Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
98. sor:
Úgy tűnik, hogy a művel foglalkoztató kutatók soha nem kérdeztek rá, hogy van-e jelentősége annak, hogy Bonaventure Des Périers megkülönbözteti a Bacchanália és a Szaturnália<ref>[64]</ref> ünnepét. Pedig ez a különbség adja meg a négy dialógus belső időkeretét, ugyanis (bár késve) a harmadik dialógusban informál bennünket Mercurius arról, hogy a Bacchanáliák<ref>[65]</ref> előestéjén szállt le a földre, és lopták el a tolvajok Jupiter felújításra váró könyvét. A negyedik dialógusban, miután Pamphagust visszahívják a falkába, az antipódusiak üzenetének olvasását a Szaturnáliák alkalmával szerették volna végigolvasni, vagyis a negyedik dialógus befejezése előtt. De erre már nem kerül sor.
A Bacchanáliák a görögöknél és Rómában is (hölgyek bevonásával) a gazdagok féktelen dorbézolásának az ideje, ami módosítva a keresztény vízkereszt<ref>[66]</ref> kezdetétől a farsangban él tovább. Eredetileg március 16. és 17. napján tartották
A római Saturnus éppen úgy, mint Kronosz a görögöknél, az idő istene. A mítosz egy változata szerint Kronosz/Saturnus leszállt a Földre, és elhozta az „aranykort,” ám egyben öntörvényű egyeduralkodó is volt. Rómában december 17. és 25. között<ref>[67]</ref> ünnepelték. Ez is karneválszerű ünnep, fő jellemzője azonban az úr/szolga viszony felcserélhetősége, amikor a mítosz szerint az úr szolgálta ki a rabszolgát, és a rabszolga elmondhatta panaszát. Vagyis felfedezhetünk egy sajátos kontinuitást az első kettő és a második kettő dialógus között, miközben a harmadik dialógus első része átmenetet képez, amennyiben Mercurius ez alkalommal harmadszor száll le a földre, hisz a második dialógus jelzi, hogy a túlhasznált könyv felújítási küldetése előtt már járt a földön egyebek között a „filozófusok” beugratása érdekében. A legtöbb kutató kezdetektől fogva<ref>[68]</ref> forrásként hivatkozik Samosi Lucianusra, mint esetleges forrásra, de csupán a dialógus műfaja vonatkozásában. A harmadik, több elemből összetevődő dialógus bonyolítja a problémát. Itt istenek: Mercurius és Cupido később pedig Phlegon a ló és lovásza dialogizál. Az egyik istenek közötti, a másik állat és ember közötti dialógus, amely minden jel szerint úr és szolga viszonyának az allegóriája. A negyedik dialógus pedig figyelmeztetés.
== A négy dialógus mint gondolati egység ==
=== Első dialógus ===
Téma: A istenség álarcában megjelenő csaló, a haszonleső tolvaj inkvizítorok és a természetes észjárású józan nő.
A megtestesült, de mitológiai külsejét megőrző hírhozó Mercurius, a tolvajok és a hazugság istene, Jupiter és más istenek megbízatásával a Bacchanáliák előestéjén száll le az égből Jupiter könyvével, és némi habozás után a könyvkultúra szintjét értékelve Velencével, Germániával és Rómával szemben a görögök pénzhajhászó magatartása ellenére Athénba viszi újraköttetés vagy megújítás végett. Az agyonhasznált Fata et eventus anni című könyv, amelyből a főisten „puskázik,” és amely tartalma szerint: „Azon emlékezetes dolgok krónikája, amelyeket Jupiter elkövetett, mielőtt ő maga létezett volna. Tartalmazza az előre elrendelt történéseket, és a jövőben bekövetkezők pontos egymásutánját, a halhatatlan hősök jegyzékét, akik Jupiterrel együtt élnek örök életet.” A felújítandó könyv tehát a mindentudás és egyben a sors könyve. Ezt kellene felújíttatni. Csakhogy ellopják tőle, saját hibájából. Más istenek kérését is teljesítenie kell: Pallas kíváncsi a földi költők új alkotásaira, Kharon a nyomorult és züllött földi világ halottai (kocsmákban felkoncoltak, utca kövén végelgyengülésben elpusztultak, kuplerájban szex közben elhunytak, Veszta szüzek által megfojtott gyermekek, őrült druidák) lelkét követeli. Júnónak és Vénusznak is vannak frivol követelései.
Egy fogadóban száll meg, ahol két tolvaj ivócimborára bízza a csomagját, amíg ő maga végigjárja az épületet elcsenni valót keresve. Nem bír ellenállni saját természetének. A földi tolvajok sem restek: ellopják a csomagban lévő könyvet, amelyet nagyon értékesnek ítélnek, és kicserélik Jupiter és más istenek szerelmi kalandjait részletező hasonló külsejű kötetre. Zsákmányával, egy „képpel” azaz egy falról elemelt kereszttel visszatérve Mercurius iszogatás közben elszólja magát, vitába keveredik a francia Beaune-i és az írásokban olvasható mennyei nektár minőségéről, jobbnak ítélve a Beaune-it. Ám az őt érkezésekor felismerő olvasottabb tolvaj, Curtalius (feltehetően az inkvizíció besúgója, amit társa Byrphanes is megerősít)<ref>[69]</ref> Isten nevét emlegető káromkodások közepette Mercuriust rettenetes kínzásokkal és halállal fenyegeti. A lopás leleplezésétől való félelem és a fenyegetés miatt menekülésszerű távozásakor a fogadósnőtől a két tolvaj nevéről kapott információkért hosszú, szenvedésmentes életet és fájdalommentes halált ígért, amit mint komolytalant, a hölgy elutasít. Mercurius dühös és monológjában a női nyomorúság teljességével bünteti a hitelen nőt, visszavonva ígéretét.
Mercurius elmenekül, a tolvajok büszkék, hogy meglopták a tolvajok „hercegét,” és értékes égi könyvet sikerült megszerezniük. Curtalius még bizonytalan egy kicsit a sikerben, mert tart attól, hogy Jupiter esetleg reagál.
Az első dialógusban kapunk tehát egy Mercurius képet, amely egyszerre viseli az antik isten és Krisztus-kép egyes attribútumait, tárgyként a pedig a Bibliára utaló isteni mindentudás forrását, azaz a sors könyve attribútumait. A bor minőségéről szóló vita egyértelműen az inkvizíció jelenlétére utal. De kaptunk képet az emberi nyomorúságról, gyarlóságról és a vallási képmutatás szörnyűségeiről is.
== Második dialógus ==
'''Téma: A vallás és a politikai hatalom összekapcsolódása'''
Ennek a dialógusnak a középpontjában nem a Könyv, hanem a bölcsek köve áll, de nagyon hasonló jelentéssel. Mercurius ugyanis korábban már járt a földön, mint a ”tudás kövének”<ref>[70]</ref> állítólagos birtokosa. Akkor, tekintettel a ”filozófusok” rendkívüli érdeklődésére egy római teátrum arénájában széttörte a követ, és azt állította, hogy aki megtalál belőlük egy darabot, részesül az abszolút tudásban. Az írástudók ettől kezdve egymással versengve és marakodva turkálnak a homokban a kő darabkáiért. Most egy öregember formáját öltött Mecuriusnak egy „bennfentes” cinikus földi ember (Trigabus) bemutatja neki és gúnyolódva kommentálja, hogy az korábbi csínytevése eredményeként hogyan veszekednek a kétségbevonhatatlan igazságot kereső egymással vetélkedő tudós teológusok a teátrumban, a közszereplés arénájában. A homokban turkálva Rhetulus (Luther), Cubercus (Bucer) és Drarig (Gérard/Erazmus?) egymást ócsárolva remélnek találni egy darabkát a „bölcsek kövéből.” Mercurius mindegyikkel szóba áll, mindegyik öntelt, buta és ellenszenves, de vannak fokozatok: Cubercus a testvéri barátság, és a mindenki számára elérhető résztudás lehetőségét hirdeti, de felveti annak a lehetőségét is, hogy az istenség érvénytelenítheti a résztudások homokba szórt darabkáinak érvényességét. Drarig, akinek a kezéből Rhetulus kiüti a felszedett morzsákat, átkozódik és bosszút forral. Az „öregember” maga sajnálja le őket, mert hisznek a csaló Mercuriusban. A kegyetlenül szatirikus hangváltás akkor történik, amikor Mercurius közvetlen dialógusba kezd Rhetulus-szal, aki azzal dicsekszik, hogy a kődarab birtokában ólomból aranyat, pontosabban aranyból ólmot tud csinálni,<ref>[71]</ref> de főként azzal, hogy az emberek gondolkodását képes befolyásolni: megváltoztatni szokásaikat, viselkedésüket, ami híressé teszi őt egész Görögországban. Mercurius érdeklődésére, hogy miért nem emberbaráti célokra hasznosítaná hatalmát, Rhetulus nyílt cinizmussal válaszol. Arra, hogy gazdaggá tehetné vagy legalább a bűnözési kényszertől megóvhatná a szegényeket, válasza az, hogy ha nem lennének szegények, nem lehetne jótékonyságot gyakorolni; arra, hogy betegeket gyógyíthatna, a válasz: akkor mire szolgálnának az orvosok, gyógyszerészek, a drága gyógyászati könyvek (Galien, Avicenna, Hyppokratész, Enginata), és ráadásul senki sem akarna meghalni. Arra, hogy használhatná tudását a bűnök és bűnözők igazságos megbüntetésére, válasza az, hogy akkor feleslegessé válnának a törvények, a nyomozók, ügyvédek, és bírók egész hada. Ám, mivel az uralkodó elit kedveltje, és a kérdések is zavarják, abbahagyja a kövecskék további keresését, faképnél hagy mindenkit, mert megérkezett Venulus szenátor úr szolgája, hogy vacsorameghívást közvetítsen Rhetulus számára. A polgári rétegek érdekeivel egyező élvezet-, haszon- és hatalomközpontú cinizmusának sajátos megfogalmazása ez.
Bonaventure Des Périers Mercuriusa – miután szárnyacskákkal rendelkező, de mégis csak hús-vér tolvajként és az isteni bornál a hazait jobbnak ítélő emberként az inkvizíciótól menekülve ráadásul fogadósné hitetlensége miatt átkozódva visszakívánkozik az Olymposra, majd végignézi, és mérgezett iróniával végigélvezi egy korábbi csínjének következményeit, gátlástalanul becsapja földi analógját és társát Trigabust is. A harmadik dialógusban a főisten és a többiek akaratából visszakényszerülve a földre amolyan cinikusan hanyag szolgaként új terepet keres ötletei számára.
== Jegyzetek és források ==
| |||