„Így éltük át a háborút” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Terckvart (vitalap | szerkesztései)
Terckvart (vitalap | szerkesztései)
277. sor:
:''Ezt a vonatot egy szeneskocsis mozdony vontatta, mégpedig fordított állásban, tehát elől futott a szeneskocsi. Ezt látta meg egyetlen pillantással. Sorban küldte fel édesanyánkkal húgunkat, Rózsika nénit, Józsit, Gyurit a szénre. Ők fölmásztak, közel a mozdonyhoz. Még én is a szénen ültem, de lábamat már előre kellett lógatnom. Apánk azon a deszkán állt, amely közvetlenül az ütközők felett volt keresztbe fektetve. Ő volt a vonat első embere. Mindannyian arccal menetirányban helyezkedtünk el, mert a szén lejtéséhez kellett igazodni. A szél és a vonat sebessége összeadódott. Sírás nélkül potyogtak könnyeink. Kivörösödtünk, teljesen kifagytunk. Mikor le kellett szállnunk, fokozatosan kellett mozgásba hoznunk elgémberedett tagjainkat.''
:''Ez a leszállás természetesen Budafok-Háros vasútállomáson történt, mégpedig március 10-én reggel fél nyolc óra tájban. Ekkor ért véget kéjutazásunk, melynél kitüntetőbb nevet Rózsika nénénk nem adományozhatott volna e kedves-bájos vonatozásnak.''
 
* Mégis a Dunán kell valahogyan átkelnünk
 
:Néhány száz méterre az állomástól újra találtunk olyan házat, melynek gazdáira igaz volt ismét korábbi megállapításom. Befogadták a gyűrött, kivörösödött, vánszorgó és a fázástól reszkető családot. Kaptunk egy jó meleg, fapadlós szobát, melyben egyetlen bútordarab sem volt, de volt egy kályha, mely ontotta a meleget. Kezünket, arcunkat megmoshattuk jó meleg vízzel, kaptunk forró zabpehely-levest, aztán saját élelmünket ettük, majd leülve batyuinkra, hátunkat a falnak vetve ültünk és aludtunk. Valamennyit vissza tudtunk szerezni elveszett erőnlétünkből.
 
:Édesapánk és Rózsika néni később megtudták, hogy a Budafokot és Csepelt összekötő pontonhidat 12-től 13 óráig megnyitják az oroszok a civil lakosság számára. Ez valahol ott vezetett át a Dunán, ahol jelenleg a budafoki Vágóhíd utcát és a csepeli Rózsa utcát összekötő révhajó közlekedik. Ott is voltunk időben és végre átkelhettünk a folyón. Csepelen a sziget északi része felé igyekeztünk, hogy a Soroksári-Dunán is átkelhessünk. A városban már éreztem, hogy nagyon fáj a jobb lábam (a terhek nagy része erre esik) a sok gyaloglás miatt. Alig tudtam járni, mégis menni kellett. Ahhoz már nagy voltam, hogy cipelhettek volna. Lassan mégis kiértünk a város szélére, s amint a Szabadkikötő-úthoz érkeztünk, egy kétlovas szekér ért utol minket. Egészen a Boráros-térig bevitt. Onnan a Nagykörúton ismét gyalog mentünk a Nyugati-pályaudvarig.
 
: