„Heraldikai lexikon/Genealógia” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
Nincs szerkesztési összefoglaló
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
83. sor:
 
Az ősök számon tartása és az ősbizonyítás már a germán törzseknél is használatos volt. A germánoknál a családot emberi test formájában ábrázolták, és a leszármazókat emberi testrészekkel nevezték meg. Ha két személy közti rokoni fokot kellett kifejezni, ahhoz a nemzedékhez (ízhez) számították őket, melyben közös volt az ősük. Például az unokaöcs és a nagybácsi őse elsőként az unokaöcs nagyapjának ízében közös, így ők másodfokú rokonok. A rokoni fokozat ezen számítási módját a kánonjog is átvette, melyet a németek komputációnak neveztek, és főleg a házassági akadályok meghatározásánál alkalmazták, ha rokonházasságra került volna sor. Ugyancsak a nemzedék volt a számítás alapja annak meghatározásában, hogy a rokonok milyen sorrendben jogosultak az elhunyt örökségére. A természetes öröklési rend, az úgynevezett parentális sorrend szerint elsőként a gyermekek és utódaik jogosultak az örökségre, másodsorban pedig az elhunyt apja, anyja, fiú- és lánytestvérei utódaikkal együtt, stb.  
 
Ősjegyzékeket az orosz nemesség is készített, míg III. Fjodor cár (1676-1682), aki híve volt a nyugati kultúrának, el nem rendelte a nemzetségi törzskönyvek elégetését, s ezzel véget vetett a nemesség rangviszályainak, az ún. ''mjesztnicsesztvo''nak.
 
Az ókortól a családi hovatartozás számon tartásának, a kulturális és vérségi összetartozás tudata mellett, elsősorban már nem a vérfertőzés elkerülése volt a fő célja, hanem a társadalmi, vagyonjogi helyzet erősítése, a vagyon átörökítése. Ezzel együtt háttérbe szorult a rokonházasságból származó utódok esetleges szellemi és testi leépülésének veszélye. Az előkelőbb, vagyonosabb stb. családoknak az volt az érdekük, hogy a vagyont a rokonok házasságával a nemzetségen belül tartsák. A genealógiának ekkoriban tehát elsősorban a jogi vonatkozásai voltak fontosak.
 
A 11. századig nem léteztek vezetéknevek. Az oklevelekben csak 1050 körül kezdték ezeket használni, de ez még a 13. században sem terjedt túl a főnemesség körein. Korábban csak keresztneveket használtak és a családi kapcsolatokat úgy fejezték ki (pl. az oklevelekben is), hogy a fiú neve elé odatették az apja nevét (pl. Miklós fia Péter) vagy az apa nevéből (esetleg tisztségéből) utó- vagy előtagokkal képezték a fiú (majd a család) nevét (pl. Pálffy, Bánffy, Johnson, O'Leary, McGregor). Széles körben elterjedt az ősbizonyítás követelménye, a származás igazolása. Ez nagy fontosságot kapotta hűbéri kötelékekben, a lovagi tornákon, a középkori városok patrícius-rétegeiben, a céhrendszerben stb(pl. A 12. századtól a velencei, jogbanfirenzei éspatríciusoknál), a lovagi tornákoncéhrendszerben stb. márŐsjegyzékeket voltakaz olyanorosz joginemesség előírásokis készített, melyekmíg meghatározták,III. hogyFjodor hánycár nemesi(1676-1682), őstaki kellhíve kimutatnivolt a nyugati egykultúrának, hivatalel stb. betöltéséhez,nem derendelte a nemzetségi genalógiatörzskönyvek elméleteelégetését, csak as ezzel jogbanvéget ésvetett a nemesség kánonjogbanrangviszályainak, voltaz jelenún. A 15''mjesztnicsesztvo''nak. század végéig nem is nagyon voltak a genealógiát érintő művek.
 
A 12. századtól a jogban és a lovagi tornákon stb. már voltak olyan jogi előírások, melyek meghatározták, hogy hány nemesi őst kell kimutatni a egy hivatal stb. betöltéséhez, de a genalógia elmélete csak a jogban és a kánonjogban volt jelen. A 15. század végéig nem is nagyon voltak a genealógiát érintő művek. A genealógia művelése a 15. századra nyúlik vissza, de ez még mindig messze volt a tudományos színvonalú családtörténettől. Genealógiával eredetileg nem a történészek foglalkoztak, hanem jogászok és egyházi személyek, s  a  rokonsági rendszereket és ennek nevezéktanát a jog, a filozófia és teológia egyetemi hallgatóinak is előadták, hiszen egy jogásznak tudnia kellett, milyen fokú rokonok jogusultak a vagyon öröklkésére, a papnak pedig tudnia kellett, hogy az egyház előírásaival összhangban hogyan állapízhatja meg, hogy a házasulandó felek közeli rokonok-e vagy sem, tehát összeadhatja-e őket vagy sem. A jobb áttekinthetőség kedvéért, különféle fa-alakú sémákat (arbor consanguinitatis, illetve arbor affinitatis) hoztak létre, és a hozzá tartozó rokonsági nevezéktant (Nomina consanguinitatis, illetve Nomina affinitatis) néha több nyelven is (latin-magyar-német-bibliai szlovák vagy cseh) megadták.
 
A legrégibb nyomtatott genealógiai könyvek a 15. század végéről és a 16. század elejéről valók. Az első ismert genealógiai mű a híres firenzei író, Giovanni Boccacio (1313-1374) műve (''De genealogiis deorum''. Velence, 1494, 1511), melyet halála után nyomtattak ki. Kézirata 1360 körül keletkezett (''Genealogia deorum gentilium''), mely a görög és római istenek szövevényes családi kapcsolatainak enciklopedikus kompilációja. Nemcsak egyszerű apai leszármazést tartalmaz, hanem komplex rokonsági kapcsolatokat. IV. Hugó (sz. 1293-96 - 1359) ciprusi király felkérésére írta. Az első változat 1360-ra készült el, de azt a haláláig folyamatosan javította. Élete folyamán és a halálát követő kétszáz évben ezt a művét tartották a legfontosabbnak. Összesen tizenöt könyvben adja meg az istenek genealógiáját, melyek korábbi művek sémáját követik, elsősorban a 12. századi ''Liber imaginum deorum'' mintáját, melynek szerzője a máshonnan ismeretlen Albricus (valószínűleg Alexander Neckam [1157 – 1217], angol tudós), valamint az ún. vatikáni mítográfusok műveinek sémáját. (A három ismeretlen nevű vatikáni mítográfus műve egy középkori vatikáni kéziratban található és görög-római mítikus szövegeket tartalmaz.) Ezen mítográfusok Fabius Planciades Fulgentius (az 5. sz. vége-a 6. sz. eleje) észak-afrikai, líbiai író mdszerét követték, aki, aki az antik mítoszokban rejtett tartalmakat keresett, de népszerűsége csúcspontját a 8-10. századi karoling korban érte el, amikor azt tartották róla, hogy az antik pogány irodalmat összhangba hozta a keresztény tanításokkal. Egyes vélemények szerint az ő ''Mitológiák'' című műve volt a forrása a 7-8. századi óangol ''Beowulf'' elbeszélő költeménynek. Boccacio művéhez a görög anyagot valószínűleg görög nyelvtanára, Leontius Pilatus (megh. 1366) szolgáltatta, de támaszkodott az antik római szerzőkre is (Ovidius, Statius). Egy ehhez hasonló terjedelmes mítikus isteni genealógiára csak jóval később van példa, Giglio Gregorio Giraldi (1479–1552), olasz költő műve nyomán (''De deis gentium'', 1548), mely a klasszikus mitológia szisztematikus tanulmányozásán alapul.