„Heraldikai lexikon/Genealógia” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
60. sor:
==A genealógia története==
A genealógia nagyon régi hagyományokkal rendelkezik. Szorosan összefügg a történelemmel, de a genealógia régebbi annál. Alapja az ősök kultusza. A genealógia szó a görög „eu genie” 'jól születni' összetételből ered. Az előkelő származást már az ókorban, sőt az előtt is nagyon fontosnak tartották. Az
Az ókori görög költők a költői ihletben megnyilvánuló kinyilatkoztattást a Múzsák sugallatának tartották. Ezért állította Hésziodosz is az istenek leszármazásáról szóló tankölteménye, a ''Theogonia'' élére a saját múzsai felavatásáról szóló beszámolót. Az istenek szinte végtelen sorában a mítosz igyekezett rendet teremteni. A mítikus szerkesztés legfőbb eszköze a ''genealogia'', azaz az istenek leszármazási viszonyának felvázolása volt. A rokoni kapcsolatokat és az abból következő kölcsönös kötelezettségeket már a nemzetségi és törzsi társadalmakban is számon tartották. A néprajzkutatók a természeti népeknél rendkívül összetett rokonsági rendszereket derítettek fel, melyek még ma is irányítják ezen törzsek életét. Az ősök emlékezete, nyilvántartása a különféle kultúrákban rendszerint szóban történt és sok mesés, mágikus hagyományt szívott magába. Ezen genealógiák elsődleges célja a család fényének emelése és a családtagok büszkeségének erősítése volt.
A genealógia nem az emberi családtörténettel, hanem az istenek genealógiájával kezdődött.
76 ⟶ 78 sor:
A római birodalom felbomlása utáni korai középkorban. A genealógia az egyes népek mondáiban és hőskölteményeiben érhető tetten. A viking szágák lényegében genealógiai tudósítások. Ezen kívül a genealógia elvei csak a jogban és a kánonjogban érvényesültek. A germánoknál a vérségi leszármazásra helyezték a súlyt (szemben a rómaiakkal, ahol az örökbefogadottak is átvették az örökbefogadó őseit). Náluk (és egyes szláv népeknél) a családot emberi test formájában ábrázolták, a leszármazókat és egyes rokonsági kifejezéseket az emberi test részeivel nevezták meg (de: Busen – egyenesági rokonok, Magen – oldalági rokonok, cs: koleno – nemzedék). Ennek a magyarban is vannak nyomai (íz, ág).
Az ősök számon tartása és az ősbizonyítás már a germán törzseknél is használatos volt. A germánoknál a családot emberi test formájában ábrázolták, és a leszármazókat emberi testrészekkel nevezték meg. Ha két személy közti rokoni fokot kellett kifejezni, ahhoz a nemzedékhez (ízhez) számították őket, melyben közös volt az ősük. Például az unokaöcs és a nagybácsi őse elsőként az unokaöcs nagyapjának ízében közös, így ők másodfokú rokonok. A rokoni fokozat ezen számítási módját a kánonjog is átvette, melyet a németek komputációnak neveztek, és főleg a házassági akadályok meghatározásánál alkalmazták, ha rokonházasságra került volna sor. Ugyancsak a nemzedék volt a számítás alapja annak meghatározásában, hogy a rokonok milyen sorrendben jogosultak az elhunyt örökségére. A természetes öröklési rend, az úgynevezett parentális sorrend szerint elsőként a gyermekek és utódaik jogosultak az örökségre, másodsorban pedig az elhunyt apja, anyja, fiú- és lánytestvérei utódaikkal együtt, stb.
A 11. századig nem léteztek vezetéknevek sem. Az oklevelekben csak 1050 körül kezdték ezeket használni, de ez még a 13. században sem terjedt túl a főnemesség körein. Korábban csak keresztneveket használtak és a családi kapcsolatokat úgy fejezték ki (pl. az oklevelekben is), hogy a fiú neve elé odatették az apja nevét (pl. Miklós fia Péter) vagy az apa nevéből (esetleg tisztségéből) utó- vagy előtagokkal képezték a fiú (majd a család) nevét (pl. Pálffy, Bánffy, Johnson, O'Leary, McGregor). Széles körben elterjedt az ősbizonyítás követelménye, a származás igazolása. Ez nagy fontosságot kapotta hűbéri kötelékekben, a lovagi tornákon, a középkori városok patrícius-rétegeiben, a céhrendszerben stb. A 12. századtól a jogban és a lovagi tornákon stb. már voltak olyan jogi előírások, melyek meghatározták, hogy hány nemesi őst kell kimutatni a egy hivatal stb. betöltéséhez, de a genalógia elmélete csak a jogban és a kánonjogban volt jelen. A 15. század végéig nem is nagyon voltak a genealógiát érintő művek. ▼
Ősjegyzékeket az orosz nemesség is készített, míg III. Fjodor cár (1676-1682), aki híve volt a nyugati kultúrának, el nem rendelte a nemzetségi törzskönyvek elégetését, s ezzel véget vetett a nemesség rangviszályainak, az ún. ''mjesztnicsesztvo''nak.
Az ókortól a családi hovatartozás számon tartásának, a kulturális és vérségi összetartozás tudata mellett, elsősorban már nem a vérfertőzés elkerülése volt a fő célja, hanem a társadalmi, vagyonjogi helyzet erősítése, a vagyon átörökítése. Ezzel együtt háttérbe szorult a rokonházasságból származó utódok esetleges szellemi és testi leépülésének veszélye. Az előkelőbb, vagyonosabb stb. családoknak az volt az érdekük, hogy a vagyont a rokonok házasságával a nemzetségen belül tartsák. A genealógiának ekkoriban tehát elsősorban a jogi vonatkozásai voltak fontosak.
▲A 11. századig nem léteztek vezetéknevek
A genealógia művelése a 15. századra nyúlik vissza, de ez még mindig messze volt a tudományos színvonalú családtörténettől. Genealógiával eredetileg nem a történészek foglalkoztak, hanem jogászok és egyházi személyek, s a rokonsági rendszereket és ennek nevezéktanát a jog, a filozófia és teológia egyetemi hallgatóinak is előadták, hiszen egy jogásznak tudnia kellett, milyen fokú rokonok jogusultak a vagyon öröklkésére, a papnak pedig tudnia kellett, hogy az egyház előírásaival összhangban hogyan állapízhatja meg, hogy a házasulandó felek közeli rokonok-e vagy sem, tehát összeadhatja-e őket vagy sem. A jobb áttekinthetőség kedvéért, különféle fa-alakú sémákat (arbor consanguinitatis, illetve arbor affinitatis) hoztak létre, és a hozzá tartozó rokonsági nevezéktant (Nomina consanguinitatis, illetve Nomina affinitatis) néha több nyelven is (latin-magyar-német-bibliai szlovák vagy cseh) megadták.
Az újkori német genealógia Suntheim (1440-1513) működésével kezdődött, aki Miksa császár megbízásából megírta a Babenbergek és a Habsburgok leszármazásának történetét. Emberi genealógiával foglalkozik a milánói Benvenuto de San Georgio (Benevenuti Sangeorgii Montisferrati Marchionum et Principum regiae propaginis successionumque series. Asti, 1515 ), a szavojai Emmanuel-Philibert de Pingon (1525–1582) (Arbor gentilitia Sabaudiae Saxoniaeque domus. Milánó, 1521), a strassburgi Hieronymus Gebwiler (1473 k.-1545) (Hieronymi gebvileri Epitome regii ac vetustissimi ortus Caroli V et Ferdinandi I omniumque Archiducum Austriae et Comitum Habsburgensium. Strassburg, 1527), a flandriai Jacob Meyer († 1552) (Iacobi Meyeri Flandricarum rerum T. X. de origine, antiquitate, nobilitate ac genealogia Comitum Flandriae. Brugges és Antwerpen, 1531), a lotharingiai Edmond Du Boullay (Les Généalogies des très illustres et très puissans princes les ducz de Lorraine, marchis avec les discours des alliances et traictez de ... Metz, 1547, Paris 1549, 1574) stb. Georg Rüxner műve (Anfang, Ursprung, und Herkommen des Turniers in Teutscher Nation, 1532) szintén genealógiai jellegű mű. Egyes fő- és köznemesi családok ekkoriban állították össze kéziratos (majd gyakorta kinyomtatott) genealógiáikat (la: stemmatographia, de: Stammbuch) is, abban a korban, amikor a diplomatika még nem vált önálló tudománnyá és a genealógiák összeállítói elsősorban a családi hagyományokra voltak utalva. A római stemmaták iránt nagy érdeklődést mutattak a korabeli genealógia írók, mint Johannes Glandorp (''Descriptio seu genealogia gentis Antoniae'', 1557 és Descriptio gentis Julia, 1576), Johann Hübner (Drey hundert und drey und dreyßig Genealogische Tabellen. Leipzig 1708 ) vagy Georg Alexander Ruperti (1758-1839) (''Tabulae Genealogicae: Sive Stemmata Nobilissimarum Gentium Romanarum'' 1794, 1811)
|