„Heraldikai lexikon/Fejedelem” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
41. sor:
A princeps Rómában eredetileg arra vonatkozott, aki a zsákmányból először kapta meg a részét. A hadseregben rangok egyik névelemeként használták (Princeps ordinarius vexillationis: a vexillatio parancsnokságát ellátó centurion, Princeps peregrinorum: „az idegenek parancsnoka”, Princeps prior: a manipulus vagy a principes parancsnokságát ellátó centurion, Princeps posterior: a Princeps priorhoz küldött követ, Princeps praetorii: a katonai stábhoz delegált centurion). Később a szenátus legelőkelőbb tagját illették a princeps senatus névvel. A köztársaság idején a senatus névjegyzékét öt évenként a censorok készítették el. A lista élére élethossziglani időtartamra olyan szenátort helyeztek, aki (vezető) patríciusi családból származott, volt már consul, sőt általában censor is. Ő szólahatott fel elsőként a szenátusban és ő adhatta le először a szavazatát. A principatus idején (a császárság kezdetén) ebből vált a császár nem hivatalos címévé. A princeps senatus címet Kr. e. 23-ban először Octavianus császár sajátította ki magának (az imperator, pontifex maximus, néptribunus tisztségekkel együtt és időnként censorrá is kineveztette magát). Az Augustusz címet felvevő Octavianus utóda, Tiberius princepsi (császári) való beiktatása hónapokig tartott, mert egyenként kellett megszereznie Augustus címeit. Gyakran használták a princeps iuventutis (első az ifjak között) címet is a császári trón lehetséges várományosai számára.
 
A magyarban a fejedelem szó már korán kimutatható. Előfordul a Jókai kódexben, a herceg pedig személynévként szerepel egy 1201-es oklevélben, a majd latin megfelelőjével (dux) a Schlegeli szójegyzékben (1405 k.) és más középkori forrásokban is. A princeps eredetileg urat, egy előkelő család tagját jelentette, majd egy egész tartomány igazgatóját. A frank, majd a Német-Római Birodalomban a fejedelem a király, illetve a csástárcsászár után következő tartományurak voltak, királyi tisztségviselők, akik részben örökletes világi, néha egyházi hatalommal rendelkeztek. A németben a fejedelem (de: Fürst, ófelnémet furisto 'legelső', la: princeps) a 11. század végétől azt a személyt jelentette, aki valamilyen birodalmi hűbért birtokolt vagy egyházi főhivatalt viselt. A világi fejedelmek közé tartozott a herceg, a márki, a gróf, a határgróf (Markgraf), a palotagróf (Pfalzgraf), a tartománygróf (Landgraf); az egyházi fejedelmek közé tartozott az éresek, a püspök, az apát, az apátnő (később csak azok, akik közvetlenül a császárnak voltak alárendelve). Ezek az ún. régi birodalmi fejedelmi rendhez (Reichfürstenstand) tartoztak. Nagyjából a 12. századtól kialakult az ún. fiatalabb fejedelmi rend. Ehhez csak azon nemesek tartoztak, akik hűbérüket közvetlenül a császártól kapták, azaz ún. másodkézi birodalmi zászlóhűbért (de: Fahnenlehne) viseltek, illetve egyházi főhivatal viselői voltak, akik ún. székhűbért (de: Zepterlehne) kaptak. Ezáltal a legtöbb gróf birodalmi fejedelmi állása megszűnt. A birodalmi fejedelmek rendelkeztek a birodalmi gyűlés fejedelmi ülésének összes helyével és szavazatával, de külön előjogokkal csak a három világi és három egyházi választó fejedelem bírt. Míg később a világi fejedelmek a hivatalt később születésük jogán viselték, az egyházi fejedelmeket választották. A császár címzetes fejedelmeket (de: Titularfüsrten) is kinevezett, akik rangban a hercegek és a grófok között álltak. Később az uralkodók a fejedelmi címet nemeseknek is adományozták, mely így nemesi címmé vált. A fejedelmi cím tehát nem járt együtt minden esetben tartományi uralommal. 1815-ig más tartományurakhoz hasonlóan egyes német fejedelmek is szuverének voltak (Lippe, Reuß idősebb és fiatalabb ág, Schamburg-Lippe, Schwarzburg-Rudolfstadt, Schwarzburg-Sonderhausen, Waldeck-Pyrmont). 1815-ig minden tartományúr, különösen azok, akik magasabb rangú címmel rendelkeztek, maguk is fejedelmi rangra emelhettek egyes személyeket. Így lett pl. fejedelem Bismarck kancellár is. Ezen családok azonban Németországban nem a fő-, hanem a köznemességhez (niederen Adel) tartoztak. 1803-ban a fejedelmi címeket mediatizálták. Ma is fennálló fejedelemség Liechtenstein és Monaco.
 
A nagyfejedelem (de: Großfürst) a régi Oroszországban eredetileg uralkodói cím volt (pl. moszkvai, kijevi, novgorodi). Rurikok bejövetele után a fejedelmi (княэь) rang az uralkodócsalád tagjai illette meg, melynek feje, az uralkodó a nagyfejedelem címet használta. Jaroszláv nagyfejedelem halála után (1054) országát öt fia között osztották fel, a legidősebb, Izjaszláv lett a nagyfejedelem, a többiek pedig részfejedelmi címet viseltek, a nagyfejedelem alattvalói voltak, de lényegében önállóan uralkodtak. A 18. századtól a nagyfejedelmi cím a cári ház tagjainak címe volt. A litván uralkodó, és az 1385-ös lengyel-litván unió után a lengyel király is viselte. 1765-től nagyfejedelemség volt Erdély is.