„Heraldikai lexikon/Genealógia” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
62. sor:
A genealógia nagyon régi hagyományokkal rendelkezik. Szorosan összefügg a történelemmel, de a genealógia régebbi annál. Alapja az ősök kultusza. A genealógia szó a görög „eu genie” 'jól születni' összetételből ered. Az előkelő származást már az ókorban, sőt az előtt is nagyon fontosnak tartották. Az ókori görög költők a költői ihletben megnyilvánuló kinyilatkoztattást a Múzsák sugallatának tartották. Ezért állította Hésziodosz is az istenek leszármazásáról szóló tankölteménye, a ''Theogonia'' élére a saját múzsai felavatásáról szóló beszámolót. Az istenek szinte végtelen sorában a mítosz igyekezett rendet teremteni. A mítikus szerkesztés legfőbb eszköze a ''genealogia'', azaz az istenek leszármazási viszonyának felvázolása volt. A rokoni kapcsolatokat és az abból következő kölcsönös kötelezettségeket már a nemzetségi és törzsi társadalmakban is számon tartották. A néprajzkutatók a természeti népeknél rendkívül összetett rokonsági rendszereket derítettek fel, melyek még ma is irányítják ezen törzsek életét. Az ősök emlékezete, nyilvántartása a különféle kultúrákban rendszerint szóban történt és sok mesés, mágikus hagyományt szívott magába. Ezen genealógiák elsődleges célja a család fényének emelése és a családtagok büszkeségének erősítése volt.
A genealógia nem az emberi családtörténettel, hanem az istenek genealógiájával kezdődött.
Az istenek régi genealógiái keveredtek a fizikai és asztrológiai fogalmakkal. Az egyiptomi theogóniákat átjárják a a szimbolikus módon ábrázolt asztronómiai elképzelések. Az egyik ilyen theogónia a görög istenek genealógiája Christina Gottlob Heyne (''Ad Apollodori Bibliothecam observationes''. 1783. 998-1034. l.) udvari tanácsos művében található, aki hosszasan ecseteli a görög mitológia létrejöttét a genealógiából. Az egyiptomi sírfeliratokon gyakoriak a genealógiai adatok (szülők, gyerekek, házastársak).
A zsidóknál az Egyiptomtól való függetlenséget követően, sőt már az előtt is a törzsek (12) családokra, azok pedig házakra oszlottak és egy férfi bármikor meg tudta mondani, hogy melyik házból sztármazik és milyen házak tartoznak egy családba, cenzusba (jegyzékbe) tartozik, melyeket adózási és hadügyi céllal állítottak össze.
A genealógia művelése a 15. századra nyúlik vissza, de ez még mindig messze volt a tudományos színvonalú családtörténettől. Az újkori német genealógia Suntheim (1440-1513) működésével kezdődött, aki Miksa császár megbízásából megírta a Babenbergek és a Habsburgok leszármazásának történetét. Az első polgári genealógia 1598-ban jelent meg (''Theatrum genealogicum''), amely egyes tudósok leszármazási tábláit tartalmazta. Az első genealógia, mely hiteles források alapján készült, az S. és L. de Saint-Mathé testvérek műve 1628-ból, mely a Capeting dinasztiáról szól. A genealógiát a kortörténettel először Reiner Reineccius von Steinheim, helmstedti történészprofesszor kapcsolta össze egymással. Ekkoriban genealógiával – egyetemi szinten – nemcsak történéstek, hanem jogászok (és kánonjogászok) is foglalkoztak (házassági, öröklési jog stb.). Johann Estor jogász könyve gyakorlati genealógiai bevezetést nyújtott az őspróbák elvégzéséhez (''Praktische Anleitung zur Ahnenprobe.'' 1750). Az első genealógiai bibliográfia a 17-18. század fordulóján jelent meg. ▼
Kínában azt tartották, hogy az egyénnek a családon kívül kevés az esélye az életben maradásra, ezért a családi kultusz a legfontosabb és legszentebb társadalmi kultusz volt, melyet Kínában már a legrégibb időktől fogva ideológiailag is alátámasztottak, majd az államideológiává vált konfucionizmusra alapozták és a kulturális és társadalmi berendezkedést is ehhez az ideológiához igazították. Kína az ottani ember tudatában egyfajta egységes, szerteágazó hagyományos családként nyilvánult meg, a törzsek, a nemzetségek és a családok közösségeként, amelyek közös őseiért legmagasabb fokon a kínai császár, az Ég Templomában évente kétszer köteles volt össznemzeti ünnepi áldozatot bemutatni. Az ősökről azt tartották, hogy utódaikkal, tehát Kína minden lakójával együtt közös (lelki) egységet alkotnak. A nemzetségek és a családok rendelkeztek egy közös családi központtal, ahol a családtagok újévkor összegyűltek. Itt az ősök oltára előtt a család vagy a nemzetség tagjai, azaz az összes fiú és feleségeik, a hajadon lányok, az unokák és a dédunokák közösen mutattak be ünnepélyes áldozatot és adtak hálát őseiknek. A kommunista uralmat megelőzően az emberek, ezen ünnepek alkalmával, lélekben egyesülhettek elődeikkel a családi oltár és őseik genealógiai táblái előtt.
Az első elméleti genealógiai művet Rudolf Telgmann adta ki (''Ahnenzahl, denen Ursprung, wie auch vormaligen und heutigen Nutzen.'' 1733). A tudományos genealógia egyik megteremtőjének Johann Christoph Gatterer tekinthető, aki diplomatikai forrásokra támaszkodott és az azokban előforduló évszámokat kronológiai forráskritikának vetette alá. Foglalkozott a többi forrás kritikájával (bizonyító erejével) is, és az egyetemi oktatásban nagy hangsúlyt fektetett a genealógia (és a többi történeti segédtudomány) gyakorlati tanítására. A genealógiai műveket hat csoportba osztotta, melyek műfajához sok korai magyar mű is illeszkedik. (1. Családi történetek – Geschlechtshistorien, 2. genealógiai történelemkönyvek – genealogische Geschichtbücher, 3. történelemkönyvek genealógiai táblákkal – Geschichtbücher mit Stammtafeln, 4. kritikai genealógiai könyvek és értekezések – genealogisch-kritische Bücher und Abhandlungen, 5. genealógiai lexikonok [szótárak] – genealogische Lexika, 6. nemesi lexikonok [szótárak] – Adelslexika.) Az ő számára a genealógia még nem az elméleti genealógiai művekből állt, hanem minden olyan mű, mely a családok történetével foglalkozott, amely összefügghetett a történelemmel, statisztikával, joggal stb. ami a mai modern genealógiai alapgondolkodásnak is a szerves része. Ő határozta meg először szabatosan a genealógia fogalmát. Szerinte a genealógia egy apától származó személyek bemutatása férfi vagy férfi-női ágon. Összesen hétféle genealógiai táblát sorol fel (''Abriss der genealogie.'' 1788). Utalt a genealógia és a politikai történet kapcsolatára. ▼
Ehhez hasonló szertartás volt az ősök ünnepe a régi lengyel hagyományban, amikor november elsejének estéjén az emberek ételt tettek rokonuk sírjára, ajándékot vittek kedves halottaiknak, akik a hiedelem szerint ilyenkor eljönnek, hogy átvegyék az áldozatot. Az ősök áldozatát a gusliarok (hegedősök) mutatták be. Ez az ősidőkből eredő szokás vallási hagyományként élt6 tovább. A lengyel katolikus egyház, más országokhoz képest, sokkal több ilyen ősi szokást őrzött meg. Ezt a hagyományt örökítette meg Miczkiewicz (1798-1855) az Ősök (Dziady) című művének II. részében (1823), ahol a belorusz falvakban szokásban levő halott ősök megvendégelését írja le. Egyébként a természeti népeknél, mint például az észak-amerikai indiánoknál mindmáig szokás áldozatot bemutatni az ősök szellemének.
Az őkori Görögországban a halotti ünnepeken, a versenyeken költők méltatták az érintett személy kiváló származását. Az előkelők magukat valamely hérosztól származtatták és őseiket a trójai háborúig vezették vissza. Az Iliászban (és a bibliában) is hosszú leszármazási sorok találhatók. Az ókori görög városállamokban egyes arisztokrata családok már a történeti kor kezdetén is kétségtelenül hosszú múltra tekintettek vissza. Eredetüket azokkal együtt, akik nem tudtak ilyen előkelő származással büszkélkedni, általában héroszokra és istenségekre vezették vissza. A családi büszkeség jellegzetes megnyilvánulása a megarai Theognisz (Kr. e. 6. sz.) költészete. A spártai Gytheatesz család egyik tagja magát a Dioszkuroszok 39. és Herkules 41. leszármazójának nevezte. Szinte az összes ókori görög történetíró elbeszélését genealógiai alapra helyezte. Milétoszi Hekataiosz (Kr. E 540 k.) Deukalión és Herkules leszármazóival, a Peloponnészosz és a Kis-Ázsia korai betelepülésével kapcsolatos tradíciókról ír. Leszboszi Hellanikosz (490/480-400 k.) genealógiai jellegű könyvének címe Phoronisz. Tanítványa, Szigeumi Damasztész, Hérodotosz kortársa, a trójai hősökkel kapcsolatos genealógiai történetek szerzője. Athéni Apollodorusz (Kr. e. 180 k.-120/119) a görög istenekről írt (Peri theōn), Argoszi Akuszilaosz (Kr. e. 6. sz. vége-az 5. sz. Első fele) három genealógiai művet írt, melyekből csak részletek ismertek (együtt Historiai vagy Genealogiai néven szerepelnek). Ezek isteni, héroszi és részben emberi genealógiák. Léroszi (avagy Athéni) Pherekydész (Kr. e. 450 k.) tízkötetes genealógiai művet írt az istenek és héroszok genealógiájáról, melynek csak töredékei ismertrek. Ebben patrónusai ősiet dicsőíti a Kr. e. 5. század korának herokus szellemében.
A rómaiak a család egy kiváló ősének katonai, egyházi, közszolgálati érdemeit az egész nemzetségre átvitték. Amikor a görög kultúra Rómát is meghódította, it is mitológiai ősök után kezdtek kutatni. A korai ókori Rómában a patríciusi nemzetségek (gentes) tagjai szintén nagymúltú családokból eredtek és Ancus Martiusra, Róma negyedik királyától származtatták magukat. A nemzetségek örökletes és szent jellegük (hereditates gentilitiae, sacra gentilitia) exkluzivitását olyan sikeresen védelmezték, hogy még a köztársasági kor végén sem létezett több, mint 50 patríciusi nemzetség. Az egyéni genealógiára azonban nem fektettek súlyt. Nincs adat arra, hogy a korai római köztársaság idején készítettek volna családfákat, később azonban már a plebejus családok is fenntartották maguknak azt a jogot (jus imaginum), hogy házaikban őrizzék és a megfelelő alkalmakkor nyilvánosan is kiállítsák azon családtagok mellszobrát, akik betöltötték a curulusi hivatalt (azaz a szenátusban helyet foglaló aedilisek, aediles curules voltak). A „nagyok képei” (imagines majorum) mögött a falon szokás volt felírni a címeiket és eredetüket (tituli, stemmata gentilitia), melyeket később a családi jegyzékekbe is átmásoltak. A plebejusi családok esetében, akik eredete nem nyúlhatott régebbre, mint Kr. e. 366-ig, ezen írásos jegyzékek megbízhatónak tekinthetők, de azon patríciusok esetében, akik eredetüket Aeneasig vezették vissza, ezek már nem tűnnek annyira hitelesnek. (Marcus Livius Drusus Claudianus temetésén [Kr. e. 42] pl. Aeneas, az albán királyok, Romulus, a szabin nemesek, Attius Clausus, és a többi Claudia nembeliek képeit állították ki.) A római birodalom végén a születési arisztokrácia kezdett felbomlani, majd Konstantin császár idején a patríciusi méltóság megszűnt örökletes lenni.
A római birodalom felbomlása utáni korai középkorban. A genealógia az egyes népek mondáiban és hőskölteményeiben érhető tetten. A viking szágák lényegében genealógiai tudósítások. Ezen kívül a genealógia elvei csak a jogban és a kánonjogban érvényesültek. A germánoknál a vérségi leszármazásra helyezték a súlyt (szemben a rómaiakkal, ahol az örökbefogadottak is átvették az örökbefogadó őseit). Náluk (és egyes szláv népeknél) a családot emberi test formájában ábrázolták, a leszármazókat és egyes rokonsági kifejezéseket az emberi test részeivel nevezták meg (de: Busen – egyenesági rokonok, Magen – oldalági rokonok, cs: koleno – nemzedék). Ennek a magyarban is vannak nyomai (íz, ág).
A 11. századig nem léteztek vezetéknevek sem. Az oklevelekben csak 1050 körül kezdték ezeket használni, de ez még a 13. században sem terjedt túl a főnemesség körein. Korábban csak keresztneveket használtak és a családi kapcsolatokat úgy fejezték ki (pl. az oklevelekben is), hogy a fiú neve elé odatették az apja nevét (pl. Miklós fia Péter) vagy az apa nevéből (esetleg tisztségéből) utó- vagy előtagokkal képezték a fiú (majd a család) nevét (pl. Pálffy, Bánffy, Johnson, O'Leary, McGregor). Széles körben elterjedt az ősbizonyítás követelménye, a származás igazolása. Ez nagy fontosságot kapotta hűbéri kötelékekben, a lovagi tornákon, a középkori városok patrícius-rétegeiben, a céhrendszerben stb. A 12. századtól a jogban és a lovagi tornákon stb. már voltak olyan jogi előírások, melyek meghatározták, hogy hány nemesi őst kell kimutatni a egy hivatal stb. betöltéséhez, de a genalógia elmélete csak a jogban és a kánonjogban volt jelen. A 15. század végéig nem is nagyon voltak a genealógiát érintő művek.
A genealógia művelése a 15. századra nyúlik vissza, de ez még mindig messze volt a tudományos színvonalú családtörténettől. A legrégibb nyomtatott genealógiai könyvek a 15. század végéről és a 16. század elejéről valók. Az első ismert könyv, mely a pogány istenek genealógiájáról szól, a híres firenzei író, Giovanni Boccacio (1313-1375) műve (De genealogiis deorum. Velence, 1494, 1511), melyet halála után nyomtattak ki. Ez azonban inkább irodalmi mű. Az újkori német genealógia Suntheim (1440-1513) működésével kezdődött, aki Miksa császár megbízásából megírta a Babenbergek és a Habsburgok leszármazásának történetét. Emberi genealógiával foglalkozik a milánói Benvenuto de San Georgio (Benevenuti Sangeorgii Montisferrati Marchionum et Principum regiae propaginis successionumque series. Asti, 1515 ), a szavojai Emmanuel-Philibert de Pingon (1525–1582) (Arbor gentilitia Sabaudiae Saxoniaeque domus. Milánó, 1521), a strassburgi Hieronymus Gebwiler (1473 k.-1545) (Hieronymi gebvileri Epitome regii ac vetustissimi ortus Caroli V et Ferdinandi I omniumque Archiducum Austriae et Comitum Habsburgensium. Strassburg, 1527), a flandriai Jacob Meyer († 1552) (Iacobi Meyeri Flandricarum rerum T. X. de origine, antiquitate, nobilitate ac genealogia Comitum Flandriae. Brugges és Antwerpen, 1531), a lotharingiai Edmond Du Boullay (Les Généalogies des très illustres et très puissans princes les ducz de Lorraine, marchis avec les discours des alliances et traictez de ... Metz, 1547, Paris 1549, 1574) stb. Georg Rüxner műve (Anfang, Ursprung, und Herkommen des Turniers in Teutscher Nation, 1532) szintén genealógiai jellegű mű. Egyes fő- és köznemesi családok ekkoriban állították össze kéziratos (majd gyakorta kinyomtatott) genealógiáikat (la: stemmatographia, de: Stammbuch) is, abban a korban, amikor a diplomatika még nem vált önálló tudománnyá és a genealógiák összeállítói elsősorban a családi hagyományokra voltak utalva. A római stemmaták iránt nagy érdeklődést mutattak a korabeli genealógia írók, mint Johannes Glandorp (''Descriptio seu genealogia gentis Antoniae'', 1557 és Descriptio gentis Julia, 1576), Johann Hübner (Drey hundert und drey und dreyßig Genealogische Tabellen. Leipzig 1708 ) vagy Georg Alexander Ruperti (1758-1839) (''Tabulae Genealogicae: Sive Stemmata Nobilissimarum Gentium Romanarum'' 1794, 1811)
Genealógiai műveket írt a paderborni Reiner Reineck von Steintheim (1541-1595, a helmstedti egyetem történelem professzora) (Tomus I ΣYNTAΓMA De familiis, quae in monarchiis tribus prioribus rerum potitae sunt .../ Tomus II Continens historiam quadrigeminam. De familiis duorum AEgypti regnorum. Basil, I-III. 1574. IV. 1580 és Historia Iulia, Siue Syntagma heroicum. Helmstedt, I-III. 1594-1597), aki az ókori uralkodók genealógiánával foglalkozott és azt összekapcsolta a köztörténettel. A 17. században a genealógia módszereit elsősorban André Duchesne (1584-1640) fejlesztette tovább (Histoire Gènèalogique de la Maison de Montmorency et de Laval, 1624, és Histoire Gènèalogique de la Maison do Vergi, 1625), aki szerint az egyes neveknél a genealógiai táblákban a forrásokat szó szerint kell idézni. Eytzinger (Paralipomena quibus Bavarica, Turcica, Anglica, Belgica, et Bohemica imperatorum, regum, ducum, marchionum, comitum, aliorumque Europce procerum atque heroum stemmata continentur, 1592) bevezette az első őszámozási módszert.
A genealógiai irodalom volumene a 17. században nőtt meg Németországban és Franciaországban. A legkorábbi genealógiai szerzők közé tartozik még Hieronymus Henninges († 1597, lüneburgi prédikátor) (Theatrum genealogicum... Magdeburg, 1598), mely az első polgári genealógia (tudósok származási táblázatait tartalmazza), Elias Reusner (1544-1612, Sziléziából, a jénai egyetem történész professzora) (BAΣΙΛΙΚΩΝ Opus genealogicum catholicum de praecipuis familiis Imperatorum, Regum, Principum, aliorumque procerum Orbus Christiani. Frankfurt, 1589, 1592), François de Rosières (Stemmata Lotharingiae ac Barri ducum. Párizs, 1580), megkísérelte igazolni a lotharingiai hercegek közvetlen leszármazását Nagy Károlytól és ennek érdekében nem riadt vissza a hamisításoktól sem, a párizsi parlament (önkormányzat) letartóztatta és a Basteille-ban börtönözték be, ahonnan csak 1683 után szabadult, és a könyvét közben betiltották. Sir Thomas Urquhart ("Pantochronachanon. A peculiar promptuary of time. 1652) Az Urquhart of Cromartie család genealógiájának közlése szakadatlanul, 153 generáción át Ádámtól és Évától, melyet kiadása után nagy derültség övezett és valószínűleg maga a szerző is inkább viccnek szánta, de jól szemlélteti a kor legtöbb genealógusának kritikátlan módszerét. Ubbo Emmius (1547-1625, Kelet-Frieslandból, nordeni majd groningeni rektor, majd groningenben a történelem professzora) (Vbbonis Emmii Genealogia universalis. Ludg. Bat. 1620), Nikolaus Ritterhausen (Rittershufii, Rittershusius (1597-1670, Altdorfban a jog professzora, először kírsérelte meg kiküszöbölni a genealógiából a sok valótlan állítást) (Genealogiae Imperatorum, Regum, Dacum, Comitum, alior-umque Procerum ab anno MCCCC Tübingen. 1658, 1664 és Auctarium. Tübingen, 1668 és Brevis Exegesis Historica genealogiarum praecipuorum orbis Christiani procerum. Tübingen, 1674), Georg Lohmeier († 1691, a lüneburgi lovagakadémia inspektora) (Historische Stammtafeln der kaiserlichen, königlichen und fürstlichen geschlechten. Lüneburg, 1690, melyet Jacob Wilhelm Imhof folytatott, több más szerző műve mellett) stb.
Az első genealógia, mely hiteles források alapján készült, Scévole (1571-1650) és Louis (néha Lovis) de Sainte-Marthe (vagy Saincte-Marthe, Saint-Mathé) testvérek műve 1628-ból (''Histoire généalogique de la Maison de France''), mely a Capeting dinasztiáról szól. További említésre méltó szerzők, akiknek művei kapcsolódnak a genealógiához, Angliában Thomas Milles (The Catalogue of Honor, or Treasury of True Nobility, Peculiar and Proper to the Isle of Great Britaine... London, 1610) és William Dugdale (Baronage of England, 1675-76), Franciaországban Pierre d’ Hozier (Gènèalogie de la Maison de la Rochefoucauld, 1654), Anselme de Sainte Marie (1625-1694) (Histoire généalogique et chronologique de la maison royale de France, 1694), továbbá Ubbo Emmius (Genealogia Universalis, 1620), Németországban Spener (Theatrum nobilitatis Europeae Auctarium, 1668), Gabriel Bucelin (1599-1681), Louis de Courcillon de Dangeau abbé (1643-1723) (Table genealogique de la troisieme race des rois de France, ou l'on voit de quelle maniere ils ont succede les uns aux autres depuis l'an 987 jusqu'a present. Avec privilege du Roi. 1693), François Duchesne (1616-1693), Le Laboureur, Ménestrier.
▲
Az első elméleti genealógiai művet Rudolf Telgmann írta (Ahnenzahl, deren Ursprung, wie auch vormaligen und heutigen Nutzen. 1733). A 18. században már számos speciális és általános genealógiai mű, folyóirat és időszakos kiadvány jelent meg, melyek érintik a statisztikát Georg Andreas Will (1727-1798) (Lehrbuch einer statistischen Genealogie der sämtlichen Europäischen Potentaten und der vornehmsten Teutschen Fürsten jetziger Zeit; zum akademischen und Privat-Gebrauch verfasset. Altdorf 1777), a császári, királyi, főnemesi stb. családok genealógiáját, sőt a nem keresztény uralkodók genealógiáját is, mint a mohamedán és pogány uralkodók genealógiája Johann Ludwig Levin Gebharditól (1699-1764), (Der Mohammedanisch- und Heidnischen hohen Häuser historische und genealogische Erläuterung - dritter Theil, nebst einem Anhang von denen Regenten der Juden. Lüneburg 1731), valamint általa Lohmeier műveinek folytatása. Különféle regiszterek és bibliográfiák is megjelentek. Bibliográfiák, Jacob Friedrich Reimann (Historia litteraria de fatis studii genealogici apud Hebraeos, Graecos, Romanos, et Germanos, in qua scriptores harum gentium potissimi enumerantur et totus Genealogiae cursus ab orbe condito ad nostra usque tempera deducitur. Ascan. et Quedlinb. 1702 és Historiae litterariae exotericae et acroamaticae particula, s. de libris genealogicis vulgatioribus et rarioribus commentatio; accedit disquisitio historica de necessitate Scepticism in studio genealogico . Lips. et Quedlinb. 1710) és az ifjabb Johann Hübner (1668-1731) (Bibliotheca. genealogica; ein Verzeichniss aller alten und neuen genealogischen Bücher von allen Nationen in der Welt. Hamburg, 1729).
▲
A francia forradalom hatására a genealógia a gyakorlatban és az egyetemi oktatásban is háttérbe szorult és csak az 1820-as évektől vett újra lendületet. A század közepétől polgári, paraszti és értelmiségi lexikonok is megjelentek. A század utolsó harmadában a genealógi újra felvirágzott. A genealógia, a heraldika és a legtöbb történeti segédtudomány a 19. században vált önálló tudománnyá. Ekkor jöttek létre az első olyan tudományos társaságok, melyek a rokoni kapcsolatok kutatásával, a családok történetével és címerével foglalkoztak. Az első ilyen társaság valószínűleg az Új-Angliai Történeti-Genealógiai Társaság volt, melyet 1845-ben alapítottak Bostonban. Berlinben 1869-ben kezdte meg működését a Herold, Bécsben 1870-ben az Adler.
| |||