„Wittich Zsuzsanna írásai/A lélek és a test” változatai közötti eltérés

Hazafelé utaztunkbanutazásunkban elgondolkodtam a félelemről. Egy kerékpártúrás napon Zolival, a huszonéves rokon gyerekkel beszélgettem erről. Elmesélte, hogy volt egy eset, amikor egyedül vágott neki egy hosszabb útnak, és már elég messzire jutott, amikor hirtelen elfogyott a kereke alól az ösvény. Eltévedt. „Kerestem az utat, egyre keményebben tapostam a pedált a gyepes, bozótoson át, egyre jobban féltem, elkeseredem, elveszettnek éreztem magam, pánikba estem. Nem bírtam már hajtani, leszálltam a kerékpárról, és toltam, mint az őrült, azt se tudtam merre. Semmi konkrét okom nem volt az ijedelemre. Csak az, hogy sehol egy ember, egyedül vagyok, az utat nem találom, itt fogok meghalni egymagamban. Egyre őrültebben toltam a biciklit dombokon, bozótokon át. Izzadtam, lihegtem, könnyeztem. Végül ismerős útra találtam, és nagy fáradtan, de baj nélkül hazaértem. Pár nap múlva már csodálkoztam, mennyire eluralkodott rajtam a halálfélelem, pedig a semmi elől menekültem.” <br>

- Igen. Egy másik alkalommal meg éjfélkor bicikliztem egymagamban a Mount Shasta hegyre fel. A “biztonságban vagyok, velem vannak az angyalok” önmegerősítés mindig működik.<ref> [http://www.slide.com/r/AEKfGfFI2j-IQjzPpyifl4RwEeqjDcJI?previous_view=mscd_embedded_url&view=original Nézd meg Eostar Kamala lapját!képeit.]</ref>