Pataki Márta

Ennek a dialógusnak a középpontjában nem a Könyv, hanem a bölcsek köve áll, de nagyon hasonló jelentéssel. Mercurius ugyanis korábban már járt a földön, mint a ”tudás kövének”<ref>[70]A „Pierre philosophale” korabeli elsődleges jelentése: A dolgokról való tudós gondolkodás. A második: Kis mennyiségű arany és ezüst keveréke, amelyről feltételezték, hogy más fémeket is arannyá változtat. Dictionnaire du francais moyen, La Renaissance, Larousse 1992.</ref> állítólagos birtokosa. Akkor, tekintettel a ”filozófusok” rendkívüli érdeklődésére egy római teátrum arénájában széttörte a követ, és azt állította, hogy aki megtalál belőlük egy darabot, részesül az abszolút tudásban. Az írástudók ettől kezdve egymással versengve és marakodva turkálnak a homokban a kő darabkáiért. Most egy öregember formáját öltött Mecuriusnak egy „bennfentes” cinikus földi ember (Trigabus) bemutatja neki és gúnyolódva kommentálja, hogy az korábbi csínytevése eredményeként hogyan veszekednek a kétségbevonhatatlan igazságot kereső egymással vetélkedő tudós teológusok a teátrumban, a közszereplés arénájában. A homokban turkálva Rhetulus (Luther), Cubercus (Bucer) és Drarig (Gérard/Erazmus?) egymást ócsárolva remélnek találni egy darabkát a „bölcsek kövéből.” Mercurius mindegyikkel szóba áll, mindegyik öntelt, buta és ellenszenves, de vannak fokozatok: Cubercus a testvéri barátság, és a mindenki számára elérhető résztudás lehetőségét hirdeti, de felveti annak a lehetőségét is, hogy az istenség érvénytelenítheti a résztudások homokba szórt darabkáinak érvényességét. Drarig, akinek a kezéből Rhetulus kiüti a felszedett morzsákat, átkozódik és bosszút forral. Az „öregember” maga sajnálja le őket, mert hisznek a csaló Mercuriusban. A kegyetlenül szatirikus hangváltás akkor történik, amikor Mercurius közvetlen dialógusba kezd Rhetulus-szal, aki azzal dicsekszik, hogy a kődarab birtokában ólomból aranyat, pontosabban aranyból ólmot tud csinálni,<ref>[71]Egyesek az alkímiával hoznák összefüggésbe a szöveget, amit világosan cáfol a gúnyos megjegyzés.</ref> de főként azzal, hogy az emberek gondolkodását képes befolyásolni: megváltoztatni szokásaikat, viselkedésüket, ami híressé teszi őt egész Görögországban. Mercurius érdeklődésére, hogy miért nem emberbaráti célokra hasznosítaná hatalmát, Rhetulus nyílt cinizmussal válaszol. Arra, hogy gazdaggá tehetné vagy legalább a bűnözési kényszertől megóvhatná a szegényeket, válasza az, hogy ha nem lennének szegények, nem lehetne jótékonyságot gyakorolni; arra, hogy betegeket gyógyíthatna, a válasz: akkor mire szolgálnának az orvosok, gyógyszerészek, a drága gyógyászati könyvek (Galien, Avicenna, Hyppokratész, Enginata), és ráadásul senki sem akarna meghalni. Arra, hogy használhatná tudását a bűnök és bűnözők igazságos megbüntetésére, válasza az, hogy akkor feleslegessé válnának a törvények, a nyomozók, ügyvédek, és bírók egész hada. Ám, mivel az uralkodó elit kedveltje, és a kérdések is zavarják, abbahagyja a kövecskék további keresését, faképnél hagy mindenkit, mert megérkezett Venulus szenátor úr szolgája, hogy vacsorameghívást közvetítsen Rhetulus számára. A polgári rétegek érdekeivel egyező élvezet-, haszon- és hatalomközpontú cinizmusának sajátos megfogalmazása ez.

Bonaventure Des Périers Mercuriusa – miután szárnyacskákkal rendelkező, de mégis csak hús-vér tolvajként és az isteni bornál a hazait jobbnak ítélő emberként az inkvizíciótól menekülve ráadásul fogadósné hitetlensége miatt átkozódva visszakívánkozik az Olymposra, majd végignézi, és mérgezett iróniával végigélvezi egy korábbi csínjénekcsínének következményeit, gátlástalanul becsapja földi analógját és társát Trigabust is. A harmadik dialógusban a főisten és a többiek akaratából visszakényszerülve a földre amolyan cinikusan hanyag szolgaként új terepet keres ötletei számára.