nem e világhoz való tartozását érzékeltetik.) Azután lassan felemelkedik s megindul a vár felé. Wolframot némán kéri, hagyja egyedül útján. A lovag mély fájdalommal pillant a távozó után, kinek fehér alakja lassan belevész az alkonyatba.
Wolfram ujjai önfeledten siklanak végig hárfája húrjain, mikor fényesen felragyog az esthajnal csillaga, s a dalnok hozzá, a bús vándor útját megvilágító tiszta fényhez, énekli dalát:
Tépett ruhájú vándor támolyog elő a sötétből: Tannhäuser.
Wolfram, mikor felismeri, borzadva kérdi tőle: Hogyan kerülsz te hozzánk? Vissza mertél térni bűnbocsánat nélkül?
Tannhäauser már csak azt az utat keresi, melyet egykor oly csodálatos könnyen talált meg, mely a Vénusz-hegyre vezet. Wolfram megborzad tőle: - Nem voltál Rómában?! - Az a közeléből is elűzi egykori barátját: - Még a föld is átkozott, hol én pihenek! - tör fel belőle a keserű dac, mikor zarándokútjának elbeszélésébe kezd: "Bűnbánat űzött, Melyhez mérhető nagy még nem volt, S Rómába mentem én." (A brácsán megszólaló megtört, magát vonszoló, meg-megbotló motívum festi Tannhäuser összetörtségét.) ...Csak ő érte, Erzsébetért akartam alázattal vezekelni, az ég üdvét kikönyörögni... Rómába értem...
De a bűnbocsánatot megtagadták tőle. "Ha Vénusz hegyén időztél - volt minden könyörgésére a pápa válasza -, örökre átkozott vagy. Ahogy e bot kezemben soha többé nem hajt friss zöld lombot, úgy néked sem lesz megváltásod a poklok tüzétől soha!" - Hát hozzád térek vissza, Vénusz istenasszony, a te bűvös éjszakádba - remeg fel a sóvár vágy szívéből.
Az egyre sűrűsödő, felhős lég ekkor már csábos illattól terhes. Rózsafelhők ereszkednek alá, színük izzani kezd. Hallani a táncoló nimfák zenéjét, s szerelemben tomboló alakok kusza csoportja villan fel. Wolfram iszonyodva látja, hogy közeledik a poklok gonosz varázslata.
Tannhäuser vére mámoros vágyra ébred, s vadul csillogó szemmel kiált fel: - A Vénusz-hegybe értünk! - Már feltűnik a szépség istennője, Vénusz, ki megbocsátja hűtlenségét s a mámor örök forrását ígéri neki. Tannhäuser vadul ellöki útjából Wolframot: - Az üdvöm veszve, hát a pokol gyönyörét választom! - kiáltja s rohan az istennő ölelő karjai felé. De kővémeredten megáll. Még meghallotta barátja szavát:
- Egy angyal érted adta életét, és tiszta lelke az égbe száll... Erzsébet ő...
A szerelem látomása, Vénusz eltűnt, s újra ráborul mindenre a homály... Majd gyászfáklyák fénye lobog fel, s magasztos, zsolozsmás énekszó hallik:
Gyászmenet közeledik a hajnali szürkületben Wartburg vára felől. Zarándokok és dalnokok hozzák nyitott koporsóban Erzsébet holttestét. Áhítatos szó kél az ajkakon: "Boldog a bűnös, kit angyal védett. S üdvét az égben kikönyörögte."
Tannhäuser - Wolfram vezette ide - elhaló hangon leheli: "Drága szent Erzsébetem, légy pártfogóm!" - s a koporsóra borulva hal meg. A fáklyákat a földnek fordítják, kioltják.
A hajnal pírja árad szét a völgyben.
Ifjú zarándokok érkeznek és csodát hirdetnek: Kegyelem a földnek! A főpásztor kezében a száraz pásztorbot újra friss zöld lombot hajt...
Így a bűnös a pokol tüzétől megváltást nyert.