Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
60. sor:
== A Cymbalum Mundi önálló élete és értelmezése ==
A szöveg fordítójaként több kritikai és egy modernizált kiadás többszörös újraolvasása után Richard Cooper véleményét tudom elfogadni. A Cymbalum Mundi rövidsége mellett is bonyolult, de egységes mű, egyetlen szerző alkotása, amelyet a király, a Parlament, a katolikus egyház szellemi központja a Sorbonne megsemmisítésre ítélt, és két évszázadra sikeresen ki is vont a forgalomból. Olyannyira, hogy a XVI. században egyetlen kivételként Pièrre de L’Éstoile (c.1540-1619) láthatta, és esetleg olvashatta a kis írást, aki szerint, a szerző aljas ember, amint az a megvetendő könyvből kitűnik<ref>[37]</ref> (ford. Ú. N. J). Ugyanakkor Max Guana kritikai kiadásának előszavában felhívja a figyelmet arra, hogy bár a legutóbbi időkig a kutatók megerősítik Ferenc király ítéletét, azok, akik olvashatták a szöveget kezdettől fogva megosztottak.<
A protestáns Zébédé és később Kálvin
Maradt tehát az ítélet: a Cymblum Mundi ateista, hitetlen, de legfőképpen ártalmas felforgató mű.
Némi változást a megítélésben az 1538-as a Prosper Marchand által 1711-ben majd 1732-ben kiadott kötet és a hozzájuk csatlakozó tanulmány hozott. Eszerint az írás „nagyon kellemes stílusú és zseniálisan szerkesztett alkotás. … Az egész műben finom és szellemes szatírát érzékelhetünk, ...és kevés alkotást találhatunk a korban, amelynek stílusa ennyire tiszta lenne, és amelyben annyi művészet és zsenialitás rejlene. Majd kétségbe vonja Mersenne ítéletét, aki szerint Bonaventure Des Périers a pogány istenek álarcában az ...Egy Istent kíséreli meg teljesen megsemmisíteni, és nevetségessé tenni mindent, amit vallásunk kapcsán hiszünk.
A forradalom, Napóleon és a restauráció lényegében elfeledtette a művet és az általa keltett vitát. De azért nem teljesen. Éloi Johanneau császári cenzor az anagrammák és álnevek megfejtésének szakértője, és több XVI. századi szerző (Montaigne, Rabelais, Charron) kiadója, megfejtette és publikálta a Cymbalum Mundi anagrammái egy részét, elsősorban az ajánlásban szereplő két nevet: eszerint Thomas Du Clévier név Hitetlen Tamásnak, Pierre Troyan pedig Hívő Péternek felel meg. Ezen felül megerősítette azt a véleményt, hogy a Cymbalum Mundi keresztényellenes szatirikus allegória. Véleménye szerint Origenész Contra Celsum c.
A XX. század első felében a hitetlenség tézise volt az uralkodó. Az írás vallási és politikai szempontból egyaránt elitélt szellemiségéről pozitívan először Abel Lefranc szólt 1928-ban,<ref>
Sajátos fordulat következett be a XX. század közepén. Az egyházak és a politika által évszázadokon keresztül gyalázatosnak, veszélyesnek, felforgatónak minősített műben többen elkezdték keresni az ideológiailag semleges, majd a katolikus ortodoxia számára elfogadható vonatkozásokat. Felerősödtek a filológiai berkekben az írás ateista értelmezését kétségbe vonó, ugyanakkor a korhoz kötöttséget hangsúlyozó konjunkturális szövegmagyarázatok. Erre egyebek között a mű megsemmisítése, a kiadó meghurcolása majd újraéledése, valamint a szerző és a nyomdász megőrzött anonimitásának ténye adott legitimitást.
Elsőként V.-L. Saulnier<ref>
1521 után maga Erazmus is elítéli saját írásaiban a békés reformokat lehetetlenné tevő gondolatokat. 1530 és 1540 között egyre több humanista ellenzi Luther radikális gondolkodását. Később Bucerrel együtt<ref>58</ref> Kálvin is egyenesen az „illuministák”,<ref>59</ref> azaz a későbbi spirituális libertinek elődjét látta a műben, a hit olyan szatíráját, amely közelebb van az agnoszticizmushoz, mint a szkepticizmushoz. A Cymbalum Mundi erről az előreformációs értelmiségi közhangulatról tanúskodna, és magyarázná a reformátorok kigúnyolását. De ne feledjük: ez az értelmezés alapvetően a második dialógusra épül, miközben – egyebek között – az első dialógusban az inkvizíció rémét vetíti fel, a harmadik dialógusban a bűnbocsátó levelekre utal, nem is beszélve arról, hogy a mű négy dialógus egysége. Az 1983-as kiadás előszavában vele vitatkozva Michael E. Screech azt írja, hogy számára a Cymbalum Mundi mindig is teljesen ortodox műnek tűnt és tűnik.<ref>60</ref> Érveit a király napi politikai érdekeire alapozza.
Szerinte és követői szerint nem Luther és Bucer kigúnyolása, hanem Drarig, azaz Girard Roussel személyét ért támadás bosszantotta fel a királyt, akinek akkor került a kezébe a kis mű, amikor az udvar Moulins-ben (ma Bourbon megye) tartózkodott. Bizalmasaival elolvastatta, és mivel istentagadó eretnek írásnak ítélték, elküldi levelét a parlament elnökének. Jean Morin, aki Lizet börtönéből a kancellárhoz fordul segítségért, megírja, hogy elárulta a szerző nevét. A parlament a katolikus hitre veszélyes és felháborító tévedésekre hivatkozva súlyos ítéletet hoz, de kikéri a Sorbonne véleményét is, ám a teológusok nem találnak a műben semmiféle antikatolikus eretnekséget, de ettől függetlenül károsnak és megsemmisítendőnek ítélik. Felségsértésről sem lehet szó, mert az más procedúrát feltételezett volna. Ráadásul a Cymbalum Mundi II. Dialógusának az aréna homokjában turkáló három filozófus anagrammja protestáns vezető személyiségeket fed: Rhetulus = Luther, Cubercus = Bucer, de talán a bizonytalanabb olvasatú Drarig is. Jó lehetőség arra, hogy reformáció ellenes ortodox katolikus szöveget lássunk a műben, hisz annyi bizonyos, hogy a könyvecske megjelenésének idején a király Melanchton közvetítésével megpróbált a német lutheránusokhoz közeledni, amit akkori környezete: Marguerite, Navarre királynője és Jean Du Bellay is támogatott. Screeche szerint, ebben a periódusban minden látszat ellenére Marguerite de Navarre, Jean Du Bellay és a kétes Girard Roussel, akit a Sorbonne ortodox teológusai veszélyes evangélikusnak tekintettek, (és akit 1555-ben egy fanatikus katolikus meggyilkolt) visszaszerezték az ideológiai fölényt az udvarban. Drarig-ban a király által különösen pártfogolt Girard Rousselt Oleron új eszmékre fogékony püspökét vélték felismerni, így I. Ferenc ellentmondást nem tűrő módon, de ugyanakkor óvatosan reagált. Girard Roussel lett volna a közvetítő Melanchton irányában? Ha mindez igaz, a király helyzete azért volt kínos, mert eddig egyetlen esetben avatkozott közvetlenül cenzúra-ügybe: 1533-ban felszólította a Sorbonne minden karát, hogy jelentsék ki: soha nem volt szándékukban cenzúrázni húga, Marguerite: ''La Miroire de l’âme pécheresse'' (A bűnös lélek tükre, ford. Ú. N. J.) c. könyvét, amelyet e-nélkül súlyosan elmarasztalhattak volna. Most a Parlament kapott egy utasítást, amelyet sem teljesíteni, sem megtagadni nem lehetett. A Sorbonne segített. Screeche szerint: a „Plakát ügy”<ref>
Azt is tapasztalhatjuk, hogy amint újra a közönség látókörébe került a szöveg, harc folyik ideológiai értelmezése körül, hisz a mű irodalmi értékét Voltaire elégedetlen ideológiai-esztétikai ítélete óta senki sem kérdőjelezte meg. A vita valójában a mű által hordozott mondanivaló körül forog, és új elemekkel gazdagodott az elmúlt évtizedekben.
86. sor:
Az ezredforduló körül néhány modern kutató éppen ennek az ellentmondásnak a feltárására tesz kísérletet.
Ilyen például Yves Délègue (1995) könyve. Szerinte az igazi kérdés nem az, hogy miből táplálkozik a mű, hanem az, hogy miben eredeti. És eredetiségében mennyiben érinthet minket ma? Yves Délègue a Cymbalum Mundi kiadásának előszavát azzal a mondattal kezdi, hogy vállalni kell a személyes döntést: A Cymbalum Mundi magával vitte titkainak kulcsát.<ref>[62]</ref> De ez nem jelentheti azt, hogy az ellentétes vélemények tömegében hallgatásra lennénk ítélve. Yves Délègue nyomán ezt a kérdést teszi fel Max Gauna 2000-ben publikált kritikai kiadásában és főként Laurent Calvié a Cymbalum mundi modern francia nyelvre átírt szövegének bevezetőjében is: „Miért dühödött fel I. Ferenc, hogy kiadták húga egyik pártfogoltjának ezt a művét? Talán mert ezt a pamflet olyan társadalmi és politikai mondanivalót is tartalmazott, amely kendőzetlenül jelent meg Phlégon, Trigabus, Hylactos, de még Mercurius szavaiban is?”<ref>
== A Bachhanáliáktól a Szaturnáliákig ==
|