„Heraldikai lexikon/Genealógia” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
105. sor:
Az ismert magyar genealógiai irodalom Valkai Andrással kezdődik (''Genealogia regum Hungariae: A magyar királyok eredetekről.'' Kolozsvár, 1576), noha bizonyos értelemben Anonymust és a középkori magyar krónikát is ide sorolhatjuk. Anonymus gestájában az uralkodó család és a főurak genealógiájával is foglalkozik, akik eredetét a kor szellemével egyezően, bibliai ősökig vezeti vissza, amivel a régi zsidó-keresztény hagyományok folytatója. A tatárjárást (1241) követő zűrzavarban az uralkodók a régi tulajdonosoknak új okleveleket adtak ki, melyeket tanúvallomásokkal erősítettek meg és ezek számos genealógiai adatot tartalmaznak. Kézai krónikája függelékében leírta a nevezetes nemesi családok eredetét. A 15. századból több kéziratos családfa-ábrázolás ismert. A peres iratokhoz később is számos esetben csatoltak kéziratos családfa-vázlatokat. A 16. században a magyar nemesség függetlenségi törekvéseit az uraklodóval szemben az ősökre való hivatkozással is igyekezett alátámasztani, melynek szerves része volt az ősgalériák létrehozása a kastélyokban és más képzőművészeti alkotások (pl. díszes családfák) alkalmazása. Ennek előfutára Hunyadi Mátyás (1440-1490) volt, aki magát és őseit neves olasz reneszánsz művészekkel festette meg.
 
Az első magyar genealógiai munka 1674-ben jelent meg, mely az Esterházyakat dicsőíti, azonban már korábban is számtalan kéziratos munka készült egyes nemesi családokról. Az Esterházyak egyébként Fraknóban nagyszámú festményből álló ősgalériát hoztak létre. A magyar főurak szolgálatában számos külföldi genealógiai író állt (mint pl. Calin de Marienberg), akik egyes esetekben latinul megírták uruk családjának genealógiáját is, mások munkái pedig (mint pl. Bucelliné) közkézen forogtak, melyeket a későbbi genealógusok (mint pl. Nagy Iván) is idéztek. Saját családja genealógiáját 1702-ben Mikola László írta meg. Ezt követte 1731-ben ''Historia genealogica Transylvanica'' című könyve. A forráskutatáson alapuló genealógia a 18. században bontakozott ki Magyarországon. Ezen irányzat kiemelkedő alakja volt Wagner Károly. Lehoczky András két, 1778-ból való művében már minden ismertebb nemesi család szerepelt, majd Kőváry László 1754-es munkája érdemel nagyobb figyelmet. 1803-ban jelent meg Pozsonyban Kayser Mihály könyve a márkusfalvi Máriássy családról, melyet írásos források alapján írt meg. Kubinyi Péter 1814-ben adta ki könyvét a saját családjáról. Az első magyar nyelvű művet Horvát István publikálta 1820-ban. 1826-ból való Mocsáry Antal ugyancsak magyar nyelvű műve, Nógrád vármegye ismertetése. 1804-5-ben jlent meg Nagyváradon Budai Ézsaiás lexikona, mely családnevek szerint csoportosítva genealógiai adatokat is tartalmaz. Szinnyei József 14 kötetes művet adott ki a ''Magyar írők élete és munkái'' (Budapest, 1891-1914). A munkát Gulyás Pál folytatta 1944-ig (a Dzurányi névig jutott el). 1888-ban jelent meg a Magyar nemzetségi zsebkönyv, és nem sokkal később a Királyi könyvek (1895), Illésy János és Pettkó Béla feldolgozásában.
 
A 19. század legjelentősebb magyar genealógusa Nagy Iván volt, akinek 12 kötetes művéhez foghatót csak Kempelen Béla adott ki, ugyancsak 12 kötetben. Azonban egyik sem nevezhető teljesnek és hibátlannak. Kempelen 1940-ben a polgári családok történetéről írt. A 19. század végén, a 20.század elején több megye nemességéről jelent meg összefoglaló mű. Fejérpataky László jelentősen továbbfejlesztette a történeti segédtudományokat, beleértve a genealógiát is. Forrásértékű gyűjteményes munka Szerencs János, A Főrendiház évkönyve című műve (III. évfolyam, Budapest, 1907). Erdélyben Bedeus József hozzájárult a magyar és a délszláv uralkodók genealógiájának tisztázásához (1851). 1883-tól indult a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társulat folyóirata, a Turul, mely számos családtörténeti tanulmányt is közölt. Széles körű leszármazási vizsgálatot folytatott az Árpádok utódaival kapcsolatban és nagyszámú leszármazási táblát állított össze 1895-ben baczka-madarasi Kis Bálint. Az Árpádok genealógiai összefüggéseit kutatta Wertner Mór is (''Az Árpádok családi története''). A magyar genealógiai irodalom kiemelkedő szerzői Karácsonyi János és Szentpétery Imre, aki már 1931-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a családtörténet tárgyához nemcsak a nemesi, hanem a paraszti és polgári családok, valamint a birtoktörténet kutatásának feladata is hozzátartozik. 1942-ig a Góthai Almanach számos magyarországi családot is tartalmazott. 1951-től a helyébe lépő Genealogisches handbuch des Adels újabb neveket is tartalmaz.