Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
7. sor:
== Feltett anyag ==
*[[w:Újfalusi Németh Jenő|Újfalusi Németh Jenő]]: [[EGY MŰ, AMELY TÚLÉLTE A TŰZHALÁLT]]. Szeged, 1992-2012.
Ez itt a homokozóm:
<center>'''EGY MŰ, AMELY TÚLÉLTE A TŰZHALÁLT'''
„Világi a világ, túlságosan is világian világi” és „undorítóan aljas”<ref>''„Monde mondain, trop mondainement mondain”'' et ''„Immonde”'' (Idézi P. Tordjman: ''Pour qui sonne la cymbale? Des Périers: Prognostication des prognosticationc'' című művéből. In: ''Le Cymbalum mundi'', Actes du Colloque de Rome 2000. (3- 6 novembre), édité par Franco Giacone: Librairie Droz S. A., Genève, 2003. p. 446. A továbbiakban: Rome 2003.</ref>
Szerző:[[w:Újfalusi Németh Jenő|Újfalusi Németh Jenő]]</center>
== Bevezetés ==
Az európai történelem minden korszakváltásának idején születnek az adott kor gazdasági, szellemi, technikai lehetőségei, ideológiai-politikai viszonyai és általuk meghatározott módon egyetemes kérdéseket bátran megközelítő írások, amelyek tűzhalállal névtelenségre ítélt sírjukból is visszakéredzkednek a nemzeti, sőt a ma még érdemileg alig használható fogalommal jelölt egyetemes emberi kultúrába. Olyan problémákat feszegetnek ezek a művek, amelyekbe a gondolkodó ember mindig is beleütközött, de igazából soha nem tudott tisztázni, hisz történelmileg – legalábbis a felszínen – folyamatosan változtak. Az európai gondolkodás döntő fontosságú elemei ezek, még ha nyelvileg más európai népek, még kevésbé más kontinensek népei számára „nemzeti” nyelvükön nem is elérhetők. Bár az európai információs folyamatban a több nyelvet ismerő humanisták révén írásban és szóban sok információ cserélt gazdát, sokszor egymás tekintélyére hivatkozva. Ugyanakkor generációk vettek át egymástól ellenőrizetlen állításokat, és értékítéleteket. A modern tudományos „megegyezésre” alapozó kutatók pedig a kutatási területek végzetes elaprózódása miatt egymásról gyakran nem is tudva fogalmazzák meg hol egyes részletekre vonatkozó egyébként okos gondolataikat, hol pedig az adott társadalom adott időpontjában érvényes hiteknek és kötelezettségeknek megfelelően a megelőző értelmezésekkel homlokegyenest ellenkező nézeteiket, így gyakran kérészéletű tekintélyük miatt továbbra is nehezítik nagyon fontos szövegek újjászületését.
Ilyen szöveg a Bonaventure Des Périers nevéhez kötött Lucanus szellemében megírt<ref>''Nous avons osé réunir ces deux éléments, et les harmoniser… en (se)…servant des os cachés sous la graisse, je veux dire le rire comique sous la majesté philosophique.'' Idézi Christiane Lauvergnat-Gagnière: ''Le déguisement dans le Cymbalum Mundi'', Rome 2003, p. 333.</ref> négy dialógusra épített, a francia „farce”<ref>Egyfelvonásos bohózatszerű vígjátékok (gyakran paródiák), amelyek a társadalomban vagy egyes társadalmi csoportoknál jelentkező torzulásokat mutatják be alkalmi (vásári) színpadokon.</ref> műfajából sok vonást megőrző, a konkrét ideológiai harcokban első pillantásra állást sem foglaló ám a harcokat megszenvedő, az antik kultúrák ismeretében és szabad felhasználásuk révén gondolatilag egy bizonyos általánosítási szinten az adott korban értelmezhető anagrammákon és realisztikus párhuzamosságokon túl metaforikus alkotásként a mai emberhez is szólni képes remekmű a Cymbalum mundi. Magyar nyelvű kiadása hozzásegítheti az érdeklődőket, hogy, ha nem is első kézből, de legalább hűségre törekvő fordításban hozzáférhessenek, és maguk alkothassanak véleményt az európai civilizáció eme kulcsfontosságú, egyben századok óta vitatott alkotásról.
A mű egyidős a modern európai civilizáció dinamikus - anarchikus - gátlástalan korszakával, azaz a keresztes háborúk csődje után, az európai éhségjárványok, a törökök előretörése meg a Százéves háború befejeztével az extenzív terjeszkedésre ítélt kapitalizmus első fél évszázadával. Következményeként ebben a félszázadban rendült meg a korábbi bizonyosság az ember helyéről a világegyetemben. Isten és a világegyetem, az ember és Isten, az ember és ember közötti kapcsolatok valamiféle közbülső, a bizonytalanság miatt meghatározhatatlan térbe kerültek a szó konkrét értelmében is, bár Kopernikusz csak a Földet és vele az embert emelte ki a teremtés középpontjából, miközben a Nap és bolygói körül éppen úgy mozdulatlan maradt az égbolt, mint a ptolemaioszi világképben. A társadalomban pedig Nyugat-Európában is a jobbágy még jobbágy, esetleg bérlő, de már pénzben fizeti kötelezettségeit; a városi polgár maga rendelkezik a falakon belül, de rendezetlen a kapcsolata a talpa alatt lévő föld hűbérurával. Az idő sem Istené már, hanem a bankárrá nemesült uzsorásé. Gondoljunk az első Kazimó által trónra juttatott XXIII. János pápára, vagy a Medici pápákra (X. Leó, VII. Kelemen, IV. Piusz, XI. Leó) és az általuk létrehozott „Isten bankjába” befutó egyházi tizedekre az egész katolikus Európából, miközben Luther bírálta a Fuggereket a búcsúcédulák árulásáért, ám ugyanakkor Jakob Fugger segítségét is elfogadta. A hit monopóliumával sem csak a Pápa rendelkezik már Európa fejlettebb területein. A leírt szó már nem azonos Az Igével, egyrészt mert egyre több felekezet vezetői tartanak igényt arra, hogy az ő kinyomtatott szavuk legyen Az Ige, másrészt mert mindegyik Igének szembesülni kellett a gyakorlattal, hisz a gyarmatosítással és a kereskedelem bővülésével szétestek a földi világ korábbi keretei is, ráadásul a „pogány” törökök hódítását is egymás ellen használják ki Európa „katolikus” és „nagyon keresztény” uralkodói. Az antikvitás segítségével a vallási köntösből kibújni látszik a modern kapitalista politika (Machiavelli az uralkodói önkényt, Jean Bodin a centralizált királyságot igazolja, miközben Étienne de La Boétie (a későbbi hugenottákat megelőzve, azoknak municiót adva) a zsarnokölés jogossága mellett tör lándzsát.
Bonaventure Des Périers azok közé tartozik, akik a kezdet kezdetén éreztek rá, hogy a születő új világban rémítően keveredik áldás és átok. Nem jósol, mint Nostredamus; gondolkodtat anélkül, hogy akár világi igét hirdetne. Szórakoztat, mint Rabelais, de tudatosan nem ad támpontot a ”lényeg lényegének” a kihámozására kizárólagosan racionális alapon. A négy szétesőnek tűnő dialógus a tematikák egymásutániságában sugallja az értéknek vélt hitek szertefoszlásának és az emberiség egzisztenciális fenyegetettségének a mi világunkra is jellemző életérzését. A félmúlt és a jelen felmutatásával sejttetti a jövő világának a természetét; csak legyen szemünk és fülünk hozzá. Egyszerre vállalja a vészharang, a király törpe bohóca és a vándorcirkusz cintányéros szerepét a bohózat, a humor és a szatíra álruhájában. A hangszer, a „cymbalum” is kultúráktól függően értelmezhető: gong, cintányér, harang, harangorgona, csengőcskék a cirkuszi kikiáltó ruháin vagy csöndre hívó csengő az igehirdetést megelőzően. Világszínház és világcirkusz egyben, annak a világnak a cirkusza, amely túlságosan is világian világi és aljas, ahol a görög „ousia” fogalmában a lényeg és a vagyon, (Platon) a „tokos” fogalmában pedig a gyermek, érdek és kamat<ref>(ibid: p. 438)</ref> fogalma összemosódik.
Magellian és Colombus Cristoph nyomában megindult felfedezések és a felfedezett területek anyagi és emberi tartalékai kirablásának kezdetével és a katolicizmusra épülő tradicionális európai civilizáció felbomlásának kezdetével. Zseninek kellett lenni ahhoz, hogy a társadalmi lét felszínén történő ideológiai, gyakran szégyenletesen kicsinyes harcok mögött valaki megsejtse a lényeget: a társadalmat eluraló közvetlen, napi haszonra irányuló termékeny és egyben öngyilkos jövőt. Ha ebből a perspektívából kíséreljük meg az olvasást, egy sajátos történelmi burokból nagyon is modern mondanivaló bontakozhat ki. Természetesen Bonaventure des Périers is –mint minden művész – saját kortársait kívánta megszólítani. Ám az európai hatalmi és vallási elit –mint annyiszor korábban és később –máglyával válaszolt egységesen, függetlenül a kebelén belül zajló akár véres harcoktól is. Csakhogy a máglyák sem tudták megállítani a világkép új gazdasági lehetőségek és kényszerek parancsolta megújítását. A megújulást egy új intellektuális kontinens – a görög és római antikvitás –felfedezése, és az ott talált értékek harci eszközként, vagy/és menekülési útvonalként történt felhasználása segítette.
A mai olvasó már megszokta a kosztümös filmeket, és a legkiválóbbakban megtanulta megkülönböztetni a kosztümöket és a kosztümös színészek ábrázolta emberi cselekedeteket és azok értékét. Így feltételezhető, hogy némi segítséggel a reneszánszra jellemző mitológiai közegből kirajzolódhat egy olyan akár színpadon eljátszható dialógus sorozat, amely fél évezreddel később is gondolkodásra késztethet mindnyájunkat.
== I. dialógus ==
Merkúr, a kereskedelem, a szónoklás és a tolvajlás istene, Jupiter a főisten fia atyja és mellékesen Juno, Venus, Káron és Pallasz (Athéné) megbízásából leszáll a földre.
Jupiter az ő előtte is létezett és a múlt, a jelen, a jövő történéseit abból „puskázó” agyonhasznált Sors könyvét szeretné újraköttetni, miközben Júnó földi ékszereket kíván, Venus biztatná a ciprusi lányokat szüzességük feladására, Káron a nyomorultak, közöttük a Vesta szüzek által születésekor megfojtott gyermekek lelkét, Pallas a földi költőktől szeretne új alkotásokat. El kell azonban dönteni, hol hol újíthatja fel a legjobban az elhasználódott könyvet: Germániában? Rómában? És Athén, az antik kultúra fellegvárára szemben a reformáció és a katolicizmus központjaival mellett dönt, de Franciaországban ér földet. Megszáll a Fehér szén fogadóban, ahol két csibésszel ( Curtalius és Byrphanes) találkozik, Könnyed felületességgel rájuk bízza táskáját és megkéri őket étel és ital rendelésére, miközben maga körüljárja a házat elcsórni érdemes tárgyat keresve. Mire visszaér, ellopják tőle a ''Sors könyvét'' és helyettesítik Jupiter és Júnó szerelmi tévelygéseit tartalmazó, hasonló külsejű kötettel. Zsákmányával együtt visszatérve inni kezdenek új barátaival. Ivás közben vitába keverednek az égi nektár és a beaunei bor minőségének összehasonlítása kapcsán a hit és a tapasztalat kérdéséről; kiderül hogy a cimborák egyike az inkvizíció besúgója, a barátja pedig egy „becsületes” tolvaj, aki figyelmezteti Merkúrt, hogy menekülnie kell, annál is inkább mivel lopott tárgy van a zsebében. Távozása előtt azonban még egyszer csalódnia kell. A két csibészről adott információkért hálából a fogadósnő a számára felajánlott hosszú, jólétben és egészségben tölthető élet lehetőségét hitetlenkedve elutasítja. Merkúr csalódik az emberekben.
== II. dialógus ==
Az „ártalmas” mű és a korabeli hatalom
Tudjuk a címlapról, hogy 1537-ben Párizsban nyomtatták ki a szerző neve nélkül Jean Morin nyomdász-könyvkereskedő számára<ref>''Cymbalum mundi en francoys contenant quatre Dialogues Poetiques, fort antiques, et facetieux'', kritikai kiadás, szerkesztette és az előszót írta Peter Hmpshire Nurse, Genève, Droz, 1983; (A továbbiakban: Nurse)<br />
''Cymbalum mundi,''szerkesztette és a tanulmányt írta Yves Délègue , Paris, Champion, 1995. (A továbbiakban: Délègue)<br />
''Cymbalum mundi'', kritikai kiadás, szerkesztette és a bevezetőt írta Max Gauna, Paris Champion, 2000; (A továbbiakban: Guana)<br />
''Cymbalum mundi'' modern franciára átírva Laurent Calvié által Charels Nodié előszavával: Toulouse, Anacharsis, 2002; (A továbbiakban: Calvié)
</ref> ajánlással, amely így szól: Thomas du Clévier Pierre Tryocan barátjának üdvözlettel. Teljes címe: Cymbalum Mundi franciául, amely négy nagyon régi költői, vidám és mókás történetet tartalmaz.
Tudjuk, hogy 1537. március 7-én, azaz a mai időszámítás szerint 1538-ban Húsvét előtt a Párizsi Parlament<ref>Fővárosi, ugyanakkor legfelsőbb bíróság, amely hívatott volt a királyi rendeletek felülbírálására is.</ref> túlbuzgó elnöke a parlamenti jegyzőkönyv szerint beszámolt az udvarból március 5-én érkezett küldeményről. E napon Pierre Lizet úr jelentette a most ülésező testületnek, hogy a múlt kedden kapott egy csomagot, amelyben egy levél volt a Királytól és egy a Kancellártól egy „Cymbalum Mundi” című franciául írt könyv kíséretében, és a király felhívta a figyelmét arra, hogy megvizsgáltatva az adott könyvet, abban sok téves eszmét és eretnekséget talált, és ez okból felkutatni kívánja a nyomdászt és a kiadót, és hogy erről őt értesítsék, és azután olyan büntetést szabjon ki, amelyet helyesnek ítél.<ref>''Ce jour, messire Lizet, premier président en la court de céans, a dit à icelle que mardi dernier, sur le soir, il reçut un pacquet où y avait une lettres du Roy et une du Chancelier, avec un petit livre en langue françoise intitulée: Cymbalum mundi et luy mandait le Roy qu’il avoit fait veoir ledit livre et y trouvoit de grands abuz et hérésies et que, à cette cause, il eust à s’enquérir du compositeur et de l’imprimeur, pour l’en avertir, et après procéder à telle punition qu’il verroit estre à faire.'' Idézi Délegue, p.109.<br />
Lásd még: Francis Higmann: ''Le Cymbalum mundi et la censure'', (Rome 2003, p.71. ; Guana, p. 8. Michel Simonin: ''Vol au-dessus d’un nid de corbeaux: le Prince, les Lettres et le Cymbalum mundi'', Rome 2003, p.43-44.</ref> (ford. U. J. N.) Az egyik levél aláírója I. Ferenc, Franciaország királya, a másiké Du Bourg kancellár. A király parancsa tehát, hogy téves eszmék és eretnek gondolatok miatt kutassák fel a nyomdászt és a kiadó-könyvkereskedőt, értesítsék az eredményről, hogy méltó büntetést szabhasson ki.
A parlamenti jegyzőkönyv szerint Lizet Jean Morint, a kiadó-könyvkereskedőt ekkorra már le is tartóztatta, mondván hogy házkutatást tartva (március 6.) butikjában sok német földről származó eretnek könyvet talált, valamint Clément Marot nyomtatásra váró kéziratát (talán a zsoltárfordításokat). Kiderült azonban (valószínűleg a kínvallatás során), hogy Morin már eladott négy példányt a kis ”istentagadó eretnek” könyvecskékből egy bizonyos Jehan de la Gard vándor könyvárusnak,<ref>Ruxandra Vulcan: ''Une Cymbale du Cymbalum mundi'', le colportage, Rome p. 65-70.</ref> akinél házkutatás során a ''Cymbalum Mundin'' kívül jó néhány „veszedelmes németországi” könyvre is bukkantak, és akit a könyvekkel és más eretnekekkel együtt 1538. április 16-án máglyára küldtek.
A jegyzőkönyv tanulsága szerint az önkénytől cseppet sem idegenkedő királynak tehát a konkrét ügyben szüksége volt a parlament döntésére is.
A bebörtönzött Jean Morin kérvénnyel fordult a kancellárhoz (április 16.) szabadulása érdekében. Lizet bizonytalanná vált, és ő is a kancellárnak írva kéri őfelsége végleges döntését Jean Morin ügyében: minthogy a nevezett Morin könyvkereskedő rab a király parancsára, kérem, legyen kegyes erről beszámolni Őfelségének, hogy utasítson, mit kell tennem kedve és akarata szerint.<ref> ''...parce que ledit Morin libraire est prisonnier, de l’ordonnance du Roy, votre plaisirs soit en parler audit Seigneur, à ce qu’il luy plaise me faire entendre, sur ce, son plaisir et commandement.'' Délègue: p. 110.</ref> (ford. Ú. N. J).
A parlament ítélőszéke június 10-én meghozta határozatát. A büntetés kaloda a Notre Dame előtt, korbácsolás minden párizsi utcasarkon, örökös száműzetés. A végrehajtást megelőzően azonban a Parlament szükségét érezte, hogy a Sorbonne teológusaira bízza annak eldöntését, hogy valóban eretnek írás-e a mű.<ref>Július 1-én juttatták el a Sorbonne-hoz, ahol 19-én döntöttek róla. (Rome 2003, ibid Simonin)</ref> Csakhogy a teológus professzorok az eretnekségnek a nyomát sem látták az írásban. Ugyanakkor ártalmasnak találva megsemmisítésre ítélték.<ref>Ibidem Simonin: Rome 2003, p. 48.</ref> Így, a nyilvánvalóan megkínzott Morin-re vonatkozóan az ítélet utolsó mondata maradt érvényben, vagyis: ''a nevezett rab biztonságos helyen lesz és vigyáznak arra, hogy ez alatt az idő alatt bekötöztethesse sebeit, és gyógyíthassa a közben bekövetkezett betegségét.''<ref>Simonin, Rome, p. 48 és Délègue, p. 111. Olvasata: „se faire „penser”; Laurent Calvié p. 7. Olvasata: „se faire panser”.</ref> (ford, U. N. J) Az ügy ennyiben maradt; a nyomdászról nem tudunk semmit, Jean Morin viszont újra űzi mesterségét az év második felében.<ref>Calvié, Préface, p. 7.</ref> Furcsa az is, hogy a lyoni második kiadást<ref>Amely az 1538-as dátum ellenére a római időszámítást alkalmazva megtörténhetett 1537-ben is. Guana, p. 9.</ref> produkáló Benoist Bonynt sem háborgatták az ottani egyébként rendkívül ortodox hatóságok. A szerzőről viszont hallgat a hivatalos krónika, ám az 1537 végén nyomtatott eredeti kiadásból egyetlen példány maradt, az igénytelenebb 1538-as lyoni változatból talán kettő.<ref>Francis Higmann: ''Le Cymbalum mundi et la censure'', Rome 2003 p. 71</ref> Az első kiadás egy példányát, amely valószínűleg a Párizsi Parlament irattárából került XVI. Lajos magánkönyvtárába, onnan La Vallière herceghez, árverésen 1784-ben, és innen jutott a forradalom után a későbbi Bibliothèque Nationale birtokába, miközben a kötet maradt Versaille-ban.<ref>François Berliot, ''Athéisme et athéistes'', Éditions du CERF, ISBN 2 204-4-02287.1976, p. 647 ; Geneviève Gilleminot–Chrétien. Rome 2003. p. 565.</ref> (Erre a példányra pirossal írt margójegyzetre hivatkozik Marin Mersenne 1626-ban: Szívében nem bölcs ember mondta: Nincs Isten.<ref>''„Dixit insipens in corde suo: Non est Deus.”'' Idézi: Franco Giacone: ''Une réception du Cymbalum mundi en Allemagne au XVIIe siècle'', Rome 2003, p.103 és Calvié, p. 10</ref> (Ford. U.J. N.). Az ateizmus vádját átvette Pierre Bayle is a szótárába, anélkül, hogy ismerte volna a művet. Hogy terjedt-e a szöveg kéziratos másolással, a majdnem teljes megsemmisítés ellenére, keveset tudunk, bár Itáliában és német földön<ref>''Cymbalum mundi sive Symbolum Sapientiae'', Milan, Franco Angeli, 2000. Szerkesztők: Guido Canziani, Winfried Schröder; Francesco Socas; Franco Giacone, ''Une réception du Cymbalum mundi en Allemagne au XVIIe siècle'', Rome 2003, p. 103-114</ref> vannak ennek nyomai a XVII. században. Aki nyilvánosan szólt róla, káros istentagadó eretnek írásnak ítélte, de az 1711-es és 1732-es Prosper Marchand féle kiadásokig csak hallomásokra építhetett.<ref>Geneviève Guilleminot-Chrétien: ''Le dernier possesseur du Cymbalum mundi'' 1537, Rome 2003, p. 567.</ref>
A következő századokban megjelent változatok az 1538-as lyoni kiadást reprodukálják egészen Pierre-Paul Franck kiadásáig.<ref>Cymbalum mundi, Pierre Paul Franck faximile kiadása, Paris, Société des Anciens livres, 1914.</ref>
== Szerző és szerzőség ==
Némi bizonytalanság ellenére,<ref>'''21'''</ref> egyetértés van abban, hogy az „ártalmas” mű írója Bonaventure Des Périers. Először közvetetten a kálvinista André Zébédée Genfbe írt leveléből tudunk valamit a szerzőségről: Franciaországot nagy szellemek viszik Epikurosz szelleme felé, ... és, aki csinálta a Cymballum Mundit soha nem törekedett másra. Ez az ember azok közül került ki, akik Olivetan klerikusai voltak a francia Biblia létrehozására.<ref>'''22'''</ref> (Ford. Ú. N .J.). Ettől kezdve maga Kálvin is istentelennek, ateistának minősítette a művet.
Anonim műként kezelve az Index tridentinus (1561) és a Bibliothèque de La Croix du Maine (időszaki folyóirat) a Cymbalum Mundit Clochette du Monde-nak<ref>'''23'''</ref> (azaz a Világ csengőjének) fordítva megvetendő és hitetlen műnek ítéli. Később, 1566-ban, Henri Estienne<ref>'''24'''</ref> tulajdonítja istentelennek az általa csak hallomásból ismert művet. A szerző halálát az ateistákra jellemző öngyilkosságnak tekinti. Úgy tudta, hogy beledőlt a kardjába. Voltaire, aki nem találja elég radikálisnak a mű szellemét, tudni véli, hogy az üldöztetéstől megőrült szerző Navarrai Margit palotájában lett öngyilkos.<ref>'''25'''</ref>
A filológiai kutatás a századok során előhozott néhány többé-kevésbé bizonyos adatot. Ezek szerint Bonaventure Des Périers szülővárosa a bourgundiai Arnay-le-Duc Dijon és Lyon között.<ref>'''26'''</ref> 1590-ben vagy 1510-ben született, talán nemesi családból. Tanulmányait a közeli Autunben a Szent Márton apátságban végezte Marguerite de Navarre filozófia tanára, Robert Hurault abbé keze alatt, aki korábban a Párizsi Parlament tanácsosa volt és fogékony az új eszmékre. Az ő tanári segítségével szerzett latin és görög nyelvtudást, színvonalas humanista műveltséget, és diszkrécióval leplezett intellektuális bátorságot. Bizonyosan volt iskolamester is. Azután többször feltűnik Avignonban, Montpelierben, ahol Rabelais orvostudományt tanul, és talán boncol is. Itt kéri fel Olivetan<ref>'''27'''</ref> 1534 táján, hogy vegyen részt a Biblia francia fordításában Neuchâtelben.<ref>'''28'''</ref> Munkáját a mű megjelenésekor Olivetan 1535-ben meg is köszöni. Visszatér Lyonba, ahol Étienne Dolettel<ref>'''29'''</ref> együtt dolgoznak az 1538-ban megjelenő latin nyelv kommentárján ''Commentarii linguae latinaen'', és megismerkedik sok jelentős humanistával, köztük a költő Saint-Gelais-vel és Clément Marot-val, aki mellett bátran kiáll a költőt eretnekséggel vádoló Sagonnal szemben. 1536-ban Marguerite de Navarre szolgálatába áll titkárként, korabeli kifejezéssel „szobainasi” rangban. Úrnőjét tiszteli, aki értékeli őt. Ugyanebben az évben publikálja Lyonban Jean Morinnél a Cymbalum Mundihoz-hoz nagyon hasonló életérzésről valló Jóslások jóslása című Tatárországban született Sarcomoros mester, Akathay király titkára” álnévvel (Ford. U. J. N.). Ő azonban a Cymbalum Mundi mindkét kiadásának megsemmisítése után is az akkor Lyonban tartózkodó Navarrai Margit közelében marad, ahol költői levelezésbe kezd a Saint-Honorat női kolostor apátnőjével, és 1539-ben költeményt ír a király helytartójának ajánlva. Ettől kezdve eltűnik a szem elől, de még a királynő szolgálatában van, ugyanis 1541 októberében Navarrai Margit átutal számára 110 Tours-i livre (arany) értékű összeget.
(építés alatt)
== Jegyzetek és források ==
<references/>
| |||